Kőrizs Imre

A NYUGALOM MEGZAVARÁSA

Csehy Zoltán: Hárman az ágyban. Görög és latin erotikus versek
Kalligram, Pozsony, 2000. 212 oldal, ár nélkül

Antonio Beccadelli: Hermaphroditus
Csehy Zoltán fordítása
Kalligram, Pozsony, 2001. 132 oldal, 2300 Ft

Sztratón: Kölyökmúzsa avagy a fiúszerelem művészete. A Görög
antológia XII. könyve
Csehy Zoltán fordítása

Kalligram, Pozsony, 2002. 320 oldal, 259 SK

Marcus Valerius Martialis: Költők, ringyók, pojácák. Válogatott
epigrammák
Csehy Zoltán fordítása

Kalligram, Pozsony, 2003. 224 oldal, 2000 Ft

„Hadd fusson a bestia” – mondta Goethe goetheileg, amikor tapintatosan
felhívták a figyelmét, hogy a Hermann és Dorottya egyik hexametere egy daktilussal
túlszalad a szabályos hat lábon. Azt pedig valaki más mondta, hogy ha az ember
nem tudja, hogy fogjon hozzá, kezdje Goethe-idézettel.
Az olyan kritikát, amely az utóbbi években megjelent latin és görög versfordításokkal
foglalkozik, nem könnyű elkezdeni, még akkor sem, ha csak olyan könyveket
tárgyal, amelyek egyetlen fordító nevéhez fűződnek. Ez már önmagában is felveti
azt a kérdést: miért van az, hogy az utóbbi húsz évben latinból vagy görögből
verset nagyobb terjedelemben csak olyan fehér hollók fordítottak, mint Bede
Anna (Horatius összes művei) és Kartal Zsuzsa (Aeneis, Levelek Pontusból). Hiszen például a görög és latin prózaírók modern
fordításai szépen gyarapodnak (az utóbbi évek terméséből hirtelen a szónok
Hüpereidész és Lüsziasz, a történetíró Pauszaniasz, Xenophón, Platón és Seneca
jut eszembe). De még a görög drámaírók, Arisztophanész és Szophoklész is legalábbis
új jegyzetekkel ellátott kiadásokban látnak napvilágot, és ha igaz, Euripidésznek
és Aiszkhülosznak már új fordításai is készülnek. Egyedül a líra és az eposz
múzsája hallgat, mint néma hattyú, hideg vizekben. A válasz a miértre, azt
hiszem, az irodalmon kívül keresendő. Az 1961-ben megjelent Horatius-összes
után Vas István által fellobbantott vita „a filológusok rémuralmáról” érdekes
módon jutott nyugvópontjára: a költők otthagyták az antik versfordítások velük
szemben ellenségesnek látszó terepét – ahol aztán a filológusoknak nem maradt
kiken rémuralkodniuk. Sőt ez utóbbiak a költészet iránt olyannyira elvesztették
fogékonyságukat, hogy újabban az antik költői művek magyar fordításáról –
már amennyi és amilyen volt – nem is jelent meg érdemi kritika, amit filológus
írt volna.
Ha most egy „filológusbarát” kritikus véleményét próbálom elképzelni, az úgy
hangozhatna: mindez talán valóban így van, de nem lehetséges-e, hogy azért
olyan kevés az új versfordítás, mert a mai magyar költők szemében is apálya
van az antik költészetnek? Meglehet. Csakhogy Ovidiusszal szólva: „ignoti
nulla cupido” – amiről nem tudunk, arra nem is vágyunk. Mintha a mai filológia
nem sietne közel hozni az olvasókhoz – ne féljünk ettől: az emberekhez – az
ókori költészetet. Vajon tudunk-e az utóbbi évekből olyan könyvet említeni,
amely az antik irodalmat tárgyalta volna, és amely egyszersmind beszédtéma
lett volna az irodalombarátok vagy – ami mindennél jobb lakmuszpapírja valamely
szellemi alkotás pillanatnyi árfolyamának – a sznobok körében?
De az igazán nagy dolgok valahogy mégis kinehézkedik a helyüket: magam is
ismerek olyan költőt, aki nyelvtudás híján egy sort sem fordított ugyan latinból,
mégis alaposan, különböző fordításokat összevetve tanulmányozza például Horatius
költészetét. Minő vesztesége irodalmunknak, hogy felkérés hiányában, legalább
nyersfordítás felhasználásával, mindeddig nem ajándékozott meg minket új darabokkal!
Micsoda pazarlás a civilben latin-, sőt görögtanár Imre Flóra fordítói talentumát
idestova húsz éve parlagon hevertetni! Ki ne volna kíváncsi arra, hogy mire
megy a sikamlós Ovidiusszal, a már-már embergyűlöletig vitriolos Iuvenalisszal
vagy a nehéz horatiusi metrumokkal egy olyan virtuóz, mint Varró Dániel? Amikor
néhány éve egy tekintélyes kiadó tekintélyes szerkesztőjénél kíváncsiskodtam,
miért nem jelentettek meg még római költői antológiát – hiszen a legutóbbi
ilyen kötet akkor látott napvilágot, amikor még a ma ötvenéves költők is csak
hintáztak –, azt válaszolta: azért nehéz a kérdés, mert voltaképpen nem is
lehet ilyesmi mellett érvelni. Tudniillik magától értetődik, hogy szükség van ilyen könyvre. A kérdés ez esetben: pénzkérdés.

