Dunajcsik Mátyás

BAROKK OLVASÓTEREM

12. fotográfia

Végighúzni az ujjunkat egy öreg könyvespolc bőrkötéses gerincein, végigfuttatni
e végtelenül finom, precíziós műszereket ezeken a tulajdonképpen halott, de
a kezünkben mégis mennyire könnyen életre kelő felületeken, gyakran támad
olyan érzésünk, mintha nem is egymás mellé zsúfolt kötetek sokaságát, hanem
egy nagy, egybefüggő arcot simogatnánk végig a könyvtár cinkosan eldugott
szegletében, és minél öregebbek a könyvek, annál fiatalabbnak képzeljük az
arcot, lévén az idők viharaitól megtépázott és kikopott könyvgerincek puhábban
és engedelmesebben simulnak az ujjaink közé, mint a talán nem is bőrbe, hanem
vászonba vagy papírba kötött újdonságok, így azután nem is lepődünk meg, ha
képzeletünk és lelkünk színpadán olyan vértelen alakítást nyújtanak a közelmúlt
nagy és gazdag szereplői, szemben a fényesre fogdosott nagy monstrumok pápáival,
koldusszegény vagy mesegazdag császáraival és lovagjaival, akik azonnal előttünk
teremnek legendáik és vélt vagy valós történetük hiánytalan fegyverzetében,
és még képesek megrohanni is azt, aki esetleg balgaságában kinyit egy ilyen
élettől duzzadó könyvet, mint ahogyan valahogy hasonlóképpen, hasonló revelációval
kezdődött a fiú útja is, amely utat történelmi kortól függően nevezhetjük
először odisszeának, aztán kálváriának, majd Canossa-járásnak, de akár felfedezőútnak
vagy tanulmányútnak is, csak hogy a kora újkor és napjaink is kapjanak valamicskét
a metaforák e gazdagon kínálkozó gyümölcskosarából, melynek gazdagságát csak
az a könyvtár múlhatta fölül, amelyikbe éppen most lépett be a fiú, akiből
most még csak egy sziluettet látunk, látjuk ugyanis, ahogyan a könyvtár egyik
barokk termének ablakánál áll, és olvas, a kívülről vérszomjas, fegyverét
lóbáló expresszvonat-kereszteshadként beömlő fény pedig aluszékony homályba
borítja vonásainak többi részét, ahogyan homályba borítja szinte a barokk
olvasóterem összes többi sarkát is, kivéve azt a néhány, egészen pontosan
kivehető, aranyló gerendát, pálcát és lemezt, amelyekben a sötétet kettészelve
a napfény maga megmutatkozik, és amelybe a fiú is beleállt, hogy legyen fénye
az olvasáshoz, lévén hogy már az óvodában megtanulta: a félhomályban olvasás
öregkori vaksághoz vezet, ő pedig nem akart vak lenni, pedig a sorspárhuzam
Miltonnal néhanapján még csábította is, de aztán mindig felnézett valami apróság
miatt, mielőtt végleg elhatározta volna magát, és megakadt a szeme valamin,
mondjuk egy ajtókilincsen, vagy egy villanykapcsolón vagy egy gesztenyefán
vagy egy csellistanőn a busz túloldalán, ekkor pedig már nem volt megállás,
mert tudta, érezte, hogy menthetetlenül szerelmes ebbe a világba, és a látás
maga a világ, ha a legegyszerűbb kisdedi logikánkat vesszük elő, hiszen nem
véletlen, hogy a vakokat világtalanoknak is szokás nevezni némi eufemizmussal,
mely eufemizmus valójában csak még tragikusabb színt kölcsönöz ennek a csapásnak,
persze a zenét még vakon is lehet hallgatni, vethetné ellenünk valaki, ekkor
viszont azt mondanánk neki, hogy igen, de egyrészt a zene már nem is teljesen
ehhez a világhoz tartozik, hanem fél lábbal már valahol máshol van, másrészt
pedig, hogy igen, de vajon mit ér egy szimfónia anélkül, hogy látnánk a harmadik
sor közepén, a brácsásoknál azt a nőt, aki minden nehezebb megoldásnál elmosolyodik,
