Szilágyi János György

AZ ANTIK KLASSZIKUS KÖLTÉSZET FORDÍTÁSÁNAK AKTUALITÁSA*

Ha az olvasás nem is, az írás, mint már Hermann Hesse panaszolta, menthetetlenül
egyszólamú. Ezért csak elmondani tudom, hogy nem döntöttem el, pont vagy kérdőjel
legyen-e az előadás címének végén. Egy azonban – legalábbis számomra – biztos:
Polgár Anikó Catullus noster könyve1 (a cím nekem különösen ismerős)2 a magyar
költészet művelői, olvasói, kritikusai körében egy generáció óta szunnyadó
vitát ébresztett fel (és ez már önmagában is elég volna dicséretére). Az ókorral
foglalkozó könyvek esetében szokatlan visszhang, amit kiváltott, ezzel magyarázható:
infandum renovavit dolorem. Az alábbiak tárgya nem az olvasói számára szinte
letehetetlen könyv kritikája, hanem hozzászólás háromhoz a benne felvetett
témák közül. Előrebocsátva: a műfordítás műfajának, az erótikus költészetnek
és Devecseri életműve megítélésének kérdéséhez.
A műfordításvita kezdete a magyar irodalomban, jó két évszázaddal a kanonikussá
vált Pázmány-fogalmazás után, Toldy Ferencnek 1843-ban a Kisfaludy Társaságban
tartott vitaindító előadása volt A műfordítás elveiről. Az előadást kiváltó
okot abban jelölte meg, hogy „a költészet e nevezetes factora… elhagyattatik
az újabb időkben”, ezért pedig az eluralkodó „grammaticusi zsarnokló szempontot”
tette felelőssé, amely megakadályozza „a szabadabb művészi és nemzeti” jogainak
érvényesülését. Ismerős szavak, csak a kétnyelvű Horatius 1961-es megjelenését
követő vitában Vas István modernebb fogalmazásban a filológusok rémuralmáról
és a rezervátum piszlicsár törvényeiről beszélt.
Közjáték: „A műfordítás a népek lelkének egyik érintkezési módja… de e célt
csakis a formahű fordítás szolgálhatja” – így Babits 1917-ben az Irodalmi
problémák-ban. (A formahűség problémájának részleteire nem térnék itt ki,
csak zárójelben jegyzem meg, hogy aki fenntartással fogadta Babits véleményét,
a következő évtizedek meghatározó filológusegyénisége, Kerényi Károly volt;
a magyar nyelv korlátlan formai lehetőségeiről vallott, tudományosan nyilvánvalóan tarthatatlan illúzió hangoztatása
tette kétkedővé.)3 Abban mindenesetre – legalábbis költők és irodalomkutatók
között – szinte teljes volt az egyetértés, hogy a műfordítás az irodalom külön
műfaja, és mint ilyen, természetesen szerves része kora élő irodalmának. Így
története is az irodalom történetének egészén belül értelmezhető. Triviális
igazság, hogy egyes korok egy-egy irodalmi kultúrán belül más-más műfajban
vagy műfajokban találják meg leginkább megfelelő irodalmi kifejezésüket, ahogy
a görögök a VIII–VII. század táján az epikában, a VII. században a lírában,
az V. században a drámában. (A prózairodalom és fordítása kérdését nem érintem,
erről csak annyit, hogy Karsay Orsolyának és főképpen Szepessy Tibornak az
Ókortudományi Társaság 1977. évi ülésén elhangzott figyelmeztetése a prózafordítás
költői igényeinek semmibevételéről4 pusztába kiáltott szó maradt: indocti,
docti simul ontják az ilyesfajta igényekről nem tudó vagy azokat semmibe vevő
magyar szövegeket, fedőlapjukon egy-egy ókori író nevével és művének címével.)
Józan Ildikó a Catullus noster-ről írt recenziójában a magyar irodalmi fordítás
két egymással szemben álló paradigmájáról beszél, amelyek paradigmaváltás
nélkül végig párhuzamosan éltek a magyar műfordítás XIX–XX. századi történetében.5
Ennél jóval reálisabbnak tűnik Polgár Anikó kísérlete arra, hogy a Catullus-fordítások
elemzése során négy olyan műfordítás-paradigmát különböztessen meg, amelyek
szerves kapcsolatban állnak a magyar költészet egyéb műfajainak történetével.
