Hernádi Miklós

UTOLSÓKBÓL ELSŐK Új magyar festészettörténet

Kieselbach Tamás: Modern magyar festészet, 1892–1919
Kieselbach Galéria és Aukciósház, 2003.

648 oldal, 943 kép, á. n.

Kieselbach Tamás: Modern magyar festészet, 1919–1964
Kieselbach Galéria és Aukciósház, 2004.

840 oldal, 1528 kép, á. n.

Ha semmi mást nem kínálna fel ez a két nagyméretű album, mint
olyan nagyszerű festők java termését, mint Ferenczy Károly, Rippl-Rónai
József vagy – közelebb a jelenhez – Kondor Béla, máris nélkülözhetetlennek
bizonyulna.
A festészeti kánont felállító és gondozó művészettörténészek erősen idegenkednek
a kánon átrendezésére szövetkező kollégáiktól, és különösen a gyűjtőktől,
galériásoktól. Utóbbiak a maguk gyakorlati szempontjaival, például műkereskedelmi,
népszerűségi vagy tetszési szempontjaival folyton megzavarják a művészettörténet
szent, örök időkre szánt rangsorrendjét. Pedig bagoly mondja verébnek, hogy
nagy fejű: a „szent” kánonbeli rangsorrendek is gyakorta eladási, díjazási,
férfiassági stb. szempontok alapján váltak művészettörténetté. A harmincas
évekbeli Gresham-kör vezető festői például (Szőnyi, Egry, Barcsay, Bernáth)
már a maguk idejében is felkapott, buzgón vásárolt festők voltak, ám nem
feltétlenül jobbak, mint el nem ismert, de elmélyülten újító kortársaik:
Derkovits vagy Vajda. A nyomorultként elhunyt Csontváryt épp egy gyűjtő
mentette meg a mai kánon számára, és másokat is említhetünk – épp a Kieselbach-féle
képválogatás alapján –, akik úgy kerülhetnek manapság a magyar festészet
élbolyába, hogy a művészettörténet hivatalos kánonjában eddig valahol a
második vagy harmadik száz között tanyáztak.
A két hatalmas albumban, tudós esszék és precíz dokumentáció társaságában
megjelentetett, helyenként erősen „felforgató” képválogatás sokkal szélesebb
látóhatárok között mutatja be az 1892 és 1960 közötti magyar festészet csillagrendszerét,
mint azt eddig megszokhattuk. Szélesebb a markolás egyrészt azért, mert
se szeri, se száma az eldugott kis múzeumokból, illetve – főként – a magángyűjteményekből
bemutatott káprázatos anyagnak. Másrészt azért, mert igen sok az olyan festő
az anyagban, aki eddig semmiképpen nem pályázhatott volna arra, hogy bekerülhessen,
és különösen: mindjárt több munkájával is bekerülhessen, az élvonalba. Pedig,
bizonyság rá a sok remek reprodukció, ott nagyon is megállja a helyét. Mondjunk
néhány nevet is az utóbbi kategóriára: B. Bélaváry Alice, Mokry-Mészáros
Dezső, Gyenes Gitta, A. Tóth Sándor, Schubert Ernő (erős korai munkái révén),
valamint Vörös Géza, Vadász Endre, Klie Zoltán, Rozsda Endre. (Szívesen
üdvözöltem volna ebben a kategóriában Lesznai Anna valamivel több művét.)
Másutt inkább az egyes festőktől beválogatott reprodukciók száma tesz újszerű
igazságot. Hogy Nagybányáról hozzak példát: sokkal több művel szerepel Ziffer
Sándor vagy akár Perlmutter Izsák, mint Réti István vagy Thorma János. Egyszer
valakinek már ki kellett mondania az utóbb említett mesterekre nézve bizony
kellemetlen igazságot. A kései Fényes Adolfról vagy Iványi-Grünwald Béláról,
de még akár Berény Róbertről vagy Márffy Ödönről is viszont úgy mond ítéletet
Kieselbach Tamás, hogy teljességgel mellőzi kései – fáradtabb, petyhüdtebb
– periódusukat. Ilyen különbségtevést viszont nem ismer, pedig talán ismerhetne,
Mednyánszky és Nagy István rendkívül bőkezű bemutatása közben.