és a karmesterre néz álmélkodó és végtelenül figyelmes szemmel, mint aki tudja,
hogy csak ővele oszthatja meg hirtelenében a zenének ezt a mély és zsigeri
szeretetét, amit minden bizonnyal csakis ők ketten éreznek át igazán abban
az egész hatalmas épületben és rengeteg ember között, illetve talán még az
a kisfiú az első sorban, akiből később a barokk olvasóterem aranysugarai közt
álló fiú lesz, aki éppen a koncert utáni napon indult el az ösvényen, amely
később az olvasóterembe és arra az útra vezette, amit, mint már korábban említettük,
sok és különböző metaforával illethetünk gusztusunktól függően, mindenesetre
a fiúval éppen a koncertet követő napon történt meg, hogy az utcán sétálva
egyszerre csak megpillantott egy cseresznyefát, amiről mondhatnánk, hogy sok
mindenkivel megtörtént már, és még meg is fog történni, de aztán el kell gondolkodnunk,
vajon tényleg látjuk-e a dolgokat, amiket látunk, és tényleg megtörténnek-e
velünk a dolgok, amik megtörténnek, amíg rá nem jövünk, hogy ez voltaképpen
nem is olyan bizonyos, mert életünk nagy részét úgy éljük le, hogy nem vagyunk
ott, ahol vagyunk, hanem valahol máshol, talán a múltban vagy a jövőben, vagy
ami még ennél is különösebb, hogy voltaképpen nem vagyunk sehol, a cseresznyefa
viszont ott volt, ahol, a fiú pedig ott állt előtte, és látta, azzal a látással,
ami miatt soha többé nem akart lemondani a szeme világáról, mert a fa úgy
állt előtte, mint a két lépés között hirtelen megdermedt táncos vagy az éppen
támadásra készülő, félmozdulatba fagyott harcos, felemelt karddal, ezerértelmű
hieroglifaként, amelyből, a fiú tudta, minden kérdésére minden választ le
tudna vezetni, ha egy ismeretlen hatalom ki nem mozdítja ebből a metszően
éles figyelemből, ha a mellette elhaladó biciklista nem löki meg, amitől ugyan
az egyensúlyát nem vesztette el, mégis körbe kellett néznie, az őt körülvevő
világ pedig olyan erővel és részletgazdagsággal tört rá a korábban egyetlen
cseresznyefa képével is csak alig megbirkózni tudó fiú tudatára, hogy aztán
mégis elájult, és elterült az aszfalt puhán és szürkén elnyúló felületén,
tompán és boldogan figyelve a szemhéjára belülről kiülő színes cseresznyevirágokat,
hogy aztán évekkel később ugyanezzel a látással figyelje egy biztonságosan
egyhangú és szabályos szerzetesi cella magányában az asztala elé, az ablakmélyedésbe
helyezett miniatűr cseresznyebonsait, amelyet a felszentelésére kapott egy
japán barátjától, és amely heves viták tárgya volt annak idején két emelettel
feljebb, az apát szobájában, lévén hogy mi szüksége lehet egy keresztény szerzetesnek
efféle keleti csecsebecsére az elmélyülés mély kútjának alján, ami a szerzetesi
élet, ám a fiú alázatos, de gyémántkemény érvei és történetei a keletre vetődött
misszionáriusokról és jezsuitákról végül meggyőzték az ősz, sasorrú férfit,
hogy végül is semmi sem lehet veszélyes, ami ilyen kristályos tisztasággal
jelképezi az emberi akarat diadalát a természet felett, mint ez a fácska,
amely lehetne akkora is, hogy teljesen beborítsa az ifjú szerzetes celláját
susogó ágaival, mégsem nagyobb két élére állított Bibliánál, életerejének
robbanó áradása pedig ebbe az egyetlen gyertyalángba koncentrálódik, mint
ahogyan a jó hívő hite is egyetlen pontba sűrűsödik, mely pont persze a megfelelő
esetben nem más, mint Isten. Az apát egy ideig felhúzott szemöldökkel az iroda
