Ritoók Zsigmond

KÖLTÉSZET ÉS RETORIKA A GÖRÖGÖKNÉL

Az ókori rétorika történetét általában a szofisztikával szokás kezdeni. Nemrégiben
azonban Jeffrey Walker azoknak a rétorikus vonásoknak alapján, melyek archaikus
kori görög szövegekben találhatók, a rétorika kezdeteit legalább Hésiodosig
vinné vissza. (Rhetoric and Poetics in Antiquity. Oxford, 2000.) A gondolat
nem teljesen új – hadd utaljak itt most csak Hornyánszky Gyula 1915-ös akadémiai
előadására: A homerosi beszédek tömeglélektani vonatkozásukban –, de Walker
újszerűen érvel, s a lírai költészetben is felismerhető enthymématikus gondolatmenetek
kimutatása jelentős eredmény. Azzal szemben azonban, hogy a rétorikának, mint
rétorikának a kezdeteiért ilyen koránra kellene visszamennünk, fenntartásaim
vannak.
A Munkák és napok elején olvasható Zeus-invokációban valóban egymást követőleg
hasonló szóvégződés, homoioteleuton („rím”), párhuzamosság-ellentétesség,
chiasztikus szerkesztés, tagmondatok elejének ismétlése (anaphora) és etimologizáló
szójáték található együtt tíz soron belül. De homoioteleutonnal találkozunk
a Hajókatalógus előtti invokációban, Sapphó-töredékekben (az Aphrodité-himnusz-ban
egy egész versszak épül homoioteleuton mellett még szintaktikai párhuzamosságra)
és máshol is, Archilochosnál és Anakreónnál pedig polyptóton (azonos főnév
ismétlése különböző nyelvtani esetekben) figyelhető meg.
Mindennek jelentőségét mégsem szabad eltúloznunk. Az említett rétorikus sajátságokkal
versben általában ritkán találkozunk, előfordulásuk sűrűsége vagy feltűnő
volta nem haladja meg azt a mértéket, amely a nyelv természetéből vagy véletlenül
adódik. Az epikus nyelv jellemzői nem is emez alakzatok, hanem a formulák.
Ha viszont a prózát nézzük, azt a keveset, ami az V. század előtti prózából
fennmaradt, közelebbről Hérakleitos prózáját, arra éppen bizonyos rétorikus
vonások, ellentétező párhuzamosság, chiazmus, alliteráció sűrűsödése jellemző.
Ha mármost az említett rétorikus sajátságokat vesszük szemügyre, azt kell
látnunk, hogy – természetesen túl azon, hogy mint lehetőség, játékos vagy
komoly, benne rejlik a nyelvben – mindegyik levezethető az ismétlésből. Komoróczy
Géza egy Jakobsontól is ihletett fontos dolgozatában a sumer verselésről (A
šumer vers elmélete. In: A šumer irodalmi hagyomány. Bp., 1979. 637–695.),
kimutatta, hogy ennek alapja az ismétlés és ennek változatai, a litániatípus
(a mondat eleje ismétlődik), a refréntípus (a mondat vége ismétlődik), illetve
hogy a mondat elejének és végének változatlansága mellett a közepe változik,
bővül, cserélődik. Hasonló figyelhető meg, ha mai természeti népek körében
lejegyzett szövegeket vagy obi-ugor szövegeket vizsgálunk.
Komoróczy megfigyeléseit azonban tovább is lehet vinni. Az egyszerű ismétlés
egyik fajta továbbfejlesztése a parallelismus membrorum néven ismert jelenség,
illetve annak válfajai: ugyanannak a gondolatnak más szavakkal való kifejezése,
akár egyszerű állítás, akár ellentétének tagadása formájában. Ennek továbbvitele
a párhuzamos, de most már ellentétes értelmű állítás, vagyis az állítás megfordítása.
Ezt kifejezheti a szavak chiasztikus elrendezése is. Ha a megnyilatkozás eleje
marad változatlan, úgy ez a változatlanság csökkenő mértékében a litánia,
anaphora, polyptóton, alliteráció. Ha az eleje változik és a vége marad változatlanul,
úgy ez a refrén, homoioteleuton, illetve rím. Ezek mindegyike, az alliteráció
kivételével értelmi vagy grammatikai ismétlődésre épül.
