Lator László

FIGYELNI

Szabó T. Anna: Rögzített mozgás
Magvető, 2004. 130 oldal, 1490 Ft

A harmincéves költők többnyire boldogtalanok. Szabó T. Anna nem
tartozik közéjük. Negyedik kötete, a Rögzített mozgás bevezető versében így
tudósít közérzetéről: „Egyenletes lélegzésben alszom, mint egy meleg ólban.”
Nagyszerű képe az élőlények biológiai biztonságérzetének. Nincsenek gátlásai,
szerencsére, le is meri írni, rögtön az első ciklus, a Fehér nyitó darabjában,
A nézés-ben, hogy boldog, a szó köznapi értelmében is, embernek, nőnek, anyának,
ezért tudja zavartalanul látni a világot. Minden sorában ott van az érzékeny
értelem, de lírája egy cseppet sem fogalmi, az elvontabb tartalmakat mintha
csak a versek anyaga sugallná. Mert úgy érzi, benne is, a világban is rend
van (nem mintha a kötetnek nem volnának komorabb, drámaibb szólamai, elsősorban
a Sötét című ciklusban, a rend természetéhez a pusztulás is hozzátartozik),
elég, ha pontosan rögzít valamilyen látványt, a lényeg úgyis megmutatja magát.
Csak (valóságosan és átvitt értelemben) oda kell állni az ablakhoz, csak figyelni
kell a felkínálkozó világot. Figyelni: ez a Rögzített mozgás legelején leírt
ige Szabó T. Anna legmélyebb hajlamaiból következő életszabály. Ez, kezdettől
fogva, lírája leghatékonyabb áramtelepe. És: „a boldogságban az a jó, / hogy
figyelni enged”. A világ rendje, szíve dobogása az első ciklusban közvetlen
tapasztalat. A maga testében éli át: „Ahogy összevissza belsőd / gyermek fészke
lesz, / ahogy a vad burjánzásból / kéz nő, arc, szemek.” A teherbeesés, a
magzat kihordása, megszülése kicsinyített mása a világteremtésnek. Szabó T.
Annának amúgy is alapélménye a roppant anyagi világ áradása, apadása, állandó
hullámverése. A ciklus legszebb versét, Az erő-t olvashatjuk akár világnézeti
vallomásnak is. Van egy felsőbb isteni akarat, sugallja ez a részlete: „Szaporodnak
és sokasodnak / a sejtek, langyos víz alatt, / az ős-teremtés ritmusában /
teszi a dolgát az anyag, / tudat nélküli puszta lénye / egy nagyobb akarat
edénye: / a lüktetést cselekszi csak.” De idézhetném ezt a sort is: „nincsen
teremtő és teremtett”, ez meg az önerejéből teremtődő anyagot ünnepli. Egyik
megfogalmazás szebb, mint a másik, rám ez is, az is az alapigazságok, a szent
igék erejével hat. De, bevallom, engem a bölcseleti-hitbeli meggyőződés ez
esetben csak másodsorban érdekel. Sokkal inkább az a mód, ahogy ez vagy amaz
a vers szövetébe bele van szőve, ahogy összefogja, egybesodorja a széttartó
dallamokat, ahogy a maga testére, de azon túlra is figyelve, egyszerre szenvtelen
és hevesen személyes, szakszerű tudósítást ír a megtermékenyülés, a méhben
alakuló élet, a vajúdás folyamatáról. De több is ez, híradás az egésznek a
részletekben megnyilatkozó törvényeirõl. Szenvtelen is, személyes is? Ha valaki
nem hiszi, hogy van ilyen, olvassa el a versindító strófát: „Az erő előbb
befelé visz, / a túlfokozott gyönyöré: / a folyót forrásába rántva / a hullámzást
magába zárja / a követelő anyaméh – / halad lüktetve, öntudatlan: / kezdete
végcélja felé.” Együtt a személytelenül is első személyű erotika, a szeretkezés
természetrajza általában és a kevés vonallal is viharosan mozgalmas képbe
csak mintegy mellékesen beleírt elvont tartalom, a kis helyre zárt, magától
értetődő teleológia. És a mondat könnyű futása, természetes elhelyezkedése
a cseppet sem hivalkodó strófaszerkezetben! A hatás sokszor olyasmiken múlik,
amit első olvasásra nem is igen venni észre. Mondjuk, a kezdő két sor fordított
birtokos szerkezete: hogy az „erő” a „túlfokozott gyönyöré”, csak a második
sorban derül ki, vagy az olyan természetesnek tetsző szókapcsolat, a „kezdete
végcélja”: milyen nagy, ha tetszik, nyelvi-költői, ha tetszik, gondolati íve
van a két kötőanyag nélkül egymás mellé tett szónak! Ahogy a vers visszhangos
terét az első strófa „túlfokozott gyönyör”-e és az utolsó „fekete hullám”-a
(a vajúdás görcse-fájdalma) teremti. S hadd tegyem még hozzá, hogy a költő
el tudja velünk hitetni, amit a kínlódás egy-egy pillanatában talán ő maga
sem hisz, hogy a kettő valahogy összetartozik, hogy egylényegű, hogy gyönyör
és gyötrelem kölcsönösen átjárják egymást. Ilyen verset érdemes, ilyen verset
mégiscsak érdemes írni. Ha a Fehér darabjait rangsorolnom kellene, Az erő
mögé a Szülőszobá-t tenném. (És ha már helyezéseket, érmeket osztogatok: Az
osztály-t raknám a végére, ezt a hibátlanul megcsinált, de lazább-lapályosabb
operettet, abban érzem a legkevésbé Szabó T. Anna jellemző hangját. Az erő-höz
képest persze lazább szövésű a Szülőszoba is. Másféle anyag, másféle megformálás.