plafonjára festett Krisztus arcát fürkészte, kérlek, kérlek, Uram, adj egy
érvet, amivel meg tudnám őrizni a méltóságomat ez előtt a forrófejű fiú előtt,
akit vagy azonnal ki kell innen utasítanom, vagy pedig ezentúl is ráhagyni
mindent, de mindent, még ha nőket és szerencsejátékosokat látna is vendégül
a cellájában, a kolostor krónikájába pedig – amelybe évszázadok óta jegyezték
fel az apátok a fontos és kevésbé fontos események örökkévalóságba futó láncolatát,
de nem csak életük – amely egyben a kolostor élete is volt – fontos és kevésbé
fontos eseményeit, de saját belső vívódásaikat is – be kell jegyezzem, hogy
azt hiszem, Uram, egy szenttel vagy misztikussal van dolgunk már megint, vagy
pedig maga az ördög jött közénk egy ilyen figyelemre méltó emberalak formájában,
de miért, miért, Uram, hogy a vállamra rakod ezeket a terheket, ha szentet
akarsz csinálni, a világ összes kolostora közül miért épp az enyémbe kellett
besétálnia. Hallgatás, beleegyezés. Fiat. Egy napon, talán éppen azon a napon,
amikor közénk jöttél, fiam, azt mondtad, hogy a teremtés csodája olyan hatalmas,
hogy minden, de minden kérdésre tiszta és világos választ lehet kapni annak
a lehető legkisebb részletéből is, lévén hogy annak minden egyes apró hajlata,
szöge, momentuma tartalmazza önmagában az egész teljességét vagy valami hasonlót,
igaz, igen, atyám, rendben van, és ugye látod azt a köteg üres papirost is
abban a ládában, igen, atyám, akkor hát rendben van ez is, szükséged van-e
bármi egyébre a továbbiakban, naponta három órára a könyvtárban és kettőre
a kerengőben, amikor nem háborgatnak, egyébként sem fognak háborgatni, minek
köszönhetem ezt a kegyet, atyám, annak, hogy meg fogod szolgálni, fiam, távozhatsz,
most csináltam meg életem legnagyobb őrültségét, verte a fejét az apát tömörfa
asztalának intarziás lapjába, miután becsukódott az iroda ajtaja, de nem sokáig
volt ideje saját magán töprengeni, ami nem is üdvös dolog, lévén az értelem
a Sátán adománya, a tiltott fa gyümölcse, a baj csak az, hogy egyben az egyetlen
fegyverünk is a bűn ellen, így oly módon kell használnunk, ahogyan a lovag
hadat visel a béke érdekében, kardjával pedig sebeket gyógyít meg, mivel mennie
kellett a misére, ám ha Istennek mégse lenne ínyére a dolog, hogy így kivételezek
ezzel a fiúval, előbb-utóbb tudtomra adja, egyelőre hallgatás-beleegyezés,
hallgatás-beleegyezés, visszhangzottak az apát elmorzsolt szavai a kőfolyosó
boltívei alatt, mint egy tompa és súlyos harang kongása, és mire az apát elért
a templomba, már egyenes volt a tartása és a tekintete, a tekintélyéről nem
is beszélve, ami maga is kitisztult, és régi fényében tündökölt, mert ezekben
a pillanatokban az apát kissé úgy érezte magát, mintha a fiúéhoz hasonló érzések
lennének úrrá rajta, bár persze közel sem olyan intenzitással, de mégis, mindent
érteni vélt ezen a világon, és tudni vélte, hogy minden úgy van jól, ahogyan
elvégeztetett, csak egyetlenegy dolgot nem értett, hogy miért néznek rá olyan
különös megütközéssel a többiek, pedig ha mielőtt kimegy, megnézte volna magát
a láda fölött függő pajzs ezüstös tükrében, akkor láthatta volna az asztal
intarziájának homlokába nyomódott mintázatát. De amikor úgy érezzük, hogy
nagy dolgokkal foglalkozunk, a kicsik könnyen kicsúsznak a kezünk közül. A
