Spiró György

FOGSÁG

Részlet

– Jeruzsálembe indulsz holnapután!
Uri felriadt.
Az apja állt fölötte.
Uri felhúzódzkodott a rongyain, a kezéből kicsúszott tekercset felvette a
földről, és ültében bocsánatkérően felnézett. Zavart félmosoly jelent meg
az ajkán, mint mindig, amikor rajtakapták, és mindig rajtakapták, akkor is,
ha nem tett semmi rosszat.
Ácsorgott még az apja a félhomályos zugban egy darabig, az udvarról a szürke,
februári délután megvilágította komoly, szakállas arcát, kiugró pofacsontját,
mélyen ülő szemét, a falba vágott kicsi négyzet épp Uri bozontos, zsíros haja
fölött fénylett. Komoran állt az apja, nem nézett rá többé, az udvart bámulta,
aztán sarkon fordult, és az ajtónyílásra akasztott szőnyeget a vállával olyan
erővel lökte félre, hogy abban benne volt a mélységes elégedetlensége a fiával,
a saját helyzetével meg a Teremtéssel általában.
Uri még nem érkezett vissza a tudata felszínére, csak a szégyent érezte, amiért
az apja rajtakapta: olvasás közben elaludt. El szokott aludni délutánonként,
s noha semmi dolga nem volt, bármikor a vackába húzódhatott, és aludhatott
is akár, mégis lelkifurdalást érzett. Mintha az olvasás magára rótt vezeklés,
kínos kötelesség lett volna valamely ősbűnért, amit el sem követett. Pedig
szeretett olvasni, azt szeretett egyedül.
Kezében a tekerccsel felállt, fájós derekát nyújtogatta, a nyakát csavargatta,
ropogtatta, a vállát húzogatta, hajladozott, és kibámult az ablakon.
Lucskos, nyirkos, hűvös a február eleje Rómában, Uri borzongott. A lelkében
az álom képei úsztak még, mind mélyebbre merülve, mint az iszapba iszkoló
halak a Tiberisben, és összeolvadtak az udvar homályos fényköreivel. Nem lehetett
kellemetlen az álom, mert valami jó érzés bujkált még benne, valami reményteli
kép, de már hiába próbálta visszahívni. Mintha álmában igazán élt volna. Emberek
mászkáltak az udvaron, eléggé messze ahhoz, hogy ne tudja felismerni őket,
csak a megsokszorozódott körvonalaikat látta. Nők lehettek ilyen idő tájt,
mert a férfiak még a dolguk után jártak.
Urinak rossz volt a szeme.
Rossz volt a lába is, lábfejében, bokájában fájdalmat okozott a járás, meg
gyakran fájt a dereka is kicsi kora óta, a jobb csípője nagyobbra sikeredett,
mint a bal, de leginkább a szeme volt elátkozva: csak közelre látott élesen.
Nem volt ez mindig így, tizenegy-tizenkét éves koráig mindent tudott, amit
a vele egykorú fiúk, de aztán kimaradt a játékaikból, bizonytalanabbul mozgott
náluk, hunyorgott, és olvasás közben egyre közelebb hajtotta a fejét a tekercsekhez.
Eleinte nem zavarta, nem is vette észre, mert fokozatosan történt, csak a
feje fájt gyakran.
Eusebius, a tanító, aki tíz-tizenöt másik fiúval együtt vele is foglalkozott
az imaházban, ezért fizette a gyülekezet, megmondta Józsefnek, hogy szerinte
Uri nem lát jól. József tiltakozott: az ő családjában senkinek sem volt rossz
a szeme, az ő fiáé sem lehet az. A tanító a fejét csóválta. Józsefnek csak
az elsőszülöttje volt fiú, utána két lány következett, és a kisebbik lány
születése óta a felesége már nem esett teherbe, értette a tanító, hogy nehéz
a helyzete Józsefnek.
Aznap este az apja kérdőre vonta.
– Igaz, hogy te nem látsz jól? – kérdezte élesen.
A nagyszoba legtávolabbi sarkába ment, és megkérdezte, hány ujját tartja fel.
Nem volt tágas a nagyszoba, mégis messze volt a kéz, homály is volt, az olajmécses
alig pislákolt, de füstölt, mint mindig, az is zavaró; Uri felsóhajtott, és
találomra azt mondta: kettőt. A csöndből megértette: tévedett.
Akkor romlott el a viszonya az apjával.
Addig ő volt az egyetlen fiú, az egyetlen egész ember, akit József nemzeni
volt képes. Addig ő volt a kedvenc. Az apja boldog volt, amiért a fia előbb
tanult meg írni és számolni, mint a kortársai, büszkélkedett vele, és az üzleti
elgondolásaiba is beavatta, mintha már felnőtt ember volna.
Fél évvel később apja megismételte a kísérletet. Uri akkor becsületesen megmondta,
hogy nem látja, hány ujjat mutat az apja.
– Mert nem akarod látni! – kiáltotta dühösen József.
Urit ez a mondat azóta kísérti.
Attól kezdve az apja elbújt előle. Nem akarta látni, hogy a fia nem lát. A
balzsamfa szárított gyantájának az orvosok szerint kedvező a hatása a hályogra
és a rövidlátásra, s mivel József korábban balzsammal és datolyával is kereskedett,
és még most is szállítottak neki néha ezekből a júdeai árukból, meghagyta
Urinak, hogy a balzsamgyanta vízben oldott porával borogassa a szemét minden
este. Uri szorgalmasan borogatta, a balzsam illata émelyítette, és a látása
nem javult. Újabb fél év múlva, amikor Uri megint nem látta, hány ujját mutatja
fel az apja, József közölte: ne borogasson többé, a balzsam drága.
Uri megkönnyebbült és kétségbeesett.
Holott olvasni tudott, sőt ha nagyon hunyorgott, szinte egészen jól látott
távolabbra is, ha pedig a kezének ujjaiból kicsi tölcsért formált, és azon
keresztül nézett, egészen messzire is el tudott látni. Igaz, hogy nagyon kicsi
körben, de tényleg egészen messzire. Sokat próbálgatta magányában, mert lassanként
a kicsi vacokba vonult vissza, és az udvarra is alig lépett ki: a kicsi vackon
belül mindent jól látott, ott minden közel volt. Nézdegélt kifelé az udvarra
az ujjai közötti résen át, és így igen távoli szögleteket is meglátott.
Nagy volt az udvar, és nem is lehetett tudni, hol a vége. Igazából sem kezdete,
sem vége nem volt sehol.
A házak a Tiberisen túl, amit latinul Transtiberimnek, a római zsidók pedig
Túlnan néven emlegettek, mintha ők is máshonnét, az igazi Rómából néztek volna
magukra kívülről sajnálkozva, sőt kissé megvetően, az udvaraikkal együtt eredetileg
összeépültek. Egyetlen bonyolult, kiszámíthatatlanul kanyargó, elnyúló ház-
és udvarrendszert képezett a régi Túlnan, s mert úgy építették a házaikat,
mint otthon, Palesztinában valaha rég, vagyis kifelé csak egybefüggő fal létezett,
és ablakok és szobaajtók csak befelé, az udvarra nyíltak, így hát végtelen,
kívülről átláthatatlan földszintes, rendszertelen közökben erős kapukkal megtűzdelt,
cikcakkos erődítményrendszer jött létre hajdan, titokzatos és egzotikus azok
számára, akik a Transtiberim e részében nem voltak járatosak. De hogy nyomorultul
élnek a zsidók, azt tudták: a Porta Capena környékén, a Via Appia elején leprás
zsidók kéregettek, ezt láthatta akárki, és sokan vetődtek arra, lévén a közeli
Via Ostiensisen kívül ez volt a déli kereskedelem kapuja, s mert ott olcsóbbak
voltak a termények, mint a Forum környékén, fél Róma odajárt vásárolni. Azt
is láthatták, hogy nyúzott, hajlott hátú emberek mászkálnak korsóikkal szakállasan,
vedlett saruban, rongyos tógában: ivóvízért mentek, mert a Túlnant ellátó
vezeték vize szennyezett, legföljebb öntözésre ha alkalmas, de hiába kérelmezték
nemzedékek óta, nem kaptak jobb vizet a Várostól, és a jobb vízzel megáldott
kerületekben pénzért kellett venniük a helyiektől, amit azok ingyen kaptak.
A Tiberis elvileg iható volt, a zsidók azonban tisztátalannak tartották, minthogy
időnként túl sok volt benne a hulla, és nem ittak belőle, még mosásra sem
használták. A ciszternák vizét használták inkább, s akadtak megveszekedettek,
az őseik vallási előírásait az átlagnál szigorúbban betartók, akik a más kerületekből
származó vizet is tisztátalannak tartották, és családjuknak tiltották a használatát.
Lehetett valami igazuk, mert az ólomcsövön érkező víz szürke bevonatot képezett
a gyerekek bőrén, és az ilyenek lassúbbak és butábbak lettek a többieknél.
A leprásokkal egyébként rendesen bántak, a közösségből nem taszították ki
őket, egy nagyobb hodályt jelöltek ki a lakhelyükként, a minimális ellátásukat
biztosították, megkapták a cupát, amelyre a világ minden zsidó közösségében
számíthatnak a legszegényebbek és a vendégek, de mert a leprások tisztátalanok
voltak, többé a családtagjaik sem érintkezhettek velük, csak messziről, kiabálva
társaloghattak, s kötelességük volt a betegeknek, hogy az egyszer használatos
agyagedényüket, amellyel a közösség látta el őket, minden étkezés után összetörjék,
és háromlábnyi mélységben elássák, az edénykereskedők örömére. Ettől még szabadon
mászkálhattak, és a zsidónegyed falain túlra is járhattak kéregetni, akárcsak
a többi beteg ember. Imaházba nekik is kellett járniuk, ám pap nemhogy nem
érinthette, de még csak nem is láthatta őket, hogy tisztátalanná ne váljék,
így aztán a leprások a templom deszkával elkülönített, sötét zugában ácsorogták
végig az istentiszteletet; előbb érkeztek, mint a pap, és jóval utána távoztak.

A papok tisztaságát a legősibb, legszigorúbb rendszabályok szerint védelmezték,
mert nagyon kevés volt belőlük; őket, Áron leszármazottait, Júdeából küldték
Rómába a nagyobb ünnepekre, hogy áldást osszanak, és aztán mentek is vissza
Jeruzsálembe. Néhány lévitát is küldtek Jeruzsálemből az évtizedek során,
akik papok nem lehettek, de a papok segédei igen: ők fújták meg ünnepekkor
a sófárt, ők énekeltek és zenéltek, ők szedték be az adókat, és a rituális
metszők meg a mészárosok is közülük kerültek ki; belőlük több volt Rómában,
mint papból.
