Bodor Béla

AZ Ő SZEME SZÁRAZ. NÉZNI AKAR VELE

Tóth Krisztina: Síró ponyva
Magvető, 2004. 76 oldal, 1290 Ft

„Nem túl sok ugyan a látnivaló,
de a szürkületben kiélesedik minden…”
(Petri György)

Nemrégiben e-mailt váltottam egy irodalmárral, aki Tóth Krisztina levélcímét
tudakolta; és mintegy mellékesen azt is megkérdezte: „Mikor lett ez a nő ekkora?”
Ezt nem tudtam megmondani neki, de azóta is visszacseng a kérdés, amikor versei
a kezembe kerülnek. Egyrészt azért, mert kortársaink mekkorasága mindig problematikus.
(Ott ül-e Vörösmarty mellett Petri a mindenható ateisten jobbja felől, ahol
például Illyés számára nincs hely – termékeny társalgási téma hosszú kávéházi
délutánokra.) Másrészt viszont azért, mert Tóth Krisztina semmit sem tett
annak érdekében, hogy „megcsinálja magát” mint irodalmi tekintélyszemélyt.
Sem (a példánál maradva) Illyés módjára, sem Petrihez hasonlóan, aki Dávidként
bűzbombákat parittyázott Góliát orra alá. De még csak úgy sem, mint Nemes
Nagy Ágnes, aki irodalmi esszékben, interjúkban és más műfajokban és médiumokban
foglalt állást kulturális és közéleti kérdésekben, de jelentős irodalomelméleti
munkásságot is folytatott. Tóth Krisztinát nem ismeri, aki nem olvas rendszeresen
verset, kortárs költészetet, irodalmi folyóiratokat. Ennek ellenére azt lehet
mondani, hogy mára talán ő lett a legismertebb és legelismertebb magyar költőnő.
Vajon miért?
Azt gondolom, hogy (ha eltekintünk az irodalmon kívüli körülményektől, például
vonzó külsejétől és személyiségétől, valamint a szociológiai szemponttól,
mely szerint a költőnő az intellektuálisan sikeres, erős és öntörvényű nő
és édesanya társadalmi példáját jeleníti meg) az ismertség és népszerűség
oka természetesen költészetének poétikai, nyelvi, esztétikai értékessége,
intonációjának állandósága és egyéb érdemei, melyekre rövidesen kitérek; de
mindezek mellett elsősorban az a ritka képessége, hogy verseit a kortárs költészetben
járatos, kifinomult ízlésű és a – mondjuk így – „naiv” olvasók számára egyaránt
izgalmassá tudja tenni.
Vannak Tóth Krisztinának olyan versei, melyek gondolatilag, motivikailag és
poétikailag egyaránt könnyen érthetők. Ebben a kötetben például a Hajdu-blues
című darab. Ebben a költőnő arról számol be, hogy húszévesen egy Energomat
mosógéppel költözött új lakásba, kezdett önálló életet; most,

„hogy otthagytam ezt is pénteken,
otthontalan megint és pénztelen
csak egy újabb használt Energomatra
tellett: mikor a szállító lerakta,
átfutott rajtam, ha tizenötöt kibír,
három Energomat és itt a sír”.

Szándékosan használom az „arról számol be” fordulatot. Tóth Krisztina verseinek
alaphelyzete, hogy a vers beszélője az olvasó felé fordul, és elmond neki
valamit. Ez a valami általában legalább részben epikus természetű közlemény,
egy történet, amit a költő elmesél, egy… ha nem is titok, de afféle bizalmas
ügy, amibe beavatja hallgatóságát. Ugyanakkor azt is érezzük, hogy valami
mélyebb dologról van szó, élet és halál kérdéseivel foglalkozunk. Ez a vers
például így zárul:

„három Energomat és itt a sír,
és akkor számításom optimista,
addig is működünk – és minden tiszta”.

