Polcz Alaine

TESÓKÁM, ESZTER

Esztert, Julit még a járókájukban ismertem meg, együtt topogtak a rácsok
mögött. Tűnődöm. A jellegzetes, fontos események közül válogatok, amiket együtt
éltünk át.
A hét-nyolc éves Eszterrel és Julival Széplakon nyaralunk, a Balatonban játszunk,
azt, hogy egyikünk belefullad a vízbe. Kimentjük, de már halott. Élesztgetjük.
Mindezt teljes átéléssel és nagy lármával műveltük. Aztán rákezdtünk, és vég
nélkül skandáltuk, énekeltük:


„Gyere hozzám vacsorára,
apró vágott káposztára
bejöhetsz szűvem bátron.”

Távolabbról a felnőttek odaszólnak: „Csöndesebben, gyermekek.” De mi folytatjuk.
Aztán valakinek a hangját hallom, kis felháborodással: „Egy felnőtt is van
velük!” (Én olyan ötven év fölött voltam.) De úgy lehetett Eszterrel játszani,
hogy az ember megfeledkezett a külvilágról, megszűnt az idő számunkra. A Mama
kiáltása is távolról szól, egy nem valós világból: „Gyertek, kész az ebéd!”
Valahogy nem jut el a tudatunkig. Ilyen elmerülten lehetett Eszterrel játszani
és élni. De különös, hogy épp a halált játszottuk.
Pár év múlva megint lent vagyunk a Balatonon, esik az eső, fúj a szél, beszorulunk
a házba. Unatkozunk. Azt találják ki, hogy a Mama meg én vagyunk a nagyságos
asszonyok, és ők a kiszolgáló személyzet, szobalány, szakácsnő. Mindent ők
csinálnak, bevásárolnak, főznek, reggel a kávét az ágyunkba hozzák. Nagyon
szellemesen játszanak. Kitalálják, hogy a bicikliről leszedik a csengőt, odateszik
a kezünkhöz, hogy csak csengetni kelljen. Mi szólunk: „Kérem a kisasszonyt”,
ők felelnek: „Mit kíván a naccsága?” Aztán jön a megjátszás, a személyzet
ambivalenciája, egyrészt, hogy rendkívül udvariasak, és „mindent, ahogy a
naccsága kívánja”, másrészt kiszólások, kicsit elfordított fejjel. Rengeteget
nevettünk. Főztek, úgy-ahogy, néha kitűnő dolgokat, néha alig ehetőt, s ment
a játék napokon keresztül. Aztán évekig kisasszonynak szólítottam Esztert,
Julit, ők pedig nagyságának engem. Telefonban: „De jó, hogy telefonál a nagysága,
mit kíván?”
Aztán elvégzi a gimnáziumot, jelentkezik matematikára. Tíz fiú közül ő az
egyetlen lány, akit fölvesznek. Kitűnően végzi – úgy emlékszem. De azt mondja
egy év múlva: „Ez nem nekem való.” És átmegy a lelkészi pályára. (Nekem ez
közeli és jó volt.)
Azelőtt vagy azután megyünk Erdélybe. Ez az erdélyi út meghatározó, fontos
volt. Bosszankodtunk, hogy a brüsszeli emberjogi hivatalba – nem tudom, hogy
hívták akkor – nagyon rossz és felületes anyagot juttatnak el, ezért elhatároztuk,
hogy mi hozunk pontos adatokat. Ez a következőképpen ment. Az adatokat, a
számokat Eszter jegyezte meg: hogy melyik faluba hoznak kenyeret, van-e orvosi
ellátás, van-e magyar iskola, mit tudnak a rendeletekből, mi lesz végrehajtva,
mi nem. Én számoltam az út mentén a táblákat és a feliratokat, ilyesmik voltak:
„Az új század fénye – Ceausescu”; „A szabadság országa – Románia”. És így
tovább. Mama pedig – aki vezette az autót, és a legnagyobb gonddal látott
el mindkettőnket – a relációkra figyelt. Ezt aztán összeállítottuk Pesten,
és hosszú jelentést készítettem róla. Amire azt a választ kaptam, hogy az
adatokon kívül olyan színes és megkapó a beszámoló, hogy akár mint élményanyagot,
mint útleírást lehetne közölni. Valóban elképesztő volt az utunk.
