Vladimir Nabokov

SZALONDRÁMA 1945-BÕL

M. Nagy Miklós fordítása

Történetesen van egy becstelen névrokonom – a becenevünktől a vezetéknevünkig
minden egyezik –, akit sohasem láttam hús-vér valójában, de vulgáris személyiségére
következtethettem életem kastélyába való véletlenszerű betolakodásaiból. Prágában
kezdődött a bonyodalom, amikor ott éltem a húszas évek közepén. Egyszer levelet
kaptam egy kis könyvtártól, amely nyilván a Fehér Hadsereghez kapcsolódó valamiféle
szervezethez tartozott; az is, akárcsak jómagam, elhagyta Oroszországot. Dühös
hangnemben azt követelték tőlem, hogy azonnal juttassam vissza hozzájuk a
Cion bölcseinek jegyzőkönyvei nálam lévő példányát. Ez a könyv, amelyet a
régi időkben sóvár nagyrabecsülésével tüntetett ki a cár, hamisítvány volt,
egy félig írástudatlan szélhámos fabrikálta, akit a titkosrendőrség fizetett
le, éspedig kizárólag abból a célból, hogy pogromokat szítsanak a segítségével.
A könyvtáros, akit az aláírása szerint „Szinyepuzov”-nak hívtak (azaz „Kékhasú”-nak
– ez a vezetéknév hasonlóképpen ragadja meg egy orosz ember fantáziáját, mint
a „Winterbottom” egy angolét), azt állította, hogy több mint egy éve nálam
van a szóban forgó könyv, melyet nem átallott „népszerű és értékes munkának”
nevezni. Utalt rá, hogy korábban már küldtek értesítést ez ügyben Belgrádba,
Berlinbe és Brüsszelbe is, nyilván azokba a városokba, amelyekbe névrokonom
elvetődött.
Úgy képzeltem, egy fiatal, nagyon fehér emigráns lehet az illető az automatikusan
reakciós típusból, aki, miután tanulmányait félbeszakította a forradalom,
a hagyományos módszerekkel ügyesen kárpótolta magát az elvesztegetett időért.
Nyilvánvalóan nagy utazó volt; mint ahogy én is – ez lehetett az egyetlen
közös vonásunk. Egy orosz nő Strasbourgban megkérdezte tőlem, hogy testvérem-e
az a férfi, aki feleségül vette az unokahúgát Liège-ben. Egy tavaszi napon
Nice-ben faarcú, hosszú fülbevalót viselő lány jelent meg a szállodámban,
velem akart találkozni, de aztán egyetlen pillantást vetett rám, bocsánatot
kért, és elment. Párizsban kaptam egy táviratot az alábbi zaklatott szöveggel:
„NE VIENS PAS ALPHONSE DE RETOUR SOUPÇONNE SOIS PRUDENT JE T’ADORE ANGOISSÉE”,
és bevallom, volt bennem némi káröröm, amikor elképzeltem az ily módon elkerülhetetlenné
vált botrányt: ahogy léha névhasonmásom virággal a kezében rátör Alphonse-ra
és hites nejére. Néhány évvel később, amikor Zürichben tartottam előadásokat,
egyszer csak letartóztattak azzal a váddal, hogy összetörtem három tükröt
egy étteremben – afféle triptichonként, melyen névhasonmásom részegen látható
(első tükör), majd nagyon részegen (második tükör) és tökrészegen (harmadik).
Végül 1928-ban egy francia konzul nyersen megtagadta, hogy pecsétet üssön
ütött-kopott, tengerzöld Nansen-útlevelembe, közölve, hogy egyszer engedély
nélkül léptem be az országba. A kövér dossziéban, amit végül is elővett, megpillanthattam
névhasonmásom arcát. Nyesett bajsza és kefefrizurája volt a gazfickónak.
Amikor nem sokkal ezután átjöttem az Egyesült Államokba, és letelepedtem Bostonban,
biztos voltam benne, hogy leráztam abszurd árnyékomat. Aztán – hogy egészen
pontos legyek, a múlt hónapban – jött egy telefonhívás.
