Horváth Andor

„ÜDVÖT HOZOK ÉS GYŐZELMET HELLÁSZNAK”

Euripidész: „Íphigeneia Auliszban”1

„…hallgat a tenger”

A Trójába tartó görög hajóhad Auliszba érkezik. Útját azonban nem tudja folytatni,
mert szélcsend van. Kalkhász, a jós közli a görög vezérekkel, hogy kedvező
szél csak akkor támad, ha Agamemnón feláldozza Artemisz istennő oltárán leányát,
Íphigeneiát.
A tragédia kétharmad része arról szól, hogyan vergődik, csapong, tétovázik
Agamemnón és vele együtt öccse, Meneláosz is e kényszer szorításában. Utóbb
csatlakozik hozzájuk a feleség és anya, Klütaimnésztra, valamint a kiszemelt
áldozat, Íphigeneia és a színleg neki szánt férj, Akhilleusz is. Mindnyájuk
számára az a tét, hogy meg lehet-e menteni a lányt, elkerülhető-e feláldozása
Artemisz oltárán. Gyötrődésüknek a mű utolsó részében maga Íphigeneia vet
véget, aki bejelenti: vállalja a halált. Amikor azonban lesújt nyakára a kard,
a jelenlévők legnagyobb ámulatára nem ő fekszik holtan a földön, hanem egy
szarvas teteme tárul a szemek elé. A lány eltűnt, a görögök pedig csodát emlegetnek.
Agamemnón szemünk láttára háromszor változtat nézetein. A tragédia első jelenetében
közli a szolgával: igaz ugyan, hogy korábban azt üzente feleségének, hajózzon
Íphigeneiával Auliszba, mert a lányt férjhez adják Akhilleuszhoz, most azonban
meggondolta magát, és új üzenete úgy szól, ne jöjjenek. Elhatározása mellett
kitart Meneláosszal szemben is, aki tudomást szerez erről a második üzenetről.
De amikor Íphigeneiával együtt Klütaimnésztra a táborba érkezik, és értesül
róla, mi vár lányukra, Agamemnón újra úgy viselkedik, mint aki kész feláldozni
őt.
Meneláosz előbb keményen, sőt durván szembeszáll a meghátráló Agamemnónnal.
Nemsokára azonban ő maga is változtat álláspontján, és azt hangoztatja, hogy
a lányt meg kell védelmezni.
Akhilleusz helyzete összetettebb. A történések nélküle zajlanak mindaddig,
amíg véletlenül nem találkozik a táborba érkezett Klütaimnésztrával. Tőle
értesül arról – ami nem igaz –, hogy ő Íphigeneia jövendőbeli férje, és vele
egyidejűleg tudja meg azt is, valójában mit készül tenni lányával a fővezér.
Elsősorban sértettnek érzi magát, amiért Agamemnón visszaélt a nevével, de
rögtön állást is foglal Íphigeneia mellett, és megfogadja, hogy megakadályozza
halálát. Később azonban azzal a hírrel tér vissza, hogy a görögök készek őt
magát is megölni, ha nem engedi feláldozni Íphigeneiát. Neki tehát nem a nézete
változik meg, hanem a pozíciója. Számára is váratlanul kiderül: olyan erős
a lány halálát követelő görög közakarat, hogy lehetetlen sikeresen szembeszállni
vele.
E tény láttán változtat viselkedésén Íphigeneia is. Korábban úgy könyörgött
életéért, mint aki hisz benne, hogy meglágyítja apja szívét, és így elkerüli
a halált. Amikor megérti, hogy a döntés valójában nem is az apján múlik, mintha
kicserélték volna, maga szólaltatja meg azokat az érveket, amelyek halálát
indokolják.

„…ültünk veszteg, nem volt jó szelünk”
Miért kell Íphigeneiának meghalnia? A mű elején Agamemnón így számol be erről
az Öreg szolgának:
„S hogy összegyűlt és egybeállt a hadsereg,
Auliszban ültünk veszteg, nem volt jó szelünk.
Kalkhász, a látnok, inti a megszorultakat,
hogy Íphigeneiát, az én nemzettem lányomat,
áldozzák Artemisznak föl, aki itt lakik –
s lesz jó hajózás, rombadöntik Íliont,
ha ezt teszik; s ha nem, nem érnek célt soha.”
(87–93.)

Meneláosz viszont, amikor a korábbi elhatározását megmásító Agamemnónnal
vitázik, azt emeli ki, hogy a fővezér mekkora készséget mutatott, mennyire
könnyedén állt rá, hogy a jóslat követelményének megfeleljen:

„S hogy Kalkhász kimondta, áldozd oltáron fel a lányodat
Artemisznak, s lesz hajózás – mennyire felvidult szived,
míly készséggel ígérted meg; s önként küldtél hírnököt,
azt ne mondd, hogy kényszerítve, asszonyodhoz: küldje ki
hozzánk lányod, mert Akhilleusz – ez volt az ürügy – elveszi.”
(358–362.)

Ami az egyik pillanatban Agamemnón előadása szerint az istennő parancsa,
el nem hárítható kényszer, az Meneláosz értelmezésében legközelebb úgy jelenik
meg, mint a fővezér becsvágyának következménye. De a két vezérnek ezek a mondatai,
noha más-más összefüggések között, ugyanazt az állítást ismétlik: Íphigeneiának
meg kell halnia.
Ezzel az állítással szemben rendre három elutasítás fogalmazódik meg.
Klütaimnésztra azt veti férje szemére, hogy elsiette a dolgot, nem kellett
volna az istennő parancsát rögtön lányukra vonatkoztatnia:

„De jog szerint ezt kellett volna mondanod:
»Phrüg földre vágytok szállni, hellén harcosok?
Sors döntse el hát, kinek haljon gyermeke.«
Méltányos így lett volna ez, nem hogy magad
kináld nekik levágatásra lányodat.”
(1196–1200.)