A papi és a lévita családok az előírt vallásos ténykedésen kívül nem szóltak
bele a gyülekezetek életébe, nem úgy, mint Keleten: Rómában a gazdag és tekintélyes
családok nem engedték át a lényeges döntéseket senkinek, így a római léviták
közül sokan vissza is kéredzkedtek Jeruzsálembe, és a római magisztrátus szívesen
elengedte őket. Jöttek a helyükbe látogatóba Jeruzsálemből mások, az alsópapság
és az alsóbb léviták köreiből; ott sem mehetett fényesen minden papnak és
minden lévitának; némi ügyintézési huzavonát követően általában beengedték
őket Rómába, különösen, ha gazdag zsidó családok kezeskedtek a megélhetésükért.
Ha ez megtörtént, a magisztrátus tisztviselői fellélegeztek: nem kell ingyengabonát
juttatniuk a jövevénynek és családjának, mert hiszen családostul érkeztek
az ilyenek, ez is volt a lényeg, amiért a Szent Várost odahagyták, és a tisztátalan
diaszpórába utaztak; pár hét vagy hónap múltán azonban megunták a római klímát,
és visszamentek Jeruzsálembe, és vagy küldtek helyettük mást, vagy sem. Aztán
néhány lévita család letelepedett, és meggazdagodott, főleg a rituálisan tiszta
olaj és bor révén, amelyet Júdeából és Galileából importáltak.
Nem nagyon érdekelte a római nem zsidókat, hogyan is élnek a zsidók a Tiberis
jobb partján.
Sok kicsi etnikai zárvány élt Rómában, a kívülállók azokba sem láthattak bele,
és a zsidó enklávé nem tartozott a nagyobbak és jelentősebbek közé: lehettek
akkor az egymilliós városban legföljebb harminc-negyvenezren, többségük a
ritkás időközönként Rómába hurcolt rabszolgák lassanként felszabadult ivadékai.
De volt imaházuk, szám szerint tizenkettő, ebből egy a Via Appián, ahol egy
katakombájuk is volt, temetőjük a föld alatt – a majdani feltámadásra számítva
nem égették el a halottaikat, mint a balga latinok –; hét imaházuk volt csak
az ostiai út mentén; ez az az útvonal, amelyen a tengeren szállított áruk
a szárazföldön Rómába érnek.
Az első, időközben Marcus Agrippáról, a zsidókat pártoló római nagyúrról elnevezett
imaház, amelyet csaknem száz éve építettek, még állt, s bár Uriék nem oda
jártak, József megmutatta a kisfiának, és elmesélte, hogy az első zsidó fogolyszállítmány
tagjai nem voltak hajlandók dolgozni, amíg a római rabszolgatartók bele nem
törődtek, hogy ezek a rabok szombaton pihennek, vallási törvényeiket mindenáron
betartják, és imaházat is akarnak maguknak. Néhányat megöltek közülük emiatt,
de a többi mégsem engedett. Uri tapsikolt örömében ezt hallván, és megfogadta,
hogy ő is lesz ilyen bátor, ha kell.
És annak is örült, amikor az apja elmondta: az urak a férfi és női rabszolgáikat
összeboronálták, hogy ingyen gyarapítsák a rabszolgáik számát, de a zsidó
férfiak erre csak akkor voltak hajlandók, ha a nem zsidó nők, akiket nekik
szaporodásra kijelöltek, áttértek, és zsidók lettek maguk is; később aztán,
az egyszerűség kedvéért, a zsidó birodalomból importáltak nőket a számukra.
Nagy Heródes, Marcus Agrippa barátja, jó viszonyba került Augustus császárral,
és kieszközölte, hogy nőket szállíthasson Rómába. Voltak köztük prostituáltak
meg tolvajok meg folyósok, de zsidó nők voltak, és az áttérésükkel nem kellett
bajlódni.
A szállításuk azonban pénzbe került, mesélte az apja, és ezt semmilyen államhatalom
nem szereti. Nagy Heródes és Augustus császár is belátta ezt, és ez a nőforrás
hamarosan elapadt.
A római törvény szerint a rabszolgák ivadékai az uruk vallását örökölték,
de a zsidók így nem voltak hajlandók szaporodni, velük kivételt kellett tenni.
A nem zsidó rabszolgák, nem hivatkozhatván arra, hogy az ő vallásuk is ezt
kívánja, ezeket a kedvezményeket nem kapták meg, és a zsidókat utálták, ami
nem volt új dolog: amióta Nagy Sándor meghódította a Keletet, az ott élő nem
zsidók mindig haragudtak a kivételes elbánást követelő zsidókra, akik a perzsa
uralom alatt kiharcolt előjogaikra hivatkoztak mindenütt. Más dolog, ha görög
és zsidó egyaránt idegen – perzsa – uralom alatt áll, és más, ha a zsidók
görög uralom alá kerülnek; ám ezt a zsidók évszázadok óta nem akarták elfogadni,
amióta pedig mind a görögök, mind a zsidók római uralom alá kerültek, immár
Rómát tekintették Babilonnak a zsidók, amelynek buzgóbban hódoltak a gyakorlatban,
mint a görögök. A rabszolganők egyébként szívesen álltak zsidónak: tudták,
hogy a zsidók, a görögöktől és a latinoktól eltérően, nem tesznek ki gyereket.
Voltak zsidó hitre áttérő férfi rabszolgák is, őket az a számítás vezette,
hogy a zsidó gyülekezetek hozzájárulnak a felszabadításuk összegéhez, és egy-egy
zsidóvá lett rabot valóban ki is vásároltak. Őket a körülmetélés gondolkoztatta
csak el, fájdalmas procedúra ez felnőttkorban, és nem is mindig veszélytelen;
ám a nőket a csikló kimetélése nem fenyegette, a római zsidók nem követelték
meg, így hát rengeteg szír, görög, arab, etióp, abesszin, egyiptomi, germán,
gall, hispán, trák, illír és egyéb származású rabszolganő lett zsidóvá Rómában,
az Egyetlen Isten dicsőségére, és szült zsidó gyereket a zegzugos nyomornegyedbe,
amelynek Túlnan a neve. S mert a Transtiberim területén, amely akkoriban még
körül sem volt kerítve, noha már a város részének tekintették a szervek, bár
nem hivatalosan, nemcsak zsidók éltek, hanem mindenféle meghódított népség,
gyakran csak néhány háznyira költöztek odébb a zsidóvá megtért, otthonukban
fölösleges lányok, és a szülői házba visszajárhattak, ha akartak. Nem nagyon
akartak: minden nem zsidó szülő örült, hogy végre megszabadult tőlük, és ezt
az értésükre is adták. Amúgy is a férj családjába került a nő örök időkre,
és a szülei családjához nem kötötte többé semmi, ebben a latin és a zsidó
törvény egyezett. Hálát adhattak ezek a lányok az Egyetlen Istennek, akinek
a kebelébe megtértek, amiért a szüleik egykor nem tették ki őket farkasok
vagy emberek prédájául, vagy nem fojtották meg azonnal a születésük után.
Így lett zsidó diaszpóra a birodalom fővárosában.
József ugyan méltánytalanságnak tekintette, hogy nekik idegen földön kell
élniük, hiszen szigorúan véve mindenki, aki nem a Szent Földön él, tisztátalan,
s nincs az a víz, amely ezt lemossa, de hát nem új dolog ez a zsidó történelemben,
mondta, s felhívta Uri figyelmét arra, hogy a római zsidók igen hasznosak
az otthoniak számára, akik ezt maguk is tudják: amolyan állandó, nagy létszámú
követségként működnek ők Rómában, és ha ügyesen kereskednek, ha még több szállal
kötik össze Rómát és a zsidóságot, amire már csak kényszerből is hivatva vannak,
azt cselekszik, amivel a Teremtő a jelek szerint megbízta őket.
Csaknem egyetlen labirintusrendszer volt hát eredetileg ez a nagy, kiszámíthatatlanul
kígyózó belső udvar, egy spontánul létrejött erődítmény tere voltaképpen,
noha a leggazdagabbak udvarukat a közös udvartól magas fallal elzárták, sőt
külön őrökkel is védették, ahogy ez történni szokott mindenütt, ahol Mammon
az úr, legyen átkozott a pénz az idők végezetéig s mostanában még inkább,
mert egyre több a gazdag a római zsidók között, és még annál is több az egyre
szegényebb; lehet e két jelenség között valamiféle összefüggés.
Az eredeti Túlnan a zsidónegyed közepén állt, köréje épültek az új házak,
mostanában emeletes bérházakat is kezdtek építeni a gazdag vállalkozók, és
József tartott attól, hogy az ő düledező viskójukat a környező kis házakkal
együtt egyszer letarolják, és négy-öt emeletes bérházat húznak a helyébe.
Ez történt a Túlnan velük közvetlenül szomszédos, nem zsidó részeiben, ahol
egyiptomiak, szíriaiak és kis-ázsiai görögök éltek éppoly nyomorultul, mint
a zsidók többsége, és a zsidó területen éppoly otthonosan mozogtak, mint a
magukén.
Azért épültek egyetlen szeszélyes, kiszámíthatatlan térbe egykor az udvarok,
mert ünnepek alkalmával a zsidó kétezer cubit, vagyis könyök, magyarán rőf
távolságnál messzebb a házától nem mehet, a saját udvarát nem hagyhatja el.

Átlag negyvennégy centiméter egy rőf, de az alkar méretétől függően lehet
rövidebb is, hosszabb is, mert az alkar hossza, az a rőf.
Nem mehettek hát a zsidók ünnepekkor az otthonukból messzebbre, mint szűk
egy kilométer, vagyis nyolcszáznyolcvan méter, ami nagyjából fél antik stadion,
mert hiszen egy stadion egyenlő 1776 méterrel.
Sok volt a zsidóknál az ünnep: volt az évi négy nagy ünnep, ezek mind soknaposak,
meg voltak a szombatok péntek napnyugtától szombat napnyugtáig, és az emberek
akkor is tovább akartak menni, mint kétezer rőf, ami nagyjából száz lépésnek
felel meg. Szerettek szomszédolni, trécselni, pletykálkodni, ami ünnepkor
sem tilos, kivéve, ha munkavégzés, de a csevegés nem az, ezt a Teremtő is
így tudja, aki maga is biztosan fecserészik a főangyalaival, hiszen a munkáját
ama hat napon már elvégezte; így hát az emberek az udvaraikat egybeépítették,
s akkor nemhogy kétezer rőfnyi távolságot, de akár tízezer rőfnyit is megtehettek,
noha ünnep volt, elvégre a saját udvarukban maradtak, legalábbis ezt mondhatták
szigorú Teremtőjüknek, akinek emez érvelés makulátlanságát el kellett fogadnia.
Így játszották ki a Törvényt a római zsidók, akárcsak a többiek, az a körülbelül
összesen ötmillió zsidó az akkori világon, vagyis hát éppenséggel így tartották
be a Törvényt, mert hiszen a betűjét betartották.