*

Az irodalmi, tudományos, gazdasági és személyes szálakból összebogozódott
csomó egy idő után igencsak gordiuszi nagyságrendeket látszott ölteni. Talán
nem túlzó a hasonlat: ekkor jött Csehy Zoltán. Figyelemre méltó, hogy a hazai
ókortudományon kívülről jött: Szlovákiából. Görögből és latinból készült versfordításainak
egyre újabb köteteit a pozsonyi Kalligram kiadásában jelenteti meg évről évre.
A nyelven kívül a téma is összeköti ezeket a könyveket: kivétel nélkül erotikus
tartalmú versek szerepelnek bennük. Eleinte akár azt is gondolhatta volna
az érdeklődő, hogy az erotika csak afféle trójai faló, amelynek révén a fordító
a könyvpiacra csempészi az antik költészetet, de a második, aztán a harmadik,
majd a negyedik ilyen könyv világossá tette, hogy Csehynek a piacképesség
reménye érdekében aligha kellett személyes fogékonyságain erőszakot tennie.
A Hárman az ágyban a görög és latin nyelven írott erotikus költészetbe ad
Szapphótól Baudelaire-ig bőséges betekintést, a Költők, ringyók, pojácák pedig
Martialis-válogatás. A Hermaphroditus Antonio Beccadelli egy teljes verseskötetének
a fordítása, míg a Kölyökmúzsa az úgynevezett Görög antológia homoerotikus
tárgyú XII. könyvének teljes fordítását tartalmazza – azaz ebben a két utóbbi
kötetben a fordító nem volt egyben válogató is.
Pedig alighanem mindkét könyv rászorult volna a rostálásra. „Aequalis liber
est, Cretice, qui malus est”, azaz: „csak a rossz kötet egyenletes, Creticus”
– válaszolta Martialis egy bírálatra. (Csehy kevésbé általános érvényű megfogalmazásában:
„könyvük [mármint két gyenge költőé], Creticusom, rossz, de egyenletesen”.)
Nos, Beccadelli könyve éppenséggel nem rossz, úgyhogy nem is egyenletes. A
nyolcvanegy hosszabb-rövidebb darab között több egyszerű, minden különösebb
epigrammai bájt nélkülöző sírvers is szerepel, illetve jó néhány olyan kevéssé
szellemes költemény, mint például az, amelyik arról beszél, hogy hiába hord
valaki, sánta lábát rejtegetendő, hosszú ruhát, ha egyszer a járása olyan
imbolygó, akár egy hajóé (I. 12.). A mintegy tucatnyi igazán jó darab közül
való például az első könyv hatodik verse, amely meglehetősen szókimondó megfogalmazásban
arról beszél, hogy valaki jobban őrzi a feleségét, mint a borát – de hát bizonyos
értelemben igaza is van: hiszen a bor el tud fogyni, ellentétben a feleséggel.
Egyik-másik fordítás egyenesen jobb is, mint az eredeti, például az I. 18.,
amelyben Csehy háromszor is képes megismételni egy szót, amely Beccadellinél,
mert egyszer szinonimát használ, csak kétszer szerepel – és itt előre kell
bocsátanom, ha az eddigiekből nem lett volna világos, hogy a következő oldalakon
„a nyugalom megzavarására alkalmas” megfogalmazások is szerepelnek:

„Alda szemében laknak a Charisok és Venus úrnő,
És Cupido mosolyog mennyei ajkairól.
Nem pisil, ám ha pisil, csupa balzsamot ontva pisil csak,
Nem szarik, ám ha szarik, csak violát szarik ő.”

A „jobb, mint az eredeti”-re további példa a II. 15., „A sánta Matthias Lupiusra”
írt darab, amelyben Csehy az „egyenest” szó kettős – „nem görbén”, illetve
„közvetlenül” – jelentését használja ki:

„Ritka epigrammás kötetet kérsz, marcusi művet!
Lupiusom, te magad jöjj egyenest, s viheted!”

Ugyancsak jól sikerült az I. 40. fordítása, amelyben a költő huszonnyolc
soron át magyarázza, hogy miért hagyta abba egy bizonyos Crispus „erényeinek
megéneklését”: tudniillik azért, mert nemcsak Clio múzsa látogatta meg, hanem
egy paraszt is, aki épp a közelben végezte a nagydolgát. A komikus helyzetben
rejlő lehetőségeket a végsőkig kiaknázza a vers, amelynek igen nagy a fesztávja
a zöldellő rét közelében viruló bájos fácskát ecsetelő érzékeny képtől a paraszt
tevékenységének részletes leírásán át a költő átkozódásáig: „Vess magokat,
te paraszt, a barázdált földbe temetve, / Mégse legyen kenyered, s enni ne
tudj, nyomorult!” Érdekes a második könyv hetedik versével kezdődő, három
epigrammából álló kis ciklus is, amelynek első darabja egy bizonyos Ursa –
anatómiailag bőségesen dokumentált – szexuális telhetetlenségét teszi közhírré.
A másodikban a költőt azzal csillapítja a barátja, hogy ha Ursa veszedelmes
kimenetelű vágyat ébresztene benne, ne aggódjon, mert a nő előnytelen vonásainak
hatására ez bizonyára hamar el fog múlni. Hiszen hiába csábító az, aminek
vonzerejét undorító tulajdonságok hatástalanítják:

„Hogyha a tengeri hab folyvást úgy bűzlene, hogy nem
Bírná egy orr sem partjain azt a szagot,
Adria habjain és schyták vizein vagy a tyrrhén
Árban törne-e szét úgy ripityára hajó?”

A sorozat harmadik darabja a címe szerint „A síró Ursához” szól, akit a költő
– közvetlenül a két előbbi vers után – arról biztosít, hogy sose írt róla semmi csúnyát:

„Tejszínű lábadra s a könnyre megesküszöm, Ursám,
Sőt, az öledre is és zsenge popódra is én,
Hogy sosem írtam mást rólad, mint dicsteli verset,
S érje pazar dicsfény érte a verseimet!”

Félreértést – ha ugyan az – csak egyet találtam a könyvben (I. 25.): „Hogyha
előtted a könyv, nagy bölcs vagy, Lupius, ám az / Épeszü embernek, hidd el,
a könyv is elég.” Persze lehet, hogy csak én értettem félre a magyart, amennyiben
nem volt világos, hogy mi ebben a kétsorosban a humoros. A latin így szól:
„Inde tui libri sint, inde scientia, Lupi: / Qui non desipiat, mallet habere
libros!” Egyfajta mérlegelésről, összehasonlításról van tehát szó: „Erről
az oldalról legyenek a könyveid, arról a tudományod, Lupius. Akinek van egy
kis esze, az inkább a könyveket választja!” Azaz az eredeti sem valami eredeti,
de legalább érthető.
A kötet nyelve nincs híján a friss ízeknek: divat, nyelvművész, mélyreható,
fölcsíp, fapofa, mind olyan szavak, amelyek hiányoznak a latin–magyar szótárakból,
de nyilván nem hiányoztak magából a latin nyelvből. Az újdonatúj, tovaűz és
társaik bizonyára a korábbi műfordítói hagyomány relikviái, ahogy a túl sok
hátravetett igekötő is – amelyeket sehogy sem szokhat az olvasó meg –, illetve
az inverziók. Ezek elég slampossá teszik a verset, különösen a halmozottan
hátrányos sorokat (II. 34.): „Isteneket vet Maura meg: és esküdve igéri, /
Hogy hozzám eljön messzi vidékre akár!”
Ami az olykor a trágárság határát súroló pikantériát illeti, Csehynek néha
mintha kevésbé lenne füle a vers egyéb hangjaira (I. 22.):

„Hogyha eszedben sincs kamatyolni, a fütykösöd éber,
Hogyha a vágy heve hív, kókadozik kukacod.
Itt a segítség: dugd föl az ujjad a segg üregébe,
Paris is így izgult föl, s Helenába hatolt.”