fiú a továbbiakban már nagyon kevés emberrel kommunikált, jobban mondva mindenkivel
kommunikált, aki megszólította, de ezekből egyre kevesebb lett az idők folyamán,
egyszer, talán három héttel az elvonulása után az apát megkérdezte, de hogyha
mindegyik kis fűszálból ki lehet olvasni a mindenséget, akkor minek a könyvtár,
és minek a könyvek, minek az a három óra a barokk olvasóteremben, a dohos
polcok és még dohosabb fóliánsok között, ahol az ember a magas könyvrakások
miatt folyton úgy érzi, mintha egy leszakadni készülő lavina alatt lapozgatna,
minek az a naponta három óra a szekrények cirádái és aranyozásai és az ablakon
betörő aranysárga fénypászmák között, az ember még azt hinné, hogy ezekből
a könyvekből meríti az anyagot ahhoz, amit a nap további részében ír, könnyedén
és elegánsan, mintha csak simogatná a papír felületét, mintha táncolnának
a nyurga és iskolás betűk a törtfehér papíron, és mondhatná az ember, hogy
ugyan-ugyan, hát így nem nehéz olyan sokat írni, mire a fiú egy kicsit elgondolkozott,
majd pedig válaszolt, maga is kíváncsian, hogy vajon mit fog mondani. Azt
hiszem, a könyvek a szavak miatt kellenek, tudja, atyám, a szavak miatt kell,
a szavaknak semmi közük ugyanis a teremtés művéhez, azok kívül vannak a játékon,
és az emberek találmányai, hogy megértsék ezt az egészet, főként persze a
teremtés művét, hiszen még a genezist magát is csak úgy tudták elképzelni,
hogy szavakkal történt, ebből viszont egyértelműen következik, hogy a szavak
nem részei a teremtésnek, ahogyan az ecset sem része a megfestett képnek,
sem a toll a könyvnek, ezért aztán ha csak magamnak volnék, egyáltalán nem
törődnék a szavakkal, egyszerűen elszállnának mellettem, mint a legyek, de
hát – ugye? – nem elég az, ha csak én értem meg a dolgokat, hanem ezt az egészet,
ezt a csodát valahogyan át kell adni, lefordítani, ha úgy tetszik, és ehhez
kellenek a papirosok meg a szavak, a szavak pedig makacs dolgok, nehezen lehet
őket rábírni, hogy ne magukról beszéljenek, ezért aztán folyamatosan uralkodni
kell felettük, jobban ismerni mindegyiket saját magánál, ehhez pedig olvasni
kell, naponta legalább három órát, mert én egy olyan dallamot játszom, aminek
a hangszere… szóval képzeljen el egy kalitkát, benne ezer és ezer különböző
színű és fajú madárral, mindegyik összevissza csipog, cserreg, csattog, csicsereg,
kaffog, bömböl, búg, dürrög, hahotázik, jajong, énekel, nyikorog, és nekem
ezeket valahogyan rá kell vennem, hogy összhangban, a szólamot egymástól át-
meg átvéve énekeljenek, ilyen hangszer ez, és jól tudjuk, hogy naponta három
óra gyakorlás még egy parlagi furulyásnak is szükségeltetik, már ha nem csak
skálázni akar egész életében. A végére már egészen kiszáradt a torka, amíg
rá nem jött, hogy két hete most beszélt először ennyit egyhuzamban; az apáton
pedig látszott, hogy beéri ezzel a válasszal, nem tudakozódik tovább, és nem
tesz fel kérdéseket, mely kérdések egyébként nem voltak sohasem számonkérők,
de még kevésbé megalázkodók, nagyjából úgy kérdezte meg néhány dologról, mintha
a testvére volna, aki nemrég átlátogatott a szomszédos kolostorba, az apát
pedig azt kérdezné tőle, hogy ott is ugyanolyan párás-e a levegő, mint amilyen
itt volt pár hete, bólintottak, és elmentek egymás mellett, mind a kettő a
dolgára, a fiú vissza a cellába, mert éppen végzett a könyvekkel, az apát