Más szóval Klütaimnésztra nem azt vitatja, fel kell-e áldozni valakit, csupán
az eljárást kifogásolja, Agamemnón elhamarkodott döntését Íphigeneia feláldozására.
Akhilleusz mindenekelőtt azért érzi becsapottnak magát, mert a fővezér az
ő megkérdezése nélkül hitette el Klütaimnésztrával, hogy leányát feleségül
veszi. De különös módon így folytatja: abból, hogy a nevében házasságot ígértek
neki, nem az következik, hogy ő megvédelmezi Íphigeneiát. Ebben az esetben
őt illeti meg a jog, hogy sorsáról döntsön, akár úgy is, ha nincs más választás,
hogy fel kell áldozni:

„de sértve sértett engem Agamemnón király;
nevem miért nem tőlem kérte kölcsön ő
csalétkül a lánynak? Klütaimnésztra énnekem
ideadta volna, mint vejének, szívesen.
S én2 adtam volna a hadnak, ha csak így jutunk
el Ílionba: nem tagadtam volna meg,
hogy ügyük segítsem, együtt szálltunk harcra ki.”
(961–967.)

Álláspontja azonban rövidesen változik, és bejelenti, hogy minden eszközzel
útját állja Íphigeneia feláldozásának.
Korábban ugyanígy, magát az áldozat szükségességét tagadta előbb Agamemnón,
majd Meneláosz is.
Az első jelenetben Agamemnón elmeséli a korábban történteket, majd hozzáteszi:

„De látva már,
míly rossz ez, újra írtam, s jóvátettem itt
ez új levélben, mit homályos éjszaka
feloldtam s összefűztem, mint láthattad, agg.”
(107–110.)

Meneláosszal folytatott vitájában élesebben fogalmaz: nem egyszerűen visszavonja
korábbi döntését, hanem még a gondolatát is elveti annak, hogy leányát fel
kellene áldozni:


„Én a gyermekem megölni nem fogom: törvénytelen
nem segítlek téged abban, hogy rossz nődért bosszut állj,
s engem olvasszanak könnyel éjszakák s nappalok,
mert nemzettem sarjam ellen azt teszem, mi jogtalan.”
(396–399.)

Szavai magát az áldozati halál jogosságát tagadják: Agamemnón kétségbe vonja,
hogy a trójai háború ügye emberáldozatot követelhet.
Meneláosz ezzel a nézettel azonosul, amikor második dialógusuk során ő is
feladja korábbi keménységét, és szinte önmegtagadó módon letesz nemcsak unokahúga
feláldozásáról, hanem arról is, aminek abból következnie kell, a trójaiak
fölötti győzelemről és felesége visszaszerzéséről:

„Mikor szemedből hullni láttam könnyedet,
megszántalak, s könnyeztem én is válaszul,
s előbbi szómtól íme visszalépek én,
nem ellenséged: ott állok már, hol te is;
s hogy meg ne öld a lányod, arra intelek;
ne az én javam nézd. Mert jogos sosem lehet,
hogy míg te nyögsz, a sorsom édesebb legyen…”
(477–483.)

„…mi nékem balsors, Hellásznak teher”
Miért kell ezek után Íphigeneiának mégis vállalnia a halált? Miért éppen akkor
hozza meg ezt a döntést, amikor a szereplőkről rendre kiderül, hogy meg akarják
menteni az életét, vagy készek őt egyenesen fegyverrel megvédelmezni?
A sorsdöntő fordulat pillanata: Akhilleusz azzal a hírrel érkezik, hogy a
tábor követeli Íphigeneia halálát, s ő nemcsak megállítani nem tudja a harcosokat,
de maga is életveszélybe kerül, ha ezzel próbálkozik. Mégsem tesz le arról,
mondja, hogy megküzdjön velük, és menteni próbálja Íphigeneia életét – ám
Íphigeneia ekkor Akhilleusz beszámolója hallatán váratlanul bejelenti, hogy
vállalja a halált:

„Hallgassatok rám, anyám:
hitvesedre haragudnod, látom én, hogy hasztalan;
azt, mi úgyis győzhetetlen, már legyőznünk nem lehet.”
(1368–1370.)

Mit árul el ez a fordulat, és mennyire változtat a történet eddigi perspektíváján?

Íphigeneia választása két tekintetben helyezi új megvilágításba a történteket.
Először azt illetően módosítja a nézőpontot, hogy ki dönti el, legyen-e emberáldozat.
Másodszor új választ kínál arra a kérdésre is, miért kell Íphigeneiának meghalnia.
Kezdjük ez utóbbival. A mű első felében Agamemnón és Meneláosz vitája két
hadvezér szópárbaja ugyan, de viselkedésükben és szavaikban túlteng a személyes
érintettség. Agamemnón csapongó kedélye nem annyira egy hadsereg fővezérére,
mint inkább gyötrődő apára vall. A jóslat tudomásulvétele után előbb megtagadja,
hogy kövesse annak szavát („táborunk feloszlatom, / mert lányomat megölni
nem hagyom soha”) (95–96.), majd enged testvére rábeszélésének, és az ismert
ürüggyel a táborba hívatja feleségét és leányát. Amikor ezt a döntését visszavonja,
Meneláosz kifejezetten személyében támadja: arról beszél, hogy ő akart mindenáron
„hadunk vezére” (337.) lenni, ő szenvedett legjobban amiatt, hogy a sereg
Auliszban vesztegel, s Kalkhász jóslatát hallva „felvidult szive”, és „önként
küld(ött)” lányáért hírnököt (359–360.). E szóváltásban a hadművelet kimenetele,
a trójai háború sikere olyan színben tűnik fel, mint ami a vezérek ügye, amolyan
családi vállalkozás: dühében Agamemnón durva szavakkal veti testvére szemére,
hogy csak saját magát okolhatja, ha nem tudott vigyázni feleségére („Mit áhítsz?
Tiszta nászágy kellene? / Én nem adhatom neked: volt! Bánni nem tudtál vele”)
(382–383.), később pedig a jobb belátásra tért Meneláosz maga is úgy beszél
viszályukról, mint aminek a családban kell eldőlnie, s ha minden rájuk szabadult
rossz kútfeje az elrabolt feleség, inkább róla mond le, semmint elveszítse
édestestvérét:

„Mit is kivánok? Hát más nőt nem kaphatok
kedvem szerint, ha házasodni hajt a vágy?
Fivért veszítsek el, kit éppen nem szabad,
s Helenét kapjam helyette, hitványt jó helyett?”
(485–488.)