Mondja Csehy magyarán. Ezzel szemben Beccadellinél érzelmekről is szó van:
„Annak társaságában, akit nem is szeretsz, mentulád [ezt a szót Csehy híven fordítja] feláll. Ha kedves neked a nő, nem tudsz merevedést produkálni. Aki mégis szeretne, az […lásd a fordítást]. Azt mondják, Paris
is így feküdt le Helénával.” És itt talán az „azt mondják” is fontos, hiszen
a köztudatban ugyebár Heléna korának legszebb nője volt – és aztán tessék,
mégis mit pletykálnak!
Némileg csökkenti a műélvezetet a fordítónak a hosszú jegyzetek iránt megnyilvánuló
vonzalma is. „Száját megszagolod? Seggnek hiszi biztos az orrod!” (I. 19.)
– hát kell ehhez magyarázat? Csehy szerint kell, mégpedig a következő: „Ez
a motívum Catullus huszonharmadik versére vezethető vissza, valamint egy Nikarkhosz-epigrammára
a Görög Antológiából. Az egész költemény motívumait az említett szerzőkön
kívül, mint Beccadelli verseiben általában, az antik priapikus korpusz hatása
jellemzi mind lexikálisan, mind tartalmi szempontból.” „Quo res haec pertinet?”
– mit akarsz ezzel, amice? Hiszen ezek a jegyzetek – nem számoltam, de félek,
hogy nagyobb a teljes terjedelmük, mint a verseké – többnyire éppoly feleslegesek,
kényelmetlenek és haszontalanok, mint mondjuk szivarozás közben fogat mosni.

*

Az eddig mondottak a Kölyökmúzsá-ra is állnak, azzal, hogy abban kevesebb
a jó vers. Csak találomra, a 205. epigramma:

„Szomszédom tündér fia nem kis vágyra tüzelt föl,
fölkínálja magát, és provokálva kacag.
Zsenge tizenkét év. Savanyú szőlőt ki vigyázna?
Bezzeg a mézesedőt védi az őr s a karó.”

Általában ilyen a legtöbb, szimpla retorika – témafelvetés, majd egy nem
túl izgalmas hasonlat, mint például, ismét csak találomra, a 108. versben
is: ha szeretsz, édesebb vagy, mint a bor, ha nem szeretsz, döngjenek körül
szúnyogok, mint az ecetet. Azt hiszem, az ilyen érzékeny témának, mint amilyen
a felnőtt férfiak vonzalma kiskamasz fiúk iránt, akkor volna verseskönyv lapjain
létjogosultsága, ha a közölt daraboknak számottevő irodalmi értékük lenne
– ami azonban többnyire nincs. (Ahogyan különben Beccadelli könyvéről is elmondható,
hogy számszerűleg több a csecse, mint a becse.)
Ha gyakorlati szempontból nézzük, akkor a kötetből a tárgyi ismeretek szintjén
olyan adalékok hüvelyezhetők ki, mint például az, hogy a görögök számára csak
addig volt elfogadható a fiúszerelem, amíg a fiatalabbik fél, a paidika –
a fiúcska, magyarul talán pajtikának fordíthatnánk – nem kezdett el külső
jegyeiben túlságosan férfiasodni. Vagy hogy az áhított lény meghódítására
körülbelül olyan praktikákat vetettek be (udvarlás, ajándékok, horribile dictu
készpénz!), amelyek a másik Venusnak hódolók társadalmából mindenki számára
ismeretesek. Lássuk be, ez édeskevés. (Ami különben ezt a szőrkérdést illeti,
éppen a kötetben megnyilvánuló „allergia” miatt érzem stílszerűtlennek Jean
Cocteau négy rajzát mint illusztrációt, hiszen ezeken szemlátomást hasonló
korú fiatal férfiak szerepelnek, ami nem vág egybe a kötetből kirajzolódó
képpel.)
A könyv legérdekesebb versei talán azok, amelyek két kis belső ciklust alkotnak.
Az egyiknek az a fő témája, hogy a szeretett fiú messzire távozott, és mire
visszatért, már fel is nőtt. A költő kakast ígért Apollónnak, ha visszahozza
a fiút – csakhogy férfiként jött meg: „Úgy hát tőle vasald majd be az áldozatot!”
(24.) A 25. versben is fiú ment el, és férfi jött vissza – a szerelmes nem
is áldoz kakast annak az istennek, aki búzakalásszal tartozik, és csak szalmát
ad vissza helyette. Vagy ugyancsak a szőrösen visszatért egykori szeretőre
(26.): „Ártatlan madarat nem kéne kopasztani mégse, / vagy Phoibosz, Polemónt
is kopaszítsd vele meg!” A másik csoportba azok a versek tartoznak, amelyekben
a fiút ahhoz a Ganümédészhez hasonlítja a költő, akit Zeusz sasmadár képében
rabolt el, és vitt az Olümposzra, megtéve pohárnokának. Az egyszerűbb változatokban
az idősebb férfi csak arra kéri Zeuszt, hogy ne rabolja el az ő szerelmesét
is, míg az egyik érdekesebb darabban (70.) olyan paranoiásan félti az istentől
a fiút, hogy képes még az odatévedő legyekben is a főisten manifesztációját
sejteni.
Mindkét fenti csoportot a humor emeli ki a többi vers közül (végtére is epigrammákról
van szó!), közülük is azok a legjobbak, amelyeket átélt – vagy, hiszen mindez
csak irodalom: átadott, átélhető – gyengédség hat át (végté-
re is szerelmes versekről van szó!). A 93. vers ilyen például, pedig különben
csak afféle „fiúkatalógus”, de a vége valahogy mégis megemeli: „Minden jót,
kamaszok, törekedjetek ifjan a szépre, / majd koronázza ezüst haj fejetek
tetejét!” (Itt – egyáltalán nem mellesleg – talán érdemes megjegyezni, hogy
a „minden jót” köszöntés görögül khairete, azaz szó szerint: „örüljetek”.)
Vagy amikor az 53. versben azt üzeni a költő a hajókkal a távol lévő szerelmesének:
„mondjátok neki azt el, büszke hajók, hogy a vágy nem / szállt a hajóra, de
száz tengeren átgyalogol”. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az eredetiben
nem szerepel a „büszke” jelző, de ettől a szöveg mégis kap valami görög színt:
az ilyen csalást nem lehet kárhoztatni, ahogy a manökeneket sem azért, mert
vastagabban kenik fel az alapozót a kifutón, mint amikor farmerban és pólóban
„leszaladnak a piacra”.)
Ami a technikai részleteket illeti, általában elmondható, hogy Csehy Zoltán
ügyes kézzel oldja meg a szójátékokat: „Megfullad! Lovagolsz? Vagy lövegelni
akarsz?” (222.), illetve a 174. versben (ahol a nevekben szereplő f betűket
az akadémiai szabályzattal összhangban ph-ra változtattam, így talán még a
trágárság is pikantériává szelídül):

„Meddig tiltakozol, kedves kamaszom, ne csináld ezt!
Nem sajnálod, hogy Pharbatosz érted eped?
Jaj ne legyél Nemtosz, Pophasz úr leszel úgyis, a szőrös
tested utána sosem lel szeretőt, Meredész!”