De még ennél is tovább lehetne menni. Eszerint a műfordítás paradigmáinak
érvényesülése és változásai a magyar költészet történetének egészébe volnának
beilleszthetők. Így tekintve, a magyar műfordításnak a XVIII. század vége
óta két nagy hullámhegye és két nagy hullámvölgye tűnik megkülönböztethetőnek.
Az első hullámhegy a hangját, tágabb kifejezési lehetőségeit kereső reformkori
irodalomban tornyosult föl. Toldy fent idézett panasza azt jelzi, hogy a fordításközpontú
korszakot Arany és Petőfi korszaka váltotta föl. A műfordításban jó időre
a középszerűség vette át az uralmat (kivételek természetesen mindig voltak),
de az Arany-epigon költészetnek és olvasóinak Barna Ignáccal és elsősorban
Csengerivel kellett megelégedniük, aminek az ára természetesen az antik költészet
jelentőségének elhalványulása lett a köztudatban. A második hullámhegy az
új hangot kereső Nyugat-költők megjelenése nyomán csapott fel. Elsősorban
az új franciákban, de akár Dantéban is a maguk új hangját akarták megtalálni,
a maguk művészetének színeit akarták kikeverni az olvasottakból. Ezen a hullámhegyen
némi késéssel ugyan, de megjelent a görög és római irodalom fordítása is,
természetesen a „szép hűtlenek” alapelvei szerint és párhuzamosan a Csengeri-fordítások
egyre ömlő tömegével. Ennek a korszaknak a végén lépett be a történetbe Devecseri,
de erről alább. Az új hullámvölgy az ötvenes évek elején kezdődött, és (megint
csak figyelemre méltó kivételekkel) majdnem fél évszázadig tartott. Az okot
jól ismerjük: a fordítás felülről irányított programjának célja „világirodalmi
tájékozottságunk szélesítése”, „remekművek magyar nyelvű megismertetése” volt,
ugyancsak felülről irányított válogatásban, a feladatoknak a fordítók költőegyéniségét
alig figyelemre méltató kiosztásával. Így a fordítások jelentős része (a kivételek
mintaképeként elég Rába György Leopardi- vagy Nemes Nagy Ágnes Victor Hugo-kötetét
említeni) egy pszeudotermelés selejtdarabjaiból állt, a világirodalom magyar
megszólaltatásának az említett szempontok szerinti teljességre törekvő programja
önmaga ellen dolgozott, mert ez a megszólaltatás az esetek túlnyomó részében
nem lett élő magyar irodalom. (Megint csak zárójelben: ezt nem a túlélő olcsó
fölényével mondom, nyomtatásban bővebben kifejtve megjelent az Antik Tanulmányok
1978-as kötetében.) Az államilag irányított és jórészt eltartott könyvkiadás
megszűnése után a középszerűség uralmát a csend váltotta fel. Jó egy évtizeden
át az antik klasszikus költészet fordítása lekerült az élő irodalom napirendjéről,
kevés kivétellel régebbi fordítások új kiadásai helyettesítették, jórészt
iskolai célokra.
A csend csak néhány éve kezdett megtörni. Ezzel a második most tárgyalni kívánt
kérdéshez értem. Egyelőre (legalábbis számomra) nem rajzolódik ki éles körvonalakkal,
mit jelent poétikailag ez az újra kezdődő antik fordításirodalom, milyen viszonyban
van vagy lesz az élő új költészettel, főként pedig, hogy kialakul-e egy új
műfordítói paradigma, amit Polgár Anikó már látni vél, bár konkrétan nem jellemez,
Józan Ildikó viszont megkérdőjelez, egyelőre úgy tűnik, joggal. Az azonban
már nyilvánvaló, hogy törvényszerűen fő, talán legfőbb célkitűzése a szembefordulás
a közvetlen elődökkel (már azokkal, akikkel érdemes), vagyis lényegében Devecserivel.