De napló, így van jól. Már a hangütése, az első sora is: „A folyosón megyek,
könnyem potyog / a linóleumra.” Egy nehéz, katartikus fiziológiai próbatétel
érzelmekkel alig-alig lágyított leírása. Helyenként olyan, mint egy szűkszavú
orvosi látlelet. Képzeljük el: számba venni a hét-nyolc órás vajúdás minden
mozzanatát, elhitetni a versben, hogy elénk teszi minden mozzanatát, a fájdalmak
legmélyén is emlékezetébe vésni mindent, hogy majd ha túl van rajta, verset
írhasson belőle. (Szabó Lőrinc jut eszembe, a Szívtrombózis, Tihany: iszonyú
görcsei, halálfélelme közben mindent feljegyzett, hogy majd hiteles-pontos
verset írjon belőle. Ilyesmit csinál Szabó T. Anna is.) Jó ösztönnel csak
mértékkel költőiesíti (másutt, egyszer-egyszer megkísérti az ellágyulás) a
naplóverset. Egy-egy remek képe annál inkább szemünkben marad. Például ez:
„Hogy mozogjon az ajándék-gyermek / testem vergődő kosarában.” Vagy a folytatása:
„A szorongató belső térből / gépről hallom a szívverését.” Vagy a már emberfeletti
kínnak a természettudományból kölcsönvett, Nemes Nagy Ágnest idéző, elemi
erejű képe: „A fájdalom nem testi már. / Mint földtani teknőt, kiváj. / Mozgás:
helyhez nem köthető.” De éppen mert a színezés nagyon tartózkodó, a Szülőszoba
lehető irányokat kínál, helyet hagy képzeletünknek.
A Fehér-et négy rokontermészetű ciklus követi. Már a címük is eligazít: Helyrajz,
Forgalom, Téli ablak, Háztáj. Egyik költőietlenebb, mint a másik, lírát legfeljebb
a Téli ablak ígér. Az imént még befelé forduló szem most a
kinti világra tekint. De nem egyszerűen kifelé. Egy olyan tájra, amelyet,
legalábbis úgy, ahogy Szabó T. Anna, nemigen használtak költői anyagul. Legfeljebb
színpadnak, színpadi díszletnek, metaforafélének. De a modern nagyvárost,
önmagáért, a sivár utak-terek, a kőtömbök-betonfalak, a célszerű vagy bizonytalan
rendeltetésű idomtalan vagy akár tetszetős tárgyak tömkelegét, a „zajló tértektoniká”-t,
az „állóképen” is a „vágtatás”-t, a szakadatlanul áradó forgalmat, a korszerű
technika lármás csodáit, a hajnaltól éjfélig gyalogosan vagy járműveken áradó
személytelen tömeget így, ilyen súllyal, és megkockáztatom: ilyen kedvtelve
még senki sem örökítette meg. Vagy nem is a látvány nyűgözi le, hanem a látás
gyönyörűsége? Hogy akárhová néz, mindent észrevesz? Hogy ahová néz, az a részlet
kiélesedik, megelevenedik, csak jól kell beállítani a távolságot? Mintha naphosszat
az ablakban állna, végigpásztázna mindent, ami onnan befogható. Élvezi a felajzott
figyelmet, hogy megint felkapjam ezt a szót. Ahogy más, vagy akár ő, egy szép
erdőt, egy szokatlanul megvilágított folyókanyarulatot, egy különös formájú
hegyet, egy tündéri kertet néz elragadtatottan. Az ő szemében a feltámadó
szél előtt a Szörény utcában is „megdől a tér”, megejti a Kerepesi út villogó
fény-árny játéka („üvegek, fémek, tükörfények / frecskelik be a nyugtalan
teret”), észreveszi a járművek közt, a kerekek alatt sodródó, táncoló olajos
szerelőkesztyűt, híven közvetíti az „ötujjas vergődés meg bukdosás”, úgy tetszik,
teljes mozgássorát, és mintha szándéktalanul, mellékesen egy groteszk, majdnem
tragikus létdrámát állítana színpadra. Más pillanatképein is meg-megsejti
az olvasó az efféle, cseppet sem tolakodóan odatett többletet, háttérjelentést.
