Vörös István

AZ ÖREGSÉG DICSÉRETE

Hát majd nekem is nagy lesz a fülem egyszer, mint valami bölcs szoboré?
Bőrömön májfolt jelenik meg, mint most a fény pora?
Hát majd engem is a félelem lenget kórházi ágyak fehér sivataga fölé?
Vagy a félelem épp most csapkod arcom mögött erre-arra,
hogy belülről nekiütődöm, és fáj, fájnak ezek az ütések.
Akkor már nem fogok félni, mert a semmi közel lesz,
mint a 80 gyertyával telezsúfolt torta. Fölfaljuk, ami volt, ami lesz,
esszük az öregséget, mint egy ünnepi szendvicset,
az aszpikban tojás és marhanyelv ijedeznek a szájak veszélyes napján.
Hát majd egyszer nekem is hályog védi a belső nyugalmam,
amit most elvesztek egy leírt szóra, egy gonosz levélre?
Szép lesz az öregkor, a nagyothallás és rövidlátás tündérei
járják táncukat az asztal fölött, átlátok majd a csontritkulásos világ titkain,
és megértem, amit eddig az értelem és a butaság takartak előlem.
Szép lesz az öregkor, a ferde orrhoz hozzáferdül a világ.
Szép lesz az öregkor, ahogy a pálinkába esett légy gondolatai szépek.
Bodzavirágot dobok az asztalodra, fölvágsz egy paradicsomot,
és joghurtot eszünk barna kenyérrel.