Amikor Akhilleusz hírül adja a tábor megváltozott közhangulatát, az annak
jele, hogy immár a katonák követelik Íphigeneia halálát, és akaratuknak senki
sem állhat ellen. A kényszerítő akarat forrásának ez az elmozdulása annyit
tesz, hogy a vezérek helyett ebben a főbenjáró kérdésben most már a harcosok
döntenek. De fenntartható-e még ezek után a drámai történet kezdeti axiómája,
mármint az istennőtől származó jóslat, amely Íphigeneia feláldozását parancsolja?
A magát feláldozni kész Íphigeneia látszólag a tábor túlerejének és kényszerének
enged. Beszédéből azonban nem az erőszak előtti meghajlás csendül ki, szavai
szabad elhatározást sugallnak, és a haza iránti felelősség érzése diktálja
őket:

„Most a nagy Hellász egészen csak reám néz: rajtam áll,
útrakelnek-é hajóink, porbahull-e Phrügia,
és hogy asszonyainkat eztán barbár ne rabolja el,
boldog hellén otthonunkból, ha egyszer már meglakolt
szégyenéért Helenének, akit Parisz elrabolt.”
(1378–1382.)

Íphigeneia vállalja sorsát, alárendeli személyét a görögség ügyének, de az
önfeláldozásban egyúttal a jövendő hírnév és megdicsőülés biztosítékát is
látja:

„Ezt, ha meghalok, kivívom mind – s ezért a hírnevem,
mint azé, ki megmentette Hellászt, boldog s nagy marad.”
(1383–1384.)

Emlegeti ugyan az istennő parancsát („És ha Artemisz kívánja áldozatnak testemet,
/ én, halandó lány, az istennőnek álljak ellene?”) (1395–1396.), ám elhatározását
egyértelműen politikai gesztusként indokolja, amelynek mozgatója a görög öntudat,
a görög szabadság és a görög nagyság:

„Hellén hazámnak áldozom fel testemet.
Öljetek meg, s Trója vesszen. Ez lesz majd emlékjelem
hosszan-élő, és a nászom, sarjadékom, hírnevem.
Hellén légyen úr a barbár fölött, nem hellén fölött
a barbár, anyám: mivelhogy szolganép az, s ez szabad.”
(1397–1401.)

A sorsdöntő fordulat órájában átfogalmazódik a görögök Trója elleni háborújának
célja. Az, ami a hitvesi becsületében sértett király bosszúhadjáratának indult,
átváltozik a civilizált görögség harcává a barbárok ellen. Ez az átminősülés
Íphigeneia műve: önfeláldozásra szántan tulajdon ártatlanságával szenteli
meg a most már – feltehetően – akadálytalan hadjáratot.
A módosult perspektívában mozgásba lendül Artemisz istennő alakja is.

„…egész Hellaszé vagyok!”

