Schein Gábor

(VONAT DUBROVNIKBA)

ezt az utcát egy hetven éve írt regényben nyirkos
köd fedi, és ritka gázlámpái közül csak minden
második ég. egy kapualjban leszúrnak egy férfit,
és végig nem derül ki, hogy ki volt a gyilkos.
törvényt a láthatatlan burok, a fegyelem s az illem
szabna, de a cselekmény máshol folytatódik,

az író úgy dönt, hogy induljon dubrovnikba egy vonat,
és a lefüggönyözött kupéban üljön ott az özvegy
s egy idősödő tanár, a szeretője. találgatom,
melyik lehetett az a kapualj. a környék persze sokat
változott. pereg, omlik minden, két magas ház közt egy
földszinteset épp most bontanak, elakad a forgalom.

hat éve költöztünk ide. a szomszéd öregasszony
a második héten elmesélte, a házban ki hogyan lett
öngyilkos. volt, aki gázzal, volt, aki a lichthófba
ugrott. remek, gondoltam. viszont a sarkon
tavasszal nyitottak egy jó kis olasz éttermet,
valami fűszert kevernek ott a paradicsomszószba,

ami a parmezánnal megvadítja a tésztát. dubrovnikban
különben én is jártam. az ernyők között bicikliztem,
a nap a hátam mögött volt, a kikötőben gyufaszál
árbocok ringtak. mikor a lányomat tanítottam,
a négykerekűn hogyan hajtsa a pedált, és azt hittem,
sosem fogja megtanulni, eszembe jutott az a nyár,

és dubrovnikról eszembe jutott a regény is,
melyben az utcát nyirkos köd fedi. és láttam, ahogy
a zöld kisbicikli üresen gurul. attól féltem, egyszer
visszatér a gyilkos. történetét elolvastam, mégis
bosszút áll: mint egy filmben, mindenki a járdára rogy,
nézi a lányom, miért lövöldözök egy öreg mauserrel.