Laki Péter

NEGYVEN ÉV BARTÓKkal

Kárpáti János: Bartók-analitika
Rózsavölgyi és Társa, 2004. 272 oldal, 2490 Ft

Mi a természet nyomán alkotunk” – írta Bartók Béla egy 1928-as,
eredetileg a New York-i Pro Musica folyóiratban megjelent cikkében. Nyomban
meg is magyarázta, mit ért ezen: „ők” – azaz Bartók és Kodály – a parasztzenére
alapozták művészetüket, a parasztművészetet pedig „természeti jelenség”-nek
tekintették és akként vizsgálták.
Hogy mennyire „természeti jelenség” a népzene, azt most ne firtassuk; de
ha már Bartók maga úgy látta, hogy egyéni stílusát „a természet nyomán”
alakította ki, önként adódik a kérdés: lehet-e találni olyan, a természeti
törvényekkel analóg törvényeket, amelyek feltárják a Bartók-zene strukturális
gyökereit. Ez a kérdés szinte a kezdet kezdetétől foglalkoztatja a Bartók-kutatókat.
A törvények, szabályszerűségek utáni kutatásnak filozófiai jelentősége is
van, hiszen nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy a XX. század képes
volt-e (illetve akart-e) olyan átfogó zenei grammatikát létrehozni, mint
amilyen a klasszikus összhangzattan volt a XVIII.-ban, sőt arról is, hogy
lehet-e a zenét egyáltalán szabályok segítségével magyarázni.
Aligha meglepő, hogy ezeket a kérdéseket az évek során sokféleképpen próbálták
megválaszolni a specialisták. Kárpáti János megközelítése többek között
abban különbözik másokétól, hogy elsődlegesen a zenei hallásból indul ki.
Szabolcsi Bence egy meglátását kibontva és továbbfejlesztve, az „elhangolás”
fogalma köré építette fel Bartók harmóniavilágára vonatkozó elméletét. Felismerte,
hogy Bartóknál alapvető fontosságúak az olyan hangzatok, amelyekben a hagyományos
skálák egy-egy hangját annak fél hanggal magasabb, illetve alacsonyabb szomszédja
helyettesíti. Ez az elmélet alapjaiban pofonegyszerű, mégis igen mély igazságot
mond ki, és – mint Kárpáti bebizonyította – valóban a Bartók-zene lényegét
ragadja meg. Kárpáti azonban sohasem lett saját elméletének rabja. A Bartók-elemzők
között szinte egyedülálló módon nyitott maradt más megközelítések iránt
is; mindig vette a fáradságot, hogy az újabb, hazai és külföldi szakmunkákat
töviről-hegyire megismerje, hogy aztán annál alaposabban vethesse össze
őket a saját gondolataival. Széles látókör, bölcs megértés és mindenekelőtt
alapvető, bevilágító megállapítások – címszavakkal talán így tudnám a legjobban
jellemezni az új Kárpáti-kötetet, amelyben a szerző teljes munkásságából
válogatott össze egy kötetre való írást. Ezek némelyike
a hatvanas években jelent meg, és ma csak nehezen hozzáférhető; de van olyan
cikk is, amely ebben a kötetben látott először napvilágot. A függelékből
látható, milyen nagyszámú tanulmány közül válogatta össze a kötet tartalmát
a szerző.
Bartók több művében (pl. a IV. és V. vonósnégyes-ben) találunk ún. ötös
szimmetriát: egy középső harmadik tétel körül úgy helyezkedik el két tételpár,
hogy egyrészt a két szélső (1. és 5.), másrészt a két belső (2. és 4.) valamilyen
módon rímel egymásra. Talán öntudatlanul, de ezt a szerkesztési elvet vette
át Kárpáti is, amikor tanulmányait öt csoportba rendezte.
A középső helyen négy cikk áll, melyet a szerző Analitika címen foglalt
össze, az egész könyv címét ismételve. Itt találjuk egyrészt Kárpáti saját
„elhangolás”-elméletének kifejtését, másrészt mások analitikus rendszereire
való reakcióit. Üdítő és felemelő Kárpáti érveléseink józansága. Amikor
bírál, sohasem dogmatikus alapon teszi, hanem zenei hallására támaszkodva,
egy-egy elméleti megállapítást mindig a fül gyakorlati próbájának alávetve.
Egyetlen Bartók-analitikus sem kerülheti meg Lendvai Ernő munkásságának
értékelését. Lendvai óriási hatást kiváltott könyvei többek között az aranymetszés
matematikai fogalmát vezették be az analízisbe. Az ötvenes években, amikor
Lendvai először jelentkezett elméletével,1 egyesek politikai alapon támadták
azt, az egzakt vizsgálódást, matematikai arányszámok emlegetését összeegyeztethetetlennek
ítélve a „népi” Bartókról alkotott felfogással. Később az elmélet nyugati
kritikusai zenei alapokon szálltak vitába Lendvaival.
Kárpáti tiszteletre méltó óvatossággal nyúl bele ebbe a darázsfészekbe.
A politikai dimenzió tárgyalásától tartózkodik, talán kissé túlságosan is,
mert hiszen illúzió volna azt hinni, hogy a kérdés teljes horderejében megérthető pusztán a hangfejek szintjén. Mindenesetre az itt olvasható 1999-es előadásában
Kárpáti minden eddiginél teljesebben és árnyaltabban mutatja be a problémakört,
nem polemizáló szándéktól vezettetve, hanem pusztán a bizonyítható tények
