Czilczer Olga

A FÁN FÖLFELÉ

A fonal maga a folyosó a szeszélyesen kanyargó, százfelé ágazó labirintusban,
melyen elindultam, aranyos bábrabló. Látszólag tisztelettel övezve fogadnak,
jobbról is, balról is rám köszönnek olyan köszöntésekkel, melyekkel másokat,
nálam kevésbé érdemes alakokat szokás megilletni; tán nem is nekem szánják
őket tulajdonképpen, csak másféle üdvszavakat nem ismernek.
Tudják ezek egyáltalán, ki vagyok? Ismerik érdemeim? S ha nincs is még megírva,
beszélnek-e tetteimről, kékes-aranyos felbukkanásaimról, emlegetnek-e legalább
kevésbé visszhangos zugokban?
Persze, tudom, bizonyítanom kell naponta, de mit tegyek, ha nem akad utamba
nemhogy a legveszedelmesebb, de a legványadtabb hernyó vagy báb sem, akivel
elbánhatnék.
Akitől meg nem várok homéroszi szárnyas szavakat, ő vár, tán kicsit sokat
is, tőlem. Becézzem. Ő viszontszeret. Oda se értem, zsörtölődik. A földig
lehord, számon kér, hol járok, mért késlekedem.