Jól játszik Kieselbach Tamás az egymás mellé helyezés eszközével. Eddig
társtalannak hitt festők sodródhatnak virtuális csoportosulásba, például
abból a vonulatból, amely Csontvárytól és Gulácsytól a gödöllői Kőrösfőin,
Nagy Sándoron át Jaschik Álmosig, Tichy Gyuláig, Faragó Gézáig és tovább:
Batthyány Gyuláig terjed. Én ezt a csoportosulást a szimbolizmus névvel
illetném, és az angol preraffaelitákból vezetném le.
Az egymásmellettiség kiemeli Tihanyi, Szobotka és Kmetty tömbös, cézanne-os
tájainak és portréinak rokonságát, de mély különbözé- sét is a hajladozó,
Matisse-követő korai Márffytól, Perlrott Csaba Vilmostól, az érett Frank
Frigyestől. Nemes Lampérthnak szinte teljes életműve szerepel itt, és a
közvetlen közelség miatt különösen fel kell figyelnünk Dénes Valéria vagy
Galimberti Sándor nemcsak rokon szellemű, de rokon minőségű munkásságára
is.
Ahogy Nemes Lampérthtól, úgy Farkas Istvántól, Derkovitstól és Vajda Lajostól
is szinte a teljes életművet közli Kieselbach Tamás. Túldimenzionálja viszont
Szőnyi, Egry és Bernáth szerepeltetését a náluk sokkal érzékletesebb, konokságában
is invenciózusabb, szintén Gresham-körös Czóbel Béla kontójára. Méltó helyet
szentel Kassáknak, Bortnyiknak, Ámosnak és Paizs Goebelnek, de Dési Hubert
szemmel láthatólag többre tartja sógoránál, a hasonlóan fontos Sugár Andornál.
Az 1920 és 1960 közti korszak végére eső teljesítmények közül igen bőkezűen
válogat az eddig jobbá-
ra periferikusnak gondolt Czimra Gyulától, Veszelszky Bélától, Vaszkó Erzsébettől,
Román Györgytől, Tóth Menyhérttől, Gedő Ilkától is. Ugyanakkor teljesen
mellőzi a műkereskedelemben közkedvelt Nagy Oszkárt. Nagyon érdekes, hogy
Ország Lili és Bálint Endre itt bemutatott, dús munkássága szinte elhalványítja
egy rokon szándékú mester, Korniss Dezső teljesítményét. (Először kerül
ebbe az élvonalba Martyn Ferenc és kisebb mértékben Hincz Gyula is, hasonló
hatással a kissé túlbecsült Korniss Dezsőre.) Mint ahogy Bene Géza, de még
Gadányi Jenő képei is játszva háttérbe szorítják az albumban kissé túlreprezentált
Barcsay Jenőt.
Nemcsak a Kieselbach-féle modern magyar festészeti panoptikum, de a magyar
művészettörténet-írás számára is az ún. római iskola jelenti a legfogasabb
problémát. Az ide tartozó, zömmel kiváltságos helyzetű, klasszikusan pöfeteg
alakfestészetet művelő festők (a legismertebbek: Patkó Károly, Szőnyi, Aba-Novák)
művészettörténeti elhelyezése éppoly problematikus, mint amilyen amorf az
albumban való szereplésük. Molnár C. Pál vagy Medveczky Jenő festészetének
rangját joggal csökkenti albumában Kieselbach Tamás, és joggal emeli meg
Duray Tibor vagy Kontuly Béla részesedését, de adós marad az egész iskola
ilyen súllyal való reprezentálásának esztétikai és eszmei magyarázatával.
Az iskolának a naiv (vallásos) festészethez való közelsége inkább üres stilizálásra,
semmint valaminő grandiózus igazság bujkáló jelenlétére utal.
Minden összeállítás sorsa, hogy újabb összeállítások fogják követni, hiszen
közben telik az idő. Kieselbach Tamás szívós, új meg új területekre merészkedő
feltáró és adatközlő munkája valamennyi magyar szakember és festészetkedvelő
laikus számára alaposan feladta a leckét. Egy dolog biztosnak tetszik: e
két, tündökletességében is elgondolkodtató album után többé már nem lehet
a megszokott rutinnal felmondani a magyar festészet történetét.