E furfang szentesítésére külön szabály is született, a vegyítés törvénye,
amelynek szép altörvényei is keletkeztek; ebből Rómában az élt, hogy az egykori
Túlnan egyetlen udvarnak számít, s benne szombaton is, ünnepek alkalmával
is mindazt lehet csinálni, amit az ember a saját házában tehet. Ádáz vita
folyt arról, vajon a régi Túlnan falain kívül emelt új zsidó házakra is vonatkozik-e
az udvarok vegyítésének törvénye; egyesek azzal érveltek, hogy egész Jeruzsálem
egyetlen vegyített udvarnak számít, s benne szombaton is lehet szállítani
bizonyos dolgokat; mások ezt ellenezték, mondván, hogy Róma nem zsidó város,
és a Transtiberim sem az (Trasteberin, általában így mondták már akkor, az
„s” előtti nazális eltűnt, s a szó végét elharapták, ebből lett nemsokára
a „Trastevere”, ahogy azt a területet kétezer évvel később is hívták); egész
Róma tisztátalan, a Túlnan is az, érveltek a vallás alapjaihoz visszatérni
szándékozók, akik maguk is tisztátalanok voltak, hiszen a diaszpórában minden
zsidó az; mindenesetre a régi Túlnan lakói a vegyítési törvény áldásait továbbra
is élvezhették.
Ebben a túlnani udvarlabirintusban nem volt szükség arra a kegyes csalásra,
amit Júdeában csaknem minden zsidó elkövetett azzal, hogy az ünnep beállta
előtt kétezer rőfnyire tette ki az étket, jelezvén, hogy ott van a háztartása
határa, s így ünnepkor az elesége távolságától további kétezer rőfnyire elmehetett.
Ők is úgy tartották be a Törvényt, ahogy kellemesebb. Rómában ezt a furmányt
nem lehetett alkalmazni, a kitett ételt azonnal ellopják; korrumpálja a külső
világ a belsőt, rongálja a belterjes zsidó társadalmat a sokistenhívő, tehát
istentelen római, és kéjeseket lehet lamentálni emiatt. Jellemző a latinok
butaságára, hogy még az első császáruk is azt hitte: szombaton a zsidók nem
esznek semmit, mintha a szombat böjtnap lenne!; emez évtizedek óta nem győznek
eleget kuncogni a római zsidók, akik az imaházaikban szombaton imádkoznak
is, a Tórát is magyarázzák nekik, meg a próféták írásait is, de a lényeg mégiscsak
a közös étkezés, amelynek költségét a gyülekezet adójából fedezik. Az ünnepi
étek nem lehet szűkös: bornak is, húsnak is muszáj lennie az étrenden, meg
zöldségeknek és gyümölcsöknek is, a kovásztalan kenyérről már nem is beszélve;
a szegény családok egész héten alig esznek valamit, de szombaton végre egész
hétre töltekezhetnek, a gyülekezet jóvoltából ingyen.
Vallási – vagyis éhhalál elleni – oka volt tehát elsősorban ennek a sajátságos
építkezésnek, de az erődítmény jellege sem volt egészen oktalan.
Amikor tizenhat évvel korábban Tiberius császár úgy döntött, hogy az Ízisz-vallás
meg a zsidó vallás hívei takarodjanak ki Rómából, a szagot kapott római csőcselék
megpróbálta megostromolni ezt a titokzatos falrendszert, de mert nem láttak
át rajta, nem bírtak betörni, a zsidók megvédték magukat a lapos tetőkről
nyilazva és a dárdáikat hajigálva.
Házaikat mégis el kellett akkor hagyniuk, József is elmenekült Rómából a feleségével
és a hároméves Urival.
Rómától húszmérföldnyire, a kicsiny Aricciában húzták meg magukat egy lyukas
tetejű istállóban. József trágyát hordott ki, szántott, a felesége almozott,
Uri naphosszat a tyúkokat hajkurászta, hogy fél év múlva, hála a kegyes római
nagyúrnak, a patrónusának, akinek a felszabadult apja lévén a kliense lett,
József a családjával egyetemben visszatérhessen lerombolt, kirabolt házába.
A négyezer nőtlen zsidó ifjú kivételével, akiket besoroztak és Szardíniára
vittek, állítólag azért, hogy valami rablóbandák ellen vessék be őket, de
ott a klíma és a honvágy vitte el őket inkább, lassanként visszaszivárogtak
a családos zsidók szinte mind, csupán pár százat öltek meg a rablógyilkosok
vidéken, és Tiberius császár többé nem adott ki hasonló rendeletet.
A házakat rendbe hozták, a berendezést lassanként pótolták. Nem volt sok a
pótolnivaló, szegények voltak a római zsidók.
Uri ebből az oda-vissza hurcolkodásból nem emlékezett szinte semmire, csak
a tyúkszar szagára, meg arra, hogy az apja a nyakába vette, úgy vitte soká,
és ez annyira jó volt, hogy még most, tizenkilenc évesen is szokott ezzel
álmodni. Álmában arra szeretett volna ébredni, hogy az apja áll előtte, és
azt mondja: „gyere, fiam, ülj a nyakamba megint”.
Ebből az ideiglenes kiűzetésből annyi maradt még, hogy Sára, az anyja most
is fel-feljajdul, amikor egy-egy hajdani szép edény hiánya jut az eszébe,
amit azok a nem zsidó szabadosok, szintén az ő patrónusuk kliensei, akiknél
elrejtették, nem adtak vissza, és hosszasan sopánkodik emiatt. Pedig az az
igazság, hogy páran a letétbe helyezett értékeket becsülettel visszaadták,
ma is ilyen edényekből esznek, mint az apja olykor meg szokta volt jegyezni.
Ettől még Sára lamentál.
Apja mostanában már nem néz fel, morcan kanalazza az ételt, s ha felnéz is
a feleségére, a felesége csúf, kendővel takart fejére, mélységes gyűlölet
csap ki a szeméből. Nem a tolvajokat gyűlöli, hanem a feleségét. És hallgat.
Rómában a zsidóknál nehéz a válás: kevesen vannak. Júdeában könnyű a válás,
és ezt nemcsak mesélik, hanem ott törvénybe is van iktatva: ha valaki a feleségénél
szebb nőt talál, ezt olyannyira alapos oknak tartják, hogy már válhat is;
akkor is elűzheti a feleségét, ha az meztelenkedik, ami pedig házastársak
között bizonyos alkalmakkor nem tilos; de hát Júdea nem a zsidóság végvára,
hanem a nemzet teste, ott sok mindent lehet. Rómában unokatestvért is elvehet
a zsidó, a latinoktól eltérően, mert úgy érzik, hogy kevesen vannak, s különben
is ez az elv a régebbi; Júdeában és Galileában ez vérfertőzésnek számít és
tilos, mert ők ott sokan vannak. Másfelől a római özvegynek nem kötelező az
elhalt férje fivéréhez feleségül mennie, ami Palesztinában még mindig kötelező.

Apja soha nem beszélt erről a féléves hányattatásról. Mesélték, hogy a kiűzetést
négy aljas, bűnös zsidó okozta volna, akik Saturninus szenátor feleségét,
Fulviát valamiképpen megnyerték, pénzt csaltak ki tőle, hogy a jeruzsálemi
Templom számára drága szőnyegeket vegyenek, a pénzzel persze megléptek, Fulvia
felháborodva számolt be erről a császárnak, ekkor dühödött volna fel Tiberius.
Uri másoktól hallott kombinációk alapján azonban inkább arra gyanakodott,
hogy ez csak ürügy lehetett, és őket Germanicus miatt űzték ki Rómából.
Germanicus, a híres hadvezér a császár unokaöccse és fogadott fia volt, de
Tiberius megorrolt rá, és elküldte Keletre. Germanicus elkövette azt a hibát,
hogy Szíriából elindult Alexandriába, holott Egyiptom tiltott terület minden
rangosabb római személy számára, lévén, ezt Rómában a legutolsó utcagyerek
is tudja, Egyiptom Róma éléskamrája, onnét kapják az ingyengabonát, amiből
a polgárjogot nyert zsidók is részesülnek. Ha valaki Egyiptomot fellázítja,
súlyos ínséget hoz Rómára. Antonius volt az utolsó, aki megpróbálta, de Augustus
Actiumnál megverte, és a lovagokat és a szenátorokat Egyiptom látogatásától
eltiltotta.
Tiberius úgy vélhette, hogy Germanicus, Júdeán áthaladván, megegyezett az
ottani zsidókkal, hogy mellé állnak, ha háborúra kerül sor Egyiptom és Tiberius
között. Sőt biztosan így gondolta, különben a zsidókkal együtt nem űzi ki
ugyanakkor az egyiptomiakat is, akik pedig a zsidóktól elkülönülve éltek a
Transtiberimben. Germanicust aztán megmérgezték, és meghalt. Mondják, az előző
júdeai helytartót, Valerius Gratust is azért váltotta le a császár, mert Germanicusszal
találkozott, holott aligha tehette volna meg, hogy a császár fogadott fiával
ne találkozzék, amikor az Júdeában barangol. A dolog nem nagyon érdekes, egyik
helytartó olyan, mint a másik, Rómából nézve különösen, mégis híressé lett
ez az eset: a császár hétévnyi késlekedéssel váltotta le Gratust, ami nem
a feledékenységének a jele, mondják a politikai elemzők, hanem éppen annak,
hogy soha nem felejt, és előbb-utóbb bizonyosan bosszút áll. Nem volt szokása
egyébként Tiberius császárnak, hogy a prokurátorokat és prefektusokat leváltsa,
inkább helyben hagyta őket, mondván: „a jóllakott légy kevesebb vért szív,
mint az éhes”.
Persze az is lehet, hogy az előző prefektus a Sejanus-ügybe keveredett bele
valahogy.
Másik példának Agrippinát hozzák fel, Germanicus nagy népszerűségnek örvendő
özvegyét, akit tizennégy évvel a férje halála után halasztott éhen Tiberius.
De nem is így történt, szól közbe egy másik politikai elemző, Agrippina Pandataria
szigetén, ahová száműzték, éhségsztrájkolni kezdett, egy centurio kiverte
a fél szemét, majd Tiberius parancsára tömni kezdték, de rosszul, és abba
halt bele. Mindegy, megölték. A zsidók ugyanúgy ismerik a római pletykákat,
mint a többi náció, és legalább annyi hites politikai elemzővel büszkélkedhetnek,
mint a többi nép.
Urit érdekelte a történelem, érdekelte minden fordulatos mese, temérdek görög
és latin auktort olvasott a zugban, ahol békén hagyták, és naphosszat álmodozott
és kombinált. Azok a képek, amelyeket éber álmában látott, élesek voltak és
fényesek, szinte tapinthatók. Nagy dolog a képzelet, már akinek jutott belőle.

Görögül azért tudott, mert a zsidónegyed lakóinak görög volt az anyanyelvük,
a római zsidó gyerekek többsége görög névre is hallgatott. Palesztinából hozták
magukkal, ahol a hellenizálás a nyelvben bizonyult a legsikeresebbnek, s utódaikra
Rómában is áthagyományozták. A művelt latinok szebb görögöt beszéltek, de
azért görög volt ez is; a zsidók ugyanazt a görögöt beszélték, mint a görögök,
a kiejtésükről nem lehetett megkülönböztetni őket.