Van azonban a beszéd „szabályozásának” egy másik, esetleg az elsőből is levezethető,
mindenesetre ugyancsak az ismétlésen alapuló lehetősége is. A megnyilatkozás
valamely lényeges eleme, szintaktikai egysége ismétlődik a megnyilatkozás
végén (esetleg az elején), s ennek mintájára más, hasonló hangzású és/vagy
hasonló szerkezetű kifejezéseket alkotnak, melyek ritmusa is azonos. Ennek
felismeréséből egy új, az előző esetben nem feltétlenül szerepet játszó tényező
válik fontossá: a ritmus alapját képező idő. Ezt a felismerést a tánc és az
ahhoz kapcsolódó zene (ének, kurjongatás) segíti. Így alakulnak ki különféle
időbeosztású, de a maguk időbeosztását ismétlődően mindig megtartó, formulává
váló kifejezések, melyek a megnyilatkozások (mondatok) végét szabályozzák,
s a közlések ezekhez igazodva, ezekbe futnak bele. A közlések első felének
ehhez nem kell az időmértéket tekintve is szigorúan szabályozottnak lennie
– mint a védikus és epikus óind, az avesztai vagy a szaka verselés mutatja,
ahol csak a sorvégek képlete szigorúan szabályozott. Igaz, itt a sorok elejének
legalább a szótagszáma kötött, s ennek az állapotnak maradványa bizonyos görög
lírai formák laza sorkezdete, az ún. aiol bázis.
Ezek a szabályozott sorvégek visszafelé hatva normalizálhatták az egész sort,
vagy pedig szabályozott közléskezdetekkel kapcsolódva, illetőleg maguk belsőleg
bővülve, hosszabb szabályozott formákat hozhattak létre, s így a rövidebb
egységek mintájára szabályozott, de nem formuláris szövegek is létrejöhettek.
Akárhogyan jött is létre azonban ez a szabályozórendszer, a már kialakult
rendszerben nem a gondolati grammatikai elem volt a meghatározó, hanem az
idő.
A kettő már a mondottakból következőleg sem zárja ki egymást, mégis úgy látszik,
hogy míg az időn alapuló szabályozás a vers lényege, s az értelmi-grammatikai
szabályozás csak mellékesen, mintegy járulékosan jelenik meg, a prózai nyelvben
viszont, s talán különösen is a rituális prózában, ha valami, úgy ez érvényesül.
Ez azonban még éppúgy nem rétorika – ha ezen a próza lehetséges hatáseszközeinek
tudatos tanulmányozását értjük –, mint ahogyan a sokkal nagyobb mennyiségű
verses szövegek alapján sem beszélhetünk metrikáról a szó elvont értelmében
(a délszláv énekmondókról tudjuk, hogy fogalmuk sincs arról, hogy szavakban
beszélnek, mégis hibátlan tíz szótagos verseket alkotnak, kifogástalan sormetszetekkel),
vagy a polyptóton használata sem jelenti azt, hogy alkalmazói tisztában lettek
volna a nyelvtani esetek rendszerével.
Arról sincs természetesen szó, hogy az említett sajátságok használata merőben
az ösztönösség szintjén maradt, s a sajátságok nem tudatos alkotói tevékenység
eredményeképpen jelentek meg. Mindössze arról van szó, hogy az általánosítás
nem megy el a teljes elvonatkoztatásig, hanem csak az analógián keresztül
érvényesül. A költők sok mindent tudtak, amit a maga elvontságában nem fogalmaztak
meg, nem neveztek meg, de gyakorolták és tanították.
A tanítás, mint máshol, ahol az eleven epikus énekmondás még megfigyelhető,
minták adásával történhetett. Tipikus helyzetek, elbeszélésmenetek megtanulásával,
amelyek mintájára a tanítvány, ha elég tehetség volt benne, új történeteket
is alkothatott, minden tudatosított általánosítás nélkül. Tanulni kellett
a lírai költést is, ezt mutatja a meglehetősen szigorúan szabályozott verselés
és főleg a zene, ahol a pythagoreusok hatására a VI. század végétől már bizonyosan
számolhatunk elméleti általánosítással is. Annak, hogy a prózát is tanították
volna, semmi nyoma.