Csehy szerencsére ebben a kötetben sem riadt vissza attól, hogy mai szavakat
használjon örök fogalmakra: tömény unalom, pléhpofa, srác, kecmec, bár olykor
egy-egy papírízű búteli kín, leend, szemed lágy mosolya is becsúszik. Érdekes,
hogy ez a kettő, a frissesség és az életidegen műfordítási műnyelv nászra
is léphet egymással: kettőjüknek ilyen metrikai kényszer szülte közös gyermeke
például a le-lerágott csont, amelyről nyilván újra és újra lerágják a csodálatos
módon vissza-visszanövő húst.
A kötet erotikus nyelvéről talán még csak annyit, hogy a fordító néha onnan
is szüretel, ahol az eredeti vers költője nem dugványozott. A 3. epigramma
elején például talán túl nyersen nevezi meg azt a testrészt, amit a görög
eredeti a proszthema, magyarul „toldalék” szóval illet. Már csak azért is,
mert oda kifejezetten semleges elnevezés kívánkozik, hiszen csak utána veszi
sorra a fiatal fiúk „proszthemájának” három fajtáját, ahol is az eredeti vers
végén („oidasz ha khré sze kalein”, azaz: „tudod, hogy kell hívnod”) ugyancsak
nem találjuk meg azt a szót, amely a magyarnak mégis ad valami nyers epigrammai
erőt:

„első lesz ama szűzi, az elnevezése: madárka,
sudri legyen, ha dagad, megmerevedni ha kezd,
és mit a szorgos kéz huzogat: kígyó a javából,
s hogyha nagyobb, tudod is, hogy hogy a faszba nevezd!”

*

Ha a két fenti kötet olvastán az a kritikus benyomása, hogy az átlaguk nem
túl erős, és legjobb darabjaik jobban érvényesültek volna egy jó arányérzékkel
összeválogatott antológiában, különösen érdekes lehet szemügyre venni a fordító
– korábbi – válogatáskötetét. Csehynek ebben az első kötetében halmozottan
vannak jelen a rokonszenves vonások és azok, amelyekkel nehéz megbarátkozni.
Kicsit aggályosnak érzem például azt a nonchalance-t, amellyel a fordító a
verslábak száma iránt viseltetik. A Beccadelli- és a Sztratón-kötet hexametereiből
is hiányzott olykor egy-egy daktilus, de a Hárman az ágyban ebben a tekintetben
oly nagyvonalú, hogy ha összeadjuk a hiányzó lábakat, hát belőlük már egy
egész disztichon kijönne. (A helyzetet csak matematikailag egyszerűsíti le,
hogy ugyanakkor körülbelül ugyanennyi egy lábbal hosszabb hexameter is van
a könyvben. A probléma fajsúlyával kapcsolatban mindenesetre Goethe fentebb
idézett bon mot-jára emlékeztetnék, azzal a megszorítással, hogy Goethe –
és Goethénél hibás sor – csak egy volt.)
Sztár, flört, giccs, cécó, madám, piti tolvaj, randi, szex, vicc, trükk, humor,
drusza, életművész, kisportolt, divatos, vacak – efféle szavakkal üdítő bőségben
találkozhatunk a kötetben, amelyek talán csak így egymás mellett tűnnek soknak,
mert a kétszáz oldalon nagyon is egyenletesen oszlanak el. Csehy könyvében
végre nemcsak kacagnak, mosolyognak vagy nevetnek az emberek, hanem – uramfia!
– vigyorognak is. Nemcsak bolyonganak, kószálnak, tévelyegnek, hanem mászkálni
sem átallnak. „Hé, egy percre, favágó” vagy „picinyem” – olykor így szólítják
meg egymást. Csehy kötetét lapozgatva gyakran érezni úgy, mintha abban az
áporodott, homályos odúban, ahol az utóbbi húsz vagy még több évben az antik
versek fordításai készültek, valaki feltépett volna egy ablakot. Igaz, a félsz
tök ruha nélkül, a totál („nagyon” értelemben) vagy a szülinapféle megoldásokról
a magam részéről már le tudnék mondani. Mert a kötet stiláris szempontból
vagy inkább a stílushoz való viszony szempontjából elég egyenetlen. A friss
és eleven szóhasználat mellett szép számmal találni inverziókkal telezsúfolt
sorokat: „haljak meg, de nevük csak, mit tudok én eme nőkről” (154. oldal),
erőltetett megoldásokat: „vigyázz, szemtelenül ne hass valóban” (158.), vagy
olyan bizarrériákat, mint ez: „gyermeki testét dús izmúvá gyúrni valóban”
(177.) és végül olyan különös, metrikai kényszer alkalmából született találmányokat,
mint kis kedvencem, a másmi: „nem éppen verebecske, ámde másmi” (172.). És
Csehynél is megvannak azok a szavak, mint az agg, a rút, az ős („öreg” jelentésben),
az űz (mármint hogy „szalad valaki után”), amelyek hosszú szolgálatukkal igazán
kiérdemelték, hogy a fordítók húsz-huszonöt évig ne használhassák őket.
Van aztán a lexikának egy olyan része, amelynek következetlen használata különösen
aggályos egy ilyen kötetben: az erotikus szókincs. A vaskosabb szavak használatától
Csehy nem ódzkodik, nem is azokkal van a baj, hanem amikor gügyögősre fogja:
tapizás, pofi, cici, fütyi – ez nem az erotika nyelve, hanem az óvodáé. Ugyan
ki nevezne komolyan egy formás feneket hátsónak (12. oldal), vagy melyik férfi
számolna be úgy egy csókról, hogy egyszer a nő „bujamód puszikált meg” (19.)?
A stílusérzék bizonytalanságaira vallanak az olyan megoldások is, mint a következő:
„Meghülyültél, Pyrrhos? A veszted érzed? / Bősz oroszlántól lopod épp a kölykét?”
Mert önmagában akár tetszhet is a fordítás, csakhogy Horatius azt írta: „Non
vides, quanto moveas periclo, / Pyrrhe, Gaetulae catulos leaenae?”, azaz:
„Nem látod, Pyrrhos, micsoda veszedelemmel jár az, hogy egy gaetuliai oroszlántól
akarod a kölykeit elvinni?” – ami azért nem ugyanaz.
A mérleg mindazonáltal, azt hiszem, pozitív: az irodalmárokat, mint a sportolókat
is, a csúcsaikkal kell mérni. Csehy elég magasan kezdi, a kötet első verse,
Anakreóntól A szűzlány így szól:

„Mért szaladsz el, thrák csikócska, mért szaladsz el, kis vadóc? Mért
ferde szemmel méregetsz? Pocsék lovasnak vélsz talán?