Az említett megújulást – egy-egy elszórtan megjelent fordítást most nem számítva
– öt hozzám eljutott fordításkötet jelzi. 2000 óta, időrendben, a következők:
Hárman az ágyban. Görög és latin erotikus versek, Csehy Zoltán fordításában;
2001: Martialis: Válogatott epigrammák, kétnyelvűen (régi és új fordításokból
Adamik Tamás állította össze); Priapusi versek, kétnyelvűen, Fehér Bence fordításában;
Martialis válogatott epigrammái, kétnyelvűen, Tordai Éva fordításában; 2002:
Sztratón: Kölyökmúzsa avagy a fiúszerelem művészete, Csehy Zoltán átültetésében;
Martialis: Költők, ringyók, pojácák, válogatott epigrammák, Csehy Zoltán fordításában.
A köteteknek két feltűnő közös tulajdonságuk van: szinte kizárólag epigrammafordítások
(ami természetesen a Görög antológia és Martialis dominanciáját jelenti),
másfelől a válogatásoknak olykor a könyvcímben is hirdetett kitüntetett szempontja
az erótikus versek preferálása. Az erótikus versek fordításának szókimondó
(értsd: a fordító számára pillanatnyilag legerősebbeknek tűnő magyar szavakat
használó) fogalmazásában látják az újat, amivel elavulttá, meghaladottá teszik
a régebbi fordításokat, és Polgár Anikó hajlik arra, hogy ezt a vonást az
új paradigma jellemzőjének tekintse. Ahogy első fordításkötetének utószavában
Csehy félreérthetetlen célpontú polemikus éllel megfogalmazza: „A fordítást
már-már tudománnyá átkozmetikázó iskola képviselői [ezeken nyilvánvalóan Polgár
Anikó rekonstrukciós irányzatának képviselőit kell érteni] olyankor érdekes
módon nem hivatkoznak a hűség mindent elsöprő követelményére, amikor sikamlóssá
válik a terep.”6 Vagyis egyenesen beszélve: Devecserinek és követőinek prüdériája
meghamisította a fordított műveket.
Akik ezt vallják – mellékesen kár, hogy nem ismerték személyesen Devecserit
–, teljesen elfeledkeznek arról, hogy az erótika hivatalosan elfogadott tűréshatárának
története van. Dávidházi Péter a Petőfi Irodalmi Múzeum pár hónapja megnyílt
Erotika a magyar irodalomban című, egyébként kissé halványra sikerült kiállításának
megnyitójában7 kitűnően emelte ki, hogy a hivatalos irodalomtörténet nagyjai
Toldy Ferenctől Horváth Jánosig az erótikát „a nemzeti reprezentáció fenségére
veszélyes kísértés”-nek tekintették, amelyet az uralkodó küldetéselvű irodalomszemlélet
megzabolázhatatlan és bűnös eltévelyedésre csábító jellege miatt igyekezett
kirekeszteni a nemzeti küldetését teljesíteni hivatott irodalomból. Nagyszerű
példája erre Petőfi verse, a Beszél a fákkal a bús őszi szél, illetve ennek
négy sora: „Egyik kezemben édes szendergőm / Szelídeden hullámzó kebele, /
Másik kezemben imakönyvem, a / Szabadságháborúk története”, ahol az egyik
kéz tevékenységéről a jól nevelt nemzeti irodalomtörténet következetesen elfordította
a tekintetét. De a költészet küldetéselvűségének követelménye, bár alapvetően
eltérő célok szolgálatában, még szigorúbb következetességgel érvényesült a
Révai és utódai irányította irodalompolitikában. Vannak, akik még jól emlékeznek
a Weöres Antik eklogá-ja által kiváltott vitára, majd 1968-ban, tehát már
jóval a Rákosi-korszak után, a Nagyvilág által rendezett vitára és azon Devecseri
Trágárság és irodalom, illetve Finomkodás és irodalom című hozzászólására.8
Az előbbiben megírta, hogyan kötötték egyik versének közlését a túl erősnek
tartott „nemi szerv” szó kicseréléséhez, de ennél fontosabb, hogy éles különbséget
tett trágárság és erótika közt, mondván, hogy az utóbbit a költészetben szereti
és műveli, az előbbitől undorodik; ugyanakkor félreérthetetlenné tette azt
az álláspontját, hogy trágárrá egy szót vagy kifejezést a mindenkori elfogadottság
szintje és megjelenésének szituációja teszi, vagyis „a nem legalizált szavakon
való csámcsogás” fő kiváltója a tiltás. Ez pedig nem enyhült a következő másfél
évtizedben. Erre elég egy személyes példa. 1980-ban Somlyó Györggyel Míg élők
közt leszel élő címen a Görög antológia epigrammáiból válogatott kötetet terveztünk
megjelentetni az Európa Kiadónál. A kötet válogatási elve Erós és Thanatos
a görögök által jól érzett kagylóhéjpárszerű kapcsolatának felidézése volt.
