Bán Zoltán András

VÁROS A MAGASBAN

Rubinyi Mózes–Szoboszlay Ferenc (szerk.):
Budapesti antológia, 1946, 1947

380, illetve 394 oldal, 1500 Ft (antikváriumban)

Komlós Aladár (szerk.): Verses Budapest
Kozmosz könyvek, 1968. 482 oldal, 18 Ft

(450 Ft antikváriumban)


„Kevés borzongatóbb látvány van, mint amit Párizs népe nyújt, ez az iszonytató,
fakó, sárga, cserzett arcú nép. Nem hatalmas mező-e Párizs, melyet szüntelenül
érdekek vihara dúl? Ember-vetés örvénylik e vihar alatt, s a halál gyakrabban
aratja le, mint másutt; de a vetés újra kisarjad, éppolyan sűrűn, s az elcsigázott,
torz arcok minden pórusán át csak úgy áradnak az agyukat teherbe ejtő eszmék,
vágyak és mérgek; nem is arcok ezek, hanem inkább maszkok: gyöngeség, erő,
nyomor, öröm, képmutatás maszkjai; mind elkínzottak, s mindegyiken a lihegő
mohóság eltörölhetetlen jegye látszik. Mit akarnak? Aranyat vagy gyönyört?”
Ez a lihegő érzékiségből erkölcsfilozófiába átcsapó, hihetetlenül plasztikus,
egészen Adyt idéző („embersűrűs, gigászi vadon”) prózavers természetesen
nem magyar írótól származik, csak a fordítója honfitársunk (Rónay György);
Az aranyszemű lány 1834–35-ben jelent meg először, és Balzac 1843-ban iktatta
be az Emberi színjáték Jelenetek a párizsi életből elnevezésű ciklusába.
És ekként folytatja: „…nemcsak üres tréfából mondják Párizsra, hogy pokol.
A szót színigaznak vehetjük. Itt minden füstöl, ég, villog, forr, lángol,
elpárolog, kialszik, újra lobban, szikrázik, pattog, s elenyészik. Soha
sehol nem volt ennél izzóbb, ennél buzgóbb élet”. A modern, mondjuk így,
elidegenedett, a tömeg démonikus lótás-futásának, élethalálharcának színterét
adó nagyváros talán első érvényes rajza ez az okcidentális irodalomban,
és nyugton kijelenthetjük, hogy magyar írónak, lévén Pest és Buda a XIX.
század elején többé-kevésbé egy porfészek, még csak esélye sem lett volna,
hogy a pokolhoz hasonlítsa fővárosát, kijelentve ugyanakkor, hogy sehol
nem ily gazdag az élet. Berzsenyi 1815-ből származó víziója korántsem véletlen,
hogy versben íródott, ez a hiperbola a későbbi, a vágyott Budapest, a dübörgő
nagyváros előrevetített látomása: „Midőn Budának roppant bércfokáról / szédülve
Pestnek tornyait tekintem, / s a száz hajókat rengető Dunát, / a nagy Dunának
tündér kerteit / és a habokkal küzdő szép hidat, / melyen zsibongva egy
világ tolong; / midőn körültem minden él s örül / s újabb meg újabb érzelemre
gyújt; / itt a tanult kéz nagy remekjei / ott a dicső ész alkotásai / az
élet bájait mutatják, / s mindazt előttem testesülve látom, / amit magamban
csak képzelhetek: / kivánhat-é még többfélét szemem?” (Vitkovics Mihályhoz.)
Ám a modern nagyváros legfőbb irodalmi közege a próza, azon belül is a regény,
és nálunk soha nem létezett a balzaci, később zolai extenzív teljesség;
amikor Budapest először lépett fel egy regény főhőseként, már csak a lírai
emlékezés maradt, a modern világváros kialakulásának, azaz a kiegyezéstől
a millenniumig tartó éveknek nem akadt regénykrónikása Magyarországon, sem
Jókai, sem Mikszáth nem írta meg Budapest regényét (hogy Nagy Ignác vagy
Kuthy Lajos a párizsi Eugčne Sue-t majmoló ponyváiról most szó se essék),
és nem írta meg később Krúdy sem. És Ady A vörös postakocsi megjelenésekor,
1913-ban írt máig érvényes kritikájában joggal kiáltotta: „Nem, ez még mindig
nem Budapest regénye, ez a könnyes, drága, gyönyörű könyv sem az.” Ezt a
regényt azóta sem írták meg, és most már feltehetően nem is fogják soha.