Kemény és csillogó hangján egy hölgy azt közölte velem, hogy ő Mrs. Sybil
Hall, Mrs. Sharp közeli barátja, aki levelében arra kérte őt, hogy lépjen
kapcsolatba velem. Ismertem egy Mrs. Sharpot, és meg sem fordult a fejemben,
hogy esetleg egyikünk sem a szóban forgó személy: se az én Mrs. Sharpom, se
jómagam. Az aranyhangú Mrs. Hall elmondta, hogy egy kis gyűlést tart a lakásán
péntek este, és szeretné, ha elmennék rá, mert mindabból, amit rólam hallott,
egészen bizonyosra veszi, hogy roppantmód érdekelni fog az eszmecsere. Bár
viszolygok mindenfajta gyűléstől, mégiscsak elfogadtam a meghívást, mert furdalt
volna a lelkiismeret, ha valami módon csalódást okozok Mrs. Sharpnak, ennek
a kedves, gesztenyebarna nadrágos, rövid hajú öreg hölgynek, akivel Cape Codon
ismerkedtem össze, ahol egy fiatalabb nővel közösen volt nyaralója; mindkét
hölgy egyedülálló, mindkettő középszerű baloldali művész és egyébként elbűvölő
teremtések.
A jelen beszámoló témájához semmilyen módon nem kapcsolódó balszerencse folytán
jóval később értem Mrs. Hall lakására, mint szerettem volna. Az agg liftkezelő,
aki furamód hasonlított Richard Wagnerre, komoran felvitt, Mrs. Hall mosolytalan
szobalánya pedig, meg sem mozdítva hosszú kezét, némán megvárta, míg levetem
kabátomat és kalocsnimat az előszobában. A dekoráció főmotívumát itt egy díszes
kínai váza képezte, magas, beteges színű förmedvény, az a fajta, amitől mindig
iszonyatos boldogtalanság kerít hatalmába.
Miközben átmentem egy öntudatos kis szobán, amely tele volt a reklámszövegírók
által „előkelőnek” nevezett élet különféle jelképeivel, és bevezettek – mármint
elméletileg, a szobalány ugyanis időközben lemorzsolódott – egy nagy, derűs,
polgári szalonba, lassacskán gyanítani kezdtem, hogy ez pontosan az a fajta
hely, ahol az embert egyszer csak bemutathatják valami agyalágyult vénségnek,
aki egyszer kaviárt evett a Kremlben, vagy egy fafejű szovjet funkcionáriusnak,
és hogy az ismerősöm, Mrs. Sharp, aki valami okból mindig zokon vette a párt
irányvonala, a kommunisták és a fonográf iránti megvetésemet, szegény fejével
azt találta ki, hogy egy ilyen élmény áldásos hatással lehet szentségtörő
gondolkodásomra.
Tíz-tizenkét emberből állt a társaság, amelyből a háziasszony egy hosszú végtagú,
lapos mellű nő alakjában vált ki, rúzsmaszatos kapafogakkal. Gyorsan bemutatott
sztárvendégének csakúgy, mint a többieknek, majd azonnal folytatódott a társalgás,
melyet belépésem megakasztott. A sztárvendég kérdésekre válaszolt. Törékenynek
tetsző ember volt ragyogóan sima, sötét hajjal és csillogó szemöldökkel, és
olyan fényesen megvilágította a vállánál lévő magas állólámpa, hogy ki lehetett
venni a korpaszemeket szmokingja gallérján, és az ember megcsodálhatta összekulcsolt
kezének fehérségét, az egyik különben hihetetlenül petyhüdtnek és nedvesnek
tűnt. Az a fajta fickó volt, akinek gyenge állán, beesett arcán és boldogtalan
ádámcsutkáján pár órával borotválkozás után, amikor lekopik róla a szerény
púder, kékesszürke pettyekkel borított szederjes foltok szigetcsoportja ütközik
ki. Címeres gyűrűt viselt, és valami furcsa okból egy sötét bőrű New York-i
orosz lány jutott az eszembe róla, akit annyira aggasztott, hogy zsidónak
nézik, már ahogy ő képzelte a zsidókat, hogy mindig keresztet viselt a nyakában,
jóllehet éppoly kevés vallási érzés szorult belé, mint ész. A vendég csodálatra
méltó folyékonysággal beszélt angolul, de a kemény „dzsár” a „Germany” kiejtésében
és a makacsul vissza-visszatérő „wonderful” jelző, aminek az első szótagja
„wan”-nak hangzott, elárulta teuton származását. Németet vagy zenét vagy mindkettőt
taníthatott épp vagy taníthatott valamikor vagy fog tanítani valahol Közép-Nyugaton,
de nem hallottam jól a nevét, úgyhogy dr. Shoe-nak fogom hívni.