Ennek megfelelően a költő-fordító az erótikus és sírepigrammák közül kereste
ki a hozzá legközelebb állókat, én pedig a szándékunk szerint a versekkel
szorosan összefüggő illusztrációkat az athéni fehéralapos sírvázák képeiből,
illetve a vörösalakos vázák erótikus jeleneteiből állítottam össze, úgy, hogy
a versek és képek tipográfiailag is összhangban legyenek egymással. Fennmaradt
néhány belső feljegyzés, amely a kiadásra benyújtott kötethez fűződik. Az
elsőt a kiadó irodalmi vezetője írta igazgatójához; ide tartozó részlete:
„A képanyag elég jónak látszik. Véleményem szerint az erotikus képekből a
legdurvábbakat el kellene hagyni. Ezeket hátul ceruzajellel megjelöltem.”
A válasz: „1. Valóban helyes lesz a legdurvább rajzokat kihagyni, 2. megjegyzem,
a versek között is vannak igen közönséges, majdnem trágár írások. Pl. olvasd
el [itt öt epigramma megjelölése következik].” Az erótikus versek és képek
ritkítása a kiadó vezetője részéről korrektúráról korrektúrára tovább folyt,
felborítva a vers- és képanyag tervezett egybehangolását. Végül a kötet eljutott
a látszólag végső igazgatói imprimatúráig, de a megnyugvás korai lett volna,
mert utána újabb feljegyzés érkezett az igazgatótól a kötet szerkesztőjéhez:
„Kérem a Görög Epigrammák kötetből a következő két verset kihagyni […] Az
imprimatúra csak ezzel a kihagyással érvényes.” Megjegyezném, hogy az utóbbi
két vers egyike Csehy első fordításkötetének címadója, és ezen kívül is valamennyi
kihagyásra ítélt vers és kép szerepel kötetében. Mindezt nem szabad elfelejteni,
ha Polgár Anikónál ezt olvassuk: „Csehy Zoltán újabb, gyakran kimondottan
az obszcenitásokra kiélezett… fordításaival összevetve Devecseri legmerészebb
megoldásai is eufemizáltnak tűnnek.”9
Az új antik versfordításkötetekkel kapcsolatban az első aggályom – a fenti
történet talán elég a prüdéria vádjának elhárítására – az, hogy csámcsogásjellegük
félreérthetetlen. Devecseri itt rossz jósnak bizonyult: a tiltás megszűnése
a tizenéves mentalitást szabadította fel. De a fő problémát nem ebben látom,
hanem abban, hogy akik az antik klasszikus költészetet ma új fordításokban
akarják élvezni, tökéletesen hamis képet kapnak róla. Mintha Homérosz, Pindarosz,
Szophoklész, Vergilius és a többiek nem léteztek volna, csak erótika, amiért
– félreértés ne essék – nagyon is érdemes az antikokhoz fordulni, csak nem
úgy, hogy elfedje az európai kultúránk alapjait megvető nagy teljesítményeket.