Ma ünnepelt prózaíróink művészetében még mellékszerephez sem jut Budapest
(kivételként Lengyel Péter említhető, de őt, érdemtelenül, nem sorolják
a kánonba), és nem volt ez másként a Nyugat nagy prózaíró-nemzedékénél sem.
A szó balzaci, flaubert-i vagy netán dodereri–musili értelmében nem írt
budapesti regényt Babits, Kosztolányi vagy Móricz, a Lila ákác szinte csak
kulisszának használja Pestet, a Kártyavár Újvárosa inkább hiperbolikus költői
látomás, mint realisztikus kép; és a leginkább nagyvárosinak nevezhető regényünket
az ifjúságnak szánták: A Pál utcai fiúk.
Egy fontos kísérletről azonban hiba lenne megfeledkezni. Nagy Lajos Budapest
nagykávéház című regénye mind a mai napig a legnagyobb igényű vállalkozás
Budapest lelkének-velejének, testének és szellemének bemutatására. Ám ez
a nagyszerű író nem került be az úgynevezett mai irodalmi kánonba, műveit
nem olvassák, rá még felsorolásokban is alig hivatkoznak. Talán nem erős
az állítás, hogy ennek éppen a magyar kánon konzervativizmusa az oka. Nagy
Lajos a mai prózagondolkodásban eminens szerepet vivő nyugatos pályatársaitól
jelentősen eltérő regényeket írt, és különös paradoxon, hogy éppen ő, akit
a sültrealizmus legjobb képviselőjeként szoktak emlegetni (Osvát „pepecselő
naturalizmust” lobbantott a szemére), éppen e minden mondatával a földön
két lábon álló író teremtette meg a magyar regény legfurcsább, a szokásos
realizmustól messze elkanyarodó, az expresszionista avantgárdtól sem távol
eső alkotásait. Nagy Lajos bátran sutba dobta a lineáris cselekményvezetést,
az idő egységét, az ábrázolás erősen fikciós jellegét, gátlás nélkül építette
be világába a tényeket, a szinte feldolgozatlan szociológiai tényanyagot.
A regényeit megelőző novelláiban (Január, Napirend, Bérház) már bátran idézett
újságcikkeket vagy meteorológiai jelentéseket, és egészében nem sokat törődött
a szépséggel, annál többet az igazsággal, ám utóbbinak meg is találta a
semmivel sem összekeverhető művészi formáját. A Kiskunhalom már az említett
elbeszélésekben diadalra vezetett módszerrel készült, és aligha véletlen,
hogy egy igen finom ízlésű, művelt és okos irodalmár, Szász Zoltán gondolkodás
nélkül jelentette ki, hogy ez nem regény, amikor Nagy Lajos felolvasott
néhány részletet készülő művéből – az író utólag is kissé megrökönyödve
írja le a jelenetet A menekülő ember című memoárjában. És a kis Duna menti
falu rajza után megszületett fővároskörképe is, az 1936-ban írt Budapest
nagykávéház éppen arra tör, amit Ady oly éles elmével hiányolt Krúdynál:
„egész Budapest aljasodjék benne”. Nagy Lajos remek esztétikai érzékkel
nyúlt az anyagához, pontosan tudta, hogy ide új forma kell, és ha hiányzik
az egész anyagot egységbe szervező főhős (ilyen nyilvánvalóan Bloom az Ulysses-ben,
mely egyebek mellett Dublin regénye, vagy Ulrich A tulajdonságok nélküli
ember-ben, mely Bécs halhatatlan rajza egyben), akkor egy intézményt kell
a középpontba állítani. A Budapest nevű kávéház persze metafora, a város
helyett áll, kis, kávés világegyetem a nagy egészben, és aligha véletlen,
hogy a regény az univerzummal indít („Naprendszerünk a világűrben van, ez
bizonyos, bár hogy a világűr micsoda, azt talán maga Einstein sem tudja”),
különös nyelvi kameraként onnan közelít Magyarországon át („Magyarország
Földünk felületének egy aránylag kicsiny része, területe kilencvenháromezer
négyzetkilométer, lakosainak száma csaknem kilencmillió”) a döntő helyszínre:
„Fővárosa az országnak Budapest, a Duna mindkét partján egymillió lakossal;
legnagyobb utcája ennek a városnak az úgynevezett nagykörút, s ezen a nagykörúton
tündöklik, él, virul a Budapest nagykávéház.” De a vállalkozás csak részben
járt művészi sikerrel. Mert noha az intenció szerint Budapest a könyv főhőse,
maga a város szinte egyáltalán nem jelenik meg a könyvben, a narrátor csak
a legritkább esetben lép ki a kávéház ajtaján, és ha mégis, leírása inkább
csupán ironikus (lásd a 19. fejezetet, mely epésen a „Budapest a világ legszebb
városa” mondattal adja meg az alaphangnemet) vagy vadul groteszk (az egyik
kávéházi asztaltársaság azon morfondírozik a Városligetben, kiket kellene
felhúzni a lenyűgöző lombkoronájú fákra); a hősei nem a városban, hanem
egy városi metaforában, a Budapest kávéházban élnek.