Könnyedén megüllek, hidd el, körbefutjuk majd a pályát,
szopd a zablát, vár a kantár, vár a súlyos bőrnyereg.

Hancúrozgatsz még a réten, táncolsz és füvet legelsz, mert
nem nyergelt meg egy valódi, rámenős lovászfiú.”

A kötet – mint a „Görög és latin erotikus versek” válogatása – ebben a terjedelemben
kielégítőnek látszik, de biztos kinek-kinek van kedvence, amelyet hiányolhat.
Én szívesen láttam volna Szémónidésznek azt a versét, amelyet Kerényi Grácia
Az asszonyok címmel fordított, és amely így kezdődik: „Mikor – hajdan, kezdetben
– isten észt adott, / nem volt a nő ott: sertésből alkotta meg / ezért az
egyiket: mocsokban hempereg / a sáros földön hosszú szőrrel, piszkosan, –
/ az ilyen nő koszos ruhában üldögél / szemétdombján, kövéren és mosdatlanul”,
és így fejeződik be: „Az egyik nőt dicséri minden ismerős, / a másikat szidalmazzák
lépten-nyomon; / a sors egyenlő mértékkel nem mér soha. / Mert nem teremtett
Zeusz kegyetlenebb gonoszt, / eltéphetetlenebb bilincset nem vetett / a férfiakra
– még Hádész honában is / asszony miatt csatázó hősöket találsz.” A maga egyetlen
elégiájával Ovidius is alul van reprezentálva: a sok macsó vers közt kicsit
hiányolom például a Szerelmek harmadik könyvének hetedik darabját, amely a
szerelmes férfi hirtelen impotenciájának és a megszüntetésére tett hiábavaló
női kísérleteknek érdekes dokumentuma.
A könyv – mint Csehy Zoltán első fordításkötete – a későbbi tendenciákat is
előlegezi. Itt azonban nemcsak lapszéli formában megjelenő jegyzetek vannak
(aránytalanul ékes, toszkánai vörös színnel), hanem még kis bevezetők, költői
portrék is, amellett rövid, nyilván kedvcsinálónak szánt kiragadott idézetek
a szakirodalomból. Kérdéses azonban, hogy kinek csinál kedvet, vagy miféle
értékelhető többlettudást közvetítenek az olyan mondatok, mint például Ponori
Thewrewk Emilé (13.): Aszklépiadész „epigrammáinak java része erotikus: a
régiek szerelmi költészetének legszebb virágai közé tartoznak”. Ahogy az is
fölöttébb kétséges, hogy ugyanitt érdemes-e a bevezetőben az „ión iskolát”
emlegetni, amelynek egyetlen jelzője a nem túl információgazdag „úgynevezett”.
A Hippolütosz személyéhez írt jegyzet utolsó mondatát pedig már végképp nem
lehet mire vélni (142.): „Hippolytust Phaedra, Theseus felesége el akarta
csábítani, de a fiú ellenállt. Ha olvasta volna Beccadelli könyvét, bizonyára
nem így tett volna.” Nem inkább azt kellett volna e helyett közölni, hogy
Phaedra az említett fiatalember mostohaanyja volt? (Bár, ami azt illeti, még
mindig jobb az ilyen magyarázat, mint az, amit a fordító a Hermaphroditus
egyik verséhez fűzött. Az a jegyzet huszonhét sor, és Beccadellin, illetve
Ginsbergen kívül egy gay költőtől is idéz egy verset, méghozzá olyat, amely
már önmagában is blaszfém – Csehy szerint Nagy-Britanniában „mindmáig nem
publikálható” –, de így, ilyen hanyagul, lábjegyzetben citálni, még ízléstelen
is: Jézus úgy kerül ebbe a kötetbe, mint Pilátus a krédóba.)
A túlméretezett és aránytalan jegyzetek és bevezetők kiábrándítóak: néha trivialitásokat
magyaráznak, néha homályos értelmű dolgokat hagynak homályban. A kötetek utószavaival
is ez a helyzet: vagy fölösleges nevektől, adatoktól hemzsegnek, vagy lilák
– „A szerelem szögei átverik az antik irodalom egész szövegtestét, hogy megmutassák
Aphrodité emberi ésszel fölfoghatatlan istenségét, amely a lélekben fürdik”,
vagy:
„a szépség elvérzése a szerelemben az együttérző tiszteletre bízta az állam
további sorsát” (199.). A töméntelen mellékszöveggel gazdagon kistafírozott
kötetek – ha a fordítások nem is – mintha valósággal rehabilitálnák azokat
a bizonyos rémuralkodó filológusokat: lám-lám, kedves olvasó, az antikvitás,
az valami egészen különös és érthetetlen valami, ahová nem lehet csak úgy
cipőben belépni: beavatottnak kell lenned. A beavatás azonban elmarad, helyette
csak idegenvezetésben részesülünk. (Ráadásul nem is mindenhol pontos idegenvezetésben,
mert például mi az, hogy „Rómában a feleség emancipáltabb volt, s a szerelmi
élet és erkölcs lazább” [201.]? Mégis, a római történelemben mikor? És hol?
A fővárosban? Vagy Bilbilisben, Ulubraeben és Butuntiban is?)
További kérdés az is, hogy „az életben” ókortudós fordító vagy már a kötet
tervezője bánt el oly könyörtelenül az antik vázaképekkel. Mert egy ilyen
szép kivitelű, nagyalakú könyvet bűn olyan kicsi formátumú illusztrációkkal
díszíteni. Az pedig kimondottan hiba, hogy az antik vázaképekből kíméletlen
önkénnyel gyakran csak egy-egy részletet vágnak ki, és a reprodukcióknak nem
nevezhető illusztrációkat még valahogy teljesen egyneműsítik is, úgyhogy se
a váza formájáról, amelyen eredetileg szerepeltek, se a festmények kompozíciójáról
nem lehet képet alkotni. Ezeket az elnagyoltan reprodukált ábrákat ma is skiccelhette
volna valaki: nem látunk szépen megrajzolt hajat, ruharáncokat vagy izomzatot:
olykor pusztán csak a fallikus mozzanat tanulmányozható, amely bármily becses
is, az eredetinek azért mégis csak egy részlete.