– Hát persze hogy őrült volt! – kiáltott fel dr. Shoe, válaszul valamelyik
hölgy kérdésére. – Csak egy őrült baltázhatta el úgy a háborút, ahogyan ő.
És persze önökkel együtt remélem, hogy ha netán életben maradt, nagyon gyorsan
bedugják egy szanatóriumba valamelyik semleges országban. Megérdemelné. Őrültség
volt Oroszországot megtámadni Anglia lerohanása helyett. Őrültség volt azt
gondolni, hogy a Japán ellen viselt háború meg fogja akadályozni Rooseveltet
abban, hogy energikusan beleártsa magát az európai ügyekbe. A legrosszabb
őrült az, aki nem veszi figyelembe annak a lehetőségét, hogy valaki más is
őrült lehet.
– Az ember önkéntelenül azt érzi – mondta egy kövér kis hölgy, akit, azt hiszem,
Mrs. Mulberrynek hívtak –, hogy fiaink ezrei, akiket megöltek a Csendes-óceánon,
még ma is élnének, ha azt a sok repülőgépet és tankot, amit Angliának és Oroszországnak
adtunk, Japán megsemmisítésére használtuk volna.
– Pontosan – mondta dr. Shoe. – És ez Adolf Hitler hibája volt. Őrültségében
nem vette számításba a felelőtlen politikusok mesterkedéseit. Őrültségében
azt hitte, hogy más kormányok majd az irgalom és a józan ész elvei szerint
cselekednek.
– Mindig Prométheuszra gondolok ilyenkor – mondta Mrs. Hall –, Prométheuszra,
aki ellopta a tüzet, és a haragvó istenek megvakították.
Egy világoskék ruhát viselő öreg hölgy, aki a sarokban kötögetett, arra kérte
dr. Shoe-t, magyarázza el, miért nem lázadtak fel a németek Hitler ellen.
Dr. Shoe egy pillanatra leeresztette szemhéját. – Szörnyű a válasz erre a
kérdésre – mondta erőt véve magán. – Mint tudják, magam is német vagyok, színtiszta
bajor családból származom, s ugyanakkor ennek az országnak vagyok a lojális
polgára. Mindazonáltal valami nagyon szörnyű dolgot fogok mondani volt honfitársaimról.
A németek – megint félig lehunyta puha pilláit –, a németek álmodozók.
Mostanra természetesen tisztában voltam vele, hogy Mrs. Hall Mrs. Sharpja
éppúgy nem egyezik meg az én Mrs. Sharpommal, ahogy jómagam a névrokonommal.
A rémálom, amibe belecsöppentem, az ő számára minden bizonnyal rokon lelkek
között töltött kellemes estének tűnt volna, dr. Shoe pedig alighanem roppant
intelligens és ragyogó eszű causeur-nek. A félszegség és talán valami morbid
kíváncsiság is visszatartott attól, hogy távozzam. Amellett mindenfajta izgalomtól
olyan szörnyen dadogok, hogy ha netán megkísérlem elmondani dr. Shoe-nak,
mi a véleményem róla, az úgy hangzott volna, mint a fagyos éjszakában robbanásszerűen
fel-felberregő motorkerékpár, amely sehogy sem akar beindulni, mindjobban
dühítve az elővárosi utca türelmetlen lakóit. Körülnéztem, próbálva meggyőzni
magam, hogy ezek itt valóságos emberek, nem pedig egy Punch és Judy show szereplői.

Egyik nő sem volt különösebben csinos, mindannyian negyvenöt év fölött járhattak,
némelyik jó sokkal. Bizonyos lehetett benne az ember, hogy valamilyen klubnak
a tagja mindegyik: könyvklubnak, bridzsklubnak, csevegőklubnak és az elkerülhetetlen
halál nagy, hűvös egyletének. Mindegyik vidámnak és sterilnek tűnt. Néhányuknak
lehettek éppen gyerekei, de hogy miként hozták létre őket, az mostanra elfeledett
rejtéllyé változott; sokan az alkotóerő pótlékát különféle esztétikai törekvésekben
találták meg, így például a gyűléseiknek helyet adó szobák csinosítgatásában.
Ahogy a közvetlenül mellettem ülő, szeplős nyakú, temperamentumosnak tetsző
hölgyre pillantottam, tudtam, hogy miközben el-elkalandozva hallgatja dr.