Az történt, hogy a Mama mindjárt az elején kérdezte – mi ketten mentünk volna
Berta barátnőnkhöz –, jöhet-e velünk Eszter, aki Bibliákat akar vinni. Akkor
ezért le lehetett bukni. Azelőtti utunkon, amikor Moser Zolival, Marival mentünk,
még az autó kerekét is le kellett szerelni és a földhöz vágni, nincs-e eldugva
benne valami. Sokszor tetőtől talpig megmotozták az embert, és mindent ki
kellett rakni a kocsiból, kifordítani a zacskókat, megnézték, feltúrták a
bőröndöket. Természetesen vittünk gyógyszereket, ennivalót és sok minden tilos
dolgot, de a legfontosabbak Eszter Bibliái voltak. Egy nagyobb kenyérnek kivágta
a belét, megtöltötte apró Bibliákkal, aztán összeragasztotta, és bekötötte
egy szőttes kendőbe. Na már most, ha ezt a határon megtalálják, annak mindhármunkra
nézve nehéz következményei lesznek. Azt hiszem, más iratokat és papírokat
is vittünk (de ebben már nem vagyok biztos). A Bibliákat ott természetesen
szétosztottuk, de hogy ez mennyire veszélyes volt akkor, emlékszem, hogy visszajövet
az utolsót egy Várad előtti faluban a lelkésznek akartuk odaadni, s az már
attól megrémült, hogy megállt a kocsink a háza előtt. Mikor elmondtuk, mit
akarunk, azt felelte, hogy „Tegyék le a küszöbre a Bibliát, és menjenek gyorsan”.
Akkor, ha valaki külföldi vendéget fogadott, megbüntették nagy összegre, és
vallatták, hogy kik voltak azok, s mit beszéltek. Hát így indultunk Erdélybe.
Így kellett titokban itt-ott aludni, megjelenni, kapcsolatokat felvenni.
Néha a Mama, aki mindnyájunkról gondoskodott, szigorú volt, és ha mi valamit
nem úgy csináltunk, ahogy kellett, vagy összekevertünk tárgyakat, csomagokat,
ránk szólt. Ilyenkor Eszterrel összebújtunk, és mondtuk: „Tesóka, a Mama haragszik,
de majd mindjárt elmúlik.” „Tesóka, erre jobban kell vigyázni!” „Tesókám,
gyere, most egy kicsit csöndben leszünk.” Természetesen ez a szigorúság nem
volt nagy, de a Mama tényleg sokszor ránk szólt. Így lett Eszter a Tesókám,
és ez aztán megmaradt, végig Tesókámnak szólítottuk egymást.
Ez az út a maga történéseivel, kanyarjaival, veszedelmeivel, fordulataival
nem mindennapi volt. Eszter mintha nem érzett volna félelmet, halálfélelmet
sem. Nem volt tervszerű, de ötletszerűen, csillogóan, ragyogóan dolgozott.
Bárhova mentünk, mindenkivel hangot talált. A Mama pedig abszolút tervszerűen,
rendezetten mindig tudta, hogy mit akarunk, mit csinálunk, merre megyünk,
hány óra, mi fog történni, mit kell tenni. Mi Tesókámmal elég sok kis vétséget
követtünk el, apróságokat. Például valahol volt egy körkanyar, és nekem kellett
navigálni. Elvétettem. Vissza a helyes útra. Aztán Eszter navigált. Elvétette.
Vissza az útra. A Mama egy szót sem szólt. Nem tudom, hányszor tettük meg
ezt a kerülőt. Nem is haragudott. Valahogy az ember gyerekké vált mellette,
és átadta magát a biztos vezetésnek. Döbbenetes volt, hogy a Mama hogy tudott
autót is vezetni. Én sokat riadoztam az autókban, mert négyszer volt komoly
balesetem. A Mama úgy vezetett, hogy mellette nyugodtan tudtam ülni. Beszélgetett,
nézte az utat (lemondott a navigálásunkról), s közben meglátta, hogy oldalt,
a meredeken gombák vannak. Megálltunk, és leszedtük. Ezen mindig mérhetetlenül
csodálkoztam. De ilyen volt a Mama.
Kolozsváron kimentünk az Ószerre. Nagyon szép, régi szőtteseket vettünk. Meghatódtunk
egy olyan szemétlapáton, amit kézzel barkácsolt össze valaki, de abban még
stílus volt, arány, forma és szépség. Természetesen a nyele is faragott akác.