A „minden tiszta” kitétel például tipikusan az a fordulat, ami nem mond sokat,
de sokat sejtet: értjük egymást, tudjuk, miről van szó. A működés és a tisztaság
pozitív értékei mellé az irónia alakzatai játékosan állítják a lefokozó megszorításokat:
működünk, de csak gépiesen, hiszen maga a többes szám is arra utal, hogy „működünk:
én és a mosógép”, és „minden tiszta”, de ez főként a gatyákra vonatkozik,
no meg maga a kijelentés is csak reklámszlogen, tehát eleve a hamisság képzete
kapcsolódik hozzá. És mindez csak függelékként kapcsolódik az olvasathoz,
melynek legfontosabb eleme a „velem is történhetett volna” élménye, méghozzá
nem úgy, hogy a költő lefokoz, lefelé stilizál, engedményeket tesz a naiv
olvasat konstitúciójának lehetőségét megteremtve, hanem úgy, hogy mindannyiunk
lét általi érintettségét emeli ki és mutatja fel. Ezeknek a jelentésrétegeknek
a tudatos feltárásában ki eddig jut, ki addig; a vers azonban mindenki előtt
megnyílik, senkit sem zár ki világából azzal, hogy csak műveltségi kulcsokkal
tárható fel. (Ez persze nem azt akarja jelenteni, hogy Ezra Pound vagy Babits
Mihály, pláne Dante munkáit kevésbé látom értékesnek, mert azok csak bizonyos
műveltségi pozícióból közelíthetők meg. Egyszerűen ebből a szempontból eltérő
adottságokról van szó.)
Természetesen a verseknek csak egy töredékéről mondható el, hogy egészében
véve ennyire könnyen megadná magát a szinte teljes mélységig történő megértésnek.
De az igazán munkaigényes, komoly befogadói erőfeszítést kívánó versekből
sincs sok, mint például ez:

„Akit keresek, úgy van, hogy sosem lesz.
Nincs tévedés, a szavak nem hazudnak.
Georgiám, villám a vérbe, kellesz,
lepkebáb-szívű ébrenlét, de únlak!”
(Cizellált meteor III.)

Az ilyen típusú versek is csak első pillantásra ijesztők. Aki nem ismer rá
a megidézett vershelyekre, az is megérzi a szürrealista játékot, amibe ráadásul
Edward Lear nonszensz-poétikája is beszűrődik kissé, különösen a befejező
sorokban érezhetően:

„…pedig itt van a közelemben, érzem,
az összes ablaküveg tőle holdas,
egy cizellált meteorral fülében
a kalapomban ül és engem olvas.”

A kötet legfontosabb ciklusaiban, illetve szó- lódarabjaiban a kétféle versszervezés
úgy találkozik, hogy rétegei egymásra simulnak. Ez elsősorban azt jelenti,
hogy van a verseknek egy történetként elmondható, felszíni rétege, melyből
részint kreatív olvasási módszerekkel, részint műveltségi nyomokon elindulva
lehet továbbhaladni; de aki erre nem képes vagy nem hajlandó, az meg is állhat
anélkül, hogy rosszul érezné magát. Mondok erre egy bizarr példát. A Hányszor
könyörögtem című vers első két szakasza így hangzik:

„Nekem te ne egyél kagylót, bazdmeg.
Van otthon tojás. Azt egyél.
Minek a fagyi, úgyis nagy a segged.
Ott az a nő: lehetnél olyan is, ha.

Lénzén ebröküt ah, anatrá men.
Tamász a motatráj abáih.
Kelrevnogya. Nem szép halálnem.
Merev déleb. Csak hogy emlegesd máig.”