A későbbi jelesek közül Mándy Iván természetesen ellenpélda lehetne, művészete
egyrészt éppen Molnár ifjúsági regényének illúziótlan folytatása (talán
nem légből kapott a vélekedés, hogy Csutak Nemecsek Ernő vér szerinti leszármazottja),
de az ő novellisztikájában is inkább lírai jellegű a város rajza, a nyers,
ám a regényben olykor üdvös szociologikum, a történeti elem hiányzik ebből
a prózaköltészetből – Mándy a vers felé lejti táncát. Ottlik kísérlete (Buda)
töredékben maradt, és aligha véletlen, hogy az utóbbi évtizedek talán legerőteljesebb
Budapest-képe nem prózai műben, hanem egy verses regényben olvasható: Térey János Paulus-a a mai, (poszt)modern Budapest maradandó emlékműve
is.
Ha nincs is igazi regénye, legfeljebb esztétikai torzói, annál gazdagabb
költészete termett fővárosunknak, és a kezdetek egyidősek a magyar világi
líra megszületésével. Mindezt két (pontosabban három) antológia alapján
gondolhatjuk, hiszen a Rubinyi Mózes-féle összeállítás egymás után kétszer
is megjelent, részben eltérő anyaggal: a második kiadásban hét, mi tagadás,
meglehetősen jelentéktelen költővel bővült a csapat. Komlós Aladár antológiája
jóval bővebb, mint Rubinyié, jobb ízlésű, sokkal több igazán remek verset
hozó gyűjtemény, mint a közvetlenül a háború után kiadott két, elég csúnya,
papírfedelű összeállítás. Utóbbi második, azaz 1947-es kiadásánál már nyilvánvalóbb
a politikai, mégpedig erősen baloldali célzat; a fülszövegben ugyanis azt
olvashatjuk, hogy az antológia „nagy nyeresége a magyar irodalomnak, útmutatással
szolgál a boldogabb magyar jövő kiharcolóinak is”. (És feltűnő, hogy Szabó
Lőrinc hiányzik mind a két, Rubinyi–Szoboszlay jegyezte kötetből; a költő
gyanús magatartása a világháború alatt elegendő okot szolgáltathatott mellőzésére,
és ezért maradt ki feltehetően Erdélyi József is – ők mindketten több verssel
szerepelnek már Komlósnál.) Az ideologikus célzatú gyűjteményeknek egyébként
is kedvezett a korszak, mely bizonyos fokig az antológiák korának nevezhető.

A Kozocsa-féle összeállítás szerint (A magyar irodalom bibliográfiája, 1945–1949,
Budapest, 1950) egymás sarkára hágtak a lelkesítő, nevelő célzatú vagy emlékezésre
intő kompilációk. Néhány találomra kiragadott cím önmagáért beszél: Májusi
kórus, 1945; Új hang. Moszkvai és budapesti magyar írók könyve, 1945; Új
idők új dalai, 1945; A szabadság költői, 1946; Dózsa népe, 1947; Magyar
mártír írók, 1947; Romok felett, 1947; Új fény. A fiatal magyar írónemzedék
könyve, 1947; Forradalom előtt, 1948. És aztán már végcélként a leplezetlenül
rákosista hang: Erős bástya, 1949; Röppenj szikra!, 1949.