Shoe-t, minden bizonnyal egy dekorációs probléma jár a fejében valamilyen
társasági eseménnyel vagy a háborús időket idéző műsoros esttel kapcsolatban,
melynek jellegét ennél pontosabban nem tudtam meghatározni. De azt tudtam,
hogy roppant fontos számára az a kis egyedi ecsetvonás. „Valami kell az asztal
közepére – gondolta. – Olyan, amitől az emberek eltátják a szájukat – talán
egy hatalmas tál műgyümölcs. Természetesen nem viaszból. Valami olyan szép
márványszerű.”
Roppant sajnálom, hogy nem rögzítettem a hölgyek nevét az agyamban, amikor
bemutattak nekik. Két kemény széken feszítő, nádszálvékony, fölcserélhető
hölgy neve „N”-nel kezdődött, a többiek közül pedig az egyiket egész biztosan
Miss Bissingnek hívták. Ezt tisztán hallottam, de később a fejek vagy fejszerű
objektumok egyikével sem tudtam összekapcsolni. Dr. Shoe-n és rajtam kívül
egyetlen férfi volt még ott. Kiderült, hogy a honfitársam, egy bizonyos Malikov
vagy Melnyikov ezredes, bár Mrs. Hall szájából inkább Milwaukee-nak hangzott
a neve. Miközben sápadt üdítőitalt kínáltak körbe, bőr recsegéséhez hasonló
zajjal felém hajolt, mintha lószerszámot viselt volna kopott, kék öltönye
alatt, és rekedt orosz suttogással közölte, hogy van szerencséje ismerni nagyra
becsült bácsikámat, akit azon nyomban magam elé képzeltem mint egy pozsgás,
ám ízetlen almát névrokonom családfáján. Dr. Shoe-nak azonban újból megeredt
a szava, és az ezredes kiegyenesedett, hátráló mosolyában egy törött, sárga
szemfog tárult fel, és diszkrét mozdulatai azzal kecsegtettek, hogy később
majd jót beszélgetünk.
– Németország tragédiája a kulturált Amerika tragédiája is – mondta dr. Shoe,
miközben gondosan összehajtogatta a papírszalvétát, mellyel megtörölte vékony
száját. – Számos nőklubban és egyéb oktatási központban tartottam már előadást,
és mindenütt azt láttam, hogy ezt az európai háborút, amely most szerencsére
véget ért, milyen mélyen megvetik a kifinomult, érzékeny lelkek. És azt is
észrevettem, hogy a kulturált amerikaiak milyen sóváran idézik fel emlékezetükben
a boldogabb napokat, az úti élményeiket, egy felejthetetlen hónapot vagy még
felejthetetlenebb évet, melyet egykoron a művészet, a zene, a filozófia és
a derű országában töltöttek. Emlékeznek ottani drága barátaikra, a tanulással,
jólétben töltött hónapokra egy német nemesi család kebelén, arra, hogy milyen
makulátlanul tiszta volt minden, a dalokra, melyekkel egy-egy tökéletes nap
nyugtát dicsérték, a csodálatos kisvárosokra és a szívélyességnek és szerelemnek
arra a világára, melyet Münchenben vagy Drezdában találtak.
– Az én Drezdám nincs többé – mondta Mrs. Mulberry. – A bombáink elpusztították
a várost is mindazzal együtt, amit jelképezett.
– Azok történetesen brit bombák voltak – mondta dr. Shoe lágyan. – De természetesen
a háború az háború, bár elismerem, nehéz lenne elképzelni, amint német bombázópilóták
szándékosan valamilyen szent történelmi helyet választanak célpontul Pennsylvaniában
vagy Virginiában. Igen, a háború szörnyű. És szinte elviselhetetlenül szörnyű
akkor, amikor két olyan nemzetre kényszerítik rá, amelyek annyi mindenben
közösek. Talán paradoxonnak fogják tartani, de akkor is igaz, hogy amikor
az ember az Európában lemészárolt katonákra gondol, azt mondja magában, ők
legalább megmenekültek azoktól a szörnyű kétségektől, amelyektől nekünk, civileknek,
szótlanul kell szenvednünk.
– Azt hiszem, ez nagyon is igaz – jegyezte meg Mrs. Hall, lassan bólogatva.
– És mi a helyzet azokkal a történetekkel? – kérdezte egy kötögető öreg hölgy.
– Azokkal a történetekkel, amelyek folyton olvashatók az újságokban a német
atrocitásokról. Feltételezem, hogy ez nagyrészt propaganda.
