Dragomán György

TULIPÁNOK

Az ébresztőórát este a párnám alá dugtam, hogy csak én halljam meg a csengését,
és anya ne ébredjen fel, de az óra még nem is szólt, és én már ébren voltam,
annyira készültem a meglepetésre. Levettem az íróasztalról a nikkelezett kínai
zseblámpámat, kihúztam a vekkert a párna alól, rávilágítottam, háromnegyed
öt volt, lenyomtam, hogy ne csengjen, aztán levettem a szék hátáról a ruhákat,
amiket este odakészítettem, és gyorsan felöltöztem, de közben végig vigyáztam,
hogy ne csapjak semmi zajt. Amikor a nadrágomat húztam, véletlenül belerúgtam
a székbe, de szerencsére nem borult fel, csak nekikoppant az asztalnak, a
szobám ajtaját is óvatosan nyitottam ki, de tudtam, hogy nem fog megnyikordulni,
mert azelőtt való nap bedörzsöltem gépzsírral a zsanérokat. Odamentem a pohárszékhez,
nagyon lassan kihúztam a középső fiókot, kivettem a nagy szabóollót, amelyikkel
anya a hajamat szokta nyírni, aztán kinyitottam a bejárati ajtón a jálézárat,
és nagyon halkan kimentem, az első lépcsőfordulóig nem is futottam, csak onnan
kezdve kezdtem el rohanni lefele a lépcsőn. Mire leértem a blokk elé, már
egész kimelegedtem, úgy mentem a kispark felé, mert ott, a csorgó mellett,
a díszágyásban nőttek a legszebb tulipánok a városban.
Akkor már fél éve apa nélkül voltunk, úgy volt pedig, hogy csak egy hétre
utazik el, a tenger mellé ment, egy kutatóállomásra, nagyon sürgős ügyben,
amikor elbúcsúzott tőlem, mondta, hogy mennyire sajnálja, hogy nem vihet magával,
mert a tenger olyankor, késő ősszel igazán felejthetetlen látvány, sokkal
haragosabb, mint nyáron, hatalmas, sárga hullámokat vet, csupa fehér tajték
minden, ameddig csak a szem ellát, nem baj, ígéri, hogy ha hazajön, akkor
majd engem is elvisz, és megmutatja nekem, nem is érti, hogy történhetett,
hogy már elmúltam tízéves, de még mindig nem láttam a tengert, mindegy, majd
bepótoljuk ezt is a többi bepótolnivalóval, semmit se kell elkapkodni, lesz
majd mindenre idő bőven, mert előttünk az élet, ez apa egyik kedvenc mondása
volt, én sose nagyon értettem, hogy mit jelent, mikor aztán nem jött haza,
sokszor gondolkoztam rajta, és az a búcsú is sokszor eszembe jutott, az, amikor
utoljára láttam, szürke furgonnal jöttek apáért a kollégái, épp az iskolából
jöttem hazafele, amikor indultak, ha nem maradt volna el az utolsó óránk,
a természetismeret, nem is találkoztam volna velük, épp szálltak be a furgonba,
mikor odaértem, nagyon siettek, apa kollégái nem is akarták engedni, hogy
beszéljen velem, de apa keményen rájuk szólt, hogy ne csinálják ezt, nekik
is van gyerekük, tudják, milyen ez, öt percen már nem múlik semmi, és akkor
az egyik kollégája, egy szürke öltönyös, magas, fehér hajú férfi megvonta
a vállát, és azt mondta, hogy nem bánja, öt percen itt már tényleg nem múlik
semmi, na és akkor apa odajött hozzám, megállt előttem, de nem simogatott
meg, nem is ölelt meg, hanem végig a zakóját fogta, két kézzel tartotta maga
előtt, és úgy mondta el ezt a tengerdolgot, hogy sürgősen szükség van rá abban
a kutatóintézetben, egy hétig lesz ott, ha nagyon súlyos a helyzet, akkor
egy kicsit tovább, addig, amíg rendbe nem szedi a dolgokat, és akkor mesélt
még egy kicsit a tengerről, de aztán az a magas, ősz hajú kollégája odajött
hozzánk, és apa vállára tette a kezét, és mondta, hogy jöjjön, doktor úr,