Ő üzente a látnokon keresztül: ahhoz, hogy a hajóhad folytassa útját, Íphigeneiának
meg kell halnia. Kalkhász a tragédia néma szereplője: egyszer sem szólal meg
közvetlenül a drámai történet folyamán. Holott két ízben is fontos szereplő.
Ő közvetíti az áldozatra vonatkozó parancsot a mű elején. És ő vezeti az áldozati
oltárhoz Íphigeneiát a mű befejező részében, ő az, aki lesújt rá kardjával,
hogy végbemenjen az áldozat művelete. Ami ezután történik, arra emberi ésszel
nincs magyarázat, ezért a tragédia is így nevezi: csoda. A földön egy szarvas
teteme fekszik: az önfeláldozó szűz nem halt meg, hanem nyomtalanul eltűnt.
Ha Artemisz megmentette Íphigeneia életét, az azt jelenti, hogy nem kívánta
a halálát. Ez a feltevés két irányban gondolható tovább. Noha üzenete úgy
szólt, hogy a lányt fel kell áldozni, ő eleve tudta, hogy Íphigeneiára végül
nem vár halál. De az is lehet, hogy az istennő nem üzent semmit. Kalkhász
jóslata a görög vezérek titkos akaratát fejezte ki: bármely áldozatra hajlandók
azért, hogy a hajóhad folytathassa útját. Sem Agamemnón, sem Meneláosz nem
tartja túl nagy árnak még Íphigeneia feláldozását sem e cél érdekében. Agamemnón
és Meneláosz egymásra szórt szidalmai azt leplezik le, hogy ez az akarat éppoly
titkos, amilyen szennyes: ki-ki fel is fedezi ezt a másikban, de nem saját
magában. Ám mert titkos és szennyes, egyúttal bűntudattól is terhes ez az
akarat, ezért mindkét vezér visszavonja a józanság percében, amikor önmagába
lát. Tétovázásuk és csapongásuk nagy erővel irányítja a figyelmet arra a kérdésre:
Megér-e a háború sikere bármekkora áldozatot?
A hadba vonuló katonák válasza kategorikus igen. Íphigeneiának meg kell halnia,
ha egyszer útjuk folytatásának ez a feltétele.
Íphigeneia válasza racionalizálja az áldozatiságot: a vállalt sorsnak értelme
van, ha elfogadott célnak rendelik alá. Szabad választásában elkülönül egymástól
kényszer és erőszak: áldozatát a kényszerűség körülményei indokolják, de ő
nem erőszak hatására, nem tehetetlenül és kiszolgáltatottan vállalja magára.
Így lesz áldozata egyszerre halál és élet, elmúlás és megdicsőülés: „nászom,
sarjadékom, hírnevem.” (1399.)
Ha a történések legfőbb irányítója mégis Artemisz, akkor válasza: igazolás
és visszavonás. A nézőkhöz hasonlóan Íphigeneia is azt gondolja, hogy az istennő
parancsára kell meghalnia („És ha Artemisz kivánja áldozatnak testemet”) (1395.),
ám végül mindenkinek be kell látnia, hogy szintén az istennő akaratából nem
lett osztályrésze a halál. Artemisz beéri az áldozat vállalásával, nem akarja
az áldozatra kiszemelt tényleges halálát. Az üzenet értelme kettős. Egyfelől
benne foglaltatik a háború követelte áldozat igenlése. Aki háborút akar, annak
a vele járó áldozatot is akarnia kell. Másrészt hangot kap benne a figyelmeztetés
is: az áldozatvállalás nem lehet határtalan. Az ártatlan szüzet nem kell a
háború oltárán feláldozni.
Íphigeneia áldozatra ítéltetése a legteljesebben ésszerűtlen és értelmetlen.
Az emberek haboznak ugyan ekként elfogadni, de végső soron vállalják. Ez történik
akkor, ha az emberek csak arra vannak tekintettel, hogy a háború külön világ,
sikeréhez bizonyos feltételeknek akkor is teljesülniük kell, ha azok rendes
körülmények között elfogadhatatlanok.
Íphigeneia megmenekülése emberi ésszel már-már felfoghatatlan. Ez az irracionalitás
viszont arra mutat rá, hogy az emberek nem téveszthetik szem elől: nem a világ
van a háborúban, hanem a háború a világban. Amikor az emberek kimozdulnak
a békeidők rendjéből, óhatatlanul eltérő kényszerűségeknek rendelik alá életüket,
de ezzel még nem töröltetett el az értékek korábbi rendje. Mondhatják ugyan,
hogy istentől származó parancsot teljesítenek egy szűz feláldozásával, de
az istennő nem igazolja ezt a meggyőződésüket. A görög világba nem fér bele
a szűz halála. Nem azért, mert a hadra kelt sereg nem tudná feláldozni, hanem
azért, mert a görögök istenei ezt nem engedik meg.
Az istennő és a szűz párosa mintegy magasabb nézőpontból reflektál a háború
mibenlétére. A két vezér is utal futólag arra, hogy a háború indítéka a görögök
becsületének helyreállítása. Összefüggően azonban Íphigeneia fogalmazza meg,
hogy a háború nem indulatok diktálta bosszúhadjárat, hanem a görög értékvilág
védelmezése és diadalra juttatása. Ám ez az értékvilág nem kíván és nem tűr
bármilyen erőszakot és bármilyen áldozatot. Akhilleusznak nem kell érette
meghalnia, mondja Íphigeneia, „Mert egyetlen férfi méltóbb élni, mint nő tízezer”
(1394.). Ha ez az állítás igaz, nemcsak azt szólaltatja meg, mennyire viszonylagos
az ő életáldozatának értéke, hanem azt is, hogy a férfiak halála mennyire
nem magától értetődő következménye a háborúnak. Arról beszél ez a mondat:
ha az ő élete ennyire keveset ér, hogyan kezdődhetne úgy ez a háború, hogy
Akhilleuszt, aki az ő védelmére kel, fegyvertársai megölik? Vajon folytathatnák
a görögök akkor e háborút azzal a céllal, hogy:

„Hellén légyen úr a barbár fölött, nem hellén fölött
a barbár, anyám: mivelhogy szolganép az, s ez szabad”
(1400–1401.)

– miként beszéde végén mondja?
Ez a nép viszont akkor szabad, ha ő önként vállalja érte az áldozatot, amelyről
– éppen mert vállalása szabad elhatározás, nem pedig erőszak eredménye – bebizonyosodik,
hogy fölösleges, pontosabban megengedhetetlen. Íphigeneia azért tudja oly
természetes egyértelműséggel definiálni ellenség és barbárság szinonim viszonyát,
mert a szabadság fogalmához rendeli hozzá a görögség értékét, nem pedig fordítva.

„…aztán megkoszorúzta a zsenge leányt”

Kalkhász: látnok, jóspap. Hozzá még, úgy lehet, bűvész is, meg játékmester,
színpadi rendező. Előadja a vezéreknek – mindössze hárman vannak, akiket beavat
a titokba: Agamemnón, Meneláosz és Odüsszeusz – mit vár tőlük Artemisz, hogy
a hajóhad folytathassa útját.
Azután figyel és vár. Látja, hogy a vezérek hajlanak a szavára, de azt is
látja, hogy tétovák, bizonytalanok, aggályaik vannak. A személyes megfontolások
veszélybe sodorják a háború ügyét, amely szükségképpen elvont és személytelen
vállalkozás, a szó szoros értelmében embertelen. Ha a vezérek nem akarnak
mindenáron háborút, akkor nem is lesz sikeres hadjárat. Amikor már teljes
a felfordulás – maga Akhilleusz is belekeveredik ebbe a családi rendbontásba
– akkor felvonultatja a vezérek ellen a harcosokat. Ők háborúzni akarnak,
és készek minden akadályt félresöpörni. Láttukra maga Íphigeneia is megérti,
hogy mi az ő kényszerű kötelessége. Kalkhásznak most már könnyű dolga van:
működésbe hozza az előkészített masinériát, s a katonák csupán annyit látnak,
hogy a szűz eltűnt, áldozatként egy szarvas teteme hever a földön.
Kalkhásznak nincs szüksége a szűz halálára. Ő csak azt kívánja elérni, hogy
a vezérek és a harcosok ugyanolyan elszántsággal akarják a háborút. Teljesen
mindegy, hogy a vezérek akarják-e feláldozni a lányt, anélkül, hogy a tábor
ismerné az ügy részleteit, vagy a harcosok kényszerítik a vonakodó vezéreket,
hogy megtegyék – a lényeg az, hogy vállalják végre közösen a háborút.
Kalkhász alakján keresztül a drámai történet két szintjére nyílik rálátás.
Az egyik szinten a távoli múlt héroszai mozognak, istenek gyermekei és unokái,
akiknek lépteit bátorító vagy gáncsoló szavakkal istenek kísérik. Közöttük
Kalkhász sem lehet más, mint az istenek üzenetének tolmácsolója, a halhatatlanok
akaratának végrehajtója.
Magunk elé képzelhetjük azonban olyan jóspapként is, aki szabadon, saját belátása
szerint bánik a hagyománnyal. Nem közvetítő az istenek és az emberek világa
között, hanem ez utóbbiak szellemi vezére. Nem sokat számít, mennyire hisz
az istenekben, akik már régóta nem járnak-kelnek az emberek között, ennél
ugyanis sokkalta fontosabb, hogy tud még alapozni az emberek hitére, amikor
befolyásolja gondolkodásukat, és irányítja cselekedeteiket. Tudja, hogy attól
még nem támad szél, ha az emberek áldozatot mutatnak be az istennőnek, de
azt is tudja, hogy amikor az emberek nagyon erősen el akarnak jutni valahová,
ez előbb vagy utóbb sikerül is nekik.
Drámai történet, amelynek egy istennő akarata szabja meg mind a kezdetét,
mind a befejezését, anélkül, hogy ezt az istennőt egyszer is látnánk megjelenni
a színen, vagy legalább szó szerint hallanánk a tőle származó üzenetet – mi
más ez, ha nem az istennő személyének allegorizációja? Tőle származtatják-e
vagy neki tulajdonítják titkos gondolataikat – az emberek így vagy úgy az
ő nevéhez kapcsolják azt, amit tőle teljesen függetlenül gondolnak és cselekszenek.