Az új kötetek másik feltűnő közös tulajdonságára térve, az epigramma-központúság
azt is jelenti, hogy szinte kizárólag rövid verseket tartalmaznak. Mármost
egy két- vagy négysoros vers jó fordítása lehet szerencse dolga is (elég itt
példaképpen Balogh Károly Martialis-fordításaira utalni), és a felsorolt kötetekben
én ennél többet nemigen látok, főleg nem érzem a költői hangkeresés igényét.
Egy eposz, egy dráma vagy egy költői oeuvre fordítása azonban már többet igényel,
mint egy szerencsés pillanatot. Itt térnék befejezésül a Devecseri-kérdésre.
Szepes Erika Polgár Anikó Catullus-könyvéről írva a Kalligram múlt évi utolsó
számában az ismertetés jó harmadát Devecserinek szentelte.10 „Minden küzdelmemet
Devecserivel, illetve monumentálissá magasztosított emlékével azért vívtam
– írta –, mert nem pontos, és éppen a lényeges helyeken nem pontos… A folyamatosan
kiújuló pereskedés egy harminc éve halott emberrel, aki nem válaszolhat, valójában
ütközik erkölcsi elveimmel. Ám Polgár Anikó legalább olyan hevesen támadja…
sőt… helyére állítja… mondván, hogy filológiai alázata valójában gőg…
afelett, hogy képes a lehetetlenre: a szép és a hű szöveg egyidejű megvalósítására.”
Eltekintenék annak megkérdezésétől, hogy miért csinál valaki harminc éven
át olyasmit, ami ütközik erkölcsi elveivel, és az is mellékes, hogy az idézett
mondat így nem szerepel Polgár könyvében. Szepes Erika álláspontját illusztrálni
hivatott példája a fentiekből adódóan magától értődik: kifogásolja, hogy a
Lesbia verebéről írt Catullus-vers Devecseri-féle fordításában elsikkad a
passer „nemi szerv” jelentése (ha ugyan ennek beleolvasása a versbe nem túlfűtött
filológusfantáziák terméke – teszem hozzá zárójelben).11 A lényeges az, hogy
Polgár Devecseri-képe, mint az idézetből is kitűnik, pontosan az ellenkezője
Szepes Erikáénak: ő a túlzott pontosságot tartja paradigmatikus hibájának,
amellyel a filológusok rémuralmának vezéralakja lett. Amit azonban itt alapjában
elhibázottnak tartok, az a statikussá alakított kép a műfordító Devecseriről.
Csak emlékeztetek rá, hogy Vas István a Horatius-kötet híres kritikájában
Devecseri metrikai tisztaságát emelte ki, ahogy – írta – senki költő nem verselt
még Magyarországon, és Homérosz-fordítását „utolérhetetlen és utánozhatatlan
bravúr”-nak nevezte.12
A döntő kérdés azonban az, hogy melyiket. A költő és a műfordító, mint legtöbbször,
Devecserinél is elválaszthatatlan. És ahogy a költő pályájának története van,
ugyanúgy a műfordítóénak is. Az első teljes Catullus-fordítást, mint ismeretes,
1938 nyarán, húszévesen csinálta. Ekkor jelent meg Barátaimhoz című verseskötete,
amelyet Babits arra méltatott, hogy a Nyugat emblémáját viselhesse a címlapján,
és a Csengeri-korszakot lezárva ekkor szólalt meg először egy antik költő
teljes életműve a Nyugat költői nyelvén. Az ebben az időben költőként Weöressel
együtt méltatott Devecseri versművészete már fordítóként való bemutatkozásakor
mindenkit elkápráztatott: Catullus valamennyi versét eredeti versmértékben
fordította, aminél bámulatosabb metrikai teljesítmény csak a Plautus-komédiák
sorának négy év múlva megjelent első két darabja volt, a canticumoknak a világirodalomban
máig egyedülálló metrumhű visszaadásával. A Catullus-fordítás nyilvánvalóan
a fiatal lírikus Devecseri hangkeresése volt, ahogy másfelől a Plautus-fordításokra
az ezekkel egykorú vígjátéka, a méltatlanul elfelejtett Ál-állatkereskedő