letelt az öt perc, most már menni kell, mert különben lekéssük a repülőt,
apa akkor lehajolt, megpuszilta a homlokom, de megölelni nem ölelt meg, és
mondta, hogy vigyázzak anyára, legyek jó fiú, mert most én leszek a férfi
a házban, úgyhogy becsüljem meg magam, és én meg mondtam, hogy jól van, jó
leszek, és ő meg magára vigyázzon, és a kollégája akkor rám nézett, és azt
mondta, hogy ne aggódj, öcskös, majd mi vigyázunk a doktor úrra, és kacsintott
egyet, aztán kinyitotta apának a furgon oldalsó ajtaját, és segített neki
beülni, a sofőr közben beindította a motort, és ahogy becsapódott apám mögött
az ajtó, indultak is, én meg felkaptam az iskolatáskámat, és megfordultam,
és mentem a lépcsőház fele, mert szereztem egy új csatárt a gombfocicsapatomba,
és ki akartam próbálni, hogy tényleg olyan jól csúszik-e a viaszosvásznon
is, mint a kartonon, nem maradtam ott, és nem is integettem, és nem néztem
a furgon után, nem vártam meg, hogy eltűnjön az utca végén. Tisztán emlékszem
apa arcára, borostás volt, cigarettaszagú, nagyon-nagyon fáradtnak látszott,
a mosolya is olyan féloldalas volt, sokat gondolkoztam rajta, de nem hiszem,
hogy sejtette volna előre, hogy nem fog tudni hazajönni, egy hétre rá csak
egy levelet kaptunk tőle, azt írta, a helyzet sokkal súlyosabb, mint amire
számítottak, részleteket sajnos állambiztonsági okokból nem írhat, de egy
darabig még ott kell maradnia, ha minden jól megy, pár hét múlva talán kap
egy-két nap szabadságot, de egyelőre minden pillanatban szükség van rá. Azóta
küldött még egypár levelet, úgy három-négy hetente, és mindegyikben írta,
hogy már nemsokára hazajön, de aztán még karácsonyra se tudott eljönni, és
szilveszterre is hiába vártuk, és már benne voltunk az áprilisban, és már
levelek se jöttek, és kezdtem azt gondolni, hogy apa igazából külföldre szökött,
úgy, mint egyik osztálytársamnak, Egonkának az apja, aki átúszta a Dunát,
és Jugoszláviába ment, és onnan meg Nyugatra, de azóta se kaptak felőle semmi
hírt, úgyhogy azt se tudják, hogy él-e egyáltalán.
Hátul, a blokkok mögött mentem, mert nem akartam senkivel találkozni, nem
szerettem volna, hogy bárki is megkérdezze, hogy hova indultam én ilyen hajnalban.
A csorgónál szerencsére nem volt senki, úgyhogy szépen átmásztam a láncon,
be a virágágyásba, a tulipánok közé, és elővettem a nagyollót, és elkezdtem
levágni a virágokat, egész lent, a föld fölött vágtam el a szárukat, nagymamám
mondta egyszer, hogy minél lejjebb metszi el az ember a tulipánok szárát,
annál tovább tartanak, legjobb, ha mindjárt levelestül levágjuk az egészet,
először csak huszonöt szálat akartam levágni, de valahol tizenötnél elvétettem
a számolást, úgyhogy csak vágtam egyiket a másik után, tiszta harmat lett
a kabátom meg a nadrágom is, nem törődtem vele, apára gondoltam, hogy ő is
valahogy így csinálhatta minden évben, ő is így vághatta a tulipánokat minden
tavasszal, anya nagyon sokszor elmesélte, hogy apa tulipánokkal kérte meg
a kezét, tulipáncsokrokkal udvarolt neki, és a házassági évfordulójukat is
mindig tulipánokkal ünnepelte, minden április 17-én hatalmas csokrokkal lepte
meg, reggel, mire felébredt, mindig ott várták a virágok a konyhaasztalon,
és én tudtam, hogy ez a mostani éppen a tizenötödik évfordulójuk lenne, és
azt akartam, hogy anya akkora nagy csokrot kapjon, amekkorát még eddig soha.