József és a családja kivételesen arámiul is beszélt otthon, ami a héberrel,
a Szentírás eredeti, immár halott nyelvével rokon; volt valami összeesküvés-szerű
abban, ahogy az arámit használták; József úgy gondolta, hogy amíg csupán arámiul
beszélő közvetítő kereskedőkkel is üzletelnie kell, csak tanulják meg ezt
a nyelvet a gyerekei is, még jól jöhet nekik.
A római zsidók rég nem tudtak sem arámiul, sem héberül, és az előimádkozók
héber szövegét az imaházban a hívek számára görögre fordították. Létezett
már a Szentírás görög fordítása, a Septuaginta, amit hetvenkét zsidó fordított
le Fárosz szigetén, Alexandriában hetvenkét nap alatt, vagy kétszáz évvel
korábban, és otthon, egyedül imádkozván, mindenki ezt a görög Tórát olvasta
magának hangosan. Kívülről nem volt szabad a szent szövegeket idézni, nehogy
az a végzetes hiba történjék, hogy valaki rosszul emlékszik, és mást mond,
mint ami írva van, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek az egész
Teremtésre nézve. Az imaházban azonban, a közösség előtt, elvileg rögtönözve
fordították a héber szöveget. Az persze nem volt tiltva, hogy valaki a Septuaginta
aznapi adagját betanulja, de úgy kellett tennie, mintha a hébert értené, és
azt fordítaná.
Uri gyerekként nemigen gondolt rá, hogy anyjának arámitudása nem egészen magától
értetődő, s hogy a többi anya jobban ragoz görögül, mint az övé. Kamaszkorában
tűnődött el először arról, hogy anyjának Sára a neve, márpedig ezt a nevet,
addigra megtudta, gyakran adták a zsidó hitre áttért prozelita nőknek. Akkor
már nem volt jóban az apjával, és nem kérdezte meg, vajon zsidónak született-e
Sára. Anyját meg aztán végképp nem akarta erről megkérdezni, vele soha nem
volt jó viszonyban, anyja csak azzal törődött, hogy a férje meg a gyerekei
a vallási parancsokat szigorúan és maradéktalanul tartsák be. Ha Sára nem
zsidó volt eredetileg, amire vallási túlbuzgalma is utal, a frissen áttértek
már csak ilyenek, akkor rabszolgának született, és József váltotta ki. Ha
Józsefet üzleti ösztöne is vezette, akkor olyan rabszolganőt választott, aki
tudott arámiul, tehát Szíriából vagy Babilonból származót. Uri úgy gondolta,
hogy apja, aki kicsi korában elárvult, nem lehetett elég tehetős, hogy zsidó
lányt kapjon, még a hozományról lemondva sem minősült eléggé jó partinak,
ezért kellett rabszolganőt elvennie. A Palesztinában érvényes törvények szerint
ebben az esetben ő, Uri, egy prozelita rabszolganő fia igen alacsony származású
lenne odaát, az óhazában, mert az anyja származása illetné meg őt is. Ugyan
nem lenne sem rabszolga, sem prozelita, izraelitának számítana, ám azok közt
a legméltatlanabbnak. Milyen szerencse, hogy a zsidó Rómában született, ahol
csak az apai leszármazás számít.
Latinul Urinak nem volt könnyű megtanulnia.
A zsidónegyed fiataljai csak törték a latint; nemigen jártak át a Tiberis
másik partjára, ahol az igazi Róma feküdt, megelégedtek a Túlnan belterjes
életével, ha pedig mégis átmerészkedtek, a görög anyanyelvükkel remekül elboldogultak.
A Túlnan nem zsidó lakói is görögül beszéltek, vagy pedig olyan nyelvet használtak,
amit rajtuk kívül nem ismert senki.
Szokásuk volt a zsidóknak, hogy görög betűkkel írták a latint, az inkább kézre
esett nekik. Persze a héber betűket is megtanulták, ők asszír írásnak nevezték,
hogy legalább a Semát fel tudják olvasni maguknak, meg az ünnepi zsoltárokat
szükség esetén, ha erre az imaházban éppen felkérik őket. Olykor a három ábécét
egyetlen mondatban, sőt egyetlen szóban is keverték. Uri élvezte az ilyen
keverést, ő nem hanyagságból vagy tudatlanságból, hanem játékból tett át héber
ábécére latin vagy görög szöveget és viszont; kitalált magának rövidítéseket
mind a három nyelven, hogy gyorsabban tudjon másolni, ha olyan tekercset kapott
kölcsön pár napra, amely különösen érdekelte; ki-kihagyott magánhangzókat,
diakritikus jeleket, úgyhogy rajta kívül a gyorsírását senki el nem tudta
olvasni, és pár hónap múlva már ő maga sem. A tisztán héber szöveget bal kézzel
írta jobbról balra, a görögöt és a latint jobb kézzel balról jobbra, maga
sem tudta, miért. Igen meglepődött, amikor olyan tekercshez jutott, amelyből
kiderült: létezik már görög és latin gyorsírás, más is feltalálta, amit ő;
boldogan tanulta meg azokat is.
Gaius Theodorus, írta le a hivatalos nevét hol így, hol úgy kiskorában, mert
az Uriel nevet, ami azt jelenti, hogy „Isten az én fényem”, csak családi körben
használták; nem is tudta senki, hogy otthon erre a névre hallgat.
Apja sem József volt hivatalosan, hanem Lucius Ioses.
Uri nevében a Gaius a patrónusának első neve, József pedig a Luciust a patrónusa
apjának nevéből vette át, aki József apját felszabadította. Ez volt a szokás:
a szabados zsidók első neve, amely gyakran az egyetlen is maradt, a patrónusuk
nevével volt azonos; így lett a római zsidóknak elsősorban latin, másodsorban
görög nevük, és nem volt sémi neve szinte senkinek. Hogy Józsefnek az apja
mégis sémi nevet adott, árulkodó: a rabszolgaságot nehezen viselte, és visszavágyott
Palesztinába, amelyet pedig sosem láthatott, hiszen ő is Rómában született
rabszolgának, sőt már az apja is.
Latin és görög nevük volt hát a római zsidóknak, de attól még zsidók voltak:
tréflit nem ettek, a szombatot és az ünnepeket megtartották, és imádkoztak
előírásszerűen és szorgosan.
Ha éppen nem olvasott vagy jegyzetelt, Uri a zegzugos, cikcakkos udvarban
körülbelül a harmadik házig látott el szabad szemmel hunyorogva, és a hatodik-hetedik
házig az ujjai között. Akart ő látni élesen, eleven sebként élt benne az apja
megjegyzése, néha, reggel, szemét próbálgatván, jobban is látott talán, de
aztán estére meg kellett állapítania, hogy aznap sem akart jól látni eléggé.

Deszkából eszkábált magának egy orrnyeregre helyezhető alkalmatosságot nemrég,
hogy ne kelljen állandóan az ujjain keresztül néznie; két kicsi lyukat fúrt
bele a szeme számára, és amikor feltette az orrára, a két lyukon keresztül
szép, bár szűk képet kapott. Szép volt a kép, mert minden dolog élesebb lett
így, és egymáshoz képest határozottabb helyszínű, mint amikor egy szemmel
hunyorgott bele a hüvelykujja és mutatóujja által képezett lyukba, éppen olyan,
mint amikor mindkét szeme elé odaemelte a két öklét, és azokon keresztül nézett.
A deszkának megvolt az az előnye, hogy egy kézzel lehetett tartani. Ezzel
az orrdeszkával azonban a vackán kívül nem mert mutatkozni, kinevették volna.
Még az ablakához sem mert közel állni, sem ezzel az eszközzel az orrán, sem
anélkül, mert tudták az udvarban, mindent tudtak, hogy ott szokott ácsorogni,
és bámul kifelé; csúfolták is emiatt, és az apja is felszólította, hogy ne
tegye: „csúf dolog a kémkedés”, mondta ebből az alkalomból; úgyhogy Uri a
zug mélyén, az ablaktól a lehető legtávolabb ácsorgott hosszasan, és remélte,
hogy a félhomályba kívülről nem látni be. Mesélték, hogy a gyönge szemű gazdag
latinok ügyesen csiszolt gyémántot tartanak a szemük elé, azon keresztül néznek,
és mindent jól látnak; ilyennel Uri nem találkozott, drágakövet sem látott
még soha.
Félt, hogy teljesen meg fog vakulni.
Nem volt gyakori a vakság az udvarlabirintusban, és aki megvakult, az sem
mászkált odakint, de hallani lehetett, hogy ezt vagy azt az embert az Úr haragja
sújtotta ekképpen. A vakokat, a trachomások kivételével, nem különítették
el, nem számítottak tisztátalannak, csak szerencsétlennek. Uri napokon, heteken
és hónapokon át töprengett, ugyan mi is történt, vajon az Isten eleve vaknak
rendelte-e, vagy egyszerűen, sok egyéb dolga mellett, nem figyelt oda rá,
vagy netán a Sátán avatkozott közbe, vagy inkább a Fátum, a Sors okozza-e
nagy baját – Urinak vegyes zsidó–latin–görög képzetei voltak, mert sokat olvasott.
Azt végképp nem értette, miért nem született vaknak rögtön, ha már ez a sorsa
– hogyhogy menet közben változtat a szándékán az Úr? Miféle meggondolások
vezethetik Őt vajon? Kutatott addigi gyermeki múltjában Uri, de oly hatalmas
vétket, amiért feltétlenül meg kellene vakulnia, az Isten iránti legjobb szándékkal
sem tudott utólag felfedezni a tetteiben.
A legkézenfekvőbb magyarázat volt a legmerészebb: nem törődik az Úristen senkivel,
még kiválasztott népének egyedeivel sem, Őrá csak a Teremtés műve volt bízva,
meg az, hogy a kőtáblákat Mózes révén a népének eljuttassa. Ez a magyarázat
nem Uri fontolgatásainak eredetiségéből származott: az Úristent a római zsidók,
a zádokisták, akiket szaducceusnak is neveznek, s akik csak Mózes öt könyvét
fogadták el és semmi egyebet, a szóbeli hagyományból semmit, ilyennek képzelték
el testületileg, s ez volt a jeruzsálemi főpapság hivatalos álláspontja is:
a Teremtő nagyvonalúan megteremtette a világot, s benne az embert, hogy legyen,
aztán magára hagyta, életébe a továbbiakban nem szól bele, mindenki azt kezd
az életével, amit akar, természetesen csak a Törvény szabta kereteken belül,
ám aki a Törvényt megszegi, arra persze lesújt.
Él az ember, ahogy tud, aztán meghal, és nincs pokol, nincs menny, ahogyan
a primitív zsidók képzelik odaát, Palesztinában; nincs lélekvándorlás, amiben
a primitív, farizeus zsidók szintén hisznek, és nem támad fel senki, csak
azt követően, hogy eljövend a Felkent, de ez még odébb van: nem szenvedtünk
még eleget, hogy kényszerűen megtisztulni képesek lettünk volna már, mondta
egyszer az apja, ellentétben a hiszékeny palesztinai zsidó földművesek, a
lelkileg szegény am-haarecek buta, elvakult, korlátolt és káros képzeteivel,
amelyekről borzongva és helytelenítőleg szoktak megemlékezni a Palesztinából
a római zsidónegyedbe visszatérő kereskedelmi utazók.
