Király Júlia

„AZ ÉN SZÁZADFORDULÓM”

Antal László: Fenntartható-e a fenntartható növekedés? Az átmeneti gazdaságok tapasztalatai
Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest, 2004. 435 oldal, á. n.

 

„Egy könyv”
Antal László sajátos szemüvegen keresztül néz a még korántsem ezerszer megénekelt kilencvenes évekre, és mikor felnézve mesélni kezd, elhisszük neki: a kelet-európai országok túljutottak a transzformációs válságon, és esélyük van, hogy a fenntartható növekedési pályán maradjanak, ha elfogadják, hogy a gazdaságpolitika nemcsak politika, hanem szakma, aminek jól kezelhető, fegyelmező erejű technikai apparátusa van. Ez az apparátus – a szerző állítása szerint – az ezredforduló környékén a fenntartható növekedés követelményrendszerére épül. A súlyosabb üzenet az, hogy ha a gazdaságpolitikusok nem fogadják el a követelményrendszer által meghatározott kereteket, akkor előbb vagy utóbb menthetetlenül hibázni fognak. És ez az üzenet majdnem független a napi viták kimenetétől.
Nem túlzás: a Fenntartható növekedés… jelentőségben, mondandójával a hajdani Fordulat és reform-mal mérhető össze. Az akkori hatást azonban nem lesz képes reprodukálni – akkor a befogadó közeg sokkal nyitottabb volt, ma a szakma sokkal fásultabb, kiábrándultabb – nem lenne meglepő, ha szó nélkül baktatna el a korszak meghatározó jelentőségű írása mellett.
A könyv szigorúan szakmai, gazdaságpolitikai alapvetést jelentő alapmű – de ugyanakkor sodró, szubjektív, sajátos hangvételű esszé is. Ez korántsem hátránya – számomra egyik legnagyobb erénye. Nemcsak citálja az adatokat, hanem érezhetően közeli barátságban van velük (tudja, mi a lényeges, és mi a lényegtelen). Noha igencsak tekintélyes mennyiségű statisztikát dolgozott fel, az adatokat – számos ex-ökonométer kollégámmal ellentétben – nem irreleváns állítások megfogalmazására használja. A nagyságrendeket érzi – tudja, miről beszél. És ez a lényeges: nem biztos, hogy precíz, de csak ott megy „mélyebbre”, ahol a „nagyságrendek” érzése ezt megköveteli.
Számára az elmélet sosem elvont tézisek sokasága; az elméletben mindig azt látja meg, ami „lefordítható” a napi gyakorlat elemzésére, netán javítására. Gazdaságpolitikus írta ezt a könyvet – egy elméleti közgazdász írta ezt a könyvet. E kettő egy normális gazdaságban egybeesik (Friedman vagy Lucas koruknak nemcsak Nobel-díjas elméleti szakemberei, hanem kiemelkedő gazdaságpolitikusai is voltak), egy periférián küszködő gazdaságban a két szerep nemegyszer elszakad egymástól. Antal a klasszikusok magabiztosságával egyesíti újra őket. A fenntartható növekedés nem l’art pour l’art érdekes, hanem „itt és most”, a mindennapi gazdaság élhetősége miatt.
Kevés olyan vitatéma lehet, amire ne tért volna ki a szerző, betartva a tudományos kutatás alapszabályát: „Mindig magad ellen keress érveket!” (Mindazonáltal az ellenérvek nem arra szolgálnak, hogy könnyedén meg legyenek cáfolva, hanem végig vannak gondolva.) Egyszerre mozog részben és egészben, mint a profi sakkjátékos, egyszerre látja a taktikai lépést, a stratégiát és a tábla egészét. Azt hiszem, sokkal többet tud az egészről, mint számos általa idézett nemzetközi szaktekintély. Hihetetlen, mit tud: ha a vita hevében bárki rámordulna, hogy „mondj rá példát”, valószínűleg gondolkodás nélkül sorolna esetet, adatot, tanulmányt – és ellentétben néhány hasonlóan lendületes és impulzív kortársával, a példák többnyire konzekvensek, és hivatkozási hely is társul hozzájuk (ezért a töméntelen mennyiségű hivatkozás, lábjegyzet, idézet, ezért olvas el mindent – és sajnálatosan emlékszik is rá). Talán mert őskövületként ragaszkodik ahhoz az ódon alaptéziséhez, hogy nem illő a tényektől elvonatkoztatva elemezni a valóságot.
Ha ennek alapján úgy tűnik, hogy véleményem alaphangját a pozitív jelzők fogják adni, akkor helyes a benyomás. Ez a könyv figyelmet és elismerést érdemel. Szakmám iránti végtelen pesszimizmusom mondatja velem, hogy hatás és elismerés nélkül fog elmúlni, szerzője még egy Mindentudás Egyeteme-előadást sem érdemel majd ki.