Megvettük. Eszter is választott, egyetlen dolgot vásárolt magának, illetve
kért. Egy kis agyonmosott, nagyon egyszerű fehér blúzt. Meg voltam lepve.
Minden gazdagság ott állt előttünk: hímzett csipkés blúzok, gyönggyel díszített
mellények. Hihetetlenül szerény tudott lenni. Ugyanakkor egy idő múlva eszébe
jutott öltözködni. Pár év múlva, emlékszem, egy aluljáróban találkoztam vele,
és mivel rosszul látok, néztem, hogy milyen különösen öltözött nő ez – el
is mentem mellette. S akkor hirtelen rájöttem, hogy Eszter. Megfordultam:
„Tesókám!” Ő volt az.
Mindig megleptek a kanyarjai. Meglepett, hogyan tudta szervezni a nyári táborokat.
Hogy mit tudott csinálni a pártfogolt gyermekeivel, akik cigányok voltak,
hátrányos helyzetűek és állami gondozottak. Azt hitték, hogy ők a legszerencsétlenebbek
az egész világon. Elvitte őket egy olyan táborba, ahol súlyos mozgáskorlátozottakat
kellett emelni, mosdatni, tisztába tenni, amit ő maga szervezett minden évben.
Eleinte lázadoztak, s nem akartak segíteni. Aztán nagyon szépen dolgoztak.
S mire visszajöttek, már tudták, hogy nem ők a legszerencsétlenebbek a világon.
Ezeket a fiúkat végig pártfogolta. Hihetetlen türelemmel és szeretettel. Szinte
az anyjuknak tekintették. Nekik, azt hiszem, ő lehetett a Mama. Néha úgy látszott,
ki is használják. De mégis mérhetetlenül szerették. Mindig egyensúlyozott
olyan meredélyek felett, amiket mi nem mertünk volna vállalni. Mert ezt a
négy-öt fiút pártolni a nagyon kicsi pénzéből, segíteni, az útjukat egyengetni,
tanítani nem volt könnyű, s ráadásul, mikor nála aludtak öten-hatan a kisszobában,
a földön, még a reggeli kávét is mindegyiknek az ágyba adta.
Nem tudom, hol voltak a határok. Sokszor azt gondolom, s ezt többször mondtam
a Mamának, hogy Eszter a szentség és a felelőtlenség határán egyensúlyoz.
Többször gondolkoztam azon, hogy a kettő nem jár-e együtt. Hihetetlenül megbízhatatlan
volt, és hihetetlenül áldozatkész. Úgy élte az életet, hogy mi azt el sem
tudjuk képzelni – így láttam én.
Az erdélyi úttal kapcsolatban szeretnék elmondani még valamit, ami szintén
jellemző Eszterre. Vett magának egy nagyon olcsó, egyszerű fa tolltartót,
többemeleteset. Ebből az alkalomból is nagyon nehezen tudtunk átvergődni a
határon hazafelé, esett az eső, hét-nyolc órát álltunk Ártándon, aztán átmentünk
egy másik átkelőhelyre, de ott is vártunk és vártunk. Persze a nappalt azelőtt
végigdolgoztuk. Illetőleg a Mama és Eszter. Nekem aránylag jó dolgom volt.
Mint már szó volt róla, sok mindent vittünk és hoztunk, amit nem volt szabad
– de Eszter olyan nagyon nem izgult, azt hiszem, nem ismerte az izgalmat.
Legalábbis én nem láttam, hogy izgult volna.
Az erősen bennem maradt, hogy állunk az esőben, várunk a kocsiban, a lámpaoszlop
alatt áll egy nő, nyári szandálban, egy szál ruhában teljesen átázva, hangtalanul
sír, csorognak a könnyei. Eszter kiszáll, és hívja: „Szálljon be hozzánk a
kocsiba, melegedjen meg egy kicsit!” „Nem”, intett a nő, és ott maradt sírva
a lámpa alatt. Gyalog akart átkelni, s neki is órákat, egész éjszaka kellett
várni.