A feltámadásról sokat töprengett Uri a vackán, és megállapította: ha szemernyi
részvét van a Teremtőben, a feltámadást lehetővé teszi, s ő, Uri, sok szép,
okos, bölcs emberrel fog találkozni majdan, akik az ő születése előtt éltek,
s az ő halála után élnek majdan, és időtlen, tartalmas társalgást folytatnak
a végítélet utáni, idő nélkülivé váló, illatos és fényes térben, ahol a testek
súlytalanná, fájdalomtalanná válnak, és úgy fognak lebegni, és szárnyak nélkül
is úgy tudnak majd repülni az éppé varázsolt emberi testek, ahogyan legszebb
álmaiban ő szokott, mintegy a végítélet utáni lét előzeteseként. Ez így ésszerű,
így természetes, mert ha esetleg nem lenne feltámadás az idők végeztével,
az egyes ember életének az égvilágon semmi értelme sem volna.
Uri vagy az udvar életét bámulta hunyorogva, sejdítvén, hogy voltaképpen boldogan,
amiért lát még, vagy pedig olvasott.
Tanítani nem kellett már semmire, ő taníthatott volna másokat, de ehhez nem
volt kedve, holott még az apja is kérlelte. Ha már nem teljes értékű férfi,
legalább haszna legyen belőle a közösségnek, és a tanárt meg is fizetik, ez
sem utolsó szempont. A tanára, Eusebius is kérlelte, aki Urit szerette, és
képességeit becsülte, de hiába: Uri a közösséget utálta.
A többiek jól láttak, ő nem.
A többieknek nem fájt a fejük, a lábuk, a derekuk.
A többiek jól tudtak harapni, ő csak a jobb oldalon, mert baloldalt a fogai
nem értek össze, és ott már el is kezdtek lötyögni, ami a korai fogvesztés
előjele. Az pedig szörnyű, hogy a végleges metszőfogai annyira előremerednek,
hogy a száját nem is tudja becsukni tőlük rendesen. Igaz, e metszőfogak miatt
a nyelvével képzett résen át szépen tud fütyülni, és ennek olykor a csodájára
járnak, de inkább nőttek volna szabályosan a fogai.
A többi korabeli fiú még nem kopaszodott, ő már tizenhat éves kora óta.
A többi nem volt szörnyszülött, ő igen. Nem látszott ugyan nyomoréknak, de
ő annak érezte magát, és az is lett.
De nem csak a testi bajai miatt zárta be magát a vackába.
Vagy öt éve, amikor még jobban látott, nem sokkal a bármicvája után, tehát
azt követően, hogy az imaházban ünnepélyesen férfivá avatták, elég gyakran
mászkált át a Tiberis másik oldalára. Oda mehettek Rómában a zsidók, ahová
csak akartak, és Uri, hála a nagyapjának, aki rabszolgaként a váltságdíjat
kinyögte, megnősült, fiat nemzett, s rögtön utána meg is halt, Uri, az unoka,
már római polgárnak született.
Zsidó volt, ám teljes jogú római polgár is, aki a nem római és nem itáliai
egyénekre kivetett adót a rómaiaknak nem fizette, sőt Róma fizetett őneki:
az uraság közbenjárására odaítélték neki a tesserát – amely törvény szerint
tizennégy éves korától járt neki, de a magisztrátus képes volt évekig húzni-halasztani
a dolgot, ha nem dörrentek rá –, azt a kis ólomlapocskát, amelybe kicsi lyukat
fúrt, s a tunikája alá rejtve, a nyakába akasztva hordta, hogy el ne lopják,
s kezével a mellén kényszeresen, rövid időközönként ki-kitapogatta.
Ennek felmutatására a Marsmezőn lévő legnagyobb kiosztóhelyen megkapta a római
dologtalan szabadosok, a libertinusok, más néven a proletárok, a csupán nemzőképességgel
rendelkező nincstelenek havi fejkvótáját gabonából. A húst a Tiberis jobb
partján, otthon váltotta ki, kóser húst a másik parton nem lehetett szerezni;
a bort is ott vételezte. Akadt jó pár kocsma odaát, amely azt hirdette magáról,
hogy kóser ételt és italt is tart, ezektől a kocsmáktól azonban eltiltotta
a közösséget a római gerousia, más néven szinedrion, vagyis júdeai nevén a
Szanhedrin, az egyes gyülekezetek rendszertelen időközönként ülésező felettes
hatósága, érdekelt lévén abban, hogy mindenki csak a hivatalos transtiberisi
zsidó mészárosok termékeit vegye, s hogy csak azt a bort igya, amelyet a nagy
hatalmú római zsidó borkereskedők árulnak. A borral még a húsnál is jobban
lehetett keresni, mert ünnepi alkalmakkor a borivás kötelező; a borkereskedők
árulták azokat a tisztátalanságtól megszabadított, kétfülű, fehér agyagból
égetett flaskákat is, amelyekből a bort inni kellett. Sok bort ittak a római
zsidók és nem zsidók, mert a bortól nem kaptak hasmenést, a víztől viszont
gyakran. És valahogy úgy alakult, hogy a tiszta olívaolajat is éppen ezek
a kereskedők szállították Palesztinából a római közösségnek, és az itáliai
olaj használatát főbenjáró bűnnek minősítve megtiltották, és ezt a gyülekezetek
közös vezetősége újra meg újra jóváhagyta, lévén e közös vezetőségben, a vének
között bor- és olajimportőrök nagy számban találtattak.
Uri a tessera révén járó fejadagból rátartian jóval kevesebbet fogyasztott,
mint amennyire a fejadag kiszabói feljogosították, ezért apja mellett ő is
családfenntartónak érezhette magát. Azokon a napokon, amikor a tessera felmutatására
az adagját kiszolgáltatták, vele volt egész családja, vagyis az apja, az anyja
és a két húga; együtt cipelték haza a raktárból a számukra kiutalt élelmet.
A gazdagabbak talyigával mentek, ők zsákokkal. Ilyenkor Uri boldog volt, hogy
a véletlen folytán, a sose látott nagyapjának hála, segíthet a családján.
Apja sem látta az apját, mert pár hónapos volt József, amikor Tadeus meghalt
huszonöt évesen, a rabszolgák átlagéletkoránál öt évvel korábban; nem tehetett
jót az egészségének, hogy a váltságdíjat hosszú évek kemény munkájával kinyögte.

Ha a havi kiosztás szombatra vagy zsidó ünnep napjára esett, ők az áldott
emlékezetű Augustus császár most is érvényes rendelete értelmében hétfőn mehettek
érte kivételesen, illetve az ünnep elmúltával; ezt a rendeletet Tiberius nem
vonta vissza még akkor sem, amikor a zsidókat kiűzette. Akadtak tesserával
rendelkező zsidók, akik azokban a hónapokban Róma környékén rejteztek, ám
pofátlanul visszalopakodtak a Városba, és a magisztrátus ételosztói fogukat
szíva, ám tiltó határozat híján kénytelenek voltak az adagjukat kimérni. Akadt
olyan kiűzött zsidó, mesélték, aki a vonakodó hivatalnokot perrel fenyegette
meg, és a hivatalnok engedett végül, pedig hívhatta volna a vigileket, hogy
a hepciáskodó zsidót tartóztassák le. Bolond a világ, mindig bolond volt,
és az is marad a Felkent eljöveteléig.
Igazság szerint József is lehetett volna római polgár, mert három gyereke
született, és Augustus rendelete, amely szerint a háromgyermekes szülők kapjanak
római polgárjogot, az érvényét nem vesztette el. Próbálta is rábeszélni az
apját Uri, kérvényezze a polgárjogot a gyerekeire hivatkozva, a patrónus közbenjárására
ő is biztosan megkapná, s azontúl neki is lehetne tesserája.
József azonban nem akarta.
Jó neki így is, mondta József. Uri erősködött, és az apja végül kibökte: inkább
megdolgozik a pénzért, mert akadhat nagyon nagy ügy egyszer, igazán fontos
ügy, és majd abban kéri Gaius Lucius, a patrónus segítségét, addig nem akarja
háborgatni, nehogy a nyomuló kérelmezőt időnek előtte megutálja.
Uri látta, hiába érvel, így többé nem hozta szóba a dolgot. Eltűnődött, mi
lehet az a nagyon nagy ügy. Csak nem újabb kiűzetéstől fél az apja?
Gyakran sétálgatott Uri magányosan odaát, a Tiberisen túli Rómában, az „igaziban”,
és bámészkodott. A folyón túlról érkezett odaátra; valahogy mindig valamely
folyón túl laknak a zsidók, a nevük, a héber is ezt jelenti: Babilonban is
az Eufrátesz túlsó partján laktak, mielőtt megengedték, hogy elinduljanak
haza, Nyugatra.
Uri mászkált, bámészkodott, nem volt semmi dolga, fizikai munkára alkalmatlannak
bizonyult. Akkor mondtak le róla végleg, amikor rábeszélték Józsefet, adja
tetőfedőnek, az könnyű munka. Urinak tériszonya volt, a legelső munkanapján
leesett, és eltörte a jobb karját. A karja összeforrt – szerencse, hogy a
bal keze amúgy is ügyesebb volt, bal kézzel írt héberül és arámiul, ez alkalomból
görögül meg latinul is megtanult ballal írni –, és azóta békén hagyták az
apját.
Amikor a mészégetéssel jött elő József, mert az is jó szakma, Uri fellázadt,
és kiabálni kezdett: ő nemhogy mészégető, de üvegfúvó sem lesz soha, inkább
meghal. Ez megrázta Józsefet, aki üvegfúvóként kezdte, vagyis voltaképpen
aranyművesként, mert a zsidók tudtak csak hajszálvékony aranyábrázolatok köré
üveget fújni az egész Római Birodalomban, és szó nélkül otthagyta a fiát,
aki felháborodásában még percekig üvöltött és ugrált, és azzal fenyegetőzött,
hogy beáll dokkmunkásnak.
Ez komolytalan volt, a fájós lábával és a vacak derekával egy napig sem bírta
volna a cipekedést. A bőrcserzésen kívül ez volt a legalantasabb munka, amit
zsidók vállaltak. Rosszul fizették, de ha valakinek volt tesserája, az ingyenjuttatásból
és a dokkmunkási kiegészítő jövedelemből többgyermekes családot is eltarthatott.
Meg hát a rakományt meg is lehetett csapolni, ha a hajcsár nem figyelt oda,
és nem figyelt oda, ha a zsákmányból maga is részesült.
