Tandori Dezső

AKÁR

Egy leendő könyv megelőlegezett címe

Ez már nem játék idő, a kacsakő, e lapos,
ugrálások után, inkább az alapos
elmerülést választja. Szökkenések apraja-nagyja
beváltja igéretét: lesz majd: ELÉG.
S míg a legenyhébb, de engem a napi hétből már
a másfeledik doboznál elbódítgató ital
ott vizeltet vacogva kényszereivel,
míg a környék népe sétál kutyáival,
csavargók lejmolnak cigit – „körülvettek”! –,
körül a sakálok, a hiénák, az időkutyák,
a kizökkentek, kiket már valami állandó felhajszoltság
felhajtóereje hajt, engem a hidegen kalandvágyó
elderítő-felhárítót, ily nem mindennapi helyzetben,
de napra nap mind többször esedékes cselekvés közben
buktathat le bárki, és erre a figyelemre kell számtalanszor
időket szánni (nem ám játék idők, mondtam, tudom!),
abba is hagyom.
A hős kijön az orgonabokorból,
külön siker, ha zekéje zsebéből a nyitott doboz
sör végiglöttyenti gatyáját,
s nem mondhatja jó ízzel ő, a művelt,
hogy „még mindig jobb, mint ha bepisálnék!”
A kifejezés elioti, egy nyaranta hajdani téeszben
salátát kapáló csavargóé a maradék cigi.

S akár harmadik személybe is átmehetünk.
A Gellérthegy hajlata mögött a Lágymányos letünt,
Aranka-emlékestül, Karinthyval, Ottlikkal, Mándyval,
és főleg a soha le nem tűnő Kosztolányival,
a Drága! fel nem tűnő szobra ott áll a sarkon,
léptem néha gyorsabbra fognom
ott kell, hogy a bokorcsoportok valamelyikét
elérjem jókor, de még meglátogatom, kis visszautamon Didét.

Gyalázat, hogy csak addig, annyit élt!
Hogy így halt meg, ő, legnagyobbikunk!
Messze-előzőnk.
Drusza-napon, az egyes szám első személy előjön,
a hűvös vacogásban minden sznobság
nélkül is letehetnék kezes, karcsú, sovány
szobra mögé egy szál… jaj, dehogy rózsát!
törökszegfűt, mit tudom én.
De inkább félig szívott cigarettám
hagyom ott a bronzba fogott
Mágia-kötet mellett, ennek jobban örül.
Nem nézek körül,
megyek. Majdnem busz alá, egyenest.

Aztán; aztán és aztán. Folytathatnám ezt, de inkább hagynám.
Még mindent elmagyarázok.
A bor, a rövidebb ital nekem már nem átok,
nem undor és dicsőség dolga, munkára-harcsára-készségé,
viszolygásom a Feneketlen-tó horgásznépéé,
de hát ő dolguk…! Nem, a bor felszínét
nem is bírnám áttörni már ajkammal, számmal, na,
és kialakult a jámbor sör rapidsör, gyorssör fogalma:
„Bepisilt a szám!”
A jámbornak megmaradás jutalma
ez. Itthon állandóan Totyi madaramra
kell vigyáznom, a 4,8–5,0%-nál erősebb alkoholtartalmak
nem jöhetnek. S ezt, mint Wittgenstein 7-es Trakta-pontja utáni,
már nyolcas, EmmáNyócas, elderítésnyi-felhárításnyi, sose talál-
kozásnyi (lehetőleg)
életet élvén… de hagyom itt is főleg.

Én nem tojhatok gyakorlatilag
semmi haszonelvre,
a szívnek van ez nálam megengedve.

Minden társasság annál reménytelenebb.

Szeszélyes napszakokban lemegyek,
„járok egyet”. (Sörözöm, hozok sört. Zsemlét, Totyinak,
s pirítani magamnak, vajat
– tovább hizlal! – kenek rá. Elhagytam cigarettám,
a társas életet, fellépősdit, dedikálósdit, színházat, mozit,
utazást, repülőn ha, vonaton,
nekem a szoros társaság már borzalom,
de nem pszichésen, úgy kibírnám,
egyszerűen nem értem, ennek, az utazósdinak például, mi szüksége rám,
tehát? kíméljem magam mindentől, ami engem kímélhet.

Nem vagyok Amfortas, a nagy Halász,
kit a hideg kizár; kizár, kiráz,
nem vagyok Halász Petár, aki a ház
magas párkányán átment egy hülyeségért,
nem feleségért,
önmagáért,
ráfért,
ránk is, hogy ez legyen:
„Mit kéne, miért kéne bármit csinálni?”
Jó, bármit is.
De az első hiperböffenés, az első korty sör után néha:
nem hamis.

Bevallom: csalódásom,
ha mindhiába várom.
De a hasam, mely megnőtt, egyben
– egyben van, mert a tűzoltóautó tonnái alá nem mentem
végül mégsem, ez lassúságom s körültekintésem,
orrszarvúmagányom eredménye –, hasam
mintha olykor beszélne,
bizony, hasamnak szinte emberhangja van,
ki ez, kérdezem, könnyű takaróm
alatt, ha egy-egy éji pisálás után megint jót alhatom,
a másik szobában Totyi,
és az öröklét pusztulásai
vesznek körül, a leggonoszabban;
amilyen az, hogy „még megvan”.