Ezen az átkelőhelyen találtak nálam egy aznapi román újságot. Bevittek, és
vallattak, nyúztak, kérdeztek, hogy mit akartam vele. Mondtam, hogy nem olvastam
még el, és útközben akartam elolvasni. Ezért természetes, hogy velem maradt
a kocsiban, miért is dobtam volna ki? De miért akartam átvinni? Ők is elolvasták
az egész újságot, addig nem engedtek el. Mire halálfáradtan Magyarországra
érkeztünk, késő éjszaka volt, esett az eső, kimerültek, fáradtak voltunk.
Végre fényt látunk valahol. Gyula közelében egy szép, frissen épített kis
panzió, kivilágítva. Olasz vendégeket vártak. Kérünk szállást – különben alig
volt pénzünk, bevallottuk férfiasan, hogy nagyon kevés van, de akárhol megalszunk,
a földön vagy bárhol, nagyon fáradtak vagyunk továbbmenni, mivel hajnalban
indultunk. Sajnálkoztak, hogy nincs helyük, de a második emeleten van egy
most berendezett bárhelyiség szőnyegpadlóval és kis pamlagokkal, ott alhatunk,
ha akarunk. Ez tulajdonképpen bizalom volt a részükről, mert ott álltak válogatott
üvegekben az italok és egyebek. Fölmentünk, lefeküdtünk a földre. Eszter ezt
a tolltartót tette a feje alá, nem tudom, miért. Nagyon kemény volt, s elég
magas. S ezen aludt békésen reggelig. Reggel kacagtuk a Mamával: „Ezt hogy
bírta a nyakad?”
Egy kicsit izgultunk, mert olyan kevés pénzünk volt, hogy talán csak borravalóra
lesz elég a személyzetnek. De lehívtak, és remek reggelit adtak – mellesleg
éhesek is voltunk nagyon. Feketével, minden jóval elláttak, tiszta paradicsom
volt a számunkra. Persze mi mosdatlanok, ápolatlanok voltunk. Tulajdonképpen
volt egy törülközőnk, mert a Mamánál mindig minden volt, de nem tudtuk, hogy
odafenn is van tusoló. Ajánlották, hogy tusoljunk le. Továbbra is restelltük,
hogy alig van pénzünk, idegeskedtünk, hogy ki tudjuk-e fizetni a reggelit.
Közölték, hogy a vendégeik voltunk. Annyira rendesek voltak, hogy még borravalót
is szégyelltünk adni. Igazában, szeretettel fogadtak. (Mai napig is bánt,
hogy akartam nekik küldeni a könyvemből és meglátogatni őket, de valahogy
nem került rá sor, mert jött Miklós betegsége.)
Később valahol meglátogattam Esztert, ahol albérletben lakott. Csodálatos
rend, harmónia és azoknak a dolgoknak a jó elhelyezése, melyek a munkával
függnek össze. Másrészt szédületes rendetlenség – a lakás másik részében.
Valami nagyobb vendéglátás után voltak, egyik barátnőjével lakott együtt.
Döbbenten néztem ezt a háztartást. Kiderült, hogy hónapokon át elfelejtették
befizetni a villanyszámlát, és ki akarják kapcsolni a villanyt. Elromlik a
mosógép, egyebek, amiket aztán a Mamának kellett rendezni. Ugyanakkor Eszter
futotta a maga köreit. Például a hospice-ban. Én hívtam, hogy jöjjön oda dolgozni.
Gondoltam, itt akad neki való munka, tud is rendesebben keresni. Kiemelt fizetést
kapott. Ennek hol csodálatosan eleget tett – hihetetlen, hogy tudott odalépni
egy haldoklóhoz –, másrészt pedig elszámolás, papírok, mi hol van – a nyomát
sem találtuk. Ha kértem, hogy „Tesókám, nekem el kell számolni”, „Igen, igen”.
„De hol vannak a papírjaim?” Ígérte, hogy elhozza, aztán azt is elfelejtette,
hogy megígérte. Én is szoktam ilyen lenni. Megértettem, de ugyanakkor nehéz
volt, sokat bosszankodtam.
Másik emlékem: Eszter megbetegszik, súlyos, központi idegrendszeri történés,
bármelyik pillanatban belehalhat. Természetesen szó sincs halálfélelemről,
sőt még betegségtudatról sem. Komputert kért, laptopot, dolgozni akart. Mama
bevitte Miklós laptopját. Aztán beküldtem neki egy nagyon szép, kovácsoltvas
kosárkában sok kis cserép nyíló virágot. Nagyon kedvesek voltak így együtt,
az apró cserepek összefogva, kör alakban. De megüzentem, hogy „vissza kell
adnom a tartót, én is úgy kaptam”. Természetesen elajándékozta mindenestül,
s a tartónak a nyomára sem tudtam jutni. Ez mind Eszterhez tartozik.
