Czilczer Olga

PERCEK, FUTAMOK

Mintha a fehérek, feketék skálái lennének, jobbról is, balról is, persze,
nem lehet átmenni, állok, elindulok, ámbár jobban tenném, ha le sem lépnék,
hisz ezek vágtatnak megállás nélkül, mintha nem is nekem lenne itt elsőbbségem.
Még ha rendben futnának, szépen, mint a gyöngy, no persze, ha olyan gördülékenyen
menne a dolog, de hol itt a sima oda-vissza, a fényes gyöngyfutam, ezek csak
zötyögnek, rángatják a kormányt, ki-kihagyva fokokat, szabálytalankodnak az
úrvezetők. S amikor már negyedszer hallom a H-t B helyett, nem állom meg,
hogy be ne dúdoljam a tiszta hangot, mintha ugyan meghallanák ebben a kakofóniában,
s ha meghallanák is, gyanítom, kifogásolnák a kifogásomat, kinevetnének a
(szerintük avult) tonalitásigényemmel, no de mégis valami kellene, mondhatnám,
ha nem tonalitás, akkor más fogódzó, jegyezném meg, s mondanám például Schönberget
s másokat, ha már így vitába keverednénk, de persze szó sincs efféléről…
Együket mégis megszólítom, nem hallott-e a KRESZ-ről, de még csak le se húzza
az ablakot, ehelyett pirossal besorjázik, és tovalobban, mint egy hirtelen
jött zivatar, elsöpörve és feldöntve nem egy figurát, tönkretéve jámbor lábak
sakkjátszmáját a kockaköveken. Lábak és ellenlábak. Itt a dúrból mintha mollba
térne ki. Ott mintha elidőzne… Nem, tovalódul.