felelt. De a Kerényivel és általa a görög kultúra addig nem ismert mélységeivel
találkozó költő első nagy és maradandó teljesítménye, még az első Plautus-komédiák
előtt, a homéroszi himnuszok fordítása volt: ahogy a maguk korában, most is
bevezetői a homéroszi eposzoknak. Műfordítói csúcspontja, aminek a fent idézett
Vas-méltatás elsősorban szólhatott, az Odüsszeia első változata volt 1947-ben,
csaknem egy időben a Margitszigeti elégiá-val, a költő Devecseri első korszakának
csúcspontjával. És ez egyúttal a fordulópont is volt. „Egy kaland sem lehetett
kedvesebb ennek a hermési alkatú költőnek – írtam 1948-ban13 –, mint Odysseus
kalandjainak fordítása”, de az írás így végződik: „Az antikvitás megértésének
többlete, amely a csak-játékos költők fölé emeli, talán a költőt is, mint
kedves hősét, hozzásegíti, hogy a nevét fenntartó kalandok után hazaérkezzék
saját birodalmába. S akkor már csak rajta múlik, otthon találja-e magát benne,
vagy mint a középkor Odysseusát, új kalandra hajtja a szíve, amelyből nem
tér haza többé.” A folytatást ismerjük, a katonaköltő verseivel párhuzamosan
készült fordításokat, a még az Odüsszeiá-ból merített lendületet őrző Iliász-tól
az 1961-es Horatiusig és tovább. Ezen a költői mélyponton lépett mindinkább
az ihlet helyébe a pontosság, az antik metrika és poétika gyakorlatának dogmákká
merevedése, az örökös javítások megszállottsága (ami persze – félreértés ne
essék – távolról sem jelenti az ezekben az években készült fordításainak értéktelenné
degradálását); nem a gőg, hanem a kétségbeesett fogódzókeresés vezette igyekezet
volt ez a lehetetlenségében értelmetlen vélt tökéletesség megvalósítására,
minden kritikus könyörgés ellenére, amiért a Horatius-utószóban a „becsmérlő
szavait ki sosem mérsékli” jelzőt érdemeltem ki, mert küzdelmeimet a még élő
költővel folytattam. Amikor pedig fájdalmasan rövid élete végén a Bikasirató-val
mint költő újra hazatalált, már nem volt ideje, de szüksége sem ezt az új
erőt műfordításokra váltani.
Végül csak még egyet. Ellentétben a fent felsorolt kötetek kivétel nélkül
mindegyikével, mintegy negyvenezer sornyi hexameterében egyetlen hibás sem
akad: a fülében volt a zenéje.

 

* A VI. Magyar Ókortudományi Konferencián 2004. május 29-én elhangzott
előadás szövegén nem változtattam, csak jegyzetekkel egészítettem ki.


Jegyzetek

1. Polgár Anikó: Catullus noster. Catullus-olvasatok a 20. századi magyar
költészetben. Kalligram, Pozsony, 2003.
2. L. Antik Tanulmányok 25 (1978). 236.
3. A fentiekről bővebben Antik Tanulmányok 25 (1978). 85–88.
4. Mindkettő szövege Antik Tanulmányok 25 (1978). 88–93.
5. BUKSZ 16 (2004) 1. szám. 57–60.
6. Csehy Zoltán, Hárman az ágyban. Kalligram, Pozsony, 2000. 205.
7. Élet és Irodalom, 2004. március 19. 19. és 24.
8. Javított szövegük: Devecseri Gábor: Műhely és varázs. Görög-római tanulmányok.
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973². 296–309.
9. Polgár A.: i. m. 152.
10. Kalligram 12 (2003) december. 147–150.
11. A szónak ez az értelme kétségtelenül létezett Catullus korában (erről
részletesen Horváth István Károly: Acta Antiqua Hungarica 14, 1966, 155–157),
de Catullustól fennmaradt verseinek tanúsága szerint távol állt a burkolt
értelemmel való játszadozás: ha mentulát akart mondani, nem passert mondott,
hanem – mint nemegyszer – mentulát.
12. Vas István: A fordító naplója. Új Írás 11 (1962). 350–351.
13. Forum 3 (1948). 73.