Sokat tűnődtem rajta, a Mamával néha bosszankodtunk is, kerestük a kivezető
utat. Már akkor úgy éltem meg, és többször mondtam, hogy Tesókám életszentségben
él, de elviselni nem mindig könnyű.
Ezek után, mikor bármelyik percben elfoghatja a rosszullét, s ha nincs azonnali
segítség, meg kell halnia, mintha erről mit sem tudna – illetőleg tudja, de
nem törődik vele –, vállalja a belga utat, a belga ösztöndíjat. És ott gyönyörűen
dolgozik. Ezt nagyon nehéz lehetett elviselni a Mamának. Még nekem is. Akkor
valahogy anyagilag jobban álltam, és készenlétben tartottam egy nagyobb összeget,
hogy ha valami történik, azonnal haza tudjuk hozni repülőgépen. De az is késő.
És hogy tudják ott ellátni? Már nem emlékszem pontosan, de a gyógyszereit
se nagyon szedte. Úgy élt, mintha nem történhetne semmi baja. Még a lehetetlenségei,
bűbájai közé tartozik, hogy fölhívja a Mamát telefonon – interurbán Belgiumból:
„Hogyan készítik a szilvás gombócot?”, mert a vendégeknek szilvás gombócot
akar csinálni. Nekem szakácskönyvem jelent meg, de mégis meggondolom, ha szilvás
gombócot akarok főzni, mert ahhoz érteni kell. De telefonon megkapni a receptet,
és azután jól elkészíteni? Állítólag kitűnően sikerült. Nem tudom, Esztert
szerették-e a vendégei vagy a szilvás gombócot.
Élete halálos veszély volt Belgiumban. Tudta, az orvos is megmondta, én is.
De mégis úgy élt, mintha nem tudná. Eszter fütyült a halálra.
Aztán itthon, a Guyon közben, elmegyek a kedves kicsi lakásába, és telis-tele
van roma fiúkkal. Láthatólag zavartan fogadnak, telefonálni akarnak valahová
– kiderül, hogy csak most tanulják a telefon kezelését. A szobában lépésnyi
hely sincs, úgy zsúfolódnak.
A telefonról még eszembe jut: egyszer nálunk lakik Eszter egypár napig. A
Mamával Erdélybe megyünk Bertát meglátogatni. (Az életed, Bíró Berta.) Bertáék
is szerették Esztert. Egyszer volt csak ott, de sokat emlegették. Vagy lehet,
hogy aztán még egyszer elment? Nem tudom. Hosszas hitvitát folytatott Berta
férjével, az ottani unitárius pappal, Elivel. Ez még azon a bizonyos úton
történt, amelyiknek annyi kanyarja volt.
Indulunk Erdélybe, Mészöly Miklós, a férjem szívinfarktus után van, nem merem
magára hagyni. Eszter vállalja, hogy itt lakik vele. Mindent elkészítek, a
hűtőszekrénybe teszem a hideg és az előre megfőzött ételt. Rohanunk a Mamával
oda s vissza (Bertának van szüksége orvosra meg ez-az). Visszaérkezem, minden
ott van a hűtőben. Eszter más ételeket főzött, különlegeseket, csodálatosakat,
remekül kijöttek Miklóssal. Amúgy is szerették egymást, de ez a pár nap összekovácsolta
őket. Miután megérkeztem, Eszter még maradt, és a következő történt. Most
térek vissza a telefonhoz. Leül az előszoba közepére, a földre, a hosszú drótos
telefon az ölében, és telefonál. Mivel a lakásban három helyen lehet kényelmesen
ülni, a két készülék mellett, az egyik hordozható is, azt mondom neki, hogy
„Tesókám, miért ülsz a földön, az előszoba közlekedőhely, összeköti a konyhát,
a fürdőszobát stb.” Rám néz, és elkönnyesedik a szeme: „Nem értem, ez miért
baj?”, miért kérdezem azt, hogy: „Miért ülsz itt a földön és telefonálsz?”