*

Csehy Zoltán legutóbb megjelent fordítói munkája, akárcsak az első: antológia.
Martialis műveiből készült. Ebben is vannak nagyon jól sikerült fordítások,
de sok a halványabb darab is, illetve ami talán bosszantóbb: a jobbakat is
gyakran billenti meg egy-két ügyetlen sor vagy szókapcsolat, ami rövid epigrammákról
lévén szó, nem olyan jelentéktelen tétel. „Bámulom és gratulálok: az összes
versed erényes! / Könyvhártyádat nem szűzteleníti a lőcs” – kiváló felütés,
amit aztán agyoncsap a végén a túlbeszélt, csemcsegő „tiszta-erény szüzike”
(30.). A Költők, ringyók, pojácák-ban is vannak „hétbikabőrharagú” jegyzetek
– ha a szokásosnál kevesebb
is –, mint amilyen mindjárt a második epigramma alatti: olyan hosszú, hogy
még a következő és az az utáni vers alá is odatolakszik. Ennek a kötetnek
a versei is megszenvedik a gondos lektori kéz hiányát, amelynek segítségével
könnyűszerrel javíthatók lettek volna az olyan nehézkességek, mint amilyen
ez: „meg nem utál mégsem, kínja mivel kicsi volt” (13.) – például talán így:
mégsem utál meg, mert kínja csupán kicsi volt. Csehy a fejlődés kérdésében
szemlátomást a Bourbonokkal tart: nem tanult semmit, és nem felejtett semmit.
A félreértések elkerülése végett: ez nem csak kritikus megjegyzés, az is benne
van, hogy már a kezdet kezdetén is olyan erős fordítói tehetségnek mutatkozott,
mint amilyennek ebből a legutóbbi kötetben megjelent versből látszik (56.):

„Lesbia, székedről ha felállsz, jól láttam ezerszer:
hogy seggedbe szorul kéjre serény tunikád.
Próbálod jobbról, balról ki-kitépni, hiába,
végül nyögsz, kiborulsz, könnyeket ont a szemed.
Symplegades feneked roppant nagy farpofapárja,
sziklacsipeszbe szorult mélyen a lenge köpeny.
Megsúgom, mit tégy, hogy a szégyentől menekedhess:
Lesbia, jobb, ha nem állsz, s jobb, ha a székre se ülsz.”

Kár, hogy az utolsó sor jobb Csengeri János megoldásában: „Amikor állsz,
le ne ülj, s fel sose állj, ha leülsz.” De aztán néhány oldallal később a
Jogorvoslat címmel ellátott epigramma (60.) már elejétől a végéig az evidencia
erejével hat:

„Szép feleséged van, de a háromgyermekeseknek
szánt kedvezmény vonz? Kell-e, Fabullus, e jog?
Mert amiért könyörögsz, zaklatva az isteni Caesart,
összehozod magad is, hogyha feláll a pöcsöd.”

És hosszan lehetne még sorolni az olyan telitalálatokat, mint a „Mustár
sem merevít, hetyegésre a hagyma se hergel” (64.)
, vagy az olyan verseket,
mint a következők:

„Philaenis, kopaszon te még puszit vársz?
Philaenis, vörösen te még puszit vársz?
Philaenis, te, a félszemű, puszit vársz?
Philaenis, ha puszillak, az szopás már!”
(Philaenis, 69.)

„Mellkasodat, lábad, karodat mind szőrteleníted,
pár piheszőr méláz körbekapart töködön.
Ezt, Labienus, a nőd kívánja, tagadni ki merné?
Ámde kinek szánod szőrtelen alfeledet?”
(Sima ügy, 99.)

Ezúttal az Utószó is visszafogottabb és gondolatgazdagabb, például figyelemre
méltó, ahogy Martialist realista helyett „aktualistának” nevezi, vagy ahogy
észreveszi a tömörség „struktúrateremtő erejét”, amely az epigrammaköltőt
az Egyperces novellák írójával rokonítja. Az eredeti „kötetkompozíció mikrostruktúráit”
kutató Holzberget idézni azonban merő ballaszt, hiszen válogatáskötetet tartunk
a kezünkben, amelyet a fordító komponált. Ugyancsak fölösleges a humanizmus
kori Martialis-reneszánsz előfutárait is elősorolni (a 208. oldalon), ha semmi
mást nem tudunk meg róluk, mint a nevüket és a születési, illetve halálozási
évüket.
Az a mintegy ezer oldal, amit Csehy Zoltán egyéb helyeken megjelent fordításaival
együtt ezek a kötetek kitesznek, mindenesetre komoly fegyvertény. Ha ettől
a perctől fogva teljesen az irodalomelméletnek vagy az irodalomtörténetnek
szentelné magát – van benne hajlam ezek iránt –, már akkor is jelentékeny
fordítói (és elég kétes emlékű jegyzet- és utószóírói) életmű maradna utána.
Biztos vagyok benne, hogy a négy kötetből nagyon jó erotikus antológiát lehetne
összeállítani. Hát még akkor milyen jót lehet majd, ha Csehy egyszer nemcsak
az erotikus témák iránt mutatkozik oly fogékonynak, hanem megigézi az antikvitás
többi arca is, mondjuk például a thanatikus, a fogékonyság a maga természetességében
megélt elmúlás iránt. És hogy ezt a teljességet apró versekből szerkesztett
gyűjtemény is képes bemutatni, annak szép dokumentuma a Somlyó György által
fordított görög epigrammakötet, a Míg élők közt leszel élő című.

