Tóth Krisztina

SZÜLŐK

A sárga fű között egy férfi, egy nő.
Szelet vetnek, hajladoznak a fényben.
Forog rajtuk a lomb árnyéka, felhő
vonul a kert fölött, hol beborul az éden,
hol fényben áll, az ágak közt a fákon
pókhálóban levél, darazsak lepte rések,
rothadó alma, selyemszálon
pörgő féreg, zsibongó seregélyek,
szelet vetnek, hajladoznak a napban,
anyaszült meztelen föld zúg, a ringló
potyog az ösvényre, fejét föltartva, halkan
megáll a sás között és vár a sikló.

Ne félj, ne félj, a felporzó morajba
belevegyül a percek surrogása,
ne félj, ne félj, nem jött el, déli nap van,
messze van még a szélnek aratása,
messze van még a felhősávos ég is,
a túlpart megdőlt jegenyéi, messze
mindig a test a testtől, mégis
ölelik egymást állva, nem eresztve,
mindig így indul, hajladoznak a fényben,
az apák nemzik folyton a háborút,
nem baj, ne félj, úgy lesz, mint egyszer régen –
megállt a szél, csönd lett és beborult –

A fal mellett a fűben szétdobálva
lyukas strandlabda, foszlott hintaágy,
már csak halványan látni odaátra,
dörgés hullámzik, úgy jön, mint a vágy,
ki tudja honnét, haránt veri a kertet,
görget egy vödröt, vacog az összes ablak,
dobog a bádog, áznak a kint felejtett
ruhák, részeg napernyőt dönt a falnak,
potyog a gyümölcs, leválik mind az ágról,
anyaszült meztelen föld zúg, hiába
futkos a visszhang, csak dől, szakad a zápor,
csak sír a felfordított csónak nagy hasára.