Horatius

HOGY LEHET AZ, MAECENAS

Hogy lehet az, Maecenas, hogy nem boldog az ember,
bármi jut – okkal vagy véletlenül is – neki részül,
s mindig a többiek életmódja különb a szemében?
„Annak jó, ki kereskedik!” – ily sóhaj tör elő az
évek súlya alatt megtört, rokkant veteránból.
Bezzeg a kalmár mást gondol vihar edzte hajóján:
„Jobb a csatában! Hát mi az? Egy kis csődület, aztán
egy-két óra, s a dús diadal vagy a fürge halál jön!”
Földművest irigyelnek az ügyvédek, kora reggel
hogyha türelmetlen ügyfél rugdossa az ajtót,
míg akiket faluról városba cibál az idézés,
azt nyavalyogják, hogy – „Nincs párja a városi létnek!”
Mindre kitérni ki tud? Nem bírná még Fabius sem
szusszal, a nagy fecsegő! – De hová akarok kilyukadni?
Megmondom, halld hát! Vegyük azt, hogy egy isten ekképp szól:
„Tessék, az lesz, mit kívántok: légy katonából
hát kalmár, te meg, íme, paraszt, ügyvéd leszel eztán!
Innen oda, s onnét szaporán ide mind! Na, mi lesz? Mért
álltok?!” A boldogság kész – ők meg csak vonakodnak!
Hát csoda, hogy Jupiter dühösen fúj rájuk ezért, és
mérgében megigéri nekik, hogy imáikat eztán
készséges füllel bizony ő nem fogja figyelni?!
Átnyargalni viszont mégsem kívánok e témán,
mint aki csak viccen nevet – ámbár tiltja-e bármi,
hogy mosolyogj, és közben mondj igazat: hisz a mester
is süteményt ad a gyermeknek, ha betűkre tanítja –,
úgyhogy félre a tréfával, s nézzük komolyabban!
Az, ki rögöt földjén ekevassal forgat, e kapzsi
kocsmáros s a vitéz katonák meg a tengeri bátrak,
mind azt mondják, hogy csak azért tűrnek türelemmel,
mert biztos nyugalom, békés vénség, tele kamra:
ez a reményük. Akárcsak a kis hangyának, amelynek
dolga hatalmas: amit csak bír, hazahúzza a szája,
és halmát gyarapítja, amelyet bölcsen azért rak,
hogy felkészülten várhassa, mit hoz a holnap.
Ő, ha a Vízöntő fordítja borúsra az évet,
nem jön elő többé, s azt éli fel épp, amit addig
összeszedett okosan, de neked mindegy, lehet az tél
vagy nyár: csak gyűjthess. Tűz, víz, fegyver se jelenthet
gondot: csak ne legyen nálad dúsabb soha senki!
Mondd, mi a jó abban, ha rakás aranyat meg ezüstöt
félve, titokban kell ásott vermekbe bedugnod?
Váltsd csak fel, s majd meglátod: mindez csupa fillér!
Vagy hagyd úgy, mindegy: mi a szépség, mondd, a halomban?
Csépelhet csűröd gabonát tonnát sokezernyit,
gyomrod, mint az enyém, többet nem fog befogadni.
Mert ha a szolgák közt a kenyérzsák épp a te vállad
nyomja is, úgysem bírsz többet befogadni azoknál,
kik semmit sem vittek. Ezért, mondd, számit-e bármit
– hogyha a természet szavait meghallod –, ezer vagy
száz holdat szántasz? „De olyan jó venni a sokból!”
Míg mi csupán keveset csipegethetnénk a kicsinyből,
mért mondod, hogy magtárad jobb, mint a mi vékánk?
Mint ki csupán egy bögre vizet kíván, vagy elég egy
csésze neki, s mégis így szól: „Inkább a folyóból
innék, mint e kicsiny forrásból!” Így lehet aztán,
hogy ki a normálisnál jóval többnek örül csak,
azt a vad Aufidus elviszi partostul, poharastul.
De aki nem kíván többet, csak amennyi elég, az
sáros, rossz vizeket nem iszik, s a folyóba se fullad.
