Kicsi Sándor András

A VÁROSLIGET GOMBÁIRÓL

Sous les pavés, le plage
Unter dem Pflaster liegt der Strand

E sorok írója számára a Városliget koronként változóan más-más élményekkel
szolgált. A gyermekkorban obligát hétvégi családi séták után a labdarúgás,
később az asztalitenisz, gyermeksétáltatás, majd a kerékpároktatás helyszíne
lett, s az utóbbiakkal párhuzamosan, erdélyi tanulmányutaknak köszönhetően,
a gombászásé is.
Az alábbiakban szubjektíven, de a lehetőség szerint reprezentatívan igyekszem
bemutatni a Városliget legfeltűnőbb, az emberi fogyasztás szempontjából is
érdekes gombáit. Negatív tapasztalatként megemlíthető, hogy míg sokféle más
témában a terepmunka során számos kollegiális információ gyűjthető (kitüntetett
a kutyatartás és a gyermeknevelés), a városligeti gombász máshonnan – a szakirodalomból,
más terepekről – vett segítségre szorul.
Az érdekesebb gombák hét csoportját (biológiai értelemben nemét) tárgyalom:
(1) Coprinus spp., (2) Agaricus spp., (3) Psathyrella spp., (4) Lyophyllum
spp., (5) Marasmius spp., (6) Inocybe spp., (7) Pleurotus spp. Az első hat
nembe tartozó gombák jelentős része májustól októberig, enyhe idő esetén novemberig
megtalálható, a késői laskagomba (Pleurotus ostreatus) viszont kimondottan
téli gomba.

A tintagombák (Coprinus spp.) közül a Városliget talán leggyakoribb, különös
vitalitást mutató gombája a kerti tintagomba (Coprinus micaceus), de bőven
van még gyapjas tintagomba (Coprinus comatus) és ráncos tintagomba (Coprinus
atramentarius) is. A kerti tintagomba érdekessége például, hogy egy alkalommal
micéliumát virágfölddel együtt hazavivén, otthon, a szobában kinőtt. Ráadásul
a Vajdahunyad vára előtt, az Anonymus-szobor környékén különös bőséggel fordul
elő – kimondottan fittyet hányva a szomszédos Mezőgazdasági Múzeum gombapreparátumaira.
A fiatal kerti tintagomba elvben fogyasztható, de nem ajánlott, a friss ráncos
és különösen a gyapjas tintagombából azonban kitűnő ételek készíthetők. Valamennyi
tintagomba hamar elfolyósodik, ezért minél gyorsabb felhasználásuk ajánlott.
Szokás emlegetni, hogy a tintagombákhoz tilos alkoholt fogyasztani. Nos, jelen
sorok írója a tintagombák (a ráncos és a gyapjas) szedése, hazavitele, elkészítése,
elfogyasztása előtt, közben és után is számos alkalommal képtelen mennyiségben
és változatosságban fogyasztott alkoholt, de éppen ezekben az időkben kitűnő
egészségnek örvendett. Ez azonban általánosításra nem javasolt egyéni tapasztalat.
A nehezen megkülönböztethető csiperkék (Agaricus spp.) közül a Városligetben
is kétségtelenül a réti (mezei) csiperke (Agaricus campester) a legértékesebb,
s a csiperkéknek rendszeres szedői is vannak. (Nem csak a rétinek.)
A porhanyósgombákat (Psathyrella spp.) elsősorban a fehér porhanyósgomba (Psathyrella
candolleana) képviseli, amely ehető ugyan, de inkább csak keverékgombának
ajánlott.
A csoportos pereszkék nemének (Lyophyllum spp.) fogyasztható, sokféleképpen
elkészíthető tagjai közül meg szokott jelenni a szürke (Lyophyllum decastes)
és a füstbarna (Lyophyllum fumosum) faj is.
A szegfűgombák (Marasmius spp.) közül a vártnál ritkább az alföldi magyarság
legnépszerűbb gombája, a mezei szegfűgomba (Marasmius oreades). Viszonylag
ritka vendég az erdei szegfűgomba (Marasmius wynnei), továbbá a bimbós pöfeteg
(Lycoperdon perlatum). A veszélyesen mérgező gombákat a szegfűgombára és a
kerti tintagombára némely tekintetben hasonló susulykák (Inocybe spp.), különösen
a kerti susulyka (Inocybe fastigiata) képviselik a ligetben.
A fán növő fogyasztható gombák közül egyértelműen kiemelhetők a laskagombák
(Pleurotus spp.), amelyek közül a termesztett változattal is rendelkező késői
laskagomba (Pleurotus ostreatus) a legismertebb. A laskagombák nemének talán
más fajai is előfordulnak, a fán növő, elvben fogyasztásra kiválóan alkalmas
gombák közül megtalálható a pisztricgomba (Polyporus squamosus), viszont gévagombával
(Laetiporus sulphureus) jómagam a Városligetben nem találkoztam. Ugyanakkor
emberi fogyasztásra alkalmatlan taplók előfordulnak.
Az említett, nyilvánvalóan többségükben igénytelennek minősíthető gombák közül
a csiperke egy változatát legalább a XVII. század közepe óta termesztik, ugyancsak
régóta a késői laskagombát is, míg a gyapjas tintagomba termesztése csak az
1960-as évekig vezethető vissza. Közülük kettőnek tulajdonítanak gyógyhatást:
míg a késői laskagomba a koleszterinszintet, a gyapjas tintagomba a vércukorszintet
csökkenti.