Annyi tulipánt levágtam, hogy már alig bírtam rendesen fogni őket, ahogy megpróbáltam
magamhoz ölelni a virágokat, a csokor szétcsúszott a kezemben, akkor magam
mellé fektettem a virágokat a földre, leráztam az ollóról a harmatot, és úgy
vágtam tovább egyik szárat a másik után, apára gondoltam közben, hogy ő is
ugyanezzel az ollóval vágta a virágokat, a kezemre néztem, próbáltam elképzelni
apa kezét, de hiába, mert csak a saját vékony, fehér kezemet láttam, az ujjaimat
az olló kopott fémgyűrűiben, na és akkor egy öreg bácsi egyszer csak rám kiáltott,
hogy mit csinálok, azonnal menjek oda, hogy képzelem, hogy csak úgy levágom
a virágokat, tudjam meg, hogy ki fogja hívni a rendőröket, és én javítóintézetbe
fogok kerülni, ahova való vagyok, odanéztem, szerencsére nem volt ismerős,
úgyhogy odakiáltottam neki, hogy fogja be a száját, és virágot lopni nem bűn,
aztán zsebre tettem a nagyollót, két kézzel felnyaláboltam a földről a tulipánokat,
egypár szál ott is maradt, aztán a másik oldalon kiugrottam az ágyásból, hallottam,
hogy utánam kiáltja, hogy szégyelljem magam, hogy beszélek, nem baj, felírta
a karszámomat, de vissza se néztem, mert tudtam, hogy nem írhatta fel, mert
direkt abban a kabátomban jöttem, amelyikre nem volt felvarrva az iskolai
karszám, úgyhogy szaladtam szépen hazafele, két kézzel fogtam a virágokat,
nehogy megtörjenek, a tulipánfejek egymáshoz ütődtek, egyszer-egyszer az arcomhoz
értek, a széles levelek is suhogtak-zörögtek, olyan szag volt, mint amikor
a füvet nyírják, csak sokkal erősebb.
Amikor felértem a negyedikre, megálltam az ajtó előtt, és leguggoltam, és
óvatosan a lábtörlőre fektettem a virágokat, aztán felálltam, és lassan kinyitottam
a bejárati ajtót, átléptem a virágokon, aztán csak álltam ott, a sötét előszobában,
és hallgatóztam. Anya szerencsére nem ébredt még fel, úgyhogy bevittem szépen
a konyhába a sok tulipánt, letettem az összeset a konyhaasztalra, bementem
a spájzba, a polc alól elővettem a legnagyobb uborkásüveget, odavittem a csaphoz,
megtöltöttem vízzel, aztán odatettem a konyhaasztal közepére, és szépen beletettem
a tulipánokat, annyi volt, hogy nem is fért bele mindegyik az üvegbe, vagy
tíz szál kimaradt, azokat betettem a kagylóba, aztán odamentem az asztalhoz,
és amennyire tudtam, megpróbáltam megigazítani a csokrot, de nem nagyon sikerült,
a tulipánok a sok levél miatt eléggé összevissza álltak, volt, amelyik túl
rövid volt, volt, amelyik túl hosszú, láttam, hogy muszáj lesz egyformára
vágni a szárukat, ha azt akarom, hogy kinézzen valahogy a csokor, és akkor
az jutott eszembe, hogy ha elővenném a kamrából a nagy mosófazekat, akkor
abban az összes virág elférne, és lehet, hogy még a szárukat se kellene levágni,
úgyhogy odamentem megint a spájzajtóhoz, kinyitottam, aztán lehajoltam, és
kihúztam a polc alól a fazekat, na és akkor hallottam, hogy kinyílik a konyha
ajtaja, és azt is hallottam, hogy anya megszólal, hogy ki az, van itt valaki,