*

A kritika vége felé közeledve a bírálónak a kezdet kezdetén jelzett nehézségei
nem csökkentek, egyszerűen csak túl van rajtuk. Közben azonban mintha újabb
nehézségekkel is szembe kellene néznie. Latin és görög versfordításokat tartalmaznak
Csehy könyvei, de – néhány el nem hanyagolható kivételtől megengedhetetlen
módon eltekintve – talán helyesebb lenne epigrammafordításokat mondani. Márpedig
az epigramma nem meríti ki a vers fogalmát, következésképp az epigrammafordítás
sem a versfordításét. Azt hiszem, a csattanó a bűnös: ha az eredeti vers jó,
és a fordítónak ügyes keze van, akkor a végeredménnyel már nem lehet nagy
baj. Ezeknek az apróságoknak – pour la bonne bouche – a fordításait mintha
cukrász készítené. Csakhogy a cukrász nem feltétlenül tud főzni, szemben a
szakáccsal, aki a főzési tudománya mellett sütni is tud. A kérdés tehát az,
hogy az ügyes kezű cukrásznak bizonyult Csehy vajon milyen szakács.
Erre a kérdésünkre – mint annyi másra! – Horatius adja meg a választ. A költőket,
akár a sportolókat, ugyebár a csúcsaik minősítik (illetve az utóbbiakat még
a doppingteszt is): Csehy egyik legjobb fordítása Horatius ódái harmadik könyvének
tizenkettedik darabja. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez a vers Horatius
hosszú utóélete folyamán most történt meg irodalmunkban először.
„De keserves szüzen élned, / nem ölelhet szerető kar, / a tüzes bor se vigasztal,
/ csak az álszent fecsegés mar: / a rokon nyelv sebes ostor. // Szakadós lett
a fonál, és / az ügyes kéz tehetetlen, / a szerelmet szövi Ámor, / Neobúlé,
a szivedbe: / daliás Hebrus igéz meg. // Ragyogóbb nincs a fiúk közt / se
futásban, se a bokszban, / az olajtól sima vállát / a folyóvíz ha lemossa,
/ lovagol Bellerophónnál // sebesebben, ha az őzek / csapatát űzi a síkon,
/ leleményes, ha bozótok / zugosában lapul egy kan, / gerelyével döfi szíven.”
A latin eredeti első két versszaka magyarul – a fordítás olvastán eléggé meglepő
módon – így hangzik: „Keserű sors a lányoknak nem játszani szerelemmel, édes
borral nem mosni le a bajokat, vagy a nagybácsi szavainak [még eredetibben:
nyelvének] ütéseitől félni. A fonalat Cytherea [azaz Venus] szárnyas fia [Cupido],
a szorgalmas Minerva szövőkeféjét, a liparai Hebrus tündöklése veszi ki a
kezedből, Neobule.”
Ebben a versben Csehynek mintha sikerülne a csoda: egyszerre latinnak és magyarnak
lenni. És ez nem csak az ügyes kéznek köszönhető, ehhez az kevés lenne, arról
nem is beszélve, hogy a fordításban több ügyetlenség
is van. Ezeket azonban elővigyázatosan talán helyesebb volna trükköknek nevezni.
Hiszen van-e magyarul „szerető kar”? „Szerető szív”, az van, a kar inkább
„ölelő”, mondanák tanárosan – ha az „ölelés” nem lenne ott a sorban, egy szóval
korábban. A rokon nyelv mint „sebes ostor”? Mármint gyorsan lecsapó vagy sebeket
osztó? Nem tudom, de a bizonytalanság nem válik kárára a versnek. „Szakadós
lett a fonál” – hiszen ez egyenes idézet Szapphótól, ott, ahol az eredeti
csak a témájában tartalmaz utalást! Igaz, de a mai olvasónak az utalás kevés,
és hát szépen is hangzik az „olyan szakadós ma a szál” ionicus a minorébe
feltranszponálva. Ügyes kézről, tehetetlenségről aztán végképp nincs szó a
versben. Szó nincs is, csak éppen megint utalás: Minerva, a női arsok, kézügyességet
igénylő mesterségek, például a szövés istennője – és a „Cytherea szárnyas
fia” is csak látszólag lenne magyarul. Aztán „sző”-e Ámor „szerelmet”, pláne
szívbe? Nyilaival Cupido legfeljebb horgolhatna vagy köthetne, és szőni is
inkább terveket szoktunk: de itt is kárpótol valami látszólagos – a dallammal,
az alliterációkkal megcsinált – művészi természetesség. Ahogy Ovidius mondja:
„ars latet arte sua” – a művészetet épp művészi volta rejti el. Hebrus ragyogása
is (ki bánja, hogy nem „tündöklő” az a fiú?) átkerül a következő versszakba,
a telitalálat „boksz” elé (ami Bede Annánál a csak sportújságírók és antikfordítók
nyelvén otthonos „viadal”). Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a „zugos” szó
létezik, talán a „csalitos”-ból vagy „bozótos”-ból és a „zug”-ból alkotta
Csehy, de jól tette. Ahogyan Horatiusnál az utolsó szó is más, aprum, de a
„vadkan”-nál jobban visszhangzó „döfi szíven” – tisztesség ne essék szólván
– talán még jobb is, mint az eredeti. És akkor a dallamról nem is beszéltünk,
ahogy a rendkívül dallamos, az ütem- és szóhangsúlyt a legtöbbször egybejátszató
eredeti melódia olyan szépen cseng Csehynél, amilyen természetességgel a sármány
ül Weöres Sándor aranyágán, vagy ahogy Radnóti Anakreónjában „rövid és csúf,
ami jön még”.

*

Valami rövid még itt is jön, de nem olyan csúf.
Csehy négy könyvéből kettő antológia, és tulajdonképpen a Sztratón- és Beccadelli-kötet
is válogatás: a görög és latin költészet egy-egy szelete. Minden válogatás
a jéghegy csúcsát hivatott bemutatni, de ezek alól a csúcsok alól most mintha
hiányozna a jéghegy. Az egyes versek valahogy fájdalmasan ki vannak szakítva
közegükből, szerzőik köteteiből vagy tágabban, az antik irodalomból: hogy
úgy mondjam, a görög és latin költészet kasztrálva van. Meglehet, korábbi
korok és fordítók kasztrálták, de amit most Csehytől kapunk, az ennek a műveletnek
a másik végterméke: változatos lakoma helyett kissé egyhangú bikaherepörkölt.
Mert lehet ugyan, hogy Homérosz több is volt, de az ókori irodalom mégiscsak
egy.
Az antik – görög, etruszk, római – emberek a szexualitást nem tekintették
valami szégyellni való dolognak, erotikus vagy obszcén alkotásaikat nem ők
dugták fülledt „Gabinetto Segretó”-k mélyére, hanem modern utódaik. A nemiséget
– mily eredeti ötlet! – az élet természetes velejárójának tartották, és önmagában
semmi kivetnivalót nem találtak benne. Jellemző, hogy a nemi szervek és tevékenységek
megnevezései a görögben és a latinban nem értéktelenedtek el: bajelhárító,
humoros és pikáns használatuk mellett nem devalválódtak töltelékszavakká.
Egyik levelében Cicero például óva int a magyarul is „menta” jelentésű menta
szó kicsinyítő képzős használatától (mentula), mert ez éppoly szerencsétlen
volna latinul, mint magyarul a „keményfa” előtaghoz a „szállító” szót kapcsolni.
Augustus ugyanakkor minden bántó él nélkül szólíthatta Horatiust „purrissime
penis”-nek, azaz körülbelül „legszeplőtelenebb faszikám”-nak, ami mindenesetre
éppoly kevéssé volt sértő, mint például az egyik unokájához címzett levele
élén az „aselle iucundissime”, a „legkedvesebb csacsikám”. Úgy látszik, Augustus
már csak így beszélt azokkal, akiket szeretett.
Egyébként Martialis is hivatkozik (XI. könyv, 20. vers) Augustus egyik epigrammájára,
mint a római szókimondás példájára – nem lévén Martialis, én kicsit azért
tompítom –: „Minthogy Antonius megismerte Glaphyrát, Fulvia [Antonius felesége
– K. I.] azt a büntetést rótta ki rám, hogy én meg ismerjem meg őt. Hogy ismerjem
meg Fulviát?! És mi lesz, ha Manius is engem kér meg, hogy ismerjem meg, hátulról?
Józan ésszel nem hiszem, hogy megteszem. »Vagy megismersz, vagy háború lesz!«
– mondta. De hát a mentulám még az életemnél is drágább! Hát hadd szóljon
a harci kürt!”
De ezzel együtt a másokon – legtöbbször csakugyan szellemesen – élcelődő költőnek
Csehy kötetéből kirajzolódó képe nem túl árnyalt. „Martialis apró széljegyzetekkel
telerótt jelene az örökkévalóságba kövült” – írja Csehy (206.), de ezek a
jegyzetek nem mindig vitriollal és nem mindig lepedőre íródtak. A költő összes
verseit olvasva a kaján vigyor és a fallikus gesztusok mögött például nem
lehet nem észrevenni az elégikus felhangoktól sem mentes nosztalgiát a nagyvárosinál
kevésbé mozgalmas, de azért örömökkel – amazokhoz képest ugyan másfélékkel
– kecsegtető vidéki élet iránt. Az életélvezet mögött „vér-lüktetésű neszével”
ott van, halad és pusztít maga az élet, amelynek élvezésére oly meggyőzően
buzdítanak a versek.
A teljes Martialis ismeretében az élet nem az a pánerotikus fesztivál, aminek
Csehy fordításai alapján mutatkozik. Egy másik Martialis-válogatásról szólva
egyszer már idéztem azt a verset, amelyben egy kis „étterem” – amely nyilván
a mai Piazza del Popolo közelében állt – arra biztatja az embert, hogy „frange
toros, pete vina, rosas cape, tinguere nardo”, azaz „törj össze ágyakat, rendelj
bort, szedj rózsákat, és kend meg magad nárdusolajjal”. Ebben a versben a
felszólítás hedonizmusára mintha rávetülne egy másik tartományból származó
hűvös sötétség (ahogy az éttermet magát is szinte beárnyékolja a közelben
álló Augustus-mauzóleum tömbje): mintha a szerelmeskedés kellékei – az ágy,
a virágdíszek, a balzsam és az embert más tudatállapotba segítő bor – a halál
eszköztárába is jól beleillenének. Valami olyan természetességgel, ahogy például
egy görög ábrázoláson, a lakoma kulisszái között, csak úgy az ablakban, a
halál is bedugja lófejét. De persze ha nincs halál, és Csehynél nincs, vagy
legalábbis nincs súlya, akkor „kis halál”, petite mort sincs – ahogy a franciák
nevezik a szerelmi beteljesülést vagy megsemmisülést –, és legfeljebb csak
valamiféle már-már a perverzióig fokozott, frusztráló előjátékban részesülhetünk.