Meghív magához egy este, a kis lakásba, itt már egyedül lakik. Mellette, a
szomszéd házban, a Guyon közben van Miklós dolgozógarzonja. Mivel az ő gyönyörű
családi sublótját, szekreterjét fel kell újítani, és az sokba kerül, Eszternek
kéne intézkednie – de nem teszi. Addig az édesanyám sublótja áll a lakásában,
azzal, hogy majd én visszakapom, amikor szükségem lesz rá. De nem intézkedik,
nem intézkedik, végül a Mama viteti el és javíttatja meg a gyönyörű bútort.
A Mama szép, hattyúnyakú ágya, rekamiéja nem fér el a szobájában, ezért beteszünk
egy fából készült dikót, amin matrac van – ez Miklós szobájából való –, és
az lesz az ágya. Ez az Eszter lakása. Amikor meghív, háromféle csodálatos
pizzával vár. Ülünk a pici konyhában, és beszélgetünk. Nem értem, miért olyan
végtelenül szabad, zárt és egyben szabad ez az este, mint gyermekkoromban
az esték. S aztán rájövök, azért, mert nem szól a telefon, mert nem csönget
senki, és mert a leglényegesebb – Tesókámmal az időn kívül tudunk lebegni.
Ez különleges adottság volt nála. A kronoszból át lehetett lépni vele a kairoszba.
És milyen remek volt a pizza. Milyen ügyesen berendezett a konyhája. Mennyi
játékosság, melegség, pedig akkora az egész, mint a tenyerem.
Fekszem a MÁV-kórházban, 36 fokos hőség, besüt a nap, az ablakon nincs roló.
Előttem dübörögnek a pályaudvar vonatai. Azt álmodom éjszaka, de lehet, hogy
délután, mindenesetre sokat tűnődöm az álmomon: Eszter valami ételt hoz, hogy
adjam át édesanyámnak. Édesanyám már rég halott. S én nem találok semmilyen
edényt, tányért, tálacskát, ami jó volna, mert az egyik piszkos, a másik repedt,
a harmadiknak nem jó a formája. Tűnődöm, hogy ezt a tiszta és jó ételt, amit
Eszter hozott, hogyan adjam oda anyámnak.
Másnap vagy harmadnap, ugyanaz a kánikula, áll az orvos az ágyam mellett,
lehajol, hogy beszúrja az infúziós tűt. Abban a pillanatban megszólal a mobilom,
az orvos fölemelkedik, és azt mondja: „Nyugodtan vegye fel, megvárom.” Fölveszem:
„Esztert meggyilkolták.”
A gyászolókat segítő csoportban sokszor sürgettem, hogy foglalkozzon valaki
a meggyilkoltak hozzátartozóinak, családtagjainak a gyászával. De mindig elmaradt.
Úgy éreztem, hogy ez még adósságom a hospice-ban. (Ezt és a megfelelő ravatalozást
szeretném még megoldani. S a temetést valahogy emberibbé tenni.)
Fekszem az infúzióban, és Esztert látom, szüntelenül Esztert, ahogy fekszik
az ágyon holtan. Semmi eufemizmus. Megölve. Bármit csinálok, éjjel és nappal
Esztert látom. Akkor egyik munkatársam, Pilling János az internetről levesz
egypár oldalt, és abban olvasom, hogy a meggyilkoltak hozzátartozói eleinte
folyton a halott képét látják. Apróság, de nagyon fontos. Nagyon fontos, hogy
tudjuk, mi történik. Hiszen ezért dolgoztunk ennyi ideig a gyászoló csoportokkal,
a gyászmunkával, az irodalmával, a tapasztalatokkal. Az, hogy én jutok el
ilyen tapasztalatig, soha, álmomban nem jutott eszembe. Eszter hozta. Persze
a családban, az életében mellékes a létezésem, a résztvevésem, de mégis ő
volt a Tesókám. Nehéz elmondani, mi volt. Minden volt. Eszter volt.
Hallom Mari barátnőmtől, aki az APEH-nél dolgozik, a központban, hogy mikor
megkapják a hírt, az APEH dolgozói azon tűnődnek, van-e Isten. Megrendül a
hitük. Van ennek egy bizonyos humora, hogy az APEH-ben történik, de hozzá
tartozik. Eszter halála, az Isten és az APEH? A dolgoknak ilyen különleges
az összefüggése. (Be kell vallanom, nekem is nagyon nehéz volt Istennel egypár
napig. Nem csak Mari csoportja, az APEH küszködött.)