Erősen eltérő történelmi időszak – mindamellett meglepő, hogy a két válogatás
koncepciója részben azonos. A szerkesztői előszavak leplezetlenül beszélik
ki a fő törekvést. Rubinyi–Szoboszlay: „A gyűjtés munkájában több szempont
érvényesült. A mindenek felett való esztétikai szempont mellett beláttuk,
hogy nem mindig a legnagyobb költők a legjobb Budapest-versek alkotói, mert
sokszor a nagyobbakat e tárgykör nem is érdekelte annyira, mint az esetleg
kisebbeket. Az esztétikai szempont mellett tehát helyet adtunk a budapesti
érdeknek is; a versek művészi formája vagy esetleges kezdetleges technikája,
szerkezetei, ódai szárnyalása vagy gyermekes naivitásai mögül elénk tárul
olyasvalami, ami a történetíró számára is megbecsülhetetlen: elénk tárul
a szeretett város intim családi, társadalmi élete, elénk tárulnak a szerénynek
látszó adatok, amelyek nélkül e város szellemi életét, annak fejlődését
jól megírni nem is lehet.” És Komlós Aladár húsz évvel később: „Ez a könyv
nem egyszerűen csak szép magyar versek gyűjteménye, hanem Budapestről szóló
szép magyar versek antológiája. Nemcsak esztétikai értékeket kíván adni,
hanem dokumentumokat is. Kiváló költőink is hiányoznak belőle, ha nem írtak
a fővárosról.”
Röviden: a dokumentumérték és az esztétikai érték mindkét antológiában egyaránt
fontos, a lényeg Budapest jelenléte. Na de mi számít budapesti versnek egyáltalán?
Hiszen még Budapestről sem beszélhetünk minden további nélkül. És ekkor
korántsem véletlen, hogy mindkét kompiláció számol e ténnyel; „Költemények,
Budáról, Pestről, Budapestről”, mondja a Rubinyi-kötet alcíme, és erre rímel
Komlós előszavának gondolata: „Az első percben talán kétségeink támadnak,
van-e Budapestnek egyáltalán költészete. S ha pontosak vagyunk, észrevesszük,
hogy sokáig nem is Budapestnek van költészete, hanem külön költészete van
Budának és külön Pestnek, s e két költészetnek különböző a tartalma. Nem
véletlenül, hiszen a két város múltja, lakossága, életformája, jellege is
különböző.” Ebből adódik, hogy mindkét antológia részben történeti alapokon
áll, a ciklusokba rendezett versek nagyjából kronologikus sorrendben követik
egymást, az ív Mátyás budai udvarától a világháború befejezéséig, az 1968-ban
megjelent Komlós-antológia esetében pedig A mai Budapest címet viselő ciklussal
zárul, azaz a „szocializmus korszakában” ér véget, miként Juhász Ferenc
verse (Babonák napja csütörtök: amikor a legnehezebb) mondja, amely nézetem
szerint csak erőltetett logikával kerülhetett be a Budapestről szóló versek
közé. Vagyis a Komlós-antológia kissé teleologikus: több évszázados hányattatás,
szenvedés, küzdelem után Budapest befut a történelem végállomására, beérkezik
az idill, a megelégedés korszakába; ebben a célelvű gondolkodásban úgy tűnik,
a szocializmus beköszöntével Budapest története is véget ér. A Rubinyi-antológia
zárlata is bizakodó persze, Illyés Hidak című verse itt is díszpéldány,
az újjáépítés felejthetetlen megörökítése. Ám feltűnő, hogy míg az első
Rubinyi-antológia Darvas Szilárd: Angyalföldi kéjutazás című megkapóan elégikus-ironikus
versével (Komlósnál is szerepel!) zárul, addig a második, az 1947-es már
Hollós Korvin Lajos újonnan beválogatott, erősen fenyegető, osztályindulatoktól
duzzadó, ám meglehetősen suta soraival végződik: „Játékszerünk a törlőrongy
/ s a karcsú sikálókefék – / és seprünk alatt félregördül / a tisztelt úri
söpredék.” Hiába, egy év alatt meglódult az idő a háború utáni korszakban…
Persze Komlós válogatásának sem tesz jót a fináléban fellépő sok Garai Gábor-,
Kónya Lajos-, Ladányi Mihály-, Váci Mihály-verselmény vagy a talán a politikai
üldözött iránti szolidaritásból beválogatott Eörsi István-szöveg. De itt
is akad egy remeklés: Csanádi Imre Vásárcsarnok című, a holland csendéleteket
idéző életképe. (Milyen jól illene mellé Szepesi Attila e lapban nemrég
közölt darabja, a Kőbányai bolhapiac. És egyáltalán, nagyszerű lenne egy
új, korszerű Budapest-versgyűjtemény, benne az újabb generáció, Kántor Péter,
Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Petri György, Tandori Dezső, Térey János,
Várady Szabolcs és a többiek remekei.