Kalkhász előbb belopja az emberek elméjébe Íphigeneia szükséges halálát, majd
elevenen kilopja őt a világból – noha a színen ez zajlik, valójában a történetnek
ez csupán a visszája vagy a háttere, mert az igazi történet arról szól, hogy
a görögök akkor állnak készen a háborúra, amikor egyöntetű elszántságuk nem
ismer lehetetlent.

Áldozat

A gyermeke feláldozásával próbára tett apa: Agamemnón és Ábrahám története
közeli rokonságot mutat.
A motívum legfontosabb közös vonása: a tényleges feláldozás végül elmarad,
az isten(nő) nem akarja a kiszemelt gyermek halálát.3
A motívum legfontosabb eltérő vonása: az isten(nő)-apa-áldozat viszony sajátos
szerkezete.
Az Agamemnónnak adott utasítás kényszerítő ereje a körülményekből fakad. Feltételként
hangzik el: akkor szűnik meg a szélcsend, ha a fővezér feláldozza leányát.
Olyan ez, mint egy alku, noha gyötrelmes, szívszaggató alku. Emiatt fejeződik
ki benne szabadság és kényszer kínzó alternatívája. Agamemnón megteheti, hogy
nem teljesíti a parancsot, de akkor fővezérként szégyent vall, és megbukik.
Ennélfogva a kihívás nem hitének szól: érdekeit állítja szembe erkölcsi-személyes
énjével. A király választása e kettős kényszer alatt áll.
Ezzel szemben Ábrahám nincs semmiféle ésszerűen kezelhető alkupozícióban.
A neki címzett felszólítás kizárólag hite erejének szól. Az egyedüli, amit
Istene kér tőle: bizonyítsa be, hogy kész bármit megtenni hitéért, kész akár
szeretett fiát is feláldozni érte. Hitnek és rokoni szeretetnek ez az ellentéte
feloldhatatlan: ha a hívő ember számára Isten előbbre való, mint tulajdon
gyermeke, az azt mutatja, hogy a hit abszolútumához mérten a világon minden
más viszonylagos. De mert Izsáknak nem kell végül meghalnia, Ábrahám megérti,
hogy az ő Istene azt várja tőle: legyen mindig kész bármit megtenni érte,
mert a hit éppen ez a feltétel nélküli készen-lét. Ábrahámnak úgy kell élnie,
hogy egész életét áthatja a gondolat: hitéért, ha kell, mindent feláldoz.
Ábrahám nem kényszernek enged, hanem a hit szavának, amely elég erős benne
ahhoz, hogy felfüggessze az apai szeretetet. Izsák megmenekül, és ezzel igazolódik
előtte: helyesen tette, hogy hitére hallgatott. Ám ha a lesújtó kéz fia életét
oltja ki az áldozati oltáron, Ábrahám akkor is megerősödött volna hitében,
mert azt érezte volna, hogy mivel megtette, amit Isten várt tőle, személye
kedves lett előtte. A hit természetéhez tartozik, hogy – ha valóban erős –
nem okozhat csalódást vagy megbánást, mert minden megpróbáltatás csak tovább
erősíti, ahelyett, hogy gyengítené.
Agamemnón olyan kényszerrel találja magát szembe, amely szabadságának korlátot
szab. Az ő próbatételében is szerepe van a hitnek, de neki nem azt kell bizonyítania,
mennyire tud engedelmeskedni a körülményektől függetlenül bármely isteni parancsnak.
Neki azt kell megmutatnia: ha isteni segítségre számít, annak fejében kész-e
meghozni a kért áldozatot.
Agamemnón úgy mozog a világban, mint akit erők vesznek körül: istenek, természeti
elemek, szellemek, maga a végzet. Bármely isten – bármely erő – lehet barátságos
vagy ellenséges. Neki akkor van szüksége isteni segítségre, ha ellenséges
erővel kell megküzdenie. Minden sikernek az a feltétele, hogy a szemben álló
erők maguknál nagyobb erővel találkozzanak. A szelek erejét – mármint azt,
hogy most éppen mozdulatlanok – egyedül Artemisz tudja legyőzni. A király
nem az istennő kegyét vagy rokonszenvét kívánja megszerezni, hanem a támogatását.
Ennélfogva ő szabadabb
és ártatlanabb, mint Ábrahám: maga is tudja, mások előtt sem titok, hogy megtagadhatja
a parancsot. Ám azt is érzi, s vele együtt látja mindenki: kényszernek enged,
ha teljesíti. Ő határoz, tehát felelős azért, amit tesz, de azok módjára,
akik bizonyos körülmények szorításában saját akaratuk ellenére sem tehetnek
mást. Hanem ha már megtette, amit kell, igazolást és magyarázatot találhat
ugyan, de vigaszt és nyugalmat soha. Agamemnón nem menekülhet, nem vonulhat
vissza a hitébe, amely mindent igazol, és mindent felold.
Ezért annyira mozgalmas Euripidész tragédiája. Nincs benne egyetlen biztonságos
menedék, támpont, állapot. Szereplők, erők, ítéletek folyvást helyet cserélnek,
a korábbi ellentétébe mennek át. A tér, amelyben mozognak, meglehetősen tágas,
de be van kerítve. Agamemnón mondhatja azt, hogy nem teljesíti a parancsot,
nem áldozza fel Íphigeneiát. Nem fenyegeti emiatt sem megtorlás, sem büntetés,
mindössze elmarad az áhított támogatás. Szabad tehát, de csupán passzív, negatív
formában: szabadságában áll valamit nem megtenni. Ő azonban aktív, pozitív