*

Antikvitásról, egyszersmind szexualitásról, szerelemről és humorról nem lehet
anélkül beszélni, hogy ne említenénk meg Arisztophanészt. Nem feltétlenül
a komédiaszerzőt, hanem inkább azt a személyt, aki maga is irodalmi alak,
Platón Lakomá-jának egyik szereplője. Platón ugyanis éppen az ő szájába adja
azt a történetet, amely messze a legköltőibb mindazok közül, amelyeket az
esti asztaltársaság tagjai a szerelemről előadnak. Ráadásul van Arisztophanész
magánszámában egy érdekes, első látásra talán még mellékesnek sem látszó mozzanat
is, ami még értékesebbé teszi, és ami egyszersmind Platón írói nagyságára
is vet némi fényt.
A szerelemről szóló történeteket tudvalévőleg sorban egymás után mondják el
a lakoma meghívottjai: Arisztophanész Erüximakhosz, egy orvos után beszél,
pedig eredetileg épp fordítva, őelőtte került volna rá a sor. Csakhogy a komédiaszerzőn
hirtelen makacs csuklás lesz úrrá, úgyhogy egyszerűen képtelen összefüggően
beszélni, ezért kapóra jön neki orvos asztalszomszédja, akit meg is kér, hogy
húzza ki a csávából. A nagyvonalú Erüximakhosz kétféleképpen is segít: három
különböző gyógymódot is ajánl a csuklás elmulasztására, illetve addig is átveszi
a szót, és elmondja a maga – nem valami felemelő – történetét Erószról. Ez
után a beszéd után Arisztophanész megereszt egy ártatlan tréfát a csuklásról
– tudniillik csodálkozásának ad hangot, hogy ami a testben mértéktartó, az
hogy kívánhat akkora felhajtást, mint a csiklandozás és a tüsszentés. Erre
Erüximakhosz – Devecseri Gábor fordításában – azt mondja: „Kedves, kedves
Arisztophanész barátom, nézd, mit művelsz! Megnevettetsz bennünket, amikor
beszélned kellene, s arra kényszerítesz, hogy őrködjem beszéded fölött, hátha
valami mulatságosat mondasz, pedig hát békességben beszélhettél volna.”
Ez azért kicsit furcsa. Arisztophanész apró szellemességét még a sótlan Erüximakhosz
sem tarthatta olyasminek, ami veszélybe sodorhatná a téma komolyságát. De
hát akkor miről van szó? Nos, itt Platón elhallgat valamit, amire az előzményekben
csak utalt. Arisztophanész csuklása ellen ugyanis az orvos korábban azt javasolta,
hogy ne vegyen levegőt, majd ha ez nem segít, öblögesse a torkát vízzel, legvégső
esetben pedig csiklandozza meg az orrát, mert a csuklás a tüsszentésre már
biztosan elmúlik.
Arisztophanész azután szellemesen utal is rá, hogy a tüsszentés hatására maradt
abba a csuklása, de nekünk, olvasóknak emlékeznünk kell rá, hogy ez már az
utolsó mentsvára volt. Azaz miközben az orvos a maga meglehetősen szimpla
történetét adta éppen elő, Arisztophanész – nyilván az ilyen esetekben elmaradhatatlan
fintorokat és arcának felfújását sem nélkülözve – előbb sokáig nem vett levegőt,
majd ezután bizonyára ismét csak nem különösebben diszkréten gargarizálni
kezdett, hogy aztán egy éktelen tüsszentéssel tegyen pontot az orvos beszédére
és a saját csuklására.
Ha ezt az egész színjátékot odaképzeljük mint kíséretet, Erüximakhosz szimpla
kis története már igazán kínossá válik, és nem csoda, hogy akkora nevetésbe
fullad, ami már csakugyan veszélyezteti az est további menetét. De persze
még sincs igazi veszély, mert Arisztophanész – vérbeli színpadi szerzőre valló
dramaturgiai érzékkel – épp ez után a performansz után adja elő híres, gyönyörű
történetét az irigy isten által kettévágott emberről, amelynek két csonka
fele aztán egy életen át szenvedélyesen keresi a hiányzó másikat.
Azaz szemlátomást már a régi görögök is tisztában voltak azzal, amit Horatius
így fejez ki: „dulce est desipere in loco” – „a maga helyén jólesik a hülyéskedés”.