pedig az irodájába, két ellenkező irány és két teljesen különböző ember, mégis,
amikor beléptek a szobájukba, mindkettő azt mormolta magában, lehet, hogy
ezt nem kellett volna, de most már mindegy. A fiú örült neki, hogy újra a
cella biztonságában találta magát, mert érezte, hogy hamarosan el fog kezdődni;
egyelőre csak leült az asztalhoz, és hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta az
ismerős érzés, amit akkor érzünk, ha valaki áll a hátunk mögött, aztán szépen,
lassan a cseresznyebonsaira emelte a tekintetét, nem úgy, mintha maga elé
tett tárgyat vizsgálna, inkább mintha ablakon nézne keresztül, az asztal fölötti
nyíláson befújt a szél, és egy kicsit megrezegtette a fácska leveleit, így,
finoman, mintha csak jelezni akarnának, hogy itt vagyunk, aztán ahogyan a
fiú egy kicsit összeszűkítette a szemét, a részletek, a milliónyi apró részlet
elkezdett önmagától kibontakozni, mint amikor a rózsa nyílását látjuk egy
természetfilmben, egyik szirom a másik után, a törzs göcsörtjei, hajlásának
szögei, a levelek kis napernyői, amint kényesen illegetik magukat a napfény
felé, a levelek recézete, a zöld árnyalatainak katalógusa, aztán a göröngyök
a törzs lábánál, a fekete földdel lazán elkeveredő homokszemcsék, kristályok,
ikozaéderek, piramisok és kubusok sosem látott, egymásra dobált tömege, miközben
maga a fácska, az egész jelenség önmagában nemhogy nem tűnik el az érzékeknek
ebben a meghatározhatatlan részegségében, de egyre tündöklőbben áll a középpontban,
mígnem a fiú végre betelni látszik a dologgal, és munkához lát, a fácskára
fel-feltekintve, a feléje záporozó információdarabkákból elkap egyet-egyet,
csak úgy, röptében, aztán ezeket papírra veti, és innen már elindulhat a levezetés,
mert attól kezdve, mint a kagyló bensejében rekedt koszdarab köré, odagyűlnek
a többiek, és ezek után már az egyik adat úgy kapcsolódik bele a másikba,
mint a fogaskerekek, csak arra kellett vigyáznia, hogy a szavak szép libasorban
kövessék egymást, és ne toluljanak egymás nyakára, vagy ami még kínosabb,
ne olvadjanak össze más szavakká, és ez így ment jó néhány hónapon keresztül,
anélkül, hogy a fiúban vagy az apátban felmerült volna bárminemű kétely a
dologgal kapcsolatban, három óra a barokk olvasóteremben, kettő a kerengőben
és a többi a cella hűvösében, ahol a fiú továbbra is könnyed, ruganyos, bár
kissé iskolázatlan betűkkel fogyasztotta a mellette tornyosuló papirosokat,
mígnem egyszerre csak történt valami, ki tudja, milyen okból, egyszerűen csak
megtörtént, mint ahogyan egyszer minden ok nélkül elejtünk egy vázát, vagy
elvétünk egy írásjelet, de akár úgy is mondhatnánk, hogy filmszakadás következett
be a fiúban, ahogyan mi is hirtelen elvesztjük szem elől a cellát és a benne
lévő egyszerű kis facsemetét, a következőkben pedig már csak a fiút látjuk
egy eddig teljesen ismeretlen helyen, csak azt nem értem, hogy akkor most
hogy az istenharagjában lehet itt, barátocskám, ha egyszer olyan jól ment
magának ez a papirosozás, kérdezte a pult másik oldalán álló férfi a fiútól,
aki egy láthatólag használtan, a kolostor jótékonysági célból összegyűjtött
ruhái közül választott zakóban álldogált vele szemben, egy pohár borral a
kezében, amit aztán felemelt, a fény felé tartott, és elkezdett felé hunyorogni,
most megint mit csinál. A kurva életbe, a kurva életbe, mondogatta a fiú,