Az V. század közepén fontos változások következtek be. Megindult az ún. újdithyrambos
költőinek zenei reformja: a zenei kifejezés világának kitágítása, újszerű
zenei és ritmikai megoldások alkalmazása, a hangzás jelentőségének növekedése
– az értelem rovására. Közmondásos fordulat lett: érthetetlenebb, mint egy
dithyrambos. Ugyancsak a század közepétől válik általánossá a filozófiában
és a tudományban a vers helyett – így utoljára Parmenidés és Empedoklés –
a próza.
Ez is a keleti görögségből indult el, ahol már a milétosiak prózában fejezték
ki gondolataikat –, igaz, valószínűleg aligha hosszú szövegekben –, de Hérakleitos
már hosszabban, bár sokszor talán aforisztikus formában, mindenesetre művészileg
magas fokon. Stílusára – az ellentétek egységét tételező gondolkodásának megfelelően
– elsősorban az ellentétes párhuzamosság és a chiasztikus szórend jellemző,
ritkábban a homoioteleuton és az alliteráció. Az ugyancsak keletről induló
Anaxagoras stílusa nem ily jellegzetes, de az ellentétesség a mondatszerkesztésben
nála is megjelenik, mint ahogy megjelenik az alliteráció; a homoioteleuton
ritka. A nyugati görögségben az eleata Zénón és Melissos, valamint a pythagoreus
Philolaos az elsők, akik prózában filozofálnak, és legalább annyi szövegemlékük
van, hogy stílusukról valamit mondhatunk. Az ő stílusukra is jellemző az ellentétesség,
de nem egymás mellé állított kijelentések formájában, hanem az indirekt bizonyítási
eljárásnak megfelelően feltételességekbe ágyazottan: feltételes állítás, amely
ellentmondáshoz vezet, tehát nem lehet igaz.
Az eleata filozófiának az a tétele, hogy az igazság ismérve az ellentmondás-mentesség
– e kérdéskörrel kapcsolatban Szabó Árpád kutatásaira utalok –, jelentette
az
V. századi gondolkodás egyik nagy problémáját, hiszen maguk az eleaták mutatták
ki, hogy fogalmainkban ellentmondások rejlenek. Az ebből adódó egyik következtetés
volt a szofisztikáé.
Prótagoras szerint „minden dologról két, egymással ellentétes beszéd (kijelentés)
van”. Melyik az igaz? „Minden dolog mértéke az ember, a létezőknek, hogy vannak,
a nem létezőknek, hogy nincsenek.” Eleata felfogás szerint a létező (to on)
a való, vagyis az igaz. Prótagoras tétele tehát azt mondja: az ember dönti
el, hogy mi a való (igaz), s mi nem az. Ez – kimondatlanul – azt jelenti,
hogy az ellentmondás mindkét eleme elfogadtatik, mint ami igaz lehet.
Ebben az esetben az ember állandóan a vita, az agón helyzetében van, bizonyítania
és cáfolnia kell, s a bizonyítás nem lehet az ellentmondás-mentesség kimutatása,
hiszen mindenről két egymással ellentétes állítás lehetséges, hanem csak a
másik meggyőzése arról, hogy azt tartsa igaznak, amit a beszélő igaznak tart.
Mivel pedig a dolgok változóban vannak – itt Hérakleitosnak és az eleatáknak
a fogalmaink ellentmondásos voltáról vallott nézete ellenkező irányból, egyformán
hathatott –, a meggyőzésnek az adott helyzetet, a kairost, az „alkalmat” is
tekintetbe kellett vennie: mi igaz az adott helyzetben. A bizonyítás és cáfolat
szavakkal történik, s így vált a szofisták számára döntő jelentőségűvé a beszéd.