Zsidó szállítmányt zsidó munkás elvileg, a vallás szerint nem csapolhat meg,
de nem zsidót igen. Nehéz azonban megállapítani, mi jön Júdeából vagy Alexandriából
a zsidóktól, és mi az, ami nem tőlük jön. És nem is zsidó már az áru, ha nem
zsidóhoz jut majd, hiába tiszta eredetileg, a célállomás bepiszkolja. A bér
kevés, a család nagy, lopni a szükség tanítja meg az embert, amit nem az Isten
idéz elő, hanem az Isten igéjét meghallani süketek. Az istentagadóknak kárt
okozni istenes cselekedetként is felfogható. Pontosan annyit loptak hát a
zsidó dokkmunkások, mint a többiek: amennyit éppen lehetett. S hányan loptak
egy-egy rakományból útközben! És ez még semmi azokhoz képest, akik számításból
hajtják fel az árat, azok vannak csak sokan!
De azért dokkmunkásnak lenni a zsidók közt is alantas foglalkozásnak számított.
S mert tisztátalan árukat is ki kellett rakodniuk, megtisztulásuk elősegítéséért
a papok is levették a sápot, akik senkinek sem engedték el a rituális fürdő
adóját, ami pedig Palesztinában nem létezett, és Rómában sem az összes imaházban
volt mikve.
A Tiberisen sajkák és sekély merülésű hajók hozták fel az árut Ostiából, hozták
az árut éjjel-nappal, egymásba ütköztek, mintha megcsáklyáznák egymást, kereskedelmi
miniháború dúlt a kikötői helyekért, éjjel-nappal folyt a pakolás a Tiberis
mindkét partján, és prosperáltak a kocsmák és a kuplerájok. Részeg volt a
parton és a hajókon mindenki, zsidók és nem zsidók egyaránt, és nem is lehetett
tudni, ki kicsoda, mert mind görögül ordított és káromkodott. S voltak ugyan
csigás emelők is rendszeresítve a dokkokban, de a rakodás elsősorban mégis
kézzel folyt. Pakolták és cipelték a bálákat, amelyeket szinte nyomtalanul
nyelt el, falt fel ez a hatalmas város, s ürített ki magából a csatornákba,
amelyek szintén a Tiberisbe ömlöttek. Nem csoda, hogy a zsidók óvakodtak inni
belőle, és mosni se mostak benne soha, járvány idején pedig a dokkmunkásokat
elkülönítették.
A járvány megállapítására a Palesztinában régóta ismeretes receptet használták:
ha egy ötszáz fős közösségből egymást követő három nap alatt naponta háromszor
három hullát visznek el, akkor az pestis. Ha kevesebbet, akkor az nem pestis,
és karanténra nincs szükség. Letagadtak egyes gyülekezetekben hullákat a szegények
ilyenkor, hogy a családfenntartók tovább dolgozhassanak, és csak később jelentették
a haláleseteket; ez ellen az archisynagogosok erélyesen felléptek, valamint
a léviták is, akik a temetések jól fizetett szakértői voltak; óriás perpatvarok
keletkeztek mindebből másodnaponta, harmadnaponta; minden volt akkor is, ami
szokott lenni mindenütt, ahol csak ember a többi ember által közrefogva, megbéklyózva
él.
Még egy kísérlete volt Józsefnek, hogy emberi munkához juttassa a fiát.
Megüresedett a gyülekezetükben a grammateus állása.
Írnok a grammateus, jegyző és titkár, az archisynagogos jobbkeze, befolyásos
egyén, mert a gyülekezet vezetőjének súgni és sugallni tud bármikor akármit;
tud kicsit használni, és tud nagyon ártani. Beteg is volt, feledékeny is volt
az előző grammateus, Fortunatus, amikor meghalt, mégis a gyülekezet sok tagja
kísérte ki a Via Appián lévő katakombához a testét, jelen volt a temető félkörívű,
apró amfiteátrumra emlékeztető, lépcsőzetes bejáratában tartott temetési ünnepen
József és Uri is.
Nem nagy egy ilyen zsidó gyülekezet Rómában, és ha valaki meghal közülük,
az a kisvárosnyi öt-hatszáz férfi a temetésen ott van, és nők és gyerekek
is jelen lehetnek, mert Rómában a nők a férfiakkal szinte egyenrangúak, nem
úgy, mint Palesztinában, ahol a nő semmit sem ér.
Hosszú volt az út, nem a távolság miatt, a Túlnan és a városkapun közvetlenül
túl fekvő temető között lehetett vagy három-négy stadion mindössze, de hétszer
kellett leülni útközben, először persze a Zsidó hídon, amelynek a szigeten
inneni részét hivatalosan Pons Cestiusnak, a szigeten túli részét Pons Fabriciusnak
nevezik, s valaki, mindig más, hétszer ecsetelte hosszan az elhunyt érdemeit.
Nem ettől volt ez a temetés emlékezetes, hanem mert pap is volt éppen a gyülekezetben
Jeruzsálemből, Philippus. A Pészahot Rómában töltötte, és Pentecostig, vagyis
Pünkösdig maradt, s ha már ott volt, a temetés alkalmával is megáldotta a
népet. Nagy dolog a papi áldás, mert azt nem pap nem mondhatja el; Uri is
mindig borzongott, valahányszor, egy-egy nagy ünnep alkalmával a méltó személy,
Áron leszármazottja kimondta. Philippus nem mehetett a holttest közelébe,
s nemcsak nem láthatta a tetemet szállító kordét, de az árnyékot sem vethetett
rá, mert tisztátalanná tette volna; a temető félkörívű bejáratában áldotta
meg Philippus a gyászolókat, szintén méltatva az elhunyt érdemeit, kifejezve
reményét, hogy az általános feltámadás már nincs messze, s az élőknek és holtaknak
nem kell már sokáig nélkülözniük egymás társaságát; felolvasta az imát, a
jelenlévők sírtak, és áment mondtak rá, majd a papot elvezették, és a kordét
csak akkor húzták a temető bejárata elé, amikor Philippus messze járt. A fehér
vászonba csavart testet a lévita temetőszolgák, akik a beszéd alatt az ásójukra
támaszkodva unottan bámészkodtak, a kapun át levitték a mélybe. A családtagok
megszaggatták ruhájukat, majd bementek a kapun, hogy lássák, melyik lyukba
helyezik a testet, s hogy a katakomba falába, a tufába vájt sekély, téglalap
alakú mélyedésre ráhelyezzék a magukkal hozott vékony márványlapot, amelyen
Fortunatus neve állt csak, meg az, hogy hatvanegy évet élt, és grammateus
volt. Fortunatus legidősebb fia a Tóratekerccsel ment le, fejét a nyaka közé
húzva az alacsony bejáratban, a többi családtagnak égő fáklya és olajmécses
volt a kezében, hogy a föld alatti járatokban lássanak is valamit.
József váratlan kijelentést tett ekkor: kérte, Uri csak akkor lépjen be a
föld alá, amikor őt, az apját temetik, és ne lépjen be oda soha többé. Kérte,
Sára és a lányok maradjanak kívül. Azt is kérte, hogy a sírlapján ne legyen
egyéb, csak egy menóra. Se a neve, se az életkora, semmi más. Ne legyen a
sírlapjára festve vagy karcolva se madár, se sófár, se borosflaska, se lulav,
se etrog; semmi.
Urit megrázta, hogy az apja a haláláról beszél.
Nem sokkal később rájött, apja őt szemelte ki, hogy Fortunatus örökébe lépjen,
és ezzel a vallomással már erre akarta előkészíteni lelkileg.
Noha apja érzelmi zsarolását megalázónak és alattomosnak érezte, a jegyzői
munka nem lett volna ellenére. Kényelmes állás, nem is kell naponta ott lenni
az imaházban, otthon is lehet körmölni a mindenféle érdektelen iratot, csak
az a kellemetlen, hogy az archisynagogos szolgája lesz, és nem beszélhet neki
vissza.
Az archisynagogos nem pap, hanem polgári személy, aki tekintélynek örvend
a gyülekezetében, például mert pénze van, és általában öt-tíz évre választják,
hogy a gyülekezet dolgait intézze. Annianus, a mostani archisynagogos rátarti,
hisztérikus ember, nehéz kijönni vele, viszont a grammateusnak jól fizetnek,
kétszer annyit, mint egy tanárnak, és négyszer annyit, mint egy mészégetőnek.
Igaz, hogy az üvegfúvók sokkal jobban keresnek, az ügyesebb kereskedők pedig
náluk is jobban, de egy grammateus jó parti, válogathat a lányok között. Húszéves
koráig csaknem minden római zsidó fiú megnősül, egy éve van hát még. Grammateusként
szabadon válogathatna a tizenkét évesnél idősebb facér lányok között, és azok
nagyon sokan vannak, és minden apa retteg, hogy vénlány marad a lánya. Uri
irtózott a nősüléstől, de belátta, hogy a sorsát nem kerülheti el. Napokig
izgatta, hogy szemelgethetne a lehetséges jelöltek között, a lányokra méricskélő
szemmel nézett, idomaikat latolgatta, és rettenetes álmokat látott, és reggelente
a tunikáját sietve kimosta. Sem Sára, sem József nem tett megjegyzést a kötélen
száradó tunikájára soha, úgy tettek, mintha nem látnák.
Egyik este József dühöngve mondta: Honoratus a tizenhat éves idióta fiát akarja
benyomni grammateusnak, pedig alig tud írni, a görögön kívül semmilyen nyelvet
sem beszél, és számolni sem tud. Honoratus gazdag, befolyásos ember, a szírek
negyedében három bérháza van, és a felesége az unokahúga Tullius Basileusnak,
a bankárnak. Honoratus fiát csak olyan ember tudná kiütni, mint Uri.
Uri nem szólt semmit, csak bólogatott. Gaudentius, a fiú annyira hülye, hogy
a grammateus állására semmi esélye sincs.
József boldogan elmosolyodott, Uri hallgatását beleegyezésnek vette, minden
követ megmozgatott, mégis az az idóta lett a grammateus, Annianus neki kedvezett.
Uri megnyugodott. Nem olyan jó dolog jegyzőnek lenni egy hisztérikus archisynagogos
alatt. A nősülés is ráér.
Aztán Gaudentius, Honoratus idióta fia két hónappal később váratlanul meghalt,
élt tizenhat évet, két hetet és három napot, rá is vésték a sírlapjára szépen,
Uri a zugban imádkozott érte. Őszintén szánta azt a hülyét. Nem tehetett róla,
hogy az Úristen kegyelméből semmit sem fogott fel az életéből.
József felélénkült, és újra látogatni kezdte a gyülekezet befolyásos tagjait.

Aztán a gyülekezet befolyásos tagjai Annianus javaslatára úgy döntöttek: Honoratus
majdan megszületendő fia legyen a grammateus, s amíg e fiú meg nem nemződik
és meg nem születik, legyen e tisztség helyettesítve mások által, akik háromhavonta
váltják egymást. Józsefet biztosították, hogy Uri e helyettesítők listájára
előkelő helyen van felvéve, noha vaksi. József erre mondott nekik valami cifrát,
így aztán Gaius Theodorust, Lucius Ioses fiát a listáról nyomban törölték.
Ettől kezdve Uri békében és biztonságban élt, és ha nem a zugban olvasott,
odaát, az igazi Rómában tekergett.