Dr. Shoe fáradtan elmosolyodott. – Vártam ezt a kérdést – mondta szemernyi
szomorúsággal a hangjában. – Sajnos, a propaganda, a túlzás, a hamisított
fényképek és egyebek a modern háború eszközei. Nem lennék meglepve, ha a németek
maguk is találtak volna ki történeteket arról, hogyan kegyetlenkedtek az amerikai
katonák ártatlan civilekkel. Csak gondoljanak bele, mennyi ostobaságot kitaláltak
az úgynevezett német atrocitásokról az első világháborúban – azok a borzalmas
legendák a megrontott belga asszonyokról és a többi. Nos, közvetlenül a háború
után, 1920 nyarán, ha nem tévedek, egy német demokratákból álló különleges
bizottság alaposan megvizsgálta az egész ügyet, és mindannyian tudjuk, mennyire
pedánsan alaposak és precízek tudnak lenni a német szakértők. Nos, egyetlen
szikrányi bizonyítékot sem találtak arra vonatkozólag, hogy a németek ne viselkedtek
volna katonák és úriemberek módján.
Az egyik Miss N. ironikusan megjegyezte, hogy a külföldi tudósítóknak meg
kell élniük valamiből. Szellemes megjegyzés volt. Mindenki értékelte ironikus
és szellemes megjegyzését.
– Másfelől – folytatta dr. Shoe, amikor elsimultak a derű hullámai –, felejtsük
el egy pillanatra a propagandát, és nézzük a szürke tényeket. Engedjék meg,
hogy önök elé rajzoljak egy kis képet a múltból, egy meglehetősen szomorú
kis képet, melyet talán mégiscsak fontos látnunk. Arra kérem önöket, képzeljék
el, amint a német fiúk büszkén bevonulnak valamelyik lengyel vagy orosz városba,
melyet meghódítottak. Énekelve masíroztak. Nem tudták, hogy a Führerük őrült;
ártatlanul hittek benne, hogy reményt, boldogságot és csodálatos rendet visznek
az elesett városba. Nem tudhatták, hogy Adolf Hitler sorozatos hibáinak és
téveszméinek következtében a hódításuk végső soron ahhoz vezet majd, hogy
az ellenség lángoló csatatérré változtatja azokat a városokat, amelyekbe,
ahogy ők, a német fiúk gondolták, örök békét visznek. Ahogy bátran, teljes
díszben meneteltek az utcákon a csodálatos harci gépezeteikkel és zászlaikkal,
mindenkire és mindenre mosolyogtak, mert szívszaggatóan szívélyes és jó szándékú
emberek voltak. És ártatlan lélekkel hasonlóképpen barátságos fogadtatásra
számítottak a lakosság részéről. Aztán fokozatosan rájöttek, hogy az utcák
mentén, melyeken ők olyan fiatalosan, olyan magabiztosan menetelnek, zsidók
szótlan és mozdulatlan tömegei állnak, akik gyűlölettel nézik őket, és sértegetnek
minden elhaladó katonát, persze, nem szavakkal – annál okosabbak voltak –,
hanem sötét pillantásokkal és rosszul leplezett gúnyos mosolyokkal.
– Ismerem ezt a fajta pillantást – jegyezte meg Mrs. Hall komoran.
– De ők nem ismerték – mondta dr. Shoe panaszos hangon. – Ez a lényeg. Ők
meglepődtek. Nem értették, és meg voltak sértve. Na és mit tettek? Először
próbálták leküzdeni azt a gyűlöletet türelmes magyarázatokkal és kedves kis
gesztusokkal. De a gyűlölet fala, mely körülvette őket, csak egyre vastagabb
lett. Végül kénytelenek voltak börtönbe zárni a gonosz és arrogáns szövetség
vezetőit. Mi mást tehettek volna?
– Én véletlenül ismerek egy öreg orosz zsidót – mondta Mrs. Mulberry. – Ó,
csak Mr. Mulberry üzleti ismerőse. Nos, egyszer bevallotta nekem, hogy boldogan
megfojtaná a saját kezével az első német katonát, akivel találkozik. Annyira
megdöbbentem, hogy csak álltam ott, és nem tudtam, mit feleljek.
– Én tudtam volna – mondta egy kövér nő, aki szélesen széttett térddel ült.
– Ami azt illeti, túlságosan sokat beszélnek a németek megbüntetéséről. Pedig
hát ők is emberek. És minden érző lélek egyetértene azzal, amit ön mondott,
hogy nem felelősek azokért az úgynevezett atrocitásokért, amelyek nagy részét
valószínűleg a zsidók találták ki. Megőrülök, amikor azt hallom, hogy az emberek
még mindig annyit fecsegnek a krematóriumokról meg a kínzókamrákról; ha egyáltalán
léteztek, csak néhány Hitlerhez hasonló őrült működtette őket.