Fekszem a hőségben, nap mint nap az infúzió alatt, és küszködöm. S egyszer
csak eszembe jut az álmom. S elkezdem számolni a napokat, igen. Akkor ölhették
meg Esztert. Hiszen két nap múlva találta meg a Mama.
Az első vigasztalás. Eszter valami tisztát hozott onnan. Azt gondolom magamban,
tisztát vitt, tisztán van ott, és tisztát tudott hozni. Persze komoly anya-gyermek
problémám van nekem is. Mindenkinek van. Az első lény, aki igazában a miénk
volt, és mi az övé. Itt kezdődik: az anya az alfa és az ómega. Mindent meghatározó.
És Eszter valami olyan tisztaságot tudott odavinni, az tudott lenni (történetesen,
hogy feminin teológiával foglalkozott). Hogy ilyen tudott lenni, ő tudott
lenni, aki, és így vállalni a sorsot. Ez az élet titka, a sors titka. Keresem
a szavakat, és nem találom, hogy fejezzem ki pontosabban. Abba a különleges
rendszerbe, amin keresztül a teremtés megvalósul, az ember hogy illeszkedik
be… Eszter így illeszkedett. Lassan, lassan világosodik előttem, de ehhez
hosszú idő kell. Eleinte marad a nyugtalanság, a tépelődés, mindennek a megkérdőjelezése.
De aztán az enyhülés, amikor először vagyok együtt a családdal, és el tudunk
menni a rendőrség által lezárt lakás ablaka elé, és a párkányra virágokat
teszünk. Ugyanakkor sok galamb van, és sok madárpiszok. Még ott az étel, amit
kirakott a madaraknak, penészedve, megromolva. Azokat Julival eltakarítjuk,
a párkányt is letakarítjuk. Akkor egy kicsivel könnyebb. Juli szemében a szenvedés
– amikor Eszterről beszélünk –, azt hiszem, olyan kép, ami egy életen át elkísér.
Pedig én már harminc éve nézem a gyászolók szemét. A Mamáról nem tudok és
nem akarok írni.
Aztán a koporsó készítése, a temetés. A Mama kér, intézzem el, hogy kézben
lehessen vinni. Elképesztő, hogy milyen nehézségeket támasztanak. Nagy nehezen
aztán megegyezünk. Jó volt és nagyon oldó. Lehet a jó szót használni? Igen,
csakis ezt. Mert ha nem oldódik valahol, ha nem oldódik a görcs, akkor ott
van az ember, ahol az APEH…
Én is megyek a lakásra a koporsót festeni. Nem tudok festeni, de nem zavar.
Látom, ahogy az unokák, a családtagok és akik nagyon szerették, festenek,
és összeáll a szépen díszített koporsó. Ami egyszerű, keményfa – azt hiszem,
keményfa, de nem vagyok benne biztos –, a Mama jön-megy a lakásban, kibéleli
párnákkal, szőttesekkel. S mi festünk. Napraforgókat festek. Miklóst a halottas
ágyon, mielőtt a tűztérbe betoltuk volna, napraforgókkal vettem körül. Nagy,
az élet nagy kegyének, rossz szó, a sorsnak, Istennek, nem tudom én, kinek,
de úgy érzem, valakinek nagy hálával tartozom. Ez is rossz szó, de ezekről
a dolgokról nagyon nehéz beszélni. Az, hogy Miklóssal lehettem a halálos ágyán.
Aztán a halott mellett, a holttest mellett ülhettem, aki már nem ő, és ott
lehettem, ez volt a nagy kivétel Vele, míg a tűztérbe becsúszott a koporsó:
az olyan volt, mintha a napba tolnánk be.
Ezeket a napraforgókat festettem Eszter koporsójának a végére. Úgy, ahogy
tudtam. Juli segített, hogy kell festeni: „Engedd el magad, nagysága, csak
könnyedén, lazán. És akkor meglesz.” A Mama megdicséri, amit csináltam. Először
papíron próbálom ki. Most valami kezd oldódni. És akkor, amikor a Mama azt
mondja hogy: „Védőügyvédet kéne fogadni a gyilkosnak. Eszternek már jó. De
ennek a férfinak vége.” Megkértem a vallatókat, hogy ne legyenek nagyon durvák.