A két antológia alapján feltehető a kérdés, mi számít antológiadarabnak,
mi a kikerülhetetlen Budapest-vers? A válasz nem nehéz, hiszen rendkívül
sok az egyezés a válogatásokban. A régi irodalomból szinte teljesen azonos a kép, mindkét kötetben Janus Pannonius, Bonfini, Taurinus, Langus János,
Dedricius György latin nyelvű, Bornemisza Péter minden mértékkel klasszikusnak
nevezhető, magyar verse (Siralmas énnéköm) képviseli a város középkori,
illetve félbarokk korszakát. A felvilágosodás és reformkor válogatása is
egyértelmű: csaknem teljesen ugyanazok a költemények sorakoznak a legnagyobbaktól,
Petőfitől, Aranytól, Vörösmartytól, Berzsenyitől. És mindegyik kötetben olvasható
Czuczor Gergely elbűvölő kis portréja, az ébredő szerelem alig rebbenő erotikájú
rajza, a későbbi pesti kuplék ősanyja 1837-ből datálva: A falusi kislány
Pesten. Kedvcsinálónak álljon itt néhány gyöngéden csörgedező sora: „Ott
hogy üldögéltem én szegény leány, / Szépen néze minden átmenő reám, / És
sokan, de hogy mért, nem tudom biz’ én, / Visszafordulának többször is felém.”
Noha aligha vitatható, hogy Komlós Aladár válogatása bővebb, tájékozottabb,
ugyanakkor elkövet egy hibát, Rubinyitól eltérően kihagyja Lauka Gusztáv
rendkívül frivol, kicsit kurvázós elbeszélését, mely a Császárfürdői kaland
operettcímre hallgat. A peckes pesti arszlán felejthetetlen sorokban vezeti
asztalhoz hölgyeit, kik később (pénztárca)éhes, elbűvölően torkos szajhácskákként
lepleződnek le, miközben a gigerlis lion ugyancsak pórul jár: „Lenge úrfi
ment középen / Karjain két nőt cipelt, / Az asztalnak oldalánál / Három
pincér figyelt. / A két dáma kikereste / A mi drága, s végig ette / Egészen
az étlapot. // Ebéd alatt pezsgőt ittak, / Ürmöst, egrit, tokajit, / Klotild
nagysád nem kímélte / Nyelvecskéjét s ajkait, / Ebéd után fagylaltoztak,
/ Sőt még kávét is hozattak, / Fehéret és feketét.” A reformkorból mindketten
felléptetik a teljesen elfelejtett Guzmics Izidor erősen berzsenyis, a városi
felvilágosodást éltető versét: „A Felderültség közhelye Pest, te vagy!”
Kedves, könnyeztetőn naiv versecske.
A Nyugat-korszakból persze mellőzhetetlenek Kosztolányi versei, itt szinte
teljes az átfedés a két válogatásban, bár Komlós a Hajnali részegség-et
is beveszi, ha nem tévedek, tévesen, az mégsem Budapest verse, noha a „cselekmény”
részben a Logodi utcában játszódik. Ady, Babits, Szép Ernő és Tóth Árpád
is szinte teljesen ugyanazokkal a művekkel szerepel, és József Attila mindkét
válogatónál kitüntetett főszereplő; A város peremén mindkettejüknél, A Dunánál
csak Komlósnál cikluscím. Szép Ernőtől viszont kimaradt egy csodálatos prózavers;
az Illúzió a pesti kávéházak közti odüsszeuszi utazás remekműve, kár, hogy
Komlós sem figyelt fel rá.