engem nem látott meg, mert a spájzajtó eltakart, de én az ajtó résén át láttam,
hogy ott áll, a hosszú fehér hálóingében volt, mezítláb, és láttam az arcát,
amikor meglátta a tulipánokat, egészen elfehéredett, fél kézzel az ajtófélfának
támaszkodott, a szája meg kinyílt, azt hittem, hogy mosolyogni fog, de inkább
olyan volt az arca, mintha kiáltani akarna, vagy kiabálni, mint hogyha nagyon
dühös lenne, vagy nagyon fájna neki valami, egészen elvicsorodott, és a szeme
is összeszűkült, és hallottam, hogy nagyon mélyeket lélegzik, és akkor lassan
körülnézett ott a konyhában, és amikor meglátta a nyitott spájzajtót, elengedte
az ajtófélfát, és elfésülte az arca elől a haját, és nagyot sóhajtott, és
úgy kérdezte, hogy kisfiam, te vagy az, és akkor én nem szóltam semmit, hanem
csak kijöttem a spájzajtó mögül, és megálltam az asztal mellett, és úgy mondtam,
hogy meglepetést akartam, és kérem szépen, hogy ne haragudjon, nem akartam
rosszat, csak azért csináltam, mert apa megkért, hogy amíg nem lesz itthon,
addig én legyek a férfi a házban, és akkor láttam, hogy anya mosolyogni próbál,
de a szemén látszott, hogy még mindig nagyon szomorú, és mondta, hogy nem
haragszik, egészen mély és érdes volt a hangja, nem haragszik, és nagyon köszöni,
és ahogy ezt mondta, odalépett hozzám, és megölelt, de nem úgy, ahogy máskor,
hanem sokkal, de sokkal erősebben, nagyon erősen magához szorított, úgy, mint
egyszer, amikor beteg voltam, és én is átöleltem, és én is megszorítottam,
és a ruhámon és a hálóingen keresztül éreztem, hogy dobog a szíve, és a tulipánok
jutottak eszembe, az, ahogy a parkban a földön térdeltem, és egyik tulipánt
vágtam le a másik után, és éreztem, hogy anya még erősebben megszorít, és
én is még erősebben szorítottam, és az orrom egészen tele volt még mindig
a tulipánok szagával, azzal a zöld, erős fűszaggal, és akkor éreztem, hogy
anya megrázkódik, és tudtam, hogy mindjárt sírni fog, és azt is tudtam, hogy
akkor én is sírni fogok, és nem akartam, de nem tudtam elengedni, csak szorítani,
és mondani akartam, hogy ne búsuljon, és semmi baj, de nem tudtam megszólalni,
egyáltalán nem tudtam kinyitni se a számat, na és akkor egyszerre megnyomta
valaki a bejárati ajtó csengőjét, keményen rátenyerelt, a csengő nagyon hangosan
és hosszan berregett, egyszer, kétszer, háromszor, és akkor éreztem, hogy
anya elenged, valahogy egyszerre hideg lett az egész teste, és akkor én is
elengedtem, és úgy mondtam, hogy várjon, mert megyek, és megnézem, ki az.

Ahogy odamentem az ajtóhoz, az jutott eszembe, hogy biztos a rendőrök lesznek,
mert mégiscsak felismert a parkban az az ember, és feljelentett, és most itt
vannak, jöttek értem, hogy elvigyenek, mert rongáltam a közvagyont, és leszedtem
a tulipánokat, és akkor azt gondoltam, hogy nem kéne kinyitni az ajtót, de
közben végig szólt a csengő, nagyon hangosan berregett, és már kopogtak is
közben, úgyhogy mégiscsak odanyúltam, megfogtam a jálézárat, és kinyitottam
az ajtót.