– Nos, attól tartok – mondta Mr. Shoe a lehetetlen mosolyával –, az embernek
meg kell értenie és figyelembe kell vennie az élénk szemita képzelet működését,
amely az amerikai sajtót irányítja. És azt sem szabad elfelejteni, hogy volt
sok olyan tisztán közegészségügyi intézkedés, amit az akkurátus német csapatok
annak érdekében kényszerültek meghozni, hogy megoldják a táborban elhunyt
idős emberek holttesteinek, illetve, egyes esetekben, a tífuszjárvány áldozatainak
problémáját. Én magam egészen mentes vagyok mindenféle faji előítélettől,
és nem értem, mi közük lenne ezeknek az ősrégi faji problémáknak ahhoz, hogy
miként kezeljük Németországot most, hogy kapitulált. Különösen, ha arra gondolok,
hogyan bánnak a britek a bennszülöttekkel a gyarmataikon.
– Vagy hogy a zsidó bolsevikok hogyan bántak az orosz néppel – aj, aj, aj!
– jegyezte meg Melnyikov ezredes.
– De most már nem ez a helyzet, ugye? – kérdezte Mrs. Hall.
– Nem, nem – mondta az ezredes. – A nagy orosz nép megébredt, és enyém ország
megint nagy ország. Három nagy vezérünk volt. Volt Iván, akit az ellenségei
Rettenetesnek neveztek, volt Nagy Péter, és most van Joszif Sztálin. Én fehérorosz
vagyok, és szolgáltam a Cári Gárdában, de amellett vagyok orosz hazafi és
orosz keresztény is. Ma minden egyes szóban, amely Oroszországból jön, érzem
a hatalmat, érzem a vén Oroszország-anyácska ragyogását. Most újra a katonák,
a vallás és az igazi szlávok országa. És azt is tudom, hogy amikor a Vörös
Hadsereg bevonult a német városokba, egyetlen haj sem hullott le a német vállakról.

– Fej – mondta Mrs. Hall.
– Igen – mondta az ezredes. – Egyetlen fej sem a vállakról.
– Mindannyian csodáljuk a honfitársait – mondta Mrs. Mulberry. – De mi van,
ha a kommunizmus átterjed Németországra?
– Ha megengedik, lenne egy felvetésem ezzel kapcsolatban – mondta dr. Shoe.
– Szeretnék rámutatni, hogy ha nem vagyunk óvatosak, nem lesz többé Németország.
A fő probléma, amellyel ennek az országnak szembe kell néznie, annak megakadályozása,
hogy a győztesek rabságba döntsék a német nemzetet, és elvigyék a fiatalokat
és egészségeseket éppúgy, mint a sántákat és öregeket – értelmiségieket és
civileket –, hogy fegyencekként dolgozzanak a hatalmas keleti területeken.
Ez ellentétes volna a demokrácia és a háború minden alapelvével. Ha azt mondják
erre, hogy a németek ugyanezt tették azokkal a nemzetekkel, melyeket meghódítottak,
hadd emlékeztessem önöket három dologra: először is, hogy a német állam nem
volt demokrácia, és nem lehetett elvárni tőle, hogy demokráciaként viselkedjen;
másodszor, hogy a legtöbb, ha nem az összes úgynevezett „kényszermunkás” a
saját akaratából ment Németországba; harmadszor pedig – és ez a legfontosabb
–, hogy elegendő ételt és ruhát kaptak, és civilizált körülmények között éltek,
amit, az Oroszország hatalmas lakossága és földrajzi adottságai iránt érzett
minden természetes csodálatunk ellenére, a németek aligha találhatnak meg
a szovjetek országában.