Érdekes, hogy Illyés mindkét szerkesztő tudatában a kor legnagyobb élő költője,
Rubinyi ötször, Komlós éppen egy tucatszor szerepelteti. A második helyen
Vas István áll, a korai antológiában három, Komlósnál hét verse szerepel,
és Zelk Zoltán is megkapja a részét a maga három, illetve hat költeményével.
Ezek viszonylag egyértelmű esetek, vitának itt nemigen lehet helye. Persze
a felfedezés öröme a legnagyobb; néhány vers, kis vagy alig ismert költőktől
mindig is antológiadarab lesz, ha Budapest költészetéről esik szó. Parádés
példája ennek Kozma Andor Komlós által szerepeltetett ódája, az Oh Budapest!
Második strófája talán a legmegkapóbb: „Oh Budapest – mosdatlan ifjú szépség!
/ Rongyban, selyemben édes, bájoló! / Hó fogsorodnak hetyke nevetését /
tündökli vissza hatalmas folyó.” Ez a nagyszerű költemény csak Komlósnál
szerepel, míg Rubinyi egy másik Kozma-verset ad, de érdekességben ez sem
marad el az idézettől; a Zenés kávéház Vörösmarty vén cigányozásának frivolabb
hangszerelése, ám a kép itt is univerzális, és a csendes életképből kiinduló
kávéházi vigalom haláltáncba lejt: „A cigány húzza… Húzzad csak, húzzad!
/ A tér csak tágul, az ár csak duzzad. / A távlat mintha oly messze volna,
/ Akár Újpesttől Erzsébetfalva. // Rémes kávéház!… S a vendég benne /
Kevés híján már millió lenne, / S ez a sok ember mind egymást nyúzza, /
S a cigány húzza, – az mindig húzza.” S a kijózanodás után a vers Nagy Lajost
megelőlegező metaforával zár: „Budapest mily nagy zenés kávéház!…”
És itt láthatjuk mindkét antológia legnagyobb hiányosságát. A válogatók,
persze érthető okokból, figyelmen kívül hagyták a pesti zengerájok, kávéházak,
kabarék dalait, kimaradtak a kuplék, filmdalok, melyeket később slágereknek
hívtunk. Egy nagyvonalúbb válogatásban bizonyosan szerepelnének az olyan
dalok, mint a Pest megér egy estet, a Látta-e már Budapestet éjjel, a Jöjjön
ki Óbudára! vagy a város peremét öntudatosan vállaló Járom az utat, a macskaköves
utat – a listát ki-ki kedvére bővítheti, sajnos Recenzens műveltsége hiányos
e téren. De Vas István csodálatos, az Egy szerelem három éjszakájá-ban felhangzó
Budapest-siratójának hiánya a Komlós-válogatásban megbocsáthatatlan: „Isten
veled, Budapest, te édes, / Isten veled, fényes éjszaka! / Itt ezentúl mindig
csak sötét lesz – / Mit keresek én itt ó lala! […] Egész ország, de csupán
az úri – / Ez kellett csak, ez jutott nekünk, / Mégis fáj, hogy pusztul,
fáj bucsúzni – Isten veled, édes életünk!” Javaslom, e recenzió végén ezt
dúdoljuk Ránki György fájdalmasan elcsoszogó dallamára.

 

Jegyzetek

1 Vö. Vlagyimir Nabokov: Fjodor Dosztojevszkij. In: Lekciji po russzkoj
lityerature (Előadások az orosz irodalomról). Moszkva, Izdatyelsztvo Nezaviszimaja
Gazeta, 1999. 182.
2 Dosztojevszkij ironikus jelzője.
3 Vö. Albert Camus: Sziszüphosz mítosza. Magvető, 1980. 265. – Fordította
Vargyas Zoltán.
4 Vö. Magyar Lettre Internationale, 26. szám, 1997. ősz. 23.