Nem a rendőrök voltak, hanem apa kollégái álltak az ajtó előtt, azok, akikkel
annak idején láttam elmenni, annyira meglepődtem, hogy meg se tudtam szólalni,
akkor a magas, ősz hajú rám nézett, és kérdezte, hogy anyukám itthon van-e,
én meg bólintottam, és az jutott eszembe, hogy apa biztos velük küldött ajándékot
a házassági évfordulóra, és épp mondani akartam, hogy jöjjenek be, mert édesanyám
nagyon fog örülni maguknak, de mielőtt megszólaltam volna, az ősz hajú megint
rám szólt, hogy nem hallottam, kérdezett valamit, na és akkor mondtam, hogy
de igen, itthon van, és erre a másik, alacsonyabb is megszólalt, azt mondta,
hogy akkor ők most bejönnek, aztán félrelökött az ajtóból, és tényleg mind
a ketten bejöttek, és megálltak az előszobában, és akkor az alacsonyabb megkérdezte,
hogy melyik az anyám szobája, én meg mondtam, hogy a konyhában van, de már
mentem is előre, és mondtam, hogy itt vannak az apa kollégái, biztos levelet
hoztak, vagy valami ajándékot küldött, anya épp vizet ivott a hosszú fülű
csuporból, amivel a kávéfőzőt szoktuk megtölteni, és megállt a keze a mozdulat
közben, rám nézett, aztán elnézett mellettem, apa kollégáira, és láttam, hogy
a csupor mögött elsápad, és akkor leengedte a bögrét, és láttam, hogy a szája
is megkeményedett, mint amikor nagyon mérges szokott lenni, úgy, és akkor
azt kérdezte nagyon hangosan apa kollégáitól, hogy mit keresnek itt, és úgy
lecsapta a füles csuprot a pultra, hogy mind kiloccsant belőle a maradék víz,
és közben mondta, hogy menjenek innen, de akkor már mind a ketten bejöttek
utánam a konyhába, a magas, ősz hajú nem is köszönt, hanem egyből azt kérdezte
anyától, hogy mi van, maga nem is mondta el a gyereknek, és akkor anyám megrázta
a fejét, és azt mondta, hogy ahhoz magának semmi köze, de a magas, ősz hajú
meg azt mondta, hogy az hiba volt, mert előbb-utóbb úgyis meg fogom tudni,
az ilyesmin legjobb mindjárt az elején túlesni, mert a hazugság csak hazugságot
szül, és akkor anya felnevetett, és úgy mondta, hogy igen, maguk aztán az
igazság barátai, és akkor az alacsonyabb rászólt anyára, hogy fogja be a száját,
és anya tényleg elhallgatott, az ősz hajú meg odaállt elém, és úgy kérdezte,
hogy te, kisfiam, még mindig azt hiszed, hogy az apád kollégái vagyunk, és
akkor én nem mondtam semmit, de éreztem, hogy kihűl a testem, mint tornaórán
felmérőfutás után, amikor előre kell hajolni, mert máshogy nem kap levegőt
az ember, és akkor az ősz hajú rám mosolygott, és azt mondta, hogy tudjam
meg akkor, hogy ők nem az apám kollégái, hanem a belbiztonságtól jöttek, apám
meg le van tartóztatva, mert államellenes szervezkedésben vett részt, úgyhogy
egy ideig biztos nem fogom viszontlátni, méghozzá jó hosszú ideig, mert apám
a Duna-csatornánál lapátol, tudom-e, hogy az mit jelent, azt jelenti, hogy
munkatáborban van, és amilyen széllelbélelt, nem fogja sokáig bírni, és nem
fog onnét visszajönni soha többet, lehet, hogy nem is él már, és ahogy ezt
mondta, anya felkapta a csuprot a pultról, és odavágta a földhöz, úgy, hogy
az darabokra törött, és a tiszt akkor elhallgatott, és egy pillanatra csend
lett, anya meg azt mondta, hogy elég volt, ezt hagyják abba, ha őt is el akarják
vinni, akkor vigyék, de engem hagyjanak békén, mert én még gyerek vagyok,
értik, hagyjanak békén, és mondják meg, hogy mit akarnak, mondják meg, hogy
mit keresnek itt.