és már csak nevetni tudott, gondolkodni vagy inni nem, egy pohár bor, a kurva
életbe, csak egy pohár bort látok, nem érti? de uram, nem lehet, hogy éppen…
de a férfi végül nem fejezte be, csak elindult, hogy kiszolgáljon egy másik
vendéget, mint ahogyan az amputált karú emberek levágott végtagjai esténként
viszketni kezdenek, vagy amikor meghal valakid, akivel együtt éltél, és a
temetés után három héttel is még mindig őt szólongatod a konyhában, átrendezed
a bútorokat, a könyveket a polcon, de érzed, hogy még mindig, még mindig maradt
üres, betöltetlen hely a szobában, mesélte néhány héttel később valakinek,
aki jóval fiatalabb volt nála, de aztán felhagysz a szólongatással, és pár
nappal később elmosolyodsz a tükörbe nézve, bár szégyelled magad miatta, de
mégis így van, és hogy azt a napot soha nem fogja elfelejteni, amikor ott
volt a buszmegálló fölött, a dombon, és tudta, hogy akkor, hát akkor most
valahogy vége van, talán soha többé nem fog visszajönni ez, ez az ajándékféle,
nem valószínű, hogy bármilyen oka volna, valami bűn vagy félrelépés, nem,
mert abban az esetben az adománynak is kellett volna legyen valamilyen logikus
magyarázata, amivel viszont nem rendelkezett, ő pedig ott állt azon a kis
dombon, a megálló fölött, és azt gondolta magában, milyen szerencse, hogy
az embereknek általában egynél több arcuk van, nem úgy, mint a tárgyaknak,
mert akkor nagyon rosszul érezné magát, így azután a poggyászát, ami persze
tele volt tárgyakkal, ott is hagyta a domb tetején, ott figyelt a kopottas,
tégla alakú bőrönd, mint valami vén öregasszony, aki a fiát látja elmenni,
majd lassan, ahogy beesteledett, furcsa és szögletes kiegészítője lett az
elsötétülő horizontnak, amikor a tücskök ciripelni kezdtek, és az egész tájra
rásimult az éjszaka kendője, míg végül aztán azt is egykedvűen fogadta, ahogyan
kopogni kezdtek rajta az esőcseppek. Innen felállni, az aztán nem lesz semmi,
gondolta magában a fiú, és elindult a város felé, igazából nem is tudta, mit
kezdhetne magával, egyáltalán, mihez ért, mit tudna csinálni, hiszen már egészen
fiatalon bevonult a kolostorba, és bár még most is nagyon fiatal volt, valahogy
úgy érezte, hogy elhaladtak – nem is felette, hanem leginkább mellette – az
évek, de végül is volt két többé-kevésbé erős karja, és gondolkodni is tudott,
így nem lehetett baj, eléggé könnyen el tudott helyezkedni egy cégnél, kegytárgyakat
árusítottak, mindenfélét, Megváltókat, Szűz Máriákat, Szent Józsefeket és
Szent Antalokat mindenféle méretben és minőségben, meg könyveket és szenteltvíztartókat,
képeket a híres kegyhelyek fényképeivel, ő rakosgatta fel őket a polcra mind,
a Megváltókat ár, a Szűzanyákat magasság szerinti sorrendben, meg néha besegített
a raktározásnál is, de a könyveket többé nem nyitotta ki, nem merte, vagy
éppen nem volt kedve hozzá, legalábbis egy ideig, amíg „visszatalál a megfelelő
útra”, ahogyan a cégvezetőjének mondta, akinek ugyanolyan sasorra volt, mint
az apátnak, csak éppen a haja nem volt ősz, hanem dús és fekete, és könnyen
lehet, hogy a fiú e miatt a sasorr miatt választotta inkább ezt a céget a
másik, szállítmányozási vállalat helyett, ahol még munkát ajánlottak neki,
mindenesetre lassan levetkőzte kolostori szokásainak nagy részét, kivéve a
hangtalan járás képességét, amivel időnként akaratlanul is halálra rémisztette