A fő állítások
Lássuk a részleteket! Kezdjük a „szemüveg”-gel: ez a fiskális politika szemüvege. Az állítás az, hogy a fenntartható növekedés egyik legfontosabb, a döntéshozók szempontjából mindenképpen alapvető kritériuma a finanszírozhatóság. A fenntarthatóság ebből a szempontból azt jelenti, hogy folyamatosan finanszírozható a növekedési pálya. Ezért jelenik meg az elemzésben egymás mellett a legrövidebb távú költségvetési azonosság, a középtávú deficitfinanszírozási feltétel és a leghosszabb távú, a generációs elszámolásokon alapuló államháztartási mérleg. A szerző megmutatja, hogy nemcsak elengedhetetlen (azaz jelszó szinten megvalósítandó), de lehetséges is (azaz a praxis szintjére lefordítható) az egyszerre közelre és távolra nézés. A fenntartható növekedés számára nem egy választási ciklusra érvényes fogalom. Ezt az állítást, ezt az üzenetet járja körül a könyv – talán legfontosabb – harmadik fejezete.
A fenntartható növekedés egy adott pillanatban látható, a gazdaság adott kapacitásait optimálisan felhasználó trend. Csak akkor érdemes elkezdeni foglalkozni vele, ha a gazdasági folyamatok már stacionáriusak, azaz létezik egyfajta „normál” gazdasági struktúra – ez indokolja, miért kell megvizsgálni, lezárult-e a transzformációs válság. A gazdasági szerkezet átalakulása közepette nem érdemes fenntarthatóságot elemezni (pontosabban azt konzerválhatóságnak nevezik, és a nyolcvanas évek magyar gazdaságpolitikájának az alapkérdése volt). Több ilyen pálya is létezhet a termelési tényezők önmagukban vett, illetve kombinált hatékonyságától függően. A pályán haladás stabilitást, a tényezők optimális kiaknázását jelenti. Ennek feltétele egyrészt a pályát biztosító tényezőkombináció fenntartása – ezt hivatott kifejezni a „versenyképesség megőrzésének” kritériuma – másrészt a fejlődési út finanszírozhatósága, amihez a belső és külső egyensúly kritériumait kell figyelembe venni. Innen kezdve „egyszerű technika” a feltételek megfogalmazása, amelyeknek nem is az a lényegük, hogy az egyedül tökéletes szabályrendszert adják meg, hanem hogy jól kezelhető apparátusként fegyelmezőerővel bírjanak.
A transzparencia kapcsán fogalmazza meg a szerző: nem az a legfontosabb, hogy két százalék vagy négy százalék az adott mutató, hanem az, hogy minden évben kiszámítják, a többiekkel összehasonlítják, és igyekeznek elkerülni a durva eltéréseket, mert akkor óhatatlanul el kell kezdeni magyarázni a bizonyítványt. Ez a „Nem illik látványosan nagy marhaságot csinálni” szabály… Sajnos, a hazai gyakorlat elemzése kapcsán az embernek óhatatlanul az a benyomása támad, hogy „a fenntartható növekedés kutatási irányból a gazdaságpolitikai döntéshozatal szerves részévé válik” állítás nálunk egyelőre jövő idejű állítás.
Ezt az elemzési keretet felhasználva mutatja be a II. fejezet elsősorban Közép- és Kelet-Európa (kiemelten: Magyarország, kitekintően: Európai Unió) közelmúltját. A technicista nézőpontot mindig oldja (bármilyen képzavar is) a gazdaságtörténészi vagy inkább gazdaságfilozófusi szellem. A schumpeteri romboló építés a szerző egyik legkedvesebb gondolata, nem véletlen, hogy a könyv több pontján előbukkan, megerősítve vagy éppen ellenpontozva a „látottakat”. Állítása szerint a transzformációs válság a közép-európai térségben véget ért, az első nagy és kényszerű stabilizációkkal egyetemben (ahol is a rosszat egyszerre kell rázúdítani a társadalomra, és nem szabad adagolni – mint azt Antal László másik kedvenc eszméje sugallja).
A fenntartható pálya nem légüres térben létezik – meghatározó a gazdaság institucionális szerkezete, elsősorban az állam, mégpedig a globalizálódó világban (szerencsére) egyre inkább korlátozott szerepvállalású állam és a finanszírozhatóság szempontjából kulcsszerepet játszó pénzügyi közvetítőrendszer (IV. fejezet).
A fenntartható pálya látszik – ez a pálya biztosítja a konvergenciát a nagyobb gazdasági egységhez, jelen esetben az Unióhoz (ennek sebességéről már vannak vitái a különböző álláspontok képviselőivel), s erre a pályára számos kritérium szerint sikerült is ráállni –, de egyáltalán nem biztos, hogy sikerül rajta maradni. A könyv jelentős része még a „boldog békeidőkben” született, és kicsit azt sugallta, hogy veszélyes lesodródásra már nem kerülhet sor, az alapkérdés csak az, mennyire „sebezhetők” ezek a gazdaságok. Mire azonban a könyv elkészülni látszott, eljött 2002 tele, és az ismét Kasszandra-szerepre készülő szerzővel együtt szorongva nézzük: a lesodródás mégis lehetséges, ha a fiskális és monetáris politika sikeresen találja meg a legrosszabb játékelméleti egyensúlyt, s akkor menthetetlenül megint az lesz a kérdés: „hogyan kerüljünk a fenntartható pályára”, és nem az, „hogyan maradjunk rajta”. Ezt a szomorú konklúziót fogalmazza meg az „utolsó utáni” V. fejezet.