elfogulatlan vizsgálatára szorítkozva.
Az újabb amerikai Bartók-irodalom ismertetésében ugyanilyen körültekintően
jár el. Lenyűgöző az a képessége, amellyel a Magyarországon szinte teljesen
ismeretlen elméleti rendszerekben tájékozódik, és azok fő gondolatait összegzi
az avatatlan olvasó számára, hogy azután a saját negyvenéves elemzői tapasztalatának
birtokában kimutassa az új munkák érdemeit és fogyatékosságait.
Az analitikus írások szimmetriaközpontja köré, belső tételpárként két cikkcsoport
áll. Egyiküket, ahol egyes Bartók-művekről van szó, „esettanulmányok”-ként
jelöli Kárpáti, de voltaképpen a másik csoportot is hívhatná így, hiszen
ott meg az etnomuzikológus-zeneszerző egyes földrajzi területekhez fűződő
viszonyát boncolja. Kárpáti Magyarországon elsőként foglalkozott behatóan
az arab és a távol-keleti zenével, ezért mindenkinél hivatottabb arra, hogy
Bartóknak ezekkel a kultúrákkal való kapcsolatairól beszéljen. Maga is ellátogatott
Észak-Afrikába, ahol Bartók 1913-ban gyűjtött, és közvetlenül megismerte
a terepet. Évekkel később pedig Japánban és Koreában járt, és A Kelet zenéje
címen adott ki rendkívül értékes könyvet.2 Így, Bartók észak-afrikai gyűjtőútjáról
szólva, nemcsak a mások számára is hozzáférhető tényeket meséli el nagyon
érdekes, olvasmányos formában, hanem saját kutatásai alapján igen fontos
adatokkal egészíti ki a képet. A Bartók Béla és a Kelet c. tanulmányban
egészen szűz területre merészkedik: a Bali szigetén c. Mikrokozmosz-zongoradarabból
és más példákból kiindulva, bizonyos indonéz és kínai skálák hatását mutatja
ki Bartóknál. Bár a szerző érvelése itt is meggyőző, talán nem ártott volna
röviden tárgyalni, milyen forrásokból ismerhette Bartók a távol-keleti zenét.
Ez a cikk 1964-ben keletkezett, mielőtt Kárpáti belefogott volna kelet-ázsiai
tanulmányaiba; szívesen olvasnánk most egy új, „naprakész” verziót, amelyben
a különböző kutatási területek oly módon fonódnának össze, mint ahogy azt
Észak-Afrika esetében láttuk.
Kárpáti Bartók-kutatásait legteljesebb formában a kamarazenéről írott könyveiben
öszszegezte.3 A jelenlegi kötet negyedik tömbje, mely három „esettanulmányt”
ölel föl, ezen az úton halad tovább. Kettőben egy-egy kamaraművet (a Kontrasztok-at
és az I. vonósnégyes-t) vesz mikroszkóp alá a szerző, mindkét ízben azzal
a céllal, hogy egy bizonyos konkrét zenei jelenséget tárgyaljon. A vonósnégyessel
kapcsolatban különösen fontos mondanivalója van Kárpátinak: a képzőművészet
felé nyit ajtót, hogy Bartók művét, úttörő módon, mint a zenei szecesszió
képviselőjét mutassa be.
A legáltalánosabb tanulmányok a könyv elején, illetve végén foglalnak helyet.
A Bartók és Beethoven, illetve Bartók és Schönberg viszonyát tárgyaló tanulmányok,
mint a fentebb ismertetett etnomuzikológiai jellegű cikkek, ismét arra invitálnak,
hogy a zeneszerző munkásságát minél többféle kontextusba ágyazva szemléljük.
Elsősorban a (már csak terjedelménél fogva is jelentős) Schönberg-tanulmányra
kell itt nyomatékkal felhívnunk a figyelmet, hiszen megint olyan területről
van szó, amelyet Kárpáti János Bartóktól függetlenül is bejárt – ne feledjük,
hogy ő írta az első és mindmáig egyetlen magyar nyelvű könyvet a második
bécsi iskola vezéralakjáról. Ez a több mint negyvenéves (1963-as) esszé
ma is frissen hat frappáns észrevételeivel, logikus felépítésével és meggyőző
érvelésével.
Három kritika zárja a kötetet, Tallián Tibor, Somfai László és Vikárius
László egy-egy Bartók-monográfiájának recenziója. Kárpáti ismét bebizonyítja,
hogy milyen éles szemű olvasó, és milyen világosan látja a tárgyalt munkák
erényeit még akkor is, ha olykor ellenvéleményének ad hangot. Ez a kiegyensúlyozott
látásmód teszi a recenziókat önmagukban is fontos, informatív írásokká.
Utolsó helyen áll az a kritika, melyben a volt tanítványt, Vikárius Lászlót
„üti lovaggá” Kárpáti tanár úr, aki már a recenzió címében is hangsúlyozza,
hogy a Bartók-kutatás „új irányát” látja Vikárius könyvében. Így válik a
könyv vége egy új kezdet hírnökévé – a tapasztalt tudós bejelenti, hogy
megérkezett az új generáció, amelyik majd továbbviszi a fáklyát. De előszavában
arra kér minket Kárpáti János: „Ezt a múltat és jelent összefoglaló tanulmánykötetet
ne tekintsék Bartók zenéje kapcsán kimondott utolsó szavamnak.” Nem tudom,
kinek is juthatna eszébe annak tekinteni; a könyv megjelenése óta a zenetudományi
közösség már hallhatott is új Bartók-előadást Kárpátitól, és csak azt kívánhatjuk
magunknak, hogy az elkövetkező évek legalább még egy kötetre való új írást
hozzanak ettől a kiemelkedő, fáradhatatlan és sokoldalú mestertől.