Darányi Sándor

GWEN JOHN*

Ó, hogy
Szerette ezt az embert! Kétezer
Levelet írt neki az újdonat
Királyság nyelvén, úgy dadogta el:
Hol Gaius az, ő Gaia lesz, a Föld!

S kívánt ő is téged, vénen, mohón,
Ahogy a tűzvész füstöt fuldokolva
Beront és felborít, a műterem
Padlóján rád borul s bömbölve szaggat.
Modellt álltál neki: a pénztelen
Tesz így. Ám te gazdaggá tetted őt,
Mert adtál számolatlan kincseidből.
Rohanvást küldött érted, hárfacombú,
Ha izgalmában tölgyként reszketett,
S egy más modell előtt ölébe vont,
Majd felizzítva téged, mintafát
Ragadott, kettőtökre hagyva a
Befejezést. A bronz izgatta már.
S te annyit írtál furcsa félmosollyal
Neki, hogy későn ébresztett magadra,
De semmit nem bánsz, amit ő akar.

Kinek a márban megvillan a még,
A csonkaság a kezdet, nem a vég,
És játszótér a kiteljesedés,
Mert akkora, melyet ütött, a rés
A tér falán, s most részeg angyalok
Sereglenek oda és ki-be jár
Örvendező és kissé tétova
Haduk, hogy megszűnt minden szemhatár;
S szoborrá haltak, mind feltámadunk
Márványba, szóba, ércbe, dalba fogva –
A mátkaság többé már nem vigasztalt.
A hős mint áldozat. Ez volt neked.

Mi jó a rothadásban? Mért szeretnéd?
A cefrebűz, a must, az erjedő
Tavasz megannyi méltó tévedése,
Miért kínozna kallódó zamat,
Hol eltűnik szellemből az anyag?

Tűrted húsa falánk hóbortjait.
Tizenhat évig ostromoltad őt,
Ki menekült előled, nyugtot és
Hatalmi szóval feledést remélt,
S hogy rádunt, arra fogta: már heved
Szétette, porló káposztásfazék.
Követted eszelősen, mint az árny.
Sövénye tövén töltött éjszakáid
Nevette más, szégyellte ő. Holott
Csak az elillanót szenvedted így.

A Notre-Dame-ba vázlatfüzetet
Vittél magaddal, míg imádkozott.
A hátsó padból készült skicceid
Kevesen értették, de nem zavart.
Így teltek a vasárnapok, hetek,
Esztendők, végig társas egymagadban,
S tizenhat év után, mikor kihűlt,
S a maszkja mint egy rém, gipsz Istené,
Azt mondtad: végre. Most következel!
Felszabadultál! Nem köt semmi sem!
Vidékre költöztél, de csakhamar
Macskáid rabja lettél, csak ne kelljen
Kimozdulni, meghódolni a szépnek,
Bejárni a világot, számot vetni
A tévhittel, mely meghatározott.
Mindenkit szerettél, míg hallgatott.

Árral szemben. Hát tudtad, mire kell
Magányod? Nyúlni lénytől nem zavartan,
Csak egyetlen érintésre ügyelve,
Mely belülről növel. Érlelt a csend,
Az érett lélek édes rémuralma:
Bizonytalan és vaksi félhomály,
Mely vattacukra csömörével is
Terelt a köd, a fellegek fölé.
E belső tudta jól, mi kell neked,
Míg festettél halvány, majd tört szinekkel.
S elfogadott, mint annyi végletet.

Beszélni vágytál, tartozni akár
Élőhöz is, csak hallgassa kezed
Járását! Stigmád volt e néma kín.
Felelni szólítatlan, írni semmit,
Majd megtanulván, a tollat letenni…
Hullámverésben élted egyszerű
Vágyaid. Véget ért az is hamar.
S most olvaslak, s a krétán túli ember
Átinteget dőlt kézírásodon,
Zokog, nevet, és itt van legbelül.