Ez vezetett a beszéddel, a nyelvvel való különféle vizsgálódásokhoz is, a
nyelvtani vizsgálatokhoz Prótagorasnál, a szinónimikához Prodikosnál.
A kimondott szó hatalmával, hatásával az emberek persze korábban is tisztában
voltak, akár a varázsigék, ráolvasások, akár a költészet esetében. Nagy hatású
szónokaik is voltak. Amiért azonban a rétorikát mint szakismeretet, technét
mégis az V. század közepétől, a szofisztikától kell eredeztetnünk, az az ismeretelméleti
megalapozottság. Ez a megalapozás, mint látható, Prótagorasszal kezdődik,
de Gorgias vitte – az eleata logikán iskolázottan – következetesen végig.
Akár Platón találta ki a rhétoriké (ti. techné) műszót, akár csak alkalmazott
egy ismert műszót Gorgias tevékenységére, igaza volt.
Gorgias ti. ismeretes módon azt állította, hogy egyáltalában nincs abszolút
ellentmondásmentes állítás, s az igazság, ha van, nem megismerhető. Ennélfogva
csak vélekedéseink (doxa) lehetnek, melyek bizonytalanok és ingadozók, de
amelyeken túl nem lehet jutni, csak az egyik doxa helyett a másikat elfogadni,
mert az valószínűbb, pontosabban: a hallgatók logikai vagy más úton rávehetők,
hogy azt valószínűbbnek lássák. A vélekedést ugyanis rábeszéléssel lehet befolyásolni.
Nem mintha a beszéd ki tudná fejezni, „világossá tudná tenni” a valóságot,
hiszen nem a valóságot közöljük, hanem csak egy beszédet, mely a valósággal
nem összemérhető, önálló létező, hanem azért, mert „a beszéd hatalmas úr,
mely parányi testtel – látni sem lehet azt – isteni dolgokat visz mégis végbe,
mert képes félelmet szüntetni, fájdalmat elvenni, örömet szerezni, részvétet
fokozni… Úgy gondolom, s állítom is, hogy az egész költészet nem más, mint
versmértékkel bíró beszéd, melynek hallgatóit megszállja a rettegő borzadás,
könnyező részvét, bánatos vágyódás, s idegen esetek, idegen emberek jósorsát,
balsorsát mint valami saját élményét éli át a lélek. Mert a szavak folytán
istennel eltelő varázsénekek a gyönyörök elárasztói s a könnyek felszárasztói
lesznek. Ha ugyanis az ének varázsa a lélek vélekedésével egyesül, varázserejével
megbűvöli és meggyőzi és elváltoztatja azt. A varázslásnak és megbabonázásnak
kettős művészete van kitalálva, s ezek a léleknek megtévesztései s vélekedés
rászedései”.
A beszéd tehát varázsének, mondja Gorgias, epódos, ráéneklés, nemcsak, sőt
talán főképpen nem az értelemre, hanem az érzelemre ható inkantáció. De nem
csupán funkcióját tekintve az. Kötött beszéd ez is, az archaikus költészetben
ritkán, a prózában, mint arról szó volt, gyakrabban sűrűsödő, de varázsmondásokban,
kultikus szövegekben gyakori sajátságok térnek itt vissza: a párhuzam és ellentét,
az ellentét és homoioteleuton, az egyenlő hosszúság felé tartó kólonok (idő!),
amelyek úgy hatnak a lélekre, mint a varázslás, s azt rabul ejtve a kábulat
gyönyörűségében magukkal ragadják, ahová akarják; úgy hatnak, mint a zene,
melyben ekkor hasonló törekvések mutatkoznak. Gorgias nyelve is emlékeztet
az újdithyrambos költőinek nyelvezetére, hol a ritmus, hol a hangzás csak
a fontos, még ha esetleg az értelem károsul egy kicsit, akkor is.