Mert hiszen „akiket gyanúsítanak, azokat Eszter mind istápolta, segítette,
vitte tovább az úton, hogy emberré tudjanak válni”. (Egyre jobban cserbenhagynak
a szavak.)
Eszter temetése. Hullott a hó. Nagyon sokan voltunk. Juli a teljes kétségbeesés
és a túlhajtott tevékenység között ingadozva. A tömeg, a halotti beszéd, beszédek.
Eszter egyre jobban kibontakozik. Állok a hóesésben, és hallgatom. S amikor
meghallom a halotti beszédet, egyszerre föloldódik bennem valami. Én nem hittem
volna, hogy így lehet búcsúztatni. Kezdek megnyugodni. Nem megnyugodni, könnyebbedni.
Könnyebbedik. Könnyebbedik. Aztán ez a beszéd megjelenik írásban, elolvassák
az APEH-ben, és az APEH visszanyeri hitét. (A hit nagyon küzdelmes dolog.)

Múlnak a hónapok. Ha Eszter lakását fölhívom, bejelentkezik a hangja. Az Eszter
hangja. Múlnak a hónapok, elmegyek Eszter lakására. Erre vágytam, Mama tette
lehetővé. Mondtam, hogy egyedül szeretnék lenni. Azonnal megérti, kinyit,
szellőztet, vár az utcán, amíg bent leszek. Vártam, míg szellőztetett, és
féltem. Abban a pillanatban, ahogy beléptem, megnyugodtam. Valami megragadott.
Leültem egy fotelbe, és néztem. Néztem az ágyat, ami Miklósé volt, amin Esztert
megölték. Néztem az anyám sublótját. De ezek a mellékesek önmagukban. Mégis
valahogy a szálaknak az összefonódása. Az íróasztala, a komputere, a könyvei,
a dobozok, amiket ő maga készített, amiben tárolt, olyan tökéletes élet volt.
Valahol sugárzott belőle egy szellemnek, egy lénynek, egy embernek a tevékenysége.
Az egésze. Elkezdve a konyhától végig az Eszter otthona, amiben mindenestül
benne volt az élete. És már nem fájt – de megnyugtatott. Mert ilyen tudott
lenni. És hirtelen, amit csak vele tudtam, ameddig élt, kiléptem a konkrét
időből, a kronoszból a kairoszba, ahol az ember már tudja, hogy nem lényeges
az idő. Amikor az idő keretei kitágulnak, és másként éli meg az ember az életet.
Mint amikor magamnak volt halálközeli élményem, és hirtelen megéltem azt,
hogy eddig úgy néztem az életet, mintha messzelátón keresztül nézném, ami
mindent közel hoz, és minden óriási lesz, mozgékony. Gyermekkorunkban megfordítottuk
a messzelátót, és távolivá, kicsivé lett minden. Akkor így láttam az életet,
és megéltem, hogy mindegy, hogy az ember tizennyolc évet vagy nyolcvan évet
él: a hogyan a fontos.
Miklós meghalt. A bútoroknak egy részét, a szobájából mindent, a dolgozószobájából
nagyon sok mindent átadtam Szekszárdnak a Mészöly-emlékházhoz. Most tatarozzák
a lakást, most szükségem van anyám sublótjára. Elkészült Eszternek a szép,
régi, családi szekreter sublótja. De már nincs szüksége rá. Az ággyal nem
tudom, mi lesz. Itt van velem szemben az anyám sublótja, ami ott állt Eszter
szobájában, Miklós bútorai Szekszárdon. Mindez önmagában semmi, csak a tárgyak
összeszövődése.
Juli szült. Azt mondja a Mama: „Elvarázsolt, elvarázsoltan boldog a gyermekkel.”
Elmegyek hozzá, mielőtt visszatérnek Bukarestbe, ahol most dolgozik a férje.
Olyan otthonosan, olyan természetesen tartja a karjában a kicsit, mintha mindig
mama lett volna, és nyugodtan az én karomba is adja. Aztán szóba jön Eszter.
Megint látom a Juli szemét, tele könnyel. De enni kell adni a kicsinek. „Nagysága,
jó, hogy itt volt”, mondja Juli, karján a gyermekkel. Úgy tartja, kicsit a
vállára borítja az egyik karjával, a másikkal nyitja, csukja az ajtót. Int
utánam, mikor kilépek a házból.

2004. június