Erre az alacsonyabb azt mondta, hogy csak úgy erre jártak, és ha már itt voltak,
gondolták, hogy egy kicsit körülnéznek, hátha találnak valami érdekeset a
doktor úr szobájában.
Anya akkor azt kérdezte, hogy mondják, van erre parancsuk, a magas, ősz hajú
tiszt meg anyára mosolygott, és azt mondta, hogy nem kell itt minden aprósághoz
parancs, nincs abban semmi, ha egy kicsit körülnéznek, nem hiszi, hogy bármi
rejtegetnivalónk lenne.
Anya akkor nagyon hangosan azt mondta, hogy ehhez nincs joguk, takarodjanak
innen, menjenek, mert ha nem, most azonnal, így, ahogy van, odamegy a városháza
elé, és ülősztrájkolni kezd, nyilvánosan fogja követelni, hogy engedjék szabadon
a férjét, mi az, hogy tárgyalás és ítélet nélkül tartják fogva már egy fél
éve, akármilyen ez az ország, mégiscsak van egy alkotmányunk, mégiscsak vannak
törvényeink, a házkutatáshoz még mindig parancs kell, úgyhogy mutassák meg,
vagy menjenek innen.
Az ősz hajú tiszt erre anyára mosolygott, és azt mondta, hogy nagyon jól áll
neki ez a nagy harciasság, és apámnak ott a Duna-csatornánál biztos nagyon
hiányozhat, mert igazán gyönyörű asszony, kár, hogy soha többet nem fognak
találkozni.
Anya akkor elvörösödött, egészen piros lett az arca, láttam, hogy az egész
teste megfeszül, azt gondoltam, hogy mindjárt oda fog menni és meg fogja a
pofozni az ősz hajú tisztet, azt hiszem, még soha nem is láttam ilyen haragosnak,
és akkor anya tényleg megmozdult, de nem a tiszt fele, hanem odament egyenesen
a bejárati ajtóhoz, kinyitotta, és úgy mondta, hogy elég volt, ki innen, takarodjanak
most azonnal ki a házából, mert ha nem, ő most rögtön felhívja az apósát,
tudják jól, hogy párttitkár volt, és hiába nyugdíjazták, azért még maradt
annyi jóakarója, hogy elintézze, hogy azért, amit itt csináltak, áthelyeztesse
őket a közlekedési osztályra, úgyhogy ha jót akarnak maguknak, akkor menjenek,
anya ezt úgy mondta, olyan keményen, hogy még én is majdnem elhittem, pedig
tudtam, hogy anya soha, de soha nem hívná fel a saját jószántából nagyapámékat,
mert mióta nagymamám a szemébe mondta, hogy egy abnormális zsidó kurva, azóta
anya se vele, se nagyapámmal nem állt szóba, de abból, ahogy anya beszélt,
ez egyáltalán nem látszott.