a munkatársait, ezenkívül pedig megmaradt a két óra, ezúttal nem a kerengőben,
ahová értelemszerűen már nem volt bejárása, hanem egy közeli parkban, egy
mesterséges tó partján, egy padon, ahová ha leült, mindig mosolyognia kellett,
hogy tényleg nem lát semmi egyebet, mint egy mesterséges tavat, aminek egy
kissé fodrozódik a vize, és zöldes az árnyalata, meg néhány fát, kavicsokat,
ilyesmit, de hamarosan már csak ült ott egykedvűen és üresen, és amikor egy
éppen arra járó, a kelleténél közvetlenebb volt rendtársa leült mellé, és
megkérdezte, hogy mit csinál éppen, azt mondta, hogy tudod, a dolgokon kívül,
azokon a dolgokon kívül, amiket mi viszünk a világba, mint például a kávéfőzők
és a féltékenység, azokon kívül a mindenséget az isteni lényeg tölti ki, ez
a teremtés művének láthatatlan kötőanyaga és közege is egyben, ha pedig eléggé
ügyesek vagyunk ahhoz, hogy teljesen kiürítsük magunkból az összes felesleges
dolgot, akkor a bennünk támadt vákuumba rögtön beáramlik az isteni lényeg,
lévén hogy nem szenvedheti az ürességet, bár voltaképpen maga is az, de másfajta,
olyan üresség, ami egyben telítettség is, emlékszel, horror vacui, ahogyan
azt a latintanár testvér a fejünkbe verte annak idején. Mert azt, hogy bambulok,
nem volt szíve a rendtársa szemébe mondani, bárhogy akarta volna is, így a
dologból csak egy újabb mosoly maradt, miután a másik felállt és távozott,
meg aztán maga sem tudta, hogy a kettő talán nem ugyanaz-e végső soron, már
ha ennek az okfejtésnek egyáltalán lenne valami értelme vagy szükségszerűsége,
így nem is törődött vele többet, csak visszaemlékezett a kolostorból való
kicsapatásának valódi, gyakorlati okára, ami egyben arra is magyarázatot adott,
hogy miért nem merte kinyitni raktározás közben sem a cég könyveit, a jelentéseket
a dél-afrikai missziók csodálatos eredményeiről, az újabb és újabb Szent Ágoston-kiadásokat
és a számlálatlan méretben, színben és betűtípusban árusított Bibliákat, mert
félt attól, hogy ugyanaz történik majd vele, mint régen a kolostor barokk
olvasótermének cirádás, aranyozott falai között, az ablakból beömlő, szintén
aranysárga fényben, hogy tudniillik kinyitott egy könyvet, amit éppen olvasni
készült, és a könyvben nem voltak benne a betűk, csak tiszta és üres lapokat
látott, és semmi egyebet, jobban mondva az, hogy üres lapokat látott, nem
is a megfelelő kifejezés, lévén hogy a könyvből tényleg eltűntek a betűk,
mintha sosem lettek volna ott, és nem is vándoroltak vissza azután, hogy a
fiú visszatette őket a polcra, aztán leemelt egy másikat, és szintén nem talált
benne semmit, csak a ropogós, fehér lapok pörögtek az ujjai között, mint a
fagyöngyből faragott olvasó szemei a kezében, ha imádkozott, és ugyanígy volt
a harmadik, negyedik, ötödik kötettel is, mígnem a könyvtár veszteségei már
aggasztó méreteket öltöttek, lévén hogy a fiúnak igen jó ízlése volt, így
aztán drága és ritka könyveket vett le a polcról, és tett ily módon használhatatlanná,
mígnem a könyvtáros rajtakapta, és a saját testével állta el a fiú útját a
legfontosabb és gyakorlatilag beszerezhetetlen példányok előtt, ide be ne
tegye többé a lábát, amíg én élek, és most pedig azonnal húzzon el innen,
hát így történt, végül is nem csaptak botrányt és semmi effélét, a fiú pedig
csak azt sajnálta, hogy az apát által búcsúajándékként adott buszmenetrendet
