Schein Gábor

(FÁCÁNLEVES)

egyszerre két fácánt csapott fejbe a lökhárító.
szerencsés fogás, mondtad. megálltunk, és a két
test a csomagtartóban landolt. ha volna időalagút,
újraindíthatnád a motort. oszlani kezdene a fejfájdító
reggeli köd, a vér ugyanolyan foltban szivárogna szét
az újságpapíron, és a szárnyakból ugyanazt a fácánragut

készítenéd el, zsír gyöngyözne a leves színén.
de a motor nem indul. beégtek a gyertyák, vagy
az aksi merült le, tőlem ne várd, hogy segítsek.
mint hegymászó, ki a hegy lábához ért, siettetném
inkább az időt: idegen arcokban már nem látlak,
és ha valami trükkel sikerülne visszatérned,

nem ismernélek föl rögtön. mintha halálod
percében vaku villant volna, ugyanaz maradsz, nem
változol többé velem. még sincs ebben semmi
véglegesség. sötét van, eltűntek köztünk az irányok,
és amit szerettél, nem köt már magához az sem –
a fácánlevest jól elsóztad, alig bírtam megenni.