formában akar szabad lenni, úgy, ahogyan cselekvő emberhez illik, akinek akarata
nem ütközik akadályba. Ez a szabadság viszont túlnő saját léte szűkebb körén
– az istenek szabják meg teljesülésének feltételeit. E feltételek pedig lehetnek
rendkívül kemények is, ami arra vall, hogy a cselekvés szabadságáért olykor
nagyon nagy árat kell fizetni.
Agamemnón, Meneláosz, Akhilleusz, noha cselekvő hősök, visszaborzadnak attól,
hogy hasonló terhet a lelkükre vegyenek. Egyedül Odüsszeusz bizonyul elég
keménynek ehhez. Nem látjuk, nem halljuk őt, de tudjuk, ő az, aki fellázította
a tábort. És jönnek az ádázul elszánt katonák – ők már nem mérlegelnek és
nem tétováznak, mivel számukra az egész ügy azzá az elvégzendő műveletté tárgyiasult,
aminek neve háború.
(Zárójelben jegyzem meg, mert arról szólok, ami nincs a tragédiában: feltűnő,
hogy a költő nem szólaltatja meg a katonákat, jóllehet fölöttébb hatásos beszédet
intézhetne nevükben valaki Agamemnónhoz. Nem nehéz kitalálnunk szavait. Elmondaná
neki, hogy ő most nem apa, hanem a görög sereg fővezére, s egyedül eszerint
kell gondolkodnia és cselekednie, márpedig ő harcoshoz méltatlanul tehetetlen.
Elmondaná, hogy megelégelték tétovaságát, s most már kezükbe veszik a dolgok
irányítását, hiszen minden semmittevéssel töltött nap rontja a sikeres hadjárat
esélyét, ezért sürgősen véget kell vetni a kényszerű tétlenségnek. Erre a
beszédre azért nincs szükség a műben, mert teljesen elegendő a tábor fenyegető
fellépésének híre. Az erők most már nem Agamemnónra hatnak, hanem Íphigeneiára.
A lány sorsát nem apja dönti el, de nem is a katonák, hanem a felőlük áradó
kényszer.)
Íphigeneia leveszi apja válláról a döntés terhét, a katonák válláról pedig
az erőszakét. Ha Artemisz azt szabta feltételül a háború sikeréhez, hogy őt
feláldozzák, akkor neki meg kell halnia. Az esemény kényszerű, de nem szabad
erőszakkal végbemennie. Aki erőszaknak esik áldozatul, az néma és kiszolgáltatott,
Íphigeneia viszont nem lehet az. Ő szabad, és meg is szólal, mert el kell
mondania, hogy saját elhatározásából megy a halálba, vagyis nem elszenvedi,
hanem vállalja végzetét. Akarja azt, amit Artemisz akar – ő maga lesz Artemisz
akarata.
Az apáról az áldozatra szálló kényszer: ez további eltérés Ábrahám történetétől.
Íphigeneiának nem a hit próbáját kell kiállnia, hanem elfogadnia végzetét.
Nem Artemisznak ajánlja halálát – a görögökért hoz áldozatot. Ily módon nem
tárgya Artemisz akaratának, hanem alanya.
Akárcsak a harcosok viselkedése, Íphigeneia beszéde is eltekint a háború személyes
vonatkozásaitól: szót sem ejt Helené hűtlenségéről, Meneláosz megcsúfolásáról.
Ő azonban – a katonáktól eltérően – nem tárgyiasult műveletként kezeli, hanem
magasztos voltában láttatja a háborút. Azért a háborúért vállalja a halált,
amelyben az eszményi görögség készül megküzdeni ellenségével.
A vállalt áldozattal Íphigeneia nem lezár, hanem elindít egy történetet, a
látomásában életre kelő görögség történetét, amely fölött két kérdés lebeg.
Lehet-e dicstelen az a háború, amelyért egy szűz késznek bizonyul életét adni?
Szabad-e, hogy nemtelen legyen az a háború, amelynek nyitánya Íphigeneia önkéntes
halálraszántsága?
Nem szónoki kérdések ezek. Címzettjük a hadviselő görögség. A régvolt hősök
görögsége éppúgy, mint ez a mostani, amely megtölti a körszínház nézőterét.

„…a te fejed, szépfürtü lány”

Szűz királylány és szűz istennő: Íphigeneia és Artemisz.
Áldozatra szánt királylány és elrabolt királyfeleség: Íphigeneia és Helené.
Három nőalak jelöli ki a tragédia mitikus kiterjedését. Hasonlóságuk és ellentétük
mozgatja a történéseket.
A szűz istennő halálra szánja, de a haláltól végül megmenti a szűz királylányt.
Íphigeneiának Helené szökése miatt kellene meghalnia, ám a görög hajóhad végül
anélkül folytathatja útját, hogy az ő vére öntözné az áldozati oltárt. Íphigeneia
nem lett a Helené hűtlensége kiváltotta hadjárat áldozata, ellenkezőleg, ő
lendíti előre az elcsábított feleség kiváltotta bosszút.
Noha neve épp csak elhangzik néhányszor, a történet baljós fenyegetése egyre
inkább Helené felé fordul, sötét árnyéka pedig azokra vetül, akik őt országukba
óvatlanul befogadták: a trójaiakra.
Íphigeneia történetében az tárul fel a nézők előtt, hogyan enged Artemisz
szabad utat a hűtlen feleség új családjára-népére kiszabott büntetésnek. Ennek
azért kell így történnie, mert Helené személyében a rontás szelleme vert tanyát
Trójában.
Kétféle szerelem van – énekli a Kar – mivel

„iker a nyíl, mit feszit arany-
fürtü Erósz, a Khariszoké:
egyik a jósorssal suhanó,
másik a végzettel röpülő.”
(548–551.)