sem tudta elolvasni, de most már mindegy, gondolta magában, és hagyta, hogy
elhatalmasodjon rajta az ismerős érzés, amit akkor érzünk, ha valaki áll a
hátunk mögött, amíg meg nem szólította az apát, aki valóban ott állt mögötte,
a kezében egy kisebb csomaggal. Mondja, leülhetek ide maga mellé, hogyne,
egészen nyugodtan, mondta a fiú, aki egy kissé hunyorogni kényszerült az éppen
lebukó nap fényének utolsó, metsző sugarai miatt, amelyeket még éppen megszűrtek
egy kicsit a tó túloldalán virágzó cseresznyefák ágai, nem nagyon, csak éppen
annyira, hogy egyfajta lapos, műtermi fénnyel árasszák el a tó körül elterülő
dús, zöld pázsitot és az azon túl álló néhány tölgy- és fűzfaligetet, a távolban
pedig a város házait és toronyházait, amelyek szintén egy kicsit hunyorogni
látszottak a késő délutáni párában, amitől a munkából hazatérő emberek egy
kissé kényelmetlenül érezték magukat mind, beleértve az apátot is, aki most
leült a padra, és a térdére fektette az egyszerű, szürke papírba burkolt csomagot,
hogy van, a lehetőségekhez képest remekül, tudom, hogy nem szereti, ha háborgatják
a napnak ebben a szakában, egyébként sem szoktak háborgatni, így ezúttal kivételt
teszek, rendben van, de mondja, mi hozta ide, amit a kezemben lát, azok a
maga munkái legépelve és megszerkesztve, ma este találkozom a kiadóval, hogy
megbeszéljem vele a részleteket, az egyetlen dolog, amit tennie kéne, hogy
aláírja ezt a szerződést itt, amivel elismeri, hogy maga írta ezeket, de gondolom,
látni szeretné a munkáját is, kérem, nyissa ki, de a csomag csak esetlenül
lebegett kettejük között, az apát kezében, a fiú ugyan kinyújtotta érte a
kezét, de miközben ott tartotta fölötte, számolni kezdett, egy, kettő, három,
majd a keze visszasiklott az ölébe, és nem mozdult, mintha nem is lett volna
ott soha, nézze, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ön írja alá azt a papírt,
és az ön neve alatt adják ki, de miért. Emlékszik arra a napra, amikor odaadta
nekem a papirosokat, és lehetővé tette, hogy a saját napirendem szerint éljek
a kolostorban, atyám, igen, fiam, nos, akkor megkérdeztem, hogy mivel érdemeltem
ki a kegyet, ön pedig azt válaszolta, hogy majd meg fogom szolgálni. Mert
azt az arcot, amit a kiadó és az apát vágott volna, amikor a szépen legépelt
és megszerkesztett kézirat helyén csak üres papirosokat találnak, nem szívesen
képzelte volna el, bármilyen mulatságos lett volna is végeredményben, ám mielőtt
elment volna az apát, még odaszólt neki, hogy várjon, a homlokára ragadt egy
cseresznyevirág, ne mozduljon, és egy könnyű simítással lesodorta az apró,
fehér kis lebernyeget az öreg arcról, amit most valószínűtlenül fiatalnak
érzett, és váratlanul a barokk olvasóterem képe merült fel benne, és a gondolat,
hogy végighúzni az ujjunkat egy öreg könyvespolc bőrkötéses gerincein, végigfuttatni
e végtelenül finom, precíziós műszereket ezeken a tulajdonképpen halott, de
a kezünkben mégis mennyire könnyen életre kelő felületeken, gyakran támad
olyan érzésünk, mintha nem is egymás mellé zsúfolt kötetek sokaságát, hanem
egy nagy, egybefüggő arcot simogatnánk végig a könyvtár cinkosan eldugott
szegletében, és minél öregebbek a könyvek, annál fiatalabbnak képzeljük az
arcot, lévén az idők viharaitól megtépázott és kikopott könyvgerincek puhábban
és engedelmesebben simulnak az ujjaink közé.