Az alacsonyabb tiszt erre azt mondta, hogy szóval így, hát ha azt hiszi, hogy
az öregnek még maradt bármi befolyása, pláne most, hogy a fiát elvitték, hát
nagyon téved, még örülhet, hogy őt nem internálják, de ha anyám telefonálni
akar és panaszkodni akar, akkor csak tessék, és odalépett a pulthoz, megfogta
az evőeszközös fiókot, és kirántotta, de olyan erősen, hogy a fiók a kezében
maradt, a kések, villák, kanalak és kiskanalak szanaszét repültek a konyhában,
a tiszt rávágott az üres fiókkal a pultra, de úgy, hogy a fiók hátsó széle
letörött, és azt mondta, tessék, most már akkor lesz mit elpanaszolni, de
ez még csak a kezdet, bizony, csak a kezdet, és láttam, hogy elvicsorodik,
és tudtam, hogy most mindjárt fel fogja borítani az asztalt, de akkor az ősz
hajú a vállára tette a kezét, és úgy mondta, hogy nyugalom, Gyurka, nyugalom,
hagyjad, úgy látszik, félreismertük a hölgyet, azt hittük, hogy okos asszony,
azt hittük, hogy tudja, mikor és kivel kell kedvesnek lenni, de úgy látszik,
nincs annyi esze, hogy felismerje a jóakaróit, úgy látszik, hogy mindenáron
bajba akarja keverni magát. Jól van, legyen csak úgy, ahogy ő akarja. A Gyurka
nevű tiszt akkor ledobta a földre a törött fiókot, oda, a szétdobált evőeszközök
mellé, és úgy mondta, hogy jól van, őrnagy elvtárs, csináljuk úgy, ahogy maga
kívánja, menjünk.
A Gyurka nevű tiszt akkor anyára nézett, bólintott, aztán felém fordult, és
nekem mondta, hogy jól van, elmennek, de csak azért, mert látja, hogy szeretjük
a virágokat, és aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, és ahogy ezt
mondta, odalépett az asztalhoz, és azt hittem, hogy mégiscsak le fogja verni
az uborkásüveget, de csak egy szál tulipánt húzott ki belőle, az orrához tartotta,
megszagolta, és azt mondta, hogy az a baj csak a tulipánnal, hogy nincs semmi
szaga, különben igazán gyönyörű virág, aztán kiment a konyhából, menjünk,
őrnagy elvtárs, az ősz hajú erre nem mondott semmit, csak intett, hogy menjen,
a Gyurka nevű tiszt akkor elindult kifele, ahogy odaért anyához, odanyújtotta
neki a tulipánt, anya szó nélkül elvette, a Gyurka nevű tiszt akkor azt mondta,
hogy virágot a virágnak, aztán még egyszer felém fordult, rám nézett, kacsintott
egyet, aztán kiment az ajtón, és ment is lefele a lépcsőn.
Az őrnagy is kiment, és anya akkor rá akarta csapni az ajtót, de az őrnagy
hirtelen átlépett a küszöbön, és odatette a lábát az ajtó elé, hogy anya ne
tudja becsukni, és úgy mondta szépen, nyugodtan, hogy meg fogja még ezt bánni,
asszonyom, mert amikor visszajövünk, még a padlót is felszedjük, még a gittet
is kikaparjuk az ablakkeretekből, benézünk még a fürdőkád alá is, és a gázcsövekbe
is, szétszedjük az egész házat, és biztos lehet benne, hogy meg fogjuk találni
azt, amit keresünk, biztos lehet benne, elhallgatott, megfordult, és indult
ő is lefele a lépcsőn.
Anya akkor becsapta az ajtót, előtte még hallottam, hogy az őrnagy azt mondja,
hogy viszontlátásra, anya akkor megfordult, a csukott ajtónak vetette a hátát,
ott állt a kezében a piros tulipánnal, a széttört csupor darabjait nézte,
a szétdobált evőeszközöket, a kettétört fiókot, megrándult a szája, aztán
lassan megkeményedett, összeszorította az ajkát, és rám nézett, és nagyon
halkan azt mondta, hogy hozzam a szemeteslapátot meg a seprűt, szedjük össze
szépen a csupor darabjait, és én akkor a tulipánokra néztem, ott az uborkásüvegben,
az asztalon, és meg akartam kérdezni anyától, hogy ugye, amit a tisztek apáról
mondtak, az nem igaz, ugye, haza fog jönni, és anya felé fordultam, és láttam,
hogy épp beleszagol abba az egy szál tulipánba, és a szeme meg olyan vizesen
csillogott, hogy tudtam, alig tudja visszatartani a könnyeit, úgyhogy inkább
semmit sem kérdeztem.