Vitapontok
Vitaírás – a könyv folyamatosan vitatkozik a leendő olvasóval és a szerző által olvasott művekkel. Vitára ingerlő, de nehéz vele vitatkozni – hiszen Antal László hihetetlenül magabiztosan mozog a maga által létrehozott, végiggondolt, jól felépített rendszerben.
A fenntartható növekedés kulcsfogalom annak jelzésére, hogy a szerző nem hisz a „nagy ugrás”-ban. A nagy ugrás lehetetlenségét meggyőzően állítja, de nem bizonyítja (és azért mindig reménykedünk: talán nekünk, most az egyszer, mégis sikerül). A bizonyíték annak szakszerű demonstrálása lenne, hogy a nem egyensúlyi, rövid távon nem finanszírozható változás valóban olyan kaotikus mozgáshoz vezet, ahonnan nincs visszatérés a fenntarthatósághoz (ezt az állítást akár matematikai képzavarnak is nevezhetnénk).
A fenntartható pályán maradást veszélyezteti a gazdaságok „sebezhetősége” – e nagyon fontos fogalomnak viszont túlságosan elnagyolt a meghatározása, így aztán mérése is csak pontatlan lehet. Változatlanul nem tudom, miért vagyunk sebezhetőbbek, mint a lengyelek, észtek, litvánok – erre legfeljebb az ezeréves turáni átok ad magyarázatot.
Nem látom bizonyítva, hogy az exportorientáció az egyedül lehetséges stratégia, és a siker feltétlen biztosítéka – inkább csak meg vagyok győzve, hogy a közelmúlt ezt igazolja. De mi lesz, ha elvész ez a mérce, mert ami eddig kivitel volt, az belföldi együttműködés lesz? Hogyan lehet mikroszinten, a vállalati döntéshozatal szintjén megfogalmazni „a termelőkapacitások szükségszerű és optimális összekapcsolódását”?
Meggyőzőnek, sőt bizonyító erejűnek tartom, amit a szerző a költségvetési stabilitás követelményeiről állít a fenntarthatóság kapcsán – ehhez képest elnagyoltnak és kevésnek a külső egyensúlyról elméletileg írottakat. Több bizonyítékot várok arra a ki nem mondott, de latensen megfogalmazott állításra, hogy „nem lehet kinőni a költségvetési csapdát, de ki lehet kerülni (ki lehet nőni) az adósságcsapdából”.

A végső megoldás
Végül is „végtelenül leegyszerűsítve a kérdést” (idézet a szerzőtől) bízzunk abban, hogy a négy- (esetleg öt-, de legalább a mesebeli három-) százalékos növekedési pálya meglesz, fenntartható lesz (versenyképesség!), és fenntarthatóan finanszírozható lesz (költségvetés!). És ekkor:
„Körülbelül száz-száztizenöt év múlva egy szép nyári napon, soron kívül megkondítják majd az ország összes harangjait. Sokan rá se hederítenek, pedig az a csengés-bongás nagy változások hírnöke lesz. Addigra Visegrádon újjáépül az egykori királyi palota sosem látott pompával, óriási termekkel, függőkertekkel. Az avatási ünnepségen – ezt jelzi a harangkongás – néhány aggastyánnak könnybe lábad a szeme. Valóban ez lesz az a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria.
[…]
Addig, ezt a pár évet ki kell bírni.” (Örkény István: Nézzünk bizakodva a jövőbe!)