– Azt sem szabad elfelejtenünk – folytatta dr. Shoe, drámaian megemelve hangját –, hogy a nácizmus igazából nem német, hanem idegen szervezet volt, amely
elnyomta a német népet. Adolf Hitler osztrák volt, Ley zsidó, Rosenberg félig
francia, félig tatár. A német nemzet éppannyit szenvedett ez alatt a nem német
iga alatt, mint amennyit a többi európai ország szenvedett a földjükön viselt
háború miatt. A civileknek, akiket nemcsak megcsonkítottak és megöltek, hanem
féltve őrzött tulajdonaikat és csodálatos házaikat is megsemmisítették a bombák,
nem sokat számít, hogy ezeket a bombákat német vagy szövetséges gépek dobták-e
le. Németek, osztrákok, olaszok, románok, görögök és Európa népei mindahányan
most ugyanannak a tragikus testvériségnek a tagjai, mind egyenlőek a nyomorúságban
és a reményben, mindet egyformán kell kezelnünk, és hagyjuk meg a bűnösök
megtalálásának és elítélésének feladatát a jövő történészeinek, az elfogulatlan
öreg tudósoknak az európai kultúra halhatatlan központjaiban, Heidelberg,
Bonn, Jéna, Lipcse, München fenséges egyetemein. Hadd terjessze ki újból sasszárnyait
Európa főnixmadara, és Isten áldja Amerikát.
Áhítatos csend volt, amíg dr. Shoe reszkető kézzel meggyújtott egy cigarettát,
majd Mrs. Hall bájos, kislányos gesztussal összeszorította a tenyerét, és
arra kérte vendégét, hogy fejezze be a gyűlést valamilyen kedves zenével.
Dr. Shoe felsóhajtott, felállt, rálépett a lábamra, amikor elhaladt mellettem,
bocsánatkérően megérintette a térdem az ujjhegyeivel, majd leült a zongora
elé, lehajtotta fejét, és néhány harsányan néma másodpercig mozdulatlan maradt.
Aztán lassan, nagyon finoman egy hamutartóra helyezte a cigarettáját, a zongoráról
Mrs. Hall segítőkész kezébe tette át a hamutartót, és megint lehajtotta a
fejét. Végül enyhén elcsukló hangon azt mondta: – Először is eljátszom a „Csillagos-sávos
lobogó”-t.
Érezve, hogy ez már több, mint amennyit el tudok viselni – eljutottam arra
a pontra, amikor fizikai rosszullét környékezett –, felálltam, és sietve kimentem
a szobából. Ahogy a szekrény felé közeledtem, ahová a szobalány a holmimat
tette, Mrs. Hall utolért a távoli zene hullámával együtt.
– Mennie kell? – mondta. – Mindenképp mennie kell?
Megtaláltam a kabátomat, leejtettem a vállfát, és beleléptem a kalocsnimba.

– Maguk vagy gyilkosok, vagy bolondok – mondtam –, vagy ezek is, azok is,
és az az ember egy piszkos német ügynök.
Mint már említettem, súlyos dadogástól szenvedek a legdöntőbb pillanatokban,
így aztán a fenti mondat nem jött ki olyan simán a számon, amilyennek így
leírva tűnik. De hatott. Mielőtt Mrs. Hall összeszedhette volna magát, hogy
válaszoljon, becsaptam az ajtót magam mögött, és úgy vittem a kabátomat lefelé,
ahogy az ember egy gyereket visz ki az égő házból. Már az utcán voltam, amikor
észrevettem, hogy a kalap, amit épp fel akartam tenni, nem az enyém.
Igen viseltes puhakalap volt, sötétebb szürke, mint az enyém, és keskenyebb
karimájú. A fej, amire szánták, kisebb volt az én fejemnél. A belsejében a
„Werner Bros. Chicago” címke meg egy másik ember hajkeféjének és hajszeszének
szaga. Nem lehetett Melnyikov ezredesé, aki olyan kopasz volt, mint a biliárdgolyó,
és feltételeztem, hogy Mrs. Hall férje vagy halott, vagy más helyen tartja
a kalapjait. Viszolyogtam tőle, hogy egy ilyen tárgyat tartok a kezemben,
de esős és hideg volt az éjszaka, és legalább kezdetleges esernyőnek használhattam.
Amint hazaértem, levelet kezdtem írni az FBI-nak, de nem jutottam messzire.
Az, hogy képtelen vagyok megjegyezni a neveket, komolyan csorbította a közölni
kívánt információ minőségét, és mivel el kellett magyaráznom a gyűlésen való
jelenlétemet, a névrokonomra vonatkozó különféle zavaros és enyhén gyanús
dolgokat is bele kellett foglalnom a levélbe. S ami a legrosszabb, az egész
ügy álomszerű, groteszk színben tűnt fel így részletesen elmesélve, miközben
igazából mindössze annyi volt a mondandóm, hogy egy ismeretlen közép-nyugati
címen élő ember, egy olyan ember, akinek még csak a nevét sem tudtam, rokonszenvezve
beszélt a német népről egy ostoba öregasszonyokból álló csoportnak egy magánházban.