Az etnomikológia megalapozója, az amerikai Robert Gordon Wasson (1898–1986)
hívta fel a figyelmét Claude Lévi-Strauss francia etnológusnak arra, hogy
nemcsak a népi ismeretrendszerekben létezik összefüggés a húgy és bizonyos
gombák növekedése között, hanem ezt tudományos vizsgálatok is alátámasztják.
Az emberi vagy állati vizelet kedvez például a Coprinus fajok növekedésének,
s erre Lévi-Strauss maga is bizonyítékot látott a Párizs melletti Bois de
Boulogne-ban (1973: 271). Jómagam is megerősíthetem a Városligetből, hogy
a kutyák előszeretettel vizelnek azokra a helyekre, amelyeken tintagomba nő,
illetve előszeretettel nő tintagomba azokon a helyeken, amelyeket a kutyák
megvizelnek.
Ugyancsak Wasson nyomán Lévi-Strauss mutatott rá a ’légyölő galóca’ : ’más
gombák’ :: ’kutyavizelet’ : ’emberi vizelet’ korrelációk mitológiai jelentőségű
elterjedtségére egyes ázsiai kultúrákban (1973: 271), s ez egyben az oroszban
(sobalnij grib) és a környező nyelvekben (például zürjén pon-t.s.ak) elterjedt
’kutyagomba’ (’mérges gomba, bolondgomba’) elnevezéstípus egy lehetséges magyarázata
is. (A szigorúan csak erdőkben előforduló légyölő galóca, Amanita muscaria
jelentőségéről, bódítószerként való fogyasztásáról, többek között az ősmagyar
kultúrában: Wasson et al. 1986, Kicsi, 2003.)
Ami a cigány, ezen belül lovári oláhcigány és kárpáti cigány huhur, xuxur
’gomba’ szót illeti, melyet németországi és csehországi cigány nyelvjárásokból
is regisztráltak, s már August Friedrich Pott (1844–45) is feljegyzett, valószínűleg
ősi örökség Indiából, s etimológiai kapcsolatba hozható a pandzsábi kukkarmutta-,
hindi kukurmatta- ’gomba’, szó szerint ’kutyavizelet’ szókkal. A cigány xuxur
eredeti formája valószínűleg a pandzsábi és hindi szókhoz hasonló *xuxur-mutro
’kutyavizelet’ lehetett, de mivel a xuxur szót ’kutya’ jelentésében kiszorították
a dzhukel (kárpáti), zhukel (lovári) stb. változatai, önmagában a huhur, xuxur
vett fel ’gomba’ jelentést (Kicsi, 2002).
A kutyák és gombák kapcsolata egyébként is hálás téma, különösen a szarvasgombát
gyűjtő, idomított kutyát szokás dicsérni: míg az ösztönösen dolgozó disznó
gyakran megeszi a céltárgyat, a szakmailag képzett, gombafogyasztás szempontjából
nem érdekelt kutya nem. Ezért szokás hangoztatni, hogy az utóbbit fáradságosabb,
de érdemesebb idomítani – de ebből a célból már ki kell mozdulni a városból.

Az Európában (de még a Városligetben is) kevéssé becsült porhanyósgombák
az Antillák térségének etnomikológiájában döntően fontos szerepet játszanak.
Djon-djon (vagy dyo-dyo) ’gomba’ a neve a haiti kreolban az elsősorban Haitin,
de újabban Dominikában, továbbá a Kis-Antillák néhány francia gyarmatán (Guadeloupe,
Martinique) is szedett és piacon is árult Psathyrella coprinocepsnek s néhány
közeli rokon Psathyrella fajnak (pontos mikológiai vizsgálatuk még várat magára).
R. G. Wasson mutatott rá, hogy Szibéria őshonos népei nyilvánvalóan a légyölő
galóca bódítószerként való használata miatt (az ehető gombák iránti attitűdjüket
jellemzően) mikofóbok, s hasonlóképpen Ángel Nieves-Rivera feltételezése szerint
az Antillák őslakói a hallucinogén gombák fogyasztása miatt ebben az értelemben
mikofóbok voltak (például az Antil-
lák számos szigetén megtalálhatók a hallucinogén Psilocybe fajok), s talán
csak az afrikai rabszolgák behurcolásával váltak a szigetek valamelyest mikofillé
(Nieves-Rivera, 2001). A riz djon-djon az észak-haiti konyha híres fogása,
mely elsősorban rizsből és apró, aromás, fekete gombából áll, s főfogásként
felszolgált hús- vagy halételhez adják. (Állítólag hagyományos elkészítési
módja hasonló a mai Nigéria vidékén tradicionális gombareceptekhez.) Szárított
djon-djont árulnak Kanadában és az USA nyugati partvidékén is, de nem kizárt
jövőbeli világszerte való elterjedése sem. Mindenesetre az Antillák jelentős
részén a gombák közül kizárólag a Psathyrella fajokat fogyasztják, de nem
elszántan mikofóbok, mert például újabban a szárítottan érkező ázsiai és amerikai
gombákat a piacokon árulják, a lakosok fogyasztják.


Irodalom

Kicsi Sándor András: Fülgomba. Magyar Nyelv 91 (1995) 3: 355–361.
– Vérzéscsillapító tapló és pöfeteg a magyar népi gyógyászatban. Kriza János
Néprajzi Társaság Évkönyve 6. Kolozsvár, 1998: 277–280.
– A májgomba népi elnevezéseiről. Magyar Nyelv 97 (2001) 1: 85.
– A ’gomba’ jelentésű szók a környező cigány nyelvjárásokban. A Dunánál 1
(2002) 6: 96–97.
– A légyölő galóca révületkeltő szerként való felhasználásáról. Moeszia. Erdélyi
Gombász 1, 2003: 7–9.
Lévi-Strauss, Claude: Les champignons dans la culture. À propos d’un livre
de M. G. Wasson. L’Homme, Revue Française d’Anthropologie 10 (1970) 1: 5–16.
In: Claude Lévi-Strauss: Anthropologie structurale. Paris, Plon, 1973: 263–279.
Nieves-Rivera, Ángel Manuel: Origin of Mycophagy in the West Indies. Inoculum.
Newsletter of the Mycological Society of America. Supplement to Mycologia
52 (2001) 1: 1–3.
Wasson, R. Gordon et al.: Persephone’s Quest. Entheogens and the Origins of
Religion. New Haven & London: Yale University Press, 1986.