Akár
– és ezékieli kutyaélet ez! –
e gyönyörű címre, hála a biztatóknak,
majd valami könyv lesz,
de most, fiacskám,
egy kis sajtot ennék, megyek még
ebéd előtt jóval, a sörrel, mint altatóval
nem iszom magam se halálra,
se tralalára,
se asztal alára,
csak koalára.
Épp csupán hogy én élénken
bóbiskolom el
az életből, ami nekem nem kell.
És nem is ez, hogy nekem nem kell, vagy nem akarom,
vagy hogy a dologtól undorodom, nem,
Totyi már az életem
elmúlása, örökké egy cérnaszál,
ahogy a szék karámjában áll (karszékemben, hogy ülnék rá!),
ahogy könyököm alá odakapná halálát egy hevesebb mozdulatra,
így gondolok a hölgyarcképes Eliotra.
Megjöttem a tenger alatti teremből.
Senki ember nem tehet erről.
A pisiltető sör: kényszervalóm,
de magamat teljesen, bódulatlan elviselni nem tudom,
még mindig jobb, mint a birkapörköltes gyógyszer,
vagy a gesztenyeburkú, rántott óvszer.
E kényszer ser, e szar ser, e jó ser.
Mondom, fiacskám, ma már,
hogy a cigi is elhagyott engem,
nem „elhagyám”,
nem,

ahogy, mint mondtam,
az sincs soha, hogy én ezt akarnám;
azt akarom;
az se, hogy ez kell, mert törvényszerű;
vagy haszonelvű, ész-
szerű; nem,
fiam,
ha én mondok valamit, csak azért, mert AZ VAN.
„Az van!” Ez van, ha bármit… nem is kérek,
csak ha beszéled,
és ezért nem is szívesen beszélgetek, beszélek,
mert akkor valami biztat, abba ne hagyjam,
mert a lapos kacsakövet
látom, e rémkép – na jó, eltúlzom csak – követ,
hogy egyszerre eltűnik, ott, ott,
ez én vagyok;
alácsobban.

Hát kezdem újra, jobban:
„Rapidsöröm, gyorssöröm, bár nem öröm,
fogyasztgatám, de akkor hirtelen, apám!
bebisilt a szám…” S nem mondhatám, fiam, hogy leszarám.

De akár azt is mondhatnám: nincs hogy élni,
nincs hogyan élnem, nekem, legalábbis.
Totyi három deka, és veszélyt nem érez,
csak ott, ahol nem kellene,
léte a miénktől, bár a verébfaj
irdatlan idők óta ránk hangolódott,
merőben eltérő jelleg, és a részletek,
a kicsiségek, akkor, mint a költő mondja.
A kinti társas együttlét, e nem kívánt,
de az életveszélyes, sörrel mégsem
fenntartható magány, maradjon most valóban kívül,
ott, ahol van. Nyugalmamba nagy fokig belejátszik,
és más papirosízű dolgok mondhatók róla.
Hanem csak ahogy a Totyi, az én
létem utolsó fenntartója, ahogyan érdemes még,
mert igaz: írni, összerakni a hátépét,
valamit – ugyan, az igazi nagyokhoz
képest micsoda nyomorult csekélység – takarékozni,
aztán hülyülni ezzel a 7-meg-a-nyóccal s egyébbel,
ugyan. Mi ez ahhoz képest, mind, hogy a Totyi
nyáron főleg, mikor a fényhatásra „megbolondul”,
élni akarja kinti életét, meg nem is élné,
őrjöngve repül, nem tudom, mit akar,
magányt-e, társaságot, kiront utánam a konyha
meghódítandó terébe, ahol gáz ég, szűk rések vannak,
kések, miegymás, és megrohanja a teljes zsemlét,
melyből úgyis kapna, hogy lefektessem, morzsát,
a lefektetés az egy játék, hogy tenyeremből
a morzsák árán megy be a kalitkába,
ez mindennap kész cirkusz, s főleg buta dolog,
mert el kell találnom „azt a sávot”,
ahogy megint egy költő mondta, „ahol a kristály
füstölög”, ahol az önként vállalt vesztés,
hogy megint egy napra elválunk,
a legpontosabb időben kell hogy történjék
– még úgy ráadásul –, különben életveszélyek jönnek,
nem mondom. Örök életveszély elderítésében-felhárításában
élek, s szabadon Eliot: egy hölgy arcképe, ha meghal
egy napon… s nem elég, hogy minden időm ide köt,
a nyomorodásig unt utcák, piacjárások,
és akkor folyton szabadkozni is,
durvaságokat mondani, hogy „veled, apa, tíz év múlva is
találkozhatom még, ha élünk, ám a Totyi nem fog élni
akkor”, és a többi.
S az idegennek ez olyan, mint egy szakszervezeti gyűlés,
lapos és érthetetlen, röhejes, sőt,
már rég elszéledtek a tagok, üdülőikből rom lett vagy luxus,
csak a bútorok, csak a padlódeszkák recsegik
magára hagyott falrendszerükben:
„Elvtársak, csak eztet akartam mondani”,
s bizony nincs a jégsarki fagylaltárus eleganciája,
se a kiirtott indiánok sörfőnökének bohócmaykárolya,
„testvérem, howgh, beszéltem”.
Maradtunk ennyiben. S jó éjt… Totyi.

* * *
És ekkor
akár
ha
elderítődvén-felhárítódván az Élet nevű bűnszövetkezet,
nincs istene – van isten! –, újabb sörszünetem következett.


Jegyzetek

3. Jegyzetek