Sok mindent látott és hallott, és a kóborlásairól szívesen beszámolt volna
az apjának, de az apja a vele való beszélgetést kerülte. Szívesen beszámolt
volna a barátainak, de nem voltak barátai. Kinevették és gúnyolták a testi
hibái miatt, és utálták, amiért jobban ír, olvas, számol náluk, és mégsem
dolgozik.
Boldog, magányos kóborlásait az élete végéig folytatta volna, eléldegélt volna
az állam és a patrónusa adományaiból, tengődött volna olvasgatva, élősködőn,
gondtalanul és igénytelenül, ha nem történik valami.
Váratlanul, egyik napról a másikra zavargás tört ki odaát: letették Sejanust,
aki a Capri szigetén élő Tiberius császár teljhatalmú megbízottjaként despotikusan
uralkodott (mármint a latin gazdagokon, mert a zsidókat nem bántotta: nem
érdekelték); elfogtak egy csomó embert, és a testőrgárda teljes vezetését
lecserélték, sőt fel is koncolták már. A Forum közelében, az aranyművesek
utcájában, a Via Sacrán bóklászott éppen Uri, szerette nézegetni az ékszereket,
akkor kezdtek kiabálni a polgárok, és sodortatott a hullámzó tömeggel a Tiberis
felé, lökdöstetett a Gemonia lépcső aljába, ahol a hullákat közszemlére tették
ki. Ott látott hullát életében először, nem is egyet, legalább egy tucatot,
többnek nem is volt feje már. Uri szeretett volna eliszkolni, de a tömeg nem
engedte, sőt az első vonalba lökték, közvetlenül a velük szembeforduló és
a tömeget visszafelé taszigáló katonák elé, amikor a hóhér és a segédei egy
kamasz fiút és egy tíz év körüli kislányt hurcoltak a hajuknál fogva a lépcsőhöz;
hosszú, szőke haja volt mindkettőnek, hurcoltatásra éppen megfelelő.
– Sejanus gyerekei! – kiáltották a tömegben.
Uri közel állt a lépcsőhöz, úgyhogy látta.
A hóhér először a fiúnak esett neki, a fiú igen bölcsen nem tiltakozott, és
egy csapásra lerepült a feje.
A kislány azonban sírva kiabálta: nem kétli, hogy elkövetett valami bűnt,
és kéri, büntessék is meg érte, mint a gyermekeket szokták, de főbenjáró bűnt
soha nem követett el, ne vegyék el az életét.
Csönd lett. A hóhér habozott.
A tömegben azt kiabálták:
– Szűz lányt megölni nem szabad!
Ez igaz volt, ennyire Uri is ismerte a római jogot, amelyet merőben önszorgalomból
tanulmányozott, mert őket, saját kérésükre, a nagy Augustus engedékeny rendelete
értelmében csak a zsidó jogra okították. Nem valami bölcs döntés, gondolta
Uri sokszor, hacsak nem az volt a ravasz Augustus célja, hogy zsidóból ne
lehessen ügyvéd.
A hóhér gondolt egyet, szétnyitotta a tógáját, az ágyékkötője alól előkapta
a hímtagját, és elkezdte a jobb kezével húzogatni, amíg meg nem merevedett.
Nagy farka lett a hóhérnak, vagy félrőfnyi, a makkjáról a fitymája eltűnt,
olyan lett a szerszáma, mint egy vízszintes, hosszú szárú kalapos gomba. A
katonák nekiestek a kislánynak, letépték a ruháját, leteperték, és kétfelé
húzták szét a vékonyka lábát. A hóhér letérdelt, és belevágta a hímtagját.
A kislány sikított. A hóhér a tömeg ütemes biztatására egyre gyorsabban mozgott,
a feneke fehéren villogott, aztán felüvöltött, megremegett, a fejét felszegte,
és lihegett. Kihúzta a farkát a kislányból, véres volt, büszkén felmutatta,
ellépdelt a tömeg első sora előtt, akár egy győztes hadvezér, jobbjában a
még mindig felmeredő véres farkával, a baljával integetve, a tömeg röhögött,
majd a hóhér felvette a kardját, és megittasulva döfölni kezdte a kislány
testét. Összevissza szabdalta, csak miszlikek maradtak belőle. Ezeket a darabokat
dobták és rugdosták a lépcsőre, a többi hulla közé.
A tömeg, amely addig lelkesen biztatta a hóhért, elcsöndesedett. Ez még a
római plebsnek is sok lett. A hóhér megérezte a hangulat változását, gyorsan
magára csavarta a tógáját, és a segédeivel együtt elinalt.
A tömeg némán, elégedetlenül oszlani kezdett. Egy koldus még felment a lépcsőre
és az egyik fejetlen hullát kezdte megerőszakolni; erre aztán a maradék katonaság
sürgősen a Tiberisbe dobálta a hullákat.
Uriról patakzott a veríték, didergett, a szíve kalapált, szédült, az izzadság
a szemébe vette magát, csípte, a gyomra háborgott. Végig el akarta fordítani
a fejét, de nem volt rá képes. Azt kiabálták: várjatok, most hozzák Sejanus
feleségét, nézzük meg, hogy gyászol, de ő futott, amennyire bírt. Útközben
a saját lábára hányt. Nem emlékezett rá, melyik hídon ment át, vagy az Aemilius
hídon, vagy a Zsidó hídon át kellett futnia, azok vezettek a zsidóvárosba.
Bevette magát a vackába, és hetekig ki se mozdult.
Nem is mozdulhatott volna, megtiltották a vének.
Valaki meglátta a hídon, amint mocskosan, lihegve fut hazafelé, és jelentette.
A vének összeültek, és behívták az apját. József azzal védekezett, hogy Uri
férfikorú, dolgozni nem tud, és oda megy, ahová akar. A vének azonban, akik
hetvenen voltak, hogy a jeruzsálemi Szanhedrint nagy ritkán, csakis a legfontosabb
ügyekben összegyűlve, méltó módon leképezzék, és az egyes gyülekezetek tekintélyes
családfői voltak a tagjai, hosszas vita után arra a következtetésre jutottak,
hogy bárki, aki ezekben a vészes napokban és hetekben odaát jár, ahol dúl
a megtorlás, az egész római zsidó közösséget veszélyezteti.
– Nem keveredhetünk bele – mondták –, ez a latinok dolga, nekünk semmi közünk
hozzá, és nem szabad, hogy az eszükbe jussunk. A fiad veszélybe sodort valamennyiünket,
bár igaz, hogy nem szándékosan. Amíg nem üzenünk, a házadat nem hagyhatja
el.
Józsefnek meg kellett hajtania a fejét.
Ebből az alkalomból váltott pár szót a fiával. Azt magyarázta neki, hogy mások
is jártak odaát, de azok nem kaptak szobafogságot, jellemző, mert, mint mondta,
„mi vagyunk itt az őshonosak, nem ők, és ezt sose fogják megbocsátani nekünk”.
Nem kérdezte meg, mit is tapasztalt Uri a felbolydult Rómában, az igaziban.
Uri némán hallgatta. Már kiskorában felvilágosították, hogy a római zsidó
közösségben megannyi feszültség lappang, s hogy a „régiek” és az „újak” között
ádáz vetélkedés folyik.
A régiek azoknak a leszármazottai, akik az első zsidó fogolyszállítmánnyal
kerültek Rómába. Abban az évben hurcolták el őket Júdeából, amikor Pompeius
elfoglalta Jeruzsálemet. De nem Pompeius ejtette őket foglyul, hanem Gabinius,
aki az Alexandros mellett harcoló zsidók közül háromezret lemészárolt, másik
háromezret pedig foglyul ejtett. Fájdalom, a római zsoldosok oldalán zsidó
katonák, Aristobulos – Alexandros testvére – parancsára is harcoltak a hitsorsosaik
ellen; Nagy Heródes hatalomra kerülése ugyanígy történt később, római segítséggel,
amikor megint zsidók mészároltak zsidókat tízezrével.
A Gabinius által elhurcolt háromezerben találtatott Uri ükapja.
Hozzájuk képest új jövevénynek számított Rómában az a harmincezer ember, akiket
Cassius ejtett foglyul nem sokkal később, amikor Szíriából betört Júdeába,
és elfoglalta Taricheait. A töredékük jutott el Rómába, a nagyobbik részt
menet közben eladták vagy elhullott.
A még újabbak öt-tíz-húsz-harminc évvel később kerültek Rómába, az újabb és
újabb, Nagy Heródesnek köszönhető vérontások következtében. S mert az újak
lettek többen, a már megszervezett, kezdetleges római zsidó élet vezető posztjait
elorozták a régiektől. „Beleültek a készbe”, mondogatta keserűen az apja,
mintha személyesen tőle vettek volna el valamilyen fontos pozíciót, holott
a dédapjától és a nagyapjától, akik rabszolga létükre kiharcolták, hogy imaházuk
lehessen, s hogy a rabszolganők, akikkel utódokat nemzettek, zsidó hitre térjenek;
a felmenőitől József sem vagyont, sem tisztséget nem örökölt. Uri unta ezeket
a sirámokat, s még jobban unta, hogy ezek a feszültségek, amelyek három-négy
nemzedékkel korábban keletkeztek, sehogyan sem tudtak kihunyni. Nem értette,
miért olyan büszkék a „régiek”, akik azzal érvelnek, hogy ők több évet töltöttek
már el a „római fogságban”; úgy gondolta, szerencséjük volt az őseinek, hogy
a későbbi palesztinai vérengzéseket a véletlen folytán megúszták. Ha akkor
Gabinius nem ejti fogságba az ükapját, ő valószínűleg meg se foganhatott volna.
A „régiek” még most is azzal bosszantják az „újakat”, hogy tolvajok és rablók
ivadékainak nevezik őket, amit azok hevesen, gyakran vért is ontva tagadnak.
Pedig Rómában mindenki tudja, hogy a tolvajokat Nagy Heródes rabszolgának
adta el külföldre, s közülük a legtöbben az állandó rabszolgahiányban szenvedő
Rómába kerültek. Addig a zsidóknál az a törvény volt érvényben, hogy a tolvajokat
legföljebb hat évig lehet rabságban tartani, akkor is csak belföldön, zsidók
szolgálatában, és az eltulajdonított holmi értékének négyszeresét kötelesek
megtéríteni.
A tolvajokon kívül Nagy Heródes rablókat is eladott rabszolgának, s valóban
nemigen lehetett utólag kibogozni, miféle bűnökért is kerültek Rómába a később
érkezett zsidók.
A „régiek” azzal is érvelnek mindmáig, hogy ők a zsidó szabadságharcosok ivadékai,
ellentétben a köztörvényes bűnözőktől származó újakkal, akik a „zsidó söpredékből”
valók. Urinak ez ügyben voltak némi kétségei. Alexandros a saját testvére
ellen verbuvált harcosokat, ez zsidó polgárháború volt, amibe persze Róma
fürgén beleszólt, és el is veszett akkor a zsidó állam. Nem volt Uri ínyére,
hogy szabadságharcosokat kreáljon olyanokból, akik véletlenül kerültek a vesztes
oldalra, de ezt inkább nem hangoztatta. Azt a gondolatát sem osztotta meg
senkivel, hogy amennyiben a „régiek” felmenői Róma ellen küzdő szabadságharcosok
voltak, ugyan miért örülnek ők, a büszke ivadékok annyira, ha végre római
polgárjogot kapnak. Az azonban meglepte, amikor hallotta, hogy az óhazában
az egész, Rómában élő zsidó kolóniát árulónak tartják. Mit akarnak azok az
őrültek, újabb Makkabeus-felkelést? Róma ellen, holott Róma nem bántja a zsidókat?!
