G. István László

AZ ÓRÁS

Az órás nyúlember, csak ideje van,
gyűszű a szemén vagy orsó,
felpiszkálja, tűhegynyi a tér,
amiről nem beszél a koporsó.
Nyugodtsága mögött feszült idegenség,
ne várjon kíméletet, ami kimérhető,
a beállításnak már-már szaga lett,
nyúlorra érzi is, kutat, megremeg,
két körme közt, ahogy igazít,
mint horogra akadt idegszál, fájdalom
kisül, hogy guzsalytalan, amit a sors
kimér – ideje után csak ára van. Ujjbegyének
fáj a sok csavar, felhorzsolódik,
ott pikkelyes a bőr, mintha közbe fonna,
volna karma is, ahogy letolt
szemüvege fölött rád néz, eltekint,
nem tudja egyszerre fonni,
szőni, vágni, elbíbelődik,
szuszog, áruját hozomra sose adja,
alatta mindig apró bogyók jelzik,
hogy ő is emészt. Sorsodba nem tud
beleszólni, kézfeje izzad, felitatja.