Persze rájön az ember, hogy egyes részeket visszafelé kell olvasni. (Vannak,
akik ezt kényszeresen csinálják – Karinthynál, Babitsnál a művekben is nyoma
van.) Az evidens olvasat szintjén ezt az eljárást „lassított szomorításnak”
lehetne nevezni, hiszen arról van szó, hogy a gyalázatos jelenetben elhangzó
szövegeket nem közvetlenül ismeri meg az olvasó – aki már csak önvédelemből
is, vagy azért, mert a könyökén jönnek ki a durvaságok, átsiklana felettük
–, hanem meg kell fejtenie, lassanként kibogarásznia visszafelé, miközben
az sem mindig egyértelmű, hogy melyek a megfordított szavak, mert némelyikük
(merev – verem) visszafelé is értelmes. Ha azután tovább szeretnénk lépni
a gesztus értelmezésében, többféle utat is választhatunk. Ha Platón munkáit
és gondolatiságát vonjuk be asszociációink terébe, nyilván a palinódia, a
visszaéneklés sajátos válfajára gondolhatunk, annál is megalapozottabban,
mert magában a kötetben is előfordul a kifejezés, a Szőnyeg című darab alcímeként.
De ugyanilyen jogosan asszociálhatunk Steven King Ragyogás című thrillerére
vagy a belőle készült filmre is. Arra a jelenetre gondolok, melyben az apját
hatalmuk alá vonó sötét erők által üldözött kisfiú kinyitja a fürdőszoba pipereszekrényét,
és hátulról a tükörre írva meglátja a vörös betűs írást: kellögem. Talán nem
kell hosszan érvelnem amellett, hogy a versbeli jelenet brutalitása mennyire
indokolttá teszi ennek a snittnek az ideidézését. Ha pedig az olvasat megalkotásakor
a két szövegbázist összekapcsoljuk, hátborzongató kontraszthatást tapasztalhatunk,
szembesítve a két világot: a sötét, kommersz szórakoztató rémisztgetést és
Szókratész világosságát, a józan értelembe vetett hitét.
De még továbblépve, a versben megszólaló hang tulajdonosának a nemén is el
kell gondolkodnunk. Nyilván nem tekinthetünk el attól az ismeretünktől, hogy
a vers szerzője nő. A beszélő nyilvánvalóan férfi. Ugyanakkor a férfi beszélő
szövege kiszolgáltatott a szerzőnőnek, aki a közléseket manipulálja, torzítja,
kommentálja, komolytalanná teszi. Vagyis a becsmérlő mondatokat mégiscsak
egy nő vágja a saját szemébe, jóllehet férfiaktól szárma-
zó minták felhasználásával. Tehát a tükörjáték (többszörösen is az!) egyfelől
relativizálja a narrátor nemét, másfelől arra is rávilágít, hogy az egyik
nemhez kötött ítéleteket a másik nembeli beszélő a magáéiként idézheti, másnemű
beszélő távollétében önmagát állíthatja ellentett nemi pozícióba, akár beleélően,
akár ironikus távolságtartással.
A kötet szerkesztésének tudatosságára jellemző, hogy az ezzel a ponyvamozzanatot
magában foglaló verssel szemközti oldalon áll a kötet címadó verse, a Síró
ponyva. Mint az már közismert, a felirat csakugyan létezik, van egy szállítással
foglalkozó vállalkozó, akinek a teherautóin ez a cégjelzés szerepel. Ez is
azt példázza, hogy Tóth Krisztina energiát fordít versvilágának a realitáshoz
kapcsolására, egyfajta referencialitás megteremtésére.
Az iménti példánál sokkal kisebb intenzitással mutatnak műveltségi kontextusra
azok a versek, melyek kifejezettebb epikussággal mesélnek egy férfi és egy
nő kapcsolatáról, szerelmükről, együttélésükről és válásukról. Nyilván azt
is sokan tudják, hogy a költőnő magánéletében hasonló válságot élt át. Érdekes
módon ez közvetlenül alig jelenik meg a versekben. Talán a legfontosabb kivétel
a Most viszik, most viszik című vers, amely így kezdődik:

„Ne vidd el kérlek
a függönyt, amit együtt,
és vidd el, kérlek,
az ágyat, amin együtt,
de hagyd meg, kérlek,
a képet, ahol együtt,
– meg a létrát, mert nem érem fel
ésszel, hogy most viszik
az ágyat”

A szöveget éppen a mondatok hiányos volta teszi torokszorítóvá: az együttre
nincsenek kimondható igék. Meg persze a lakodalmi nótát idéző cím, amire a
vers zárlata is visszautal:

„Mész utánuk
karodban a
fekvő ruhákkal: mintha
alélt menyasszonyt
emelnél át a
küszöbön.”

A legtöbb vers, főleg az első, Macabre című ciklus hármas sorozatai sokkal
erősebben fikcionáltak. Gondolatiságuk változatlanul képekből bomlik ki, ahogyan
a korábbi kötetekben is megszokhattuk, és a vizuális egységek kivágása most
is elcsúszik egy kissé – olyasmik kerülnek a képbe, amiknek nem feltétlenül
kellene ott lenniük, míg létfontosságú motívumokat eltakar a „paszpartu”,
a verset (nem csak a könyvoldalon) körbefogó üresség. Az ábrázolt, lirizált
jelenetek azonban kevéssé önéletrajziak, vagy ha azok, akkor sem szükségképpen
azok, és logikájukban Az árnyékember-ben gyakori álomszerűséget követik. Ilyen
a Remíz III. része:

„Két ember áll a fűtetlen szobában,
hullik a hó és világít a csillár.
Az egyik én leszek, hogy jobban lássam
ki a másik, aki kabátban itt áll” – stb.

Olyan hangváltásokkal is találkozhatunk ezekben, amilyeneket a korábbiak
nem bírtak volna el. A Macabre I. részének végét idézem; egy ünnepség házigazdájáról
van szó:

„…ötven felé ez neki kijárt,
jöhetnek végre inni a barátok,
néztem a tojásba töltött kaviárt
és elképzeltem a petefészekrákot,
a cirkó fényes, feledékeny veséjét,
ahogyan pumpálja az emeletre
a vizet, s láttam fölfakadni vérét
egy szép üvegnek: »Egészségetekre!«”

Elsősorban a „s láttam fölfakadni vérét / egy szép üvegnek” szövegrészre
gondolok, ami keresett, szecessziós ódaiságával csak ebben a szófu-
kar és szikár, objektív kontextusban élhet meg. És persze az anatómiai metaforákra,
melyek éppen ebben a szövegkörnyezetben válnak már-már szarkasztikusan ironikussá.
A nagyon erős, meghatározó előkép (József Attila Ódá-ja) ezért nem nyomja
agyon a társasági jelenetet – a narratíva uralja bennfoglalt allúzióit.
Minden tekintetben érett, kiforrott költemények ezek. Ebből következik (vajon?),
hogy egyre gyakrabban bukkan fel a halál motívuma. Egyrészt persze kényszer
is ez, mert sorra halnak a barátok, pályatársak (aki pedig megmarad, annak
kerek születési évfordulója lesz), mind alkalom (sokszor szelíd kényszerrel
megfejelt alkalom) a versírásra. Az igazán komor darabokat némi kelletlenséggel
olvastam. Ezzel szemben az ironikus megoldások és a travesztált idézetek remekül
ülnek. A „Van már elegem, korom is van” Kosztolányi-ferdítése, a Diaporáma
Parti Nagy módján felrondított József Attila-toposzai nagyon erősek. A tragikusabb
hangoltságúak közül pedig a Kábelkutya alapötletéből – a kóbor áram és a kóbor
kutya figurájának egymásra futtatásából – talán a magyar költészet legszebb
tragikus nonszensz-verse bomlik ki. (Amivel egyébként nem mondtam olyan sokat,
mert ez a verstípus meglehetősen ritka a mi tájainkon.)
Komoly erőt érzek sugározni Tóth Krisztina verseiből; azt az erőt, ami csak
eszmélet és emóció kiegyenlített érzékenységéből származhat. Az objektivitás
programja – furcsa önellentmondás – a bennelét, az empátia, a sebezhetőség
vállalásával teljesedik ki. Nem véletlen, hogy míg ezt a (minden ízében más
verskultúrából fakadó és más ideálokat követő) nagyon női költészetet olvasom,
minduntalan Petri jár az eszemben. Tóth Kriszti-
na botrányai nem (Petri módjára) politikaiak, hanem (Pilinszkyéihez hasonlóan)
egzisztenciálisak. De az ő szeme is száraz, ő is nézni akar vele.

Bodor Béla