A Kar öt alkalommal adja elő terjedelmes dalban mindazt, ami a nézők szeme
láttára zajló események előzménye, kerete és következménye. Először seregszemlét
tart, felsorolja a Trója ellen hadra kelt görög harcosokat (164–302.). Másodszor
előadja és kommentálja az ellentét eredetét: Parisz ítéletét s az így szerzett
jutalmat, Helené elhódítását, továbbá azt, hogyan „Szült a viszály viszályt”
(543–606.). Harmadszor Trója jelenik meg látomásában, s mintegy előrevetíti
a történendőket: a görög hadak megérkezését a város falai alá, az ostromlottakra
váró szenvedést (751–800.). Negyedszer Péleusz és Thetisz lakodalmára emlékezik,
szól a házasságukból született Akhilleuszról, majd a halálra készülő Íphigeneiát
siratja (1036–1097.). Végül ötödször dicsőíti a halálba induló királylányt,
és Artemiszhoz fohászkodik: vezesse győzelemre a görögöket (1510–1531.).
Nők keretezte, sőt, hellyel-közzel nők irányította férfivilág – ilyennek látszik
közelről az Íphigeneia Auliszban. A fenti háromhoz társul negyedikként Klütaimnésztra:
erős, kemény egyénisége ebben a műben nincs nagy hatással az események alakulására,
de mintegy előlegezi a későbbi fejleményeket.4 És persze felbukkan a két leánytestvér
– Helené és Klütaimnésztra – anyja, Léda. A trójai nőkre váró szenvedést megszólaltató
Kar szájából halljuk:


„Temiattad, magasnyaku hattyu lánya; ha
nemcsak regebeli hír,
hogy anyádat, Lédát,
szárnyasalakuan
ölelte Zeusz, alakot cserélt…”
(793–797.)

Ha mélyebben beletekintünk, szinte örvényleni kezd a mítosz Léda alakja körül.
Neve ugyanis feltehetően ’nő’-t vagy ’asszony’-t jelent – írja Kerényi Károly
–, s alighanem „egy régibb, még görögség előtti világból hozta magával”.5
De akit jelöl, valójában nem más, mint a később Nemeszisz néven ismert sorsistennő.
Az Iliász előzményének tekintett, töredékesen fennmaradt Kypria szövegében
ő az, akit a szerelmes Zeusz üldözőbe vesz, s aki elől alakját változtatva
menekül szárazon és vízen, míg végül a haty-
tyúvá változott isten a levegőben magáévá nem teszi a lúd alakjában menekülőt.6
A mitológiai hagyomány egyik változata szerint Helené annak a Nemeszisznek
a leánya, akinek eszméje mindenekelőtt azt fejezi ki, hogy „nincs sérelem
a világon, amely ne állna bosszút magáért”.7 A Nemeszisz szülte Helené: a
világra szabadult sérelem és bosszú.
De Nemeszisznek köze van Artemiszhoz is, aki egyfelől áld, véd és üdvöt ad,
másfelől gyilkol és pusztít (nevének jelentése ’mészárló’). Az archaikus kor
elmúltával anyai vonásai fokozatosan háttérbe szorulnak, így lesz belőle vadászó
szűz, de megmarad női jellege: védelmezi az asszonyokat, akik hozzá fordulnak
megpróbáltatásaikban, segít a szüléseknél, ő adja minden létezőnek a fényt
és az életet. Neki hódolnak továbbá a hajósok és a halászok, ő védi a kikötőket,
partokat és szigeteket, az ő védelme alatt áll a kivonulás és a hazatérés.8
Nemeszisz, Aphrodité, Artemisz: a három istennő rokona egymásnak – írja Kerényi.
Némelyik görög városban közös templomuk volt. Nemeszisz egyik híres szobrát
a hagyomány szerint alkotója „eredetileg Aphroditévé faragta… s csak később
nevezte el Nemesisnek”. Az istennő „mintha leánya, Helena rokon lényege világítaná
át, annyira aphroditéi. […] Másrészt éppen Helenának vannak artemisi vonásai.
[…] Az Odysseia még anyakirálynő korában sem Aphroditéhoz vagy Hérához hasonlítja,
hanem Artemishez. Ennyiben Helena mintha anyjának, Zeus ellenálló menyasszonyának
tükrözné vonásait. Nemesis alakja ugyanolyan feltűnően érintkezik Artemiséval,
mint Aphroditéével. Ez az érintkezés további, döntő bizonyítéka ős női természetének”.9
A tragédiában ez a mitológiai háttér inkább emlék és konvenció, semmint hatékony
erő. Az első jelenetben Agamemnón összefoglalása az előzményekről a három
nővér képével indul:

„A Thesztiosz-lány Léda szült három szüzet,
Phoibét s Klütaimnésztrát, ki most a hitvesem,
és Helenét…”
(49–51.)

– a továbbiakban pedig előadja ez utóbbi férjhezmenetelének és elcsábításának
történetét. „Zeusz-leány Helené” – mondja a Kar (781.), „Tündareósz lánya,
Klütaimnésztra” – szólítja meg a királynét a Hírnök (1532.), de eredetük és
sorsuk részleteit hiába keresnénk a szövegben.10 Nem esik szó arról sem, hogy
amikor Tündareósz áldozatot mutatott be az isteneknek leánya lakodalma alkalmából,
megfeledkezett Aphroditéról, az istennő pedig bosszúból házastársi hűtlenségre
ítélte leányait. Egybehangzóan a kétféle szerelemről mondott, fentebb már
idézett szavakkal (550–551.), Agamemnón tisztára e világi-emberi eseményként
beszéli el Helené hűtlenségét:

„S ez [Helené] kiszemelte – bár ne tette volna soha! –
Meneláoszt. Majd jött Phrügiából az, ki – mint
a nép regéli – istennők között itélt,
Spártába; volt virággal ékes köntöse,
aranybelepte, barbár dísszel csillogó,
s vágyón a vágyót, elragadta Helenét…”
(70–75.)