Öt-hat éves korában Uri az egyik történeten erősen elgondolkozott. Hatévesen
még zseni az ember, csak később tompul el, gondolta a vackában, ha erről olvasott.
Amikor Pompeius körülzárta Jeruzsálemet, a város igencsak meg volt erősítve,
és a templomudvart a várossal összekötő hidat is felrobbantották a zsidók,
hogy a római ostromlók ne használhassák. Csak észak felől nem volt fal, ahol
szakadék húzódik, és a védők nem hitték, hogy azt fel lehet tölteni. Pompeius
mégis kezdte feltölteni, a zsidók meg felülről rombolták. Amit Pompeius felhúzott,
azt a zsidók felgyújtották, így ment ez öt napon át. Csakhogy eljött a szombat,
amikor hadi cselekményt végrehajtani tilos, hacsak nem közvetlen támadást
kell kivédeni. Közvetlen támadás nem történt, Pompeius nem volt buta ember,
így hát a zsidók békésen áldoztak a szombatnak, az ünneppel foglalatoskodtak
a zsidó védők mind, és nem rombolták le a sáncot, amit
aznap húzott fel Pompeius, és a rómaiak be is törtek másnap, így esett el
Jeruzsálem.
A hit iránti csodálatos hűség példájaként idézték ezt az esetet a gyerekeknek,
a rabszolgák ivadékainak a római zsidónegyedben, „inkább essen el Jeruzsálem,
de a Törvény tartassék be”, mondták, és a tanítóknak könny szökött a szemükbe,
és mindenki könnyezett, aki ezt a magasztos tapasztalatot az utódokra hagyományozta,
és könnyeztek az utódok is derekasan. Uri nem könnyezett: az az eretnek gondolat
jutott az eszébe, hogy talán jobb lett volna megszegni a Törvényt, és aznap
is lerombolni a Pompeius által emelt sáncot; aztán csak megbocsátott volna
az ő Egyetlen Istenük nekik, az Ő kiválasztottainak az engesztelő áldozatok
hatására előbb-utóbb. Biztosan voltak mások is, akik ezt gondolták, de ennek
a vélekedésüknek nem adtak hangot. Uri korán észlelte, hogy nem kell mindent
kimondania, ami az eszébe jut. Egyszer jegyzett meg valamit ezzel kapcsolatban
az apjának, aki meg is hallgatta, mert Urinak még jó volt a szeme; József
a fejét ingatta, de nem utasította rendre. Eszerint az apja is gondolt valamit
erről a szomorú esetről.
A zavargás keltette rémület elmúlt, Uri szobafogsága letelt, megint járhatott
és járt is odaát, a zsidók a megtorlást testületileg megúszták, csak a dúsgazdag
római elit nagyobbik részét végezték ki, a vagyonukat az államkincstár – Tiberius
császári magánkincstára – számára jótékonyan elkobozva, de Róma, az igazi,
Uri számára elveszítette a hímporát.
Pedig kifejezetten jó volt zsidónak lenni akkoriban Rómában, és rossz volt
szenátornak vagy lovagnak lenni, jó volt szegénynek lenni, és rossz volt gazdagnak
lenni, mert bárkit bevádolhattak, hogy elvegyék a vagyonát és kivégezzék,
és minden feljelentésnek hitelt adtak azokban a hetekben; a szegényeket nem
volt miért bevádolni, a szegények túlélték, kivéve, ha a patrónusuk ellen
kellett vallaniuk a kínpadon. Noha csak rabszolgát volt szabad kínvallatni
elvileg, szabadost nem, ettől a törvénytől ekkoriban nagyvonalúan eltekintettek.
Módszeres volt a megtorlás, mesélték az igazi Rómában később, amikor már meg
mertek szólalni; proskribáltak előre mindenkit, még Sejanus hatalmának fénykorában;
Sejanus évekig vérengzett Rómában szabadon, és senki sem sajnálta sem őt,
sem a családját, sem a barátait, amikor Tiberius végre megszabadította tőle
a Várost.
Mindenki mondta a magáét, rémtörténetek keringtek egyre szebben kiszínezve,
idejük volt a rómaiaknak, nem dolgoztak, pletykálkodtak, és élvezték, hogy
a világhatalom hírhedett centrumában éldegélnek ingyen. Tiberius maradt Capri
szigetén, Rómába azóta sem tért vissza, Capriból az emberei révén irányította
a világbirodalmat.
A zsidók élték a maguk életét, József kereskedett tovább, a patrónusa, Gaius
Lucius szintén megúszta, pedig gazdag volt, nagyon gazdag. Azt mesélték a
szolgái, hogy egyszer magához hívta mindazokat, akikről feltételezte, hogy
a vagyonára pályáznak, királyian megvendégelte őket, elmagyarázta nekik, hogy
a vagyonát nem ők kapnák meg, hanem Tiberius, és életük végéig szép havi apanázst
helyezett nekik kilátásba, ha nem jelentik fel. Igaz vagy sem, a lényeg az,
hogy nem jelentette fel senki.
Uri egyre ritkábban járt át az igazi Rómába, bezárta magát a vackába, és olvasta
a tekercseket mindenféle nyelven, és rettegett attól, hogy a hóhér fénylő,
gyorsan mozgó fenekét lássa maga előtt ismét, és a kislány vérző alhasát lássa
és a kiforduló beleit, s hogy ettől az újra meg újra felmerülő képtől alantas
vágyak nyűgözzék.
Uri rettegett az alvástól. Nem akart álmodni.
De el-el kellett aludnia, hol éjjel, hol nappal. És ilyenkor látta a képeket,
és más rettentő képeket is látott a rongyokból tákolt fekhelyén; apja szemébe
nézni nem mert, anyja és húgai szemébe nézni nem mert, csak a zavart félmosoly
jelent meg az ajkán, amitől az apja undorodott; tudhatott az álmok borzalmas
erejéről valamit ő is.
Tanulmányozta az Írást eközben Uri szorgosan, és úgy találta, hogy ő nem Onán
módjára vétkezik. Az álmaiért nem felel, azokért a Teremtő felel. Mindent
a Teremtő akar, a rosszat is ő akarja, a kínzó álmait is ő akarja – de a Teremtő
jó, mert az álmok képei élesek, tiszták, álmában a szeme jó, és ezt is a Teremtő
akarja. A Teremtő talán azt akarja, hogy ő, a Kiválasztott, lássa a Rosszat,
lássa a Sátánt. Szemét azért rontot-
ta el, mert szándéka van vele: lásson mélyebbre. Tanulmányozza az Írást. Az
Írásokat.
Az Írást tanulmányozni zsidó gondolat, de az Írásokat tanulmányozni nem az.
Sokféle Írás létezett Rómában akkor, hozzájuk lehetett jutni, ha az ember
akarta, és Uri akarta; márpedig vagy egyetlen Írás az Úré, vagy egyik sem
az Övé.
Uri gyűjtötte a görög és latin műveket. A tessera révén kapott javak egy részét,
amelyekre a családjának nem volt szüksége, időnként eladta odaát, a pénzen
tekercseket vett, és inkább nem evett, bár otthon úgyis részesült az étkezésekből,
éheznie nem is kellett voltaképpen, így könnyű. A pompás közkönyvtárakat is
látogatta, a belépésért nem kellett sokat fizetni, s lehetett olvasni egész
délelőtt. Titokban arra vágyott: apja ébredjen rá, mit művel, tiltsa el az
olvasástól, ne engedje, hogy pogány írásokat tanulmányozzon, ne engedje, hogy
végigolvassa a görög és latin költőket és filozófusokat, de apja nem tiltotta
el, pedig sejthette, miket olvas. Nem tiltotta semmitől, lemondott róla.
Kitagadta anélkül, hogy ezt kinyilvánította volna.
Csak azért, mert rossz lett a szeme.
Ő nemzett engem hibásan, gondolta Uri sokszor, hanyagul nemzett, oda se figyelve,
és most engem hibáztat ezért.
De hát nem csak őt nemzette az apja hibásan, a húgait se nemzette jobban.
Idősebbik húga, Hermione buta volt, a kisebbik pedig, aki értelmesnek született,
folyton köhögött, szörcsögött az orra, levegőért kapkodott, a krákogásával
éjszaka mindenkit felvert és a nyivákolásával az őrületbe kergetett.
Urit a legkevésbé: ő egyedül aludt a vackában, az ablak alatt dideregve, apja
és anyja a két lánnyal együtt a nagyszobában, ahol a tűzhely is volt, amelyen
főztek. Uri nem csodálta, hogy így nem lesz több gyerek a családban. Meg is
könnyebbült ettől: akkor hát nem lesz öccse, aki, ha egészséges lenne, majd
mindent örökölne, ha az apja őt a rossz szeméért hivatalosan is kitagadná.
Mégis ő fog örökölni mindent, bármennyire rokkant legyen is.
Az a négyszer öt rőfnyi kicsi zug, amelyet vékony, rothadó deszkafal és egy
silány szőnyeg választ el az izzadmányos szüleitől és a nyirkos húgaitól,
rá kellett ébrednie, kivételes adomány, amelyre soha nem tehetett volna szert,
ha egészséges. Börtöncella, de önkéntes, maga a szabadság.
Álmatlanul forgolódott ugyan éjszakákon át a vackán, és a gyomrából maró savanygás
mászott fel a gégéjébe folyton, s ha el-elszunnyadt, istentelen képek kísértették,
és fulladozva, végső levegőtartalékából köhögve ébredt, mert a tüdejébe hatolt
a savanyú, keserű nyálka; nem volt kihez szólnia, csak az Úrhoz, akinek lett
volna a papja szívesen, de nem lehetett azzá sok okból: testi bajai okán sem,
az ő nyavalyái közül egy is elég, hogy ne lehessen pappá, de elsősorban azért,
mert nem Áron nemzetségéből származott, neki földet túró névtelen zsidó ősei
voltak, akiket a hepciáskodó Alexandros egykor erőszakkal besorozott, és római
fogságba estek, két év híján egy évszáza-
da; nem volt kihez szólnia, az Úr sem szólt neki vissza soha, amikor imádkozott;
de ez a négyszer öt rőfnyi kicsi zug, ez kivételes adomány, ide nem jön be
senki, itt olvashat, álmodozhat, tűnődhet kedvére, ki-kihunyoroghat az ablakon,
és ez is élet, s ha megteremtette, az Istennek bizonyára tetsző.
Kihunyorgott az ablakon, fájó derekát ropogtatta, és most már eljutott a tudatáig,
mit is mondott az apja az imént:
– Jeruzsálembe indulsz holnapután!