Mint kit a torz vágy megtéveszt, hogy ilyen szavakat szól:
„Annyi vagy éppen, amennyid van: hát semmi se túl sok.”
Mit lehet ezzel tenni? Kivánj neki „Rossz napot!” Ő nem
bánja, ha rossz is lesz! Ott volt az a gazdag athéni,
őt se zavarta, ha szidták, hogy toprongyos, ilyenkor
így szólt: „Engem a nép kifütyülhet, nem baj az! Otthon
tapsolok én, amikor ládámban nézem a pénzem.”
Tantalosz is kapkod, de hiába, a víz eliramlik
szájától. Ne nevess! Mert más néven, de terólad
szól ez a történet: pénzeszsákhalmokon alszol,
kapzsi, te, s úgy őrzöd vagyonod, mint templomi szobrot,
s mint aki festett képet néz, úgy bámulod egyre.
Hogy mire jó, s hogy kell használni a pénzt, te ne tudnád?
Végy kenyeret, babot és bort érte, fizesd ki belőle,
mit megszenved az emberi természet, ha hiányzik.
Hát éjjel-nappal rettegve fülelni, feszülten,
hogy tolvaj szolga, rabló, tűzvész vagyonodban
kárt ne tegyen, ez – öröm? Mert akkor jobb a szegénység,
én legalábbis nem kérnék az efféle javakból.
Hogyha hidegrázás tenné próbára a tested,
vagy más baj dönt ágynak, lesz-e, ki fogja magát, és
melléd ül, borogat, s orvost hív, hogy megerősödj,
s gyermekeid s üzletfeleid örömére felépülj?
Hogy jól légy, fiaid se, nejed se akarja! A szomszéd
gyűlöl: utál, aki ismer, inas, rokonok, szobalányok!
Kell-e csodálnod hát, hogy nincs, ki szeretne szivéből,
hisz nem is érdemled, ha csupán az ezüstöt imádod!
Hogyha a természet kiket ingyen, fáradozásod
nélkül nyújt: a szeretteidet néznéd, s igyekeznél
hozzájuk jó lenni, talán kár volna, hiába,
mint a mezőn öszvért idomítani sétagaloppra?
Szabj korlátot a pénzkeresésnek! Félj kevesebbet,
hogyha sokad van, s vágyad hogyha betelt, ne gyötörd már
önmagadat, ne csinálj úgy, mint ahogy Ummidius járt!
Íme, dióhéjban: gazdag volt, pénzt sose számolt,
csak vékával mért, s toprongyos volt ugyanakkor.
Úgy nézett ki, akár egy szolga, csak úgy remegett, hogy
elfogy a pénze, feléli! Haláláig sose volt egy
perce nyugodt, míg baltát nem vágott a fejébe
egy szeretője, Klütaimnésztrának e bátor utóda.
„Akkor mit javasolsz? Éljek, mint Naevius, úgy, vagy
mint Nomentanus?” Szélsőség újra! A túlzás
lételemed! De hiszen fösvénységről lebeszélve
nem kívánom, hogy romlott légy, semmirekellő!
Mert a herélt s kicsapongó közt még széles a skála:
van józan mérték, s ez mindennek keretet szab,
melyen túl s innen helye nincsen semmi helyesnek.
Vissza a tárgyunkhoz! Hogy van, hogy senki se boldog,
mert fösvény, s csak a mások sorsa különb a szemében,
s elsorvad, ha a szomszéd kecskéjének a tőgye
teltebb, és a szegény többséggel nem veti össze
önsorsát, sőt mindenkin túltenni igyekszik?
Mindig lesz, ki nagyobb vagyonú: minek úgy tolakodni,
mint a kocsis, ha a rajtgép felnyílik, s a patások
rántják gyors szekerét, s ő üldözi azt, ki az élen
fut, míg megveti azt, aki hátul megy, lekörözve!
Így hát csak ritkán látunk embert, aki boldog,
s élete elmúltán sírjába menet derüsen vesz
búcsút, mint az olyan vendég, ki magát teleette.
Ennyi azonban elég! Még azt hiheted, hogy a taknyos
Crispinus jegyzetfüzetéből loptam e sok szót!

Kőrizs Imre fordításai