Mondjuk, a reklámfelületek, az óriásplakátok. Ahogy háromemeletnyi magasban,
kötélen lógva egy ember „lágy ragaccsal / kenegeti egy báva angyal, / egy
szárnyas manöken bokáját”, s helyére „kockákból összerakva” (jellemző, hogy
az ilyen látszólag elhanyagolható részletekre is van szeme Szabó T. Annának)
odakerül „egy számítógép-monitor” képe „háromszázszoros nagyításban”. Olvasom
s máris érzem, hogy zúdul rám erőszakosan, avatkozik bele közérzetembe a szép
új világ, elháríthatatlanul. Az imént a látás gyönyörűségét emlegettem. Ehhez
az is hozzátartozik, hogy Szabó T. Annának operatőrtermészete van. Tudja:
ilyen kameraállásból így, amolyanból úgy látja, láttathatja a világot. Láthatóan
hisz benne, hogy amit a lehető legpontosabban rögzít, majd önerejéből megteszi
a magáét. Megesik persze, hogy mégis úgy érzi: a fantáziátlan rögzítés szegényes,
be-beilleszt a képbe egy-egy színesebb jelzőt, fordulatot, metaforát. Az olvasó
latolgathatja, jól teszi-e. Ki-ki ízlése szerint. Én, hogy példát is mondjak,
„a fényszórók csillagrajá”-t túlságosan is szépnek érzem. A díszítőösztön,
az elandalodás (ritkán találkozhatni velük a verseiben) nem válik hasznára.
De hadd tegyem gyorsan hozzá: hatásosak, nagyszerűek azok az alig észrevehető
mozdulatok, ahogy a fényképjeleneteket, a krónikásprózát váratlanul felizzítja.
Tartalmas, sokfelé sugárzó metaforákkal, képbetétekkel. Egy kis verse, a Locsolókocsi
így indul: „Éjfél elmúlt. Mossák az utcát. / Ezt a legtöbben átalusszák.”
Untig ismert nagyvárosi esemény, annyi szóval, amennyi kell. Legfeljebb az
tűnik fel, ha ugyan feltűnik (s éppen az a jó benne, hogy egy ilyen mutatvány
belesimul a környezetébe), hogy a két sort szokatlanul hosszú, négy szótagos
rím pántolja össze. De aztán a képsor egy kicsit elmozdul, s ezzel a vers
valami nehezen elemezhető üdvös többletet nyer. A kopár való mellett, mögött
egy pillanatra megjelenik a félálom, a hallucináció lehető, de kibontatlan
képzettársításokkal zsúfolt közege. Vagy: a négysornyi versdarabban a szavak
kiszakadnak a földön járó tudósítás szűk teréből. Az „álmok sötétjén túlvilági
fényjel”, a „hangtalan torkolattűz”, de akár a szakszerű, természettudományos
„retina” is egész más nyelvi közegbe tartozik, mint a „mossák az utcát”. Ráadásul
a verskezdet kényelmes gyalogtempója felgyorsul, hirtelen drámai feszültség
támad. De ez csak egy pillanata a versnek. A befejezés megint lelassul, a
kép természetelvű. Nemes Nagy Ágnes írta, hogy a versben „az érzelmi intenzitás
és az elernyedés (feloldódás) viszonya” a legfontosabb. És magyarázatul hozzáteszi:
„a kiáltás és a suttogás, az erős és a gyenge, a gyors és a lassú” egymást
váltásai. Ez a vers (a kötet más versei is) tanúsítják, hogy Szabó T. Anna
érzi a vers dinamikai szükségleteit. Ezt szolgálják a jókor használt vágások,
a hézagok, a folyamatos közlést megtörő kihagyások, hiányok. (Ennek a technikának
is Nemes Nagy Ágnes volt a mestere.) Kényes módