Várady Szabolcs

BÍBELŐDÉS CATULLUS NÉGY SORÁVAL

Egy kakukktojás feljegyzései – ezt az alcímet adhatnám ennek a kis beszámolónak.
Mert hát mégiscsak pimaszság, hogy egy ókortudományi konferencián, ennyi tudós
ember között meg merek szólalni, én, aki négyest is csak azért kaptam a gimnáziumban
latinból, mert lefordítottam egy Horatius-ódát meg tíz sort az Aeneis-ből.
Éppen abban az időben, ha megfordultam egy-egy házibulin, nemegyszer tapasztaltam,
hogy amúgy ügyefogyott és kajla fiúkat menten áhítatos lánykaréj áll körül,
mihelyt kiderül, hogy egy-két divatos slágert le tudnak pötyögni a zongorán.
Én Horatius slágerét, az Ad Thaliarchum-ot pötyögtem le magyarul (lánykaréj
nélkül, mert még nem volt koedukáció), tűrhetően betartva a metrumot:

„Nézd, mint mered fenn hóboritottan a
Soracte, mint nyög roskatag ággal az
erdő, s kemény jég nyomja hátát
már a sebesfutamú folyóknak.

Enyhítsd az évszak mord hidegét, tegyél
sűrűn a tűzre, s ó, Thaliarchusom,
hozz bort is, és tölts bőkezűen
kétfülü görbe szabín csöbörből!…”

Ezt a verset akkor már ismertem, Vargha Gyula fordításában, Szerb Antal Száz
vers-éből, egyik első könyvemből, amit már én vettem magamnak, 1958 márciusában
(bele van írva). Fordításommal aratott sikerem balsikernek bizonyult a latintanulásban:
mivel a négyesemet eleve biztosította, nemigen törtem magam tovább a nyelvvel.
A memoriterek azért megragadtak a fejemben, és a versformákat is memorizáltam.
Épp ezért nagyon meglepett, amikor azt a kommentárt olvastam, még gimnazista
koromban, amellyel a tudós József Attila-kutató a „Kedveském, ha szemed lágy
lobogásait” kezdetű töredéket közreadta, hogy a verstöredéknek a számomra
legérdekesebb for-
mai vonását meg sem említi (azt fel sem mertem tételezni, hogy nem vette észre)
– azt tudniillik, hogy József Attila itt egy háromféle görög versszak elemeiből
összerakott egyedi időmértékes strófaszerkezettel kísérletezik: „Kedveském,
ha szemed lágy lobogásait [kis aszklepiadeszi sor] összegyűjthetném s pici
polcaink közt [szapphói tizenegyes] libbennének – öreg bútoraink puha [kis
aszklepiadeszi] táncukat elmosolyodva néznék [alkaioszi tízes].” Az is érdekes
felfedezés volt, hogy a drámai jambus álarca mögött milyen könnyen megbújhat
például egy szabályos szapphói sor: „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés”.
A latinórákon felszedett verstani ismereteimet később a magam számára is igyekeztem
hasznosítani, eleinte főleg magáncélokra. Mert amikor költőként kezdtem a
magam lábára állni, éppen úgy éreztem, hogy a kötött formának befellegzett,
abban csak epigon lehetnék. De lemondani se tudtam róla teljesen, meg arról
a (leginkább csak elképzelt) latinságról sem, amellyel a szabatosan kötött
forma hiányát némi klasszikus alaksejtelmekkel, valamint a mondat szerkezetében
pótolni igyekeztem. Erről a nosztalgiámról verset is írtam, s ebben azt is,
hogy „E kinőtt ruhákban vézna madárijesztők / volnánk, amilyet rángat a szél,
/ de madár ugyan egy se retteg. / Mégis, a játék ürügyén, barátaim, / elbíbelődöm
a klasszikus formákkal…” Ilyen játék volt az a verses levelezőlap is, amit
Bence György barátomnak küldtem, amikor másik György barátommal, Petrivel
a vajai alkotóházban időztünk, 1969-ben, és most rábukkantam egy régi dossziéban:

„Bence, ki bölcseletet plántálsz a gazos honi földbe,
hagyd el most, nehezen nő az a szittya rögön,
s szentelj röpke időt lelkedben azoknak, akik most
lelkükben teneked szentelik azt, minekünk.”

Hallatlanul vonzó forma ez, és éppen ebben a terjedelemben. A két disztichon
pontosan annyi helyet és olyan elhelyezkedést kínál, amennyiben és ahogyan
egyetlen kép, ötlet, gondolat vagy akár csak egy ilyen lelki kalaplengetés
a lehető legtöbbet kiadja magából. Jó vele dolgozni is – gyúrni, simítgatni,
formázni a mondatot, ahogy a kenyeret dagasztják a teknőben, amíg pontosan,
hiánytalanul és természetesen (vagy legalábbis természetesnek érezhetően)
ki nem tölti a kereteit; nem terjed túl, nem feszeng, nem is lötyög. A forma
a többszörösen szimmetrikus elrendezésre sarkall: minden duplázódik, illetve
feleződik – két disztichon; egy disztichon két sor; és minden sor maga is
két, sormetszettel tagolt félre oszlik.
Mégsem írtam úgynevezett komoly verset ebben a formában, csak alkalmi darabokat,
verses levelezőlapot, születésnapi köszöntőt. Vagy dedikációt az első verseskötetembe,
a húgoméknak:

„Vékony, igaz, de hisz úgy sincs, Géza, a polcaidon hely,
és neked, Évi, időd arra se jut, hogy aludj;
kár is volna tehát a papírt teleírni kilószám,
s volna ha másképp is: ez bizony ennyi csak itt.”

Ezek tehát úgynevezett nem komoly versek. De a latinvonzalom talán érződik
bennük, és nem csak a formában. Catullusnál az ember nem csak arról olvashat,
hogy – a kései utód, Petri szavával – hogyan ódietámózik ő Lesbiával, hanem
például arról is, hogy megadja-e Silo a tízezer sestertiusát. Emlegeti ő maga
is verseinek léhaságát, amelyben azonban a mai olvasó inkább a költői megnyilatkozás
bámulatos fesztelenségét csodálja, és amitől szinte a személyes ismerősének
érezheti Catullust, úgy, ahogy azután költőt nagyon sokáig nem. A szerelemnek
évszázadokra Petrarca szabja a mintát. Az imádott hölgy lehet ugyan kegyetlen,
talán még csapodár is, de szigorúan előírt poétikai szabványok szerint. Nem
véletlen, hogy Catullus fesztelenségéről Petri jutott eszembe – de hát erről,
azt hiszem, lesz még ma itt szó. Én maradnék egyetlen versnél, a XCII.-nél,
amit magam is megkíséreltem lefordítani.
Bizonyára az egyetlen disztichonpárban kifejezhető rövid, sűrített tartalmak
iránti említett vonzalmam okozta, hogy amikor a Holmiban versfordító-pályázatot
hirdettünk 1995-ben, és arra Papp Gábor Zsigmond beküldte ennek a versnek
a fordítását is, addig-addig ízlelgettem a szöveget és noszogattam a fordítónak
is igen tehetséges fiatal filmrendezőt a szöveg finomítására, hogy végül is
azon kaptam magam: már a negyedik változatnál tartok a fordításban. A feladat
kézenfekvő. A jól ismert odi et amo képletének egy könnyedebb, szellemes paradoxonba
foglalt kifejtését kellene Catullus velős virtuozitásával visszaadni. Az eredeti
így szól:

„Lesbia mi dicit semper male, nec tacet umquam
de me: Lesbia me dispeream nisi amat.
quo signo? quia sunt totidem mea: deprecor illam
assidue, verum dispeream nisi amo.”

Magyarul, prózában, körülbelül: „Lesbia folyton szidalmaz, rólam szájal örökké:
úgy éljek, hogy Lesbia szeret. Mért gondolom ezt? Mert ugyanígy vagyok én
is: átkozom szüntelenül, de úgy éljek, hogy szeretem.” Ezt a paradox következtetést
egy másik versben, a LXXXIII.-ban is leszűri Catullus. Ebből arról értesülünk,
hogy Lesbia a férje jelenlétében is folyton gyalázza őt. Metellus Celer konzul
(már ha csakugyan ő volt a férj) a jelek szerint nem kezelte olyan nagyvonalúan
neje, Clodia Lesbiaként való irodalmi tündöklését, mint Diósy Ödön az ő Adéljának
a Lédává lényegülését. De korai az öröme ennek a tökfejnek, véli Catullus,
mert hogyha Lesbia csakugyan elfelejtette volna őt, akkor csöndben maradna;
ha viszont folyton róla beszél, és pláne dühöng (illetve, ahogy gorombábban
mondja: gannit, ugat), akkor nemcsak hogy gondol rá, de a szenvedély is lobog
benne.
A négysoros forma, említettem már, szimmetrikus elrendezést tesz lehetővé,
amit Catullus itt maximálisan ki is használ. Az első két sor és a harmadik-negyedik
mintegy a tükörképe egymásnak. A két disztichon utolsó, sormetszet utáni tagjai
szó szerint megegyeznek egymással, mindössze az ige személyragja különbözik:
amo – amat. Ezt valamiképpen magyarul is érzékeltetni kellene, lehetőleg azzal,
hogy ugyanazt a nyelvi fordulatot és ugyanazt az igét használjuk mi is mind
a kétszer.
Papp Gábor Zsigmond fordításában a vers így jelent meg a Holmi 1996. májusi
számában:

„Lesbia ócsárol, szapul és szid szüntelen engem;
Vesszek meg, ha a lány nem csakis engem imád.
Mért vagyok oly biztos? Mivel én őt átkozom egyre,
S vesszek meg, ha szivem nem csakis érte hevül.”

Arányos, eleven, jó fordítás. Csak éppen az a bizonyos ige – nemcsak nem
egyezik a kettő (ezt hivatott pótolni a megismételt „csakis”), de mindegyik
olyan stílusrétegbe téved, amelyik nem illik Catullus közvetlenségéhez. Az
„imád”, úgy érzem, a mai fülnek egy kicsit slágerízű („Ne hagyd el azt, ki
téged szívből imád”), a „szivem csakis érte hevül” meg a XIX. századból hangzik.
Lesbiát sem aposztrofálnám „a lány”-nak, elvég-
re férjes asszony (ha már, akkor inkább nőt mondanék, sőt mondok is – de erről
később), bár az is igaz, hogy amikor szerelmük hajnalán Catullus azon kesereg,
hogy meghalt kedvesének a verebe („passer* mortuus est meae puellae”), Dsida
Jenőnél és Szabó Lőrincnél is „lánykám”-at olvashatunk. És az is igaz, hogy
a most tárgyalt vers korábbi fordítói közül Szabó Lőrinc és Devecseri is a
(metrikai szempontból persze kézenfekvő) „imád” igét használja a második sorban.
Devecseri a saját korábbi „értem eped”-jét cseréli később erre. Az ő fordításának
ezenkívül az ad még némi patetikusan irodalmias felhangot, hogy a szerkezetileg
szintén kulcsszerepet játszó, ismételt „dispeream”-ot „vesszek”-nek fordítja:
„vesszek hát, hogyha nem engem imád”, és „vesszek, hogyha nem őt szeretem”.
Így, igekötő nélkül, ahogyan főként a nemzeti romantika idején használták
a XIX. században, például Vörösmarty: „De vesszek én, hogy éljen a gonosz?…”
Vagy: „Akkor is ördögeim súgák, hogy vesszek örökre”. Vagy Tompa Mihály: „Hadd
vesszek! Hisz úgyis veszni tértem.” Vagy az egészen fiatal Petőfi: „Minden
éljen… oh, csak vesszek én!” Ide sokkal alkalmasabb a szó a „meg” igekötővel,
ahogy Papp Gábor Zsigmondnál láthattuk, és ezzel a megoldással él a vers legújabb
fordítója, Csehy Zoltán is. De sajnos csak a második alkalommal („vesszek
meg, ha nem őt szeretem”), a párhuzamot elejti. Jó a kezdés: „Lesbia folyvást
szid, sosem áll be a szája, de…” De aztán így folytatja: „…haljak / most
meg, hogyha netán Lesbia mégsem imád.” Itt pusztuljak el – az rendjén volna,
ahogy bármely eleven szinonimája ennek. Például amit Ignotus mondott Ady kapcsán:
„Akasszanak fel, ha…” „Haljak most meg” – ebből pont az az erőteljes kollokvializmus
hiányzik, ami a kifejezés lényege. A folytatásban pedig kicsorbul a paradoxon
éle. Catullusnál nincs „netán”, és nincs „mégsem”. Vagy azt akarná mondani,
a meghalás kívánságát a szó szoros értelmében véve, hogy jaj, istenem, ez
a nő hátha mégsem szeret? Na de akkor hűségfogadalom kellene az első sorba,
nem szidalom. Ezt az értelmezést a vers egész kontextusa kiveti magából, de
a második sor sajnos lehetővé teszi.
A dispeream nisi amo/amat párhuzamot a legteljesebben Rónai Pál oldotta meg,
a Latin költők 1941-ben megjelent antológiájában:

„Lesbia egyre csak engem szid, nem hagy soha békén:
Hogy szeret, arra akár a fejemet teszem én.
Mért? Hát én nem szídom-e őt folyton? De azért hogy
Őt szeretem, arra a fejemet teszem én.”

Van azonban itt is egy kis bökkenő. „A fejemet teszem rá”, ezt arra mondja
az ember, amit biztosra vesz, és ezért meg meri kockáztatni a (talán merésznek
ható) kijelentést. De tényszerű bizonyíték nincs, különben nem volna kockázat.
Mondhatná azt is: bármibe lefogadom. Ez kitűnő a második sorban: hiszen az
valóban csak feltevés, hogy Lesbia szereti. De a feltevés lélektani bizonyítéka,
hogy ő szereti Lesbiát, az már nem olyan kijelentés, amivel bármit is kockáztat.
Bármibe lefogadom, hogy szeretem Lesbiát – ez ugyebár aligha mondható. Vitatható
megoldás az is, hogy „nem hagy soha békén” – ebből arra következtethetünk,
hogy egymás közt szidalmazza őt Lesbia, hogy folyton veszekszik vele. Az eredeti
versben azonban erre semmi sem utal. Inkább arra gondolok, a LXXXIII. verset
is észben tartva, hogy szakítottak. Zajlik a társasági élet, Lesbia úton-útfélen
szapulja a volt szeretőjét. (Így fordítja egyébként a verset a XVIII. század
vége tájt az erdélyi Aranka György, felező tizenkettesben: „Lesbia mindenütt
szid, mocskol engemet”.) Catullus még abban reménykedik, hogy a szakítás csak
átmeneti. Próbálja könnyen venni a dolgot, áltatja magát, amíg csak lehet.
Aztán persze majd elszabadul a pokol. Ilyesmiket képzel az ember – mintha
ott lenne csakugyan.
A rendkívül közvetlen, sűrű és szoros párhuzamokban kifejezett catullusi közlendő
visszaadásának nehézségét beletört bicskák sora jelzi. Nem véletlen, hogy
a teljes Catullus első fordítója, Csengeri János más, könnyebbnek látszó úton
indult el. Az első, 1880-as, még nem teljes kiadásban a mi versünk így szól:

„Lesbia csak szakadatlan’
Szid, gyalázgat engemet,
Bizony isten, sülyedjek el,
Ha Lesbia nem szeret.
Honnan tudom? Jó magamról;
Ez történik épp’ velem –
Átkozom őt szüntelenül,
S halálosan szeretem.”

A forma ugyanaz, mint Arany híres Horatius-fordításában: „Megszegett sok
esküvésed / egyszer ártott volna csak…” Ki tudja, ha Arany ehhez is kedvet
kap? De hát Csengeri nem volt Arany. A dispereamon bukik a legnagyobbat. A
„bizony isten” és a „sülyedjek el” egyaránt rossz, a kettő meg végképp agyonüti
egymást. Huszonegy évvel később Csengeri tömöríteni igyekezett a verset, most
is rímes formában, de nem dalszerű trocheusban, hanem darabos felező tizenkettesben:

„Lesbia szüntelen’ szid, gyaláz engemet:
Vesszek el, ha engem Lesbia nem szeret.
Hogy’ tudom? hisz ép’ ez történik én velem:
Örökké átkozom s halálból szeretem.”

Nem tudom, mondta-e ezt valaha is élő ember: „halálból szeretem” – ma mindenesetre kínosan hangzik. Szebben oldotta meg ugyanebben a formában a verset egy
évszázaddal korábban az imént említett Aranka György (a második sor szó szerint
tőle való). Csengeri János egy letűnt irodalmi korszak utóvédharcosaként fordította
Catullust. Szilágyi János György hívta fel rá a figyelmet 1978-ban, legalábbis
azokét, akik az Antik Tanulmányokat olvassák (nekem Kőrizs Imre jóvoltából
került a kezembe, köszönöm neki), hogy az élő, megújuló magyar irodalom igazi
találkozását Catullusszal, amely majd Babitsnál következik be, a huszonöt
éves Molnár Ferenc néhány rímes fordítása-átköltése vezette be a Bródy Sándor
szerkesztette Jövendőben. „Szinte mulatságosan vegyül – írja – Ady most érő
költői hangja (a Még egyszer megjelenésének évében vagyunk) a kabarédallá
áthangszerelt versekbe, amelyek mégis eleven költészetet, a Petőfi–Arany-epigonok
»nép-nemzeti« konvencióit romboló új hangot szólaltatnak meg, igaz, hogy tíz
évvel az első Heltai-kötetek megjelenése után.”
A XCII. vers Molnár kezén így alakul:

„Ajkán gúny árad,
A vádja halmaz.
Bele nem fárad,
Egyre szidalmaz.
S ontja bár rágalmát szaporán,
Ó, szeret még ez a lány!

Bizonyság? Én meg
Elmondom folyton
Gonosznak, rémnek,
Szitokkal sújtom.
Ráfogom azt is, hogy csunya, vén,
S meghalok érte, meg én!”

Most, hogy idáig értem, elfogott a kíváncsiság: nem lehetne-e úgy rímbe szedni
a verset, hogy közelebb maradjak az eredeti szöveghez. Valamiféle háromnegyedes
ütemű, hangsúlyos formával próbálkoztam. Ez lett belőle:

„Lesbia folyton szid,
rólam mond szüntelen
rosszakat: ne éljek,
ha ez nem szerelem.

Hogy mért? Hát én is őt
átkozom egyre, nem?
Márpedig ne éljek,
hogyha nem szeretem.”

Ebben a változatban Catullus mintha cinkosan az olvasóhoz fordulna, aki már
látott tőle egyet-mást Lesbiáról, nem éppen hízelgőt. Azt hiszem, érdemes
időről időre megpróbálni más, nem a megszokott formai úton a közelébe jutni
egy-egy antik versnek. De, ahogy a bevezetőben bevallottam, engem nagyon is
vonz az olyan vers, amelyik egy disztichonpárból áll. A Lesbia-szerelem krízisének
a csomópontjait éppen ilyenekben fogalmazta meg Catullus – hogy aztán eljusson
ahhoz a végső összegezéshez, szerelmi poklának és egyben általános létérzékelésének
párlatához – „Gyűlölök és szeretek…” –, amely már két sorban is elfér.
Ennek a mi versünknek, ahogy már kiderült, a fő fordítói problémáját az egymással
szembefordított, párhuzamos szerkezet visszaadásában látom. Az első sor viszonylag
könnyű: Lesbia folyton vagy Lesbia egyre csak – ócsárol vagy szid (ha folyton).
De meg lehet próbálkozni azzal is, hogy „Lesbia folyton csak rajtam köszörűli
a nyelvét” – bár a mai nyelvérzéket, az enyémet legalábbis, már borzolja,
ami eleinket még nem zavarta volna: a versmérték kedvéért megnyújtott ű a
„köszörüli”-ben. Végül is annál maradtam (de ezt a „végül is”-t majd mindjárt
visszaszívom), hogy „Lesbia folyton szid, be nem állna a szája, örökké / csak
szapul” – és így a dispereamra az adódott, hogy úgy éljek. Az imádot viszont
szerettem volna elkerülni. Valahogy az volt az érzésem, hogy viszonyuk jelenlegi,
zilált stádiumában Catullus utalhat úgy Lesbiára, hogy „ez a nő”. Sajnos,
a versmérték csak a kissé kényszeredetten kurtított „e nő” változatot engedte
meg. „Úgy éljek, hogy szeret engem e nő.” Ez már nagyjából megszabta a folytatást: „Hogy
mért? Mert ugyanígy vagyok: egyre csak átkozom én is, / márpedig úgy éljek,
hogy csakis őt szeretem.” Kipróbáltam a dispereamra más változatokat is: „egyre
csepül: bizonyos, hogy szeret engem e nő”, „örökké / mocskol: nem kérdés,
hogy szeret engem e nő”. Zavart azonban, hogy az amo/amat, szeret/szeretem
szópárban a második tag elbillent oda, hogy „őt szeretem”. Tehát nem a szeretésre,
hanem a szeretett személyre került a hangsúly. Megpróbáltam ebből a szükségből
erényt kovácsolni, és ebbe az irányba pontosítani a párhuzamot. Ehhez azonban
egy új igére volt szükség. És akkor már az első soron is igazítottam valamit:

„Lesbia ócsárol, kígyót-békát kiabál rám
folyton: akármi legyek, hogyha nem engem akar.
Hogy mért? Mert ugyanígy vagyok: átkozom én is örökké,
ámde akármi legyek, hogyha nem őt akarom.”

Tegnap még azt hittem, itt fejezem be. De felébredt bennem a gyanú, hogy
a „nec tacet umquam” – amire jó megoldásnak látszott a „be nem állna a szája”
(Csehy Zoltán is ezzel a fordulattal él: „sosem áll be a szája”) – úgy folytatódik,
hogy „de me”, és talán épp ez a lényeg: hogy folyton rosszakat mond ugyan,
de rólam! Ahogy különben a rímes változatban ez benne is volt. Megpróbáltam
hát disztichonban is érvényre juttatni, és a harmadik sorban is eszembe jutott
egy erőteljesebbnek látszó kifejezés:

„Lesbia egyre gyaláz, rólam jártatja a száját
folyton: akármi legyek, hogyha nem engem akar.
Mért? Mert én ugyanígy: a pokolba kivánom örökké,
mégis akármi legyek, hogyha nem őt akarom.”

Csakhogy az egyensúly, ami megvolt rímes változatomban („rólam mond szüntelen
/ rosszakat… Én is őt átkozom egyre, nem?”) így megbillen. Meg lehetne éppenséggel
oldani valahogy, de talán ez az ellentét mégis biztosabban áll egy lábon:
Lesbia folyton szidalmaz, tehát szeret. Hiszen én is folyton szidalmazom,
holott szeretem. Különben is fáj a szívem a „kígyót-békát kiabál”-ért. Egyelőre
maradjunk tehát ebben:

„Lesbia ócsárol, kígyót-békát kiabál rám
folyton: akármi legyek, hogyha nem engem akar.
Mért? Mert én ugyanígy: a pokolba kivánom örökké,
ámde akármi legyek, hogyha nem őt akarom.”

Nem vagyok boldog azzal, hogy „ámde”. Ámde itt most abba kell hagynom. Köszönöm
a türelmet.

* Annál, hogy „ámde”, persze jobb a „mégis”. Így azonban jobban be tudtam
fejezni az előadást, amely az Élő antikvitás című Magyar Ókortudományi Konferencián
hangzott el az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 2004. május 28-án.