Különben is, abból ítélve, hogy ugyanez a rokonszenv minduntalan felbukkant
bizonyos jól ismert publicisták írásaiban, az egész ügy, amennyire én tudtam,
akár tökéletesen törvényes is lehetett.
Másnap korán reggel csöngettek az ajtómon, és amikor kinyitottam, dr. Shoe
állt előttem, hajadonfőtt, esőkabátban, csöndben nyújtva a kalapomat, óvatos
félmosollyal kékesrózsaszín arcán. Fogtam a kalapomat, és valami köszönetfélét
morogtam. Ezt tévesen invitálásnak értelmezte, hogy kerüljön beljebb. Nem
emlékeztem, hova tettem a kalapját, és a lázas keresés, amit többé-kevésbé
a jelenlétében kellett lefolytatnom, hamarosan groteszkké vált.
– Ide figyeljen – mondtam. – Elpostázom, elküldöm, valahogy eljuttatom magának
azt a kalapot, amikor megtalálom, vagy küldök egy csekket, ha nem.
– De én ma délután elutazom – mondta nyájasan –, és amellett szeretnék egy
kis magyarázatot kapni arra a különös megjegyzésre, amit az én nagyon drága
barátomhoz, Mrs. Hallhoz intézett.
Türelmesen várt, miközben próbáltam a lehető legvilágosabban elmagyarázni
neki, hogy ezt majd a rendőrség, a hatóságok fogják elmagyarázni a hölgynek.
– Maga nem érti – mondta végül –, Mrs. Hall egy nagyon jól ismert társasági
hölgy, és számos kapcsolata van hivatalos körökben. Hála istennek, nagy országban
élünk, ahol mindenki kimondhatja, amit gondol, anélkül, hogy sértegetnék,
amiért hangot ad a magánvéleményének.
Megmondtam neki, hogy most azonnal távozzon.
Mikor utolsó fröcsögésem is elhalt, azt felelte: – Távozom, de kérem, ne felejtse
el, ebben az országban… – és behajlított ujját oldalvást megrázta előttem,
német módra, tréfás korholásként.
Mielőtt eldönthettem volna, hol üssem meg, kisurrant. Egész testemben reszkettem.
Az ügyetlenségem, amely időnként mulattatott, sőt bizonyos kifinomult örömöt
szerzett, most förtelmesnek és hitványnak tűnt. Hirtelen megpillantottam dr.
Shoe kalapját egy halom régi folyóiraton, az előszobában lévő kis telefonasztal
alatt. Siettem az ablakhoz, kinyitottam, és amikor dr. Shoe felbukkant négy
emelettel lejjebb, felé hajítottam a kalapot. Parabolaívet írt le, és kényszerleszállást
hajtott végre az utca közepén. Bucskázott egyet, pár centivel elvétett egy
pocsolyát, és ott feküdt szájtátva, a rossz oldalán megpihenve. Dr. Shoe,
anélkül, hogy felnézett volna, köszönetet intett, felvette a kalapot, elégedetten
nyugtázta, hogy nem lett nagyon sáros, a fejére tette, és továbbsétált, derűsen
ringatva a csípőjét. Gyakran eltűnődtem már azon, miért tűnik minden sovány
német olyan kövérnek hátulról, amikor esőkabátot visel.
Már csak annyi elmesélnivalóm maradt, hogy egy héttel később kaptam egy levelet,
melynek különös oroszsága aligha adható át fordításban.
„Tisztelt uram – szólt a levél. – Ön üldöz engem egész életemben. Jó barátaim,
miután olvasták az ön könyveit, elfordultak tőlem, mert azt gondolták, hogy
én vagyok a szerzője azoknak a romlott, dekadens írásoknak. 1941-ben, majd
1943-ban ismételten letartóztattak a németek Franciaországban olyan dolgok
miatt, amiket sohasem mondtam vagy gondoltam. Most Amerikában, miután nem
elégedett meg annyival, hogy mindenféle bajt okozott nekem más országokban,
ön arcátlan módon az én személyemnek adja ki magát, és ittas állapotban megjelenik
egy nagy tiszteletben álló személy lakásán. Ezt már nem tűrhetem. Börtönbe
juttathatnám és megbélyegeztethetném mint csalót, de gyanítom, hogy ön ezt
nem szeretné, ezért azt javaslom, hogy kárpótlásként…”
Az összeg, amit követelt, roppant szerény volt.

Boston, 1945