Fulvia

KOCSIVERSENY

Bellum iustum indico, facioque

Tépni százzal, édes, azt tudsz. Új a Lancia Fulviád.
Éjjel egykor. Át a hídon. Elcibálsz a partiról –
megsúgod, hogy úgy unod már: bájologni nincs erőd,
Héra nénik háremében szépfiújuk nem leszel,
mondjam én, hogy reggel ismét hétre vár a mord fotós,
és pihenni, jót aludni öt-hat óra semmiség,
vagy fejem fáj, vagy szívem szúr, mindegy, bármit mondhatok,
csak el innen, húzni gyorsan! s én hazudtam, rendicsek –
és te tépsz is, át a hídon, száll, repeszt az új kocsid,
büszkeséged. Nem tudod, hogy titkos énem szép nevét
hordja hátán drága autód, s mint Diána-Artemisz:
szőke, lándzsás, éji énem hold-nevével száll velünk.

Nem kocsid, te érdekelsz most, csak miattad jöttem el:
kőkemény két síma combod, melled mályvaszirmai –
bár utálok százezerrel tépni át a városon,
fóbiásan gyűlölöm, ha csíkba áll a lámpasor,
ablakokban tükröződve bukkanunk fel itt meg ott,
és előzöl, és dudálnak, és hogy félek, arra köpsz.
Férfiönzés, férfilélek, férfivágyak sodra hajt.

Vágyom én is, szó se róla, ágyba bújni vágyom én,
ám te most nem kéjt akarsz, csak kéjes, édes gázpedált,
sík volánod ívelését, búgva brummogó motort,
engedelmes Lanciádnak hágdosását! Szólj: igaz?!

Meg se hallja. Rám se ránt most. Istenekre, ez süket!
Csak tapos. Sötét szemében vágta, hajsza, őrület.
Vadkanát a szép Adónisz, Héraklész a gyors ünőt,
Daphne léptét vad Apollón nem követte ily heves,
gerjedelmes szenvedéllyel, mint ahogy ma Chow vezet.
Azt hazudja, értem ég, de íme, bájaimra vak.
Végre! Szól! De mit beszél? Jaj! Lanciát dicséri csak:
„Hetvennégyes sportmodellt ma bárki nem vehet, bizony!
Úgy szereztem kéz alatt, de megkímélten, szinte új!
Megremegve feldorombol, száll az éjben, mint a szél!”

„Vén kocsiddal mit dicsekszel? Én az ifjabb, ő a szebb?!
Vágyaimnál jobb kovácsolt, szériázott gyári fém?
Fúria tépje, verje átok Héphaisztosz fajzatát!
Állj meg, érted? Most azonnal! Én kiszállok! Hallod? Állj!”
„Mit beszélsz, te?! Mit nyivákolsz? Érzed ezt a gyorsulást?
Harmincéves verda, mégis verhetetlenül szalad!
Most, a hídra! Úgy megyünk át, meg se érzed, perc alatt!
Hopp! Kapaszkodj! Nézd a holdat! Ott a vízben! Vár a híd!
Vár az ágyad, összebújunk, meg se állunk reggelig!”

„Állj! A lófaszt, azt ölelgesd! Lanciádat, azt izéld,
azt kefélgesd, és ne engem! …Hogy nem érted? Megköszönd –
szép magyar beszéd helyett most mondom akkor angolul:
rögtön állj le! Most! Utállak! Nem akarlak látni sem!”

Fékcsikorgás. Szűz Diána! Hold-Szeléném, most segíts!
Mit csinál ez? Még megöl! Hé! Fordulunk és pördülünk…
Most az autó… végre, végre… rándul egyet, és megáll.
Hirtelen csend. Áll keresztben, áll a Lancia Fulvia,
áll velünk a Brooklyn hídon, néma ég és víz között.
Rá se nézek. Látom úgy is: lárvaarcán gyűlölet.

„Kapd be!”, szólok, és kiszállok, és az ajtót rácsapom.
Kettőt lépek. Kurva élet! Búgva jő a forgalom.
Álom ez! Rémálmodom csak. Még ilyet! Most mit tegyek?
Szédülök. A holdsütésben állok itt a víz felett,
hídba ütve, mint a lándzsa, hosszú combú szőke lány,
tűsarokkal, tüllruhában, látomásos éjszakán.

Hogy dudálnak! Őrület. És fékcsikorgás, már megint.
Feltorlódnak és megállnak. Szép Heléna várfokon:
mintha Tróját ostromolnák megvadult görög hadak,
bátran állok, nézem őket – hopp, igen, egy taxi jön,
intenem se kell, magától fékez máris, és megáll.