Így azután annak ellenére, hogy viszonylag gyakran történik hivatkozás a
„sors”-ra,11 a színen mindenekelőtt politikai dráma játszódik le. A hatalom
drámája, amely háborút visel, vagyis magára veszi az erőszak terhét.
A görög hadsereg még úton van, még csak készülődik, hogy megütközzék a trójaiakkal.
A harcosoknak ott, Trója falai alatt kell majd megmutatniuk, mekkora bennük
az elszántság, hogy legyőzzék az ellenfelet. Priamosz népére iszonyú szenvedés
vár, s a Kar éneke nem is hallgat erről:

„Phrügia várát, Pergamosz
nagy kőtornyait Árész
körbekeriti gyilkosan,
torkokat elszel, elüt
főket, s lerontja Trója
várát, hogy a földre dől,
sokkönnyüvé szüzeket tesz,
s hitvesét Priamosznak.”
(773–780.)

Az erőszakra azonban belsőleg is fel kell készülni, vállalni azt, hogy aki
halált oszt, annak elsőként saját magának kell szembenéznie vele. Egy kemény
szívű harcosnak el kell fogadnia a gondolatot, hogy elesik a háborúban. De
az még számára is megrendítő érzés, hogy a háború érdekében tulajdon leányát
kell feláldoznia.
Az Íphigeneia Auliszban: erőszakpróba. Olyan próba, amelyen rendre átesik
Agamemnón, Meneláosz, Odüsszeusz, Akhilleusz és velük együtt az egész görög
tábor. Ha nehezen is, de kiállják a próbát, elfogadják a kényszerű erőszakot,
amely tőlük maguktól is elvehet bármit, legféltettebb kincsüket, legszeretettebb
gyermeküket is.
Most már indulhatnak a háborúba: nem fognak kímélni senkit és semmit, vagyis
jó esélyük van rá, hogy győzzenek.
Ezt az esélyt a tragédia Íphigeneia feláldozásából eredezteti, a szent erőszakból.
Isteni parancsra történik, ezért egyszerre kényszerű és legitim, félelmetes
és üdvös. Csodatevő esemény, ám benne magában is végbemegy a csoda. Történésében
a szentség kijátssza és törli az erőszakot. Aki ártatlanul vérét adja honfitársaiért,
az feltámad vagy meg sem hal, és felszáll az istenek közé. A Kar boldogan
zengi:

„Míly édes örömmel hallom tőle ezt a hírt:
leányod így hát él az istenek között.”
(1613–1614.)

Azon a színpadon, ahol Helené születéséről az imént még azt hallhattuk: „regebeli
hír”, olyan ez a fordulat, mint a nézők szeme előtt megelevenedő rege. Nem
biztos, hogy igaz, bár szép, mert vigasztaló és felemelő.
Úgy teszi ez a befejezés meg nem történtté Íphigeneia halálát, hogy közben
a nézőtéren mindenki tudja: a gonosz és jóságos istennő határolta jelképes
térben minden aszerint történik, ahogyan az emberek gondolkodnak és cselekszenek.


Jegyzetek

1 Fordította Devecseri Gábor.
2 Kiemelés az eredetiben. – H. A.
3 Ismerünk olyan kommentárt, amely szerint képtelenség, hogy ez az állítás
Ábrahám Istenére is vonatkoztatható. André LaCoque írja: „Mielőtt más, az
Aqédáról élesebb bírálatot nyújtó midrási elmélkedések felé fordulnánk, említsük
meg, hogy amikor a modern zsidó tanulmányok a hagyományos értelmezés útját
kívánják folytatni, nem meggyőzőbbek ókori elődeiknél. Ha elfogadjuk J. H.
Gumbrimer rabbi értelmezését, a Genesis 22 azt mutatja, hogy Isten nem követeli
a gyermekáldozatot. Úgy látom azonban, hogy ennek az ad absurdo bizonyításnak
az alapján Istennek más történetek szerint bálványimádás vagy házasságtörés
elkövetésére is buzdítania kellene, hogy bizonyítsa: e bűnök elítélendők.
Micsoda szabbatianizmus!” L. „Ne ölj”. In: Ricoeur, Paul–LaCoque, André: Bibliai
gondolkodás. Európa, 2003. 174. Jómagam ezt az érvelést ingatagnak érzem.
Isten nem buzdítja semmire Ábrahámot, hanem próbára teszi hitét. Nem akármivel
teszi próbára, mivel az volna abszurd eljárás, hanem azzal, amit a világon
a legnehezebb megtennie.
4 Noha nyilvánvaló, hogy miután Íphigeneia megmenekült, Euripidész Klütaimnésztrája
nem ölheti meg a hazatérő Agamemnónt azzal az indokkal, hogy feláldozta leányát.
5 „Helena születése”. In: Kerényi Károly: Halhatatlanság és Apollón-vallás.
Ókortudományi tanulmányok 1918–1943. Magvető, 1984. 421.
6 I. m. 413.
7 I. m. 417.
8 „Artemis”. In: Ókori Lexikon. Szerkesztette Pecz Vilmos. Franklin Társulat,
1902. I./1. 245.
9 Kerényi: i. m. 419.
10 Nővérek ugyan, de a mitológiai hagyomány szerint úgy, hogy Lédával egyazon
éjjel hált férje, Tündareósz és Zeusz. Lédának mindkettejüktől gyermekei születtek:
Zeusztól Helené és Pollux, Tündareósztól Kasztór és Klütaimnésztra. Ókori
Lexikon, II./2. 1115.
11 Különösen a tragédia első felében, a 426–464. közötti sorokban.