Ez nem jelenti azt, hogy az ismeretelméleti megalapozás mindjárt elméletileg
is teljes rendszer kialakulását hozta volna magával. Nem egy vonatkozásban
a régi gyakorlat érvényesült, de megindult a rétorika rendszerének kidolgozása
is. Prótagoras is, Gorgias is tanított, mindkettő úgy, mint hajdan az énekmondók:
mintabeszédeket tanultattak meg. A nyugati görögségben azonban, ahonnan Gorgias
is indult, Korax és Teisias tanította a beszéd tagolását általában is, és
bár aligha jutottak túl azon, hogy bevezetés (prooimion), vita (agón: itt
térhettek ki – mert kitértek – olyan kérdésekre, mint a valószínűség), végül
a befejezés, ez már elvonatkoztató általánosítás volt. Hamarosan az egyes
szónoklatrészek vagy elemek megnevezésének bonyolult rendszere alakult ki,
melynek egy részét Platón nem is mulasztja el – nem minden irónia nélkül –
felsorolni. Ami a stílust illeti, Prótagoras is felhívta a figyelmet olyasmikre,
mint a szóismétlés, képes beszéd, szentenciózus beszéd, Gorgias pedig, alkalmasint
az „alkalom”, a kairos gondolatából kiindulva, az „illőségre” (prepon), arra,
hogy milyen szó, stílus illik a beszélőhöz, a tárgyhoz és a helyzethez. (Ez
azután az irodalmi művek megítélésében később is nagy szerepet fog játszani.)
A beszédhelyzet, a kairos azonban egyéb kérdéseket is felvetett, éppen a tanítással
kapcsolatban. A szónoklás természetétől fogva szóbeli műfaj, s az agón helyzet
nem egészen számítható ki előre: nem lehet pontosan előre tudni, hogy az ellenfél
hogyan érvel, illetve hogy a beszélő érveire hogyan vág vissza. Alkidamas
szerint ezért a tanításnak arra kell irányulnia, hogy rögtönző szónokot képezzen,
aki beszédének csak a vázlatát dolgozza ki előre, a megfogalmazást pedig a
közlési helyzetben, annak kívánalmai szerint végzi el – hasonlóan az orális
énekmondóhoz. És mint ahogy az énekmondó is támaszkodhatik megtanult hagyományos
elemekre, a szónoknak is rendelkezésre állnak hasonló „előre gyártott” elemek,
mint a koinos toposok, általános fejtegetések, amelyeket aztán egyes meghatározott
esetekre lehetett alkalmazni. A beszédkezdeteknek pedig, amit a rétorikában
éppúgy prooimionnak hívtak, mint a költészetben, egy egész gyűjteménye maradt
fenn.
Volt azonban egy másik hatótényező is. Gorgias után újfajta stílusigények
kezdtek kialakulni. A beszédet, hogy a rafinált stílusigényeknek megfeleljen,
megfelelően hangozzék, minden szó a helyén legyen, a beszédet pontosan ki
kellett dolgozni. Ez is volt a műszó: akribés, azaz pontos stílus. Ehhez az
írás nélkülözhetetlen volt. Nem is minden beszédhelyzet volt kiszámíthatatlan:
az ünnepi alkalmakkor elmondott beszédeké bizonyosan nem, de többnyire a politikai
beszédeké sem. Ezért voltak, akik, mint Isokratés, Alkidamasszal szemben a
beszédek írását és megtanulását szorgalmazták és gyakorolták. Ez hatott a
perbeszédekkel szemben támasztott igényekre is.
Az V. század nagy szónokai még nem írták le beszédeiket. A mintabeszédeket
már le kellett írni, hiszen tananyagok voltak. A perbeszédek írása foglalkozássá
lett: a szónokok mások számára írtak beszédeket. Ezeket nem lehetett, legalábbis
eleinte, túlcifrázni, ha nem maga a szónok mondta el. Innen Lysias beszédeinek
egyszerű eleganciája. Valószínűleg Lysias is tudott volna gorgiasi stílusban
írni, de a kairos, a beszédhelyzet és a prepon, az illőség mást kívánt. Gorgiasnak
a nyelv kínálta lehetőségekben való tobzódásán már tanítványai is mosolyogtak
egy kicsit, de mérsékelt formában utánozták, s nemcsak megírták beszédeiket,
hanem ki is adták. Isokratés pedig, aki hangjának gyengesége miatt beszédeket
nem is mondott, csak beszéd formájú politikai röpiratokat írt. A szónoklásban
szinte a szemünk előtt megy végbe az átmenet a szóbeliségről az írásbeliségre,
a rögtönző, agónisztikus vitastílusról a kidolgozott, grafikus, írott stílusra,
ahogy Aristotelés a két szélső pontot meghatározza.
Az írásművek míves kidolgozása azonban nemcsak az alkotók akaratának, hanem
a befogadók igényeinek következtében is növekedett. A IV. század folyamán
mind szélesebb körben terjedt a rétorikai műveltség, s kialakult az a művelt
közönség, mely értette, élvezte és el is várta a rétorika műfogásainak alkalmazását.
Ezt az írásbeliség terjedése, jelentőségének növekedése lehetővé, de mint
arról mindjárt szó lesz, szükségessé is tette. A rétorika mint szakma, techné
művelői is mind alaposabban tudatosították a beszéd kínálta hatáslehetőségeket
– így például Thrasymachos a mondatvégződések ritmizálását és a körmondatos
szerkesztést – Theophrastos pedig nemcsak a stíluserényeket fogalmazta meg,
hanem a szavak és hangok szépségéről is beszél.
Figyelemre méltó ebben az összefüggésben, hogy a „pontos”, az „írott” stílust
mind Alkidamas, mind Isokratés, a két nagy ellenlábas a poiétéshez és a poiésishez
illőnek mondja. Az előbbi elítélőleg, mert szerinte ez nem illik a szónokhoz,
az utóbbi megállapítólag, az emberek úgy hallgatják az írott szövegeket, mint
poiémákat. És bár tudjuk, hogy e szavak eredetileg csinálót, csinálást, csinálmányt
jelentettek, s e jelentésüket megtartották a IV. században, sőt később is,
Alkidamas is, Isokratés is tudta, hogy költésről van szó, költeményről, amit
kidolgoznak, mint a tragédiát. A próza felnőtt a költészet mellé, maga is
„költemény” lett, művészi próza, ugyanúgy kötött beszéd, mint a vers, csak
kötöttségei rejtettebbek. Gorgias jól látta: költészet és műpróza közt csak
a versmérték a különbség.
A költészet a IV. században mintha el is halkulna. A samosi Choirilos az V.
század második felében az epikus költészetet történeti epika formájában akarta
megújítani, a kolophóni Antimachos a mitológikus eposzt már filológiai tudással
írt újmódi eposz formájában, sőt elbeszélő elégiaciklust is írt, s költeményeinek
kritikusai mellett csodálói is akadtak, de egyik kísérlet sem aratott átütő
sikert, bár mindkettőjük tevékenysége már a hellénisztikus költészetet készítette
elő: Choirilosé a hellénisztikus panegirikus epikát, Antimachosé Apollónios
Rhodiost és Kallimachost. Egyáltalán: mintha a IV. század egész költészete
valami nagy előkészület lett volna. Tömérdek komédiát mutattak be, bizonyára
sikere is volt egy részüknek, de alig néhány szerző akadt, akit később, legalább
még egy darabig emlegettek. Nem, ez a század a próza százada, a nagy szónokok,
a nagy filozófusok és ha nem is a legnagyobb, de nem is jelentéktelen történetírók
százada, akik közül egy sem tudta kivonni magát a tudatos szóművészet, a rétorika
hatása alól, akkor sem, ha elvileg szembeszállt vele.
Aztán – 322-ben meghal Démosthenés, és meghal Aristotelés, egy évben és nem
is véletlenül így, s véletlenül a következő évben viszi színre első darabját
egy fiatal költő, az újkomédia legnagyobb alakja, Menandros. És véletlenül,
bár itt pontos évszámot nem tudunk, ekkor, a IV. század utolsó negyedében
kezdett működni az a költő, akivel az a fajta költészet kezdődött, melyet
alexandriainak szokás nevezni: Philétas. Ennek az új költészetnek egyebek
közt éppen az volt az egyik jellemzője, hogy a rétorika, a műpróza kidolgozta
művészi eszközöket a költészetben is tudatosan és következetesen alkalmazta.
Érthetően. Már Isokratés észrevette, hogy ha a közlő közvetlen kapcsolatban
van a befogadóval, a szöveghez járul a közlő személyisége, hangsúlyai, arckifejezése,
mozdulatai. A hellénisztikus korban azonban a könyv mint közlési forma általánossá
vált, s a közlő és a befogadó közé iktatódott. A közlőnek tehát, akár költő
volt, akár prózaíró, úgy kellett szövegét kidolgoznia, hogy az a rétorikai
szóművészetben jártas és ennek megfelelően azt igénylő közönség előtt a nyelven
túli eszközök nélkül is megállja a helyét, „magáért beszéljen”.
Ez most már nemcsak a szóalakzatok, ritmikus mondatvégződések vagy tropusok
használatát jelentette, hanem a szöveg egészének jó hangzását, euphoniáját
is. Egyes elméletírók most már, mint előttük Isokratés vagy Alkidamas, prózai
szövegekről is mint poiémákról, szerzőjükről pedig, lett légyen az Démosthenés,
Xenophón vagy Hérodotos, poiétésekről beszéltek.
Azt, hogy vannak szép hangok, szép szavak, már Theophrastos vallotta. A hellénisztikus
irodalomtudomány azonban, különösen Pausimachos és a halikarnassosi Dionysios,
ezt a gondolatot módszeresen is kidolgozta, megalapozva ezzel a hangszimbolika
elméletét. A szöveg szépsége és édessége – mind a költészet, mind a próza
esetében – a hangzástól, ez pedig a hangoktól és a belőlük épülő szótagoktól,
szavaktól és a szavak összerakásától, a synthesis onomatóntól függ. Az értelem,
a „tartalom” ebből a szempontból némelyek szerint már bevallottan is mellékes.
Ez volt a gorgiasi rétorikából adódó egyik lehetséges következtetés.
Ebből a szempontból, vagyis a szépség és édesség, a gyönyörűség szempontjából.
Ez nem jelentette feltétlenül az értelem teljes tagadását, de egy fontos megkülönböztetést
igen. Az értelem „közös”, az nemcsak a poiémában jelenik meg, hanem máshol
is, máskor is, az nem a poiétés, egy bizonyos poiétés sajátja, nem egyedül
rá jellemző. Ez a poiésis, akár Homéros, akár Démosthenés alkotása, olyan
szavakat használ, mint más, olyan gondolatokat fejez ki, mint más, ezek közösek,
de ahogy az alkotó a szavakat kiválogatta, összefűzte, ahogy a hangzást megformálta,
az csak az övé. „A poiétések dolga nem az, hogy azt mondják, amit még senki,
hanem hogy úgy szóljanak, ahogy senki a nem poiétések közül” – ahogy Andromenidés
fogalmazza. Műpróza és vers tehát csak a hangzás művészi megformáltsága szempontjából
vehető egy kalap alá, de például az igazsághoz való viszonyuk szempontjából
nem. Általános felfogás szerint a prózának igaznak kell lennie, a versnek
nem. Pausimachos volt csak az, aki a próza esetében sem tartotta szükségesnek,
hogy igaz legyen.
Nem mindenki ment el ilyen messzire. A parioni Neoptolemos, tudjuk, a hasznosságot
(a tartalmat) éppoly fontosnak tartotta, mint a gyönyörködtetést (a hangzást),
s tudjuk, hogy ebben Horatius is, a római költészet egésze is többé-kevésbé
követte. De azt is tudjuk, hogy Horatius is, a római költészet egésze is részint
a hellénisztikus költészettől, részint a hellénisztikus irodalomtudománytól
– már akár közvetlenül, akár Philodémoson keresztül – ezt a rétoriskolákban
kicsiszolt stíluseszményt tanulta, ezt követte, s ezt hagyományozta tovább
a változatlan rétorikai kézikönyvekből és változatlan módszerrel tanuló középkornak
és tovább, egészen az original genius, a zseni kultuszáig. Ez azonban – hogy
egy formulává lett fordulattal fejezzem be – már egy másik történet.