Ott vagyok már. És beszállok. „Gyorsan”, mondom, „indulás!”
Néz a taxis, bámul engem: „Mondja, honnan ismerős?
Színész, ugye?” „Az”, hagyom rá. Erről nem nyitok vitát,
egy a lényeg: hogy vigyen már. „Hé! Tapossa már! Mi lesz!”
Jó, elindul. Szembe semmi – hát kiugrik, megkerül:
főj levedben, Lanciádban, várd a két rohamkocsit,
körbevesznek, és bilincsben visznek éji partira…
Rád se nézve visszaintek, ujjam felmutatva: pá!

Kürtkoncert, dudák mögöttünk… „Gyorsan!” Most üres az út,
szót se szólok jó sokáig, bámulom a holdsütést.
Mért nekem kell sírni mindig? Kínai szerelmemet
engesztelni mért akarnám? Mit törődik ő velem?
Chow gazember, meg ne lássam…! És a taxis szörnyeteg.
Most azonnal hárpiákkal tépem szét a sok pasit…
„Merre?”, kérdi. „Hogy?” „A címet!” Tér a hídról. Mondom is.

Nincs erőm. Aludni vágyom. Fáj a lábam és fejem.
Hiszti ez? Kit érdekel most? Vár az ágyam, vár a kád…
Most aludjak egymagamban? Jó. Ma mással álmodom,
lesheti, mikor hívom fel…
Megcsörren a mobilom.
Felkapom: „Te vagy? …A francba! Hagyj aludni. Mit beszélsz?
Hogy mögöttem?” Hátranézek. Tényleg jön. Tép, mint a szél.

Fél kezében ott a Samsung, fél kezével integet –
még nekünk jön…! Ó, a marha! „Tűnj el innen! Mit teszel?!”
„Most mit izgulsz? Jöttem érted. Szállj ki szépen, és gyerünk!”
„Gázt!” A taxis engedelmes. Hajt, igyekszik, húz, előz.
Látja, hogy jön Chow mögötte. „Jó kis autó!”, szól. „Cseles!”
„Mit beszél? Na, hagyjon ezzel! Lássuk, mit tud, hogy vezet?
Még egy régi Lanciát se bír lehagyni, mi?! Na, szép!
Most vezessen férfi módra! Dupla árért! Naaa! Mi lesz?!”
Gázt ad ismét. Már hiába. Chow kivág és hopp! előz.
Szót se szól, de hallhatom: a lélegzése izgatott,
forrón ott liheg fülembe, mint szerelmes éjszakán.

És ni! szélesen beint. A taxis őrjöng. „Állat ez!”
„Engedi?! Nyomás, utána!” Át az éji városon,
tábla, fény, kereszteződés… Fék nyiszog, volán forog,
át a zebrán, át a lámpán… Taxisom, bár ötvenes,
most kamaszként hajt előre. Én se félek semmitől:
kapkodón szuszogva nézem, hogy rohan az éjszaka,
csíkba áll a lámpasor, és bőg a túlvilági hang –
hallgatom a feldübörgő gépek hangját boldogan.

És kivágunk. És előzünk. Elveszítem ép eszem,
hajlok, nyúlok, fordulok, a gép volánját megfogom,
félrekapva egy kicsit a Lanciának fordítom.
Fém csikordul. Taxisom már szinte észre sem veszi,
ám a drága sportkocsin már biztos ott a karcolás.
Szikrát szór szemem, sikoltok, nem tudom már, mit teszek…
Megelőztük! „Chow, dögölj meg! Megmutattuk! Ezt neked!”

Csend a válasz.
Vége, vége. Biztos fékez, félreáll,
szitkozódva nézi meg a tönkrevágott Lanciát.
Csak dübörgünk. Senki sem szól. Ericsonom már üres –
zúg a semmi, zúg fülembe… Itt a vége. Fussak el?

„Itt vagyok még! És szeretlek!”, mondja mégis, hirtelen,
és a hangja halk, de elszánt, ismerősen kőkemény.
„Nem kocsim, te érdekelsz csak! Nézz rám!”, kéri. „Itt vagyok!”
Hátranézek. Mint a Gorgó, mint Medúza nagy szeme,
megbűvölt a sárga lámpa, nézem, fogva tart a fény –
és mögötte ott az arca, látom villogó szemét.
Megkövültem. Hangom sincsen. Bámulom és szédülök.
„Állj le! Várlak!”, búg fülembe. Rendületlenül követ.

„Mit akarsz még?!”, suttogok csak. Szédítően szép fiú.
Nézni, nézni azt nagyon tud. Nem véletlenül modell.
„Nem megyek”, nyögöm riadtan. Ő sziszeg már: „Jönni fogsz!”
És kivág, és húz előre, és egyszerre… – jaj! megáll! –
pördül és keresztbe fordul. Felsikoltok: „Istenek!”

„Bassza meg!” A taxisomról messze rí a döbbenet.
Fékcsikorgás.
És megállunk, tőle három centire.

„Itt a pénze. Kösz.” Kiszállok. Csend.
Nem jár itt senki sem?
Üres úton áll keresztbe, vár az autó. Vár a sors.
Jó. Legyőzött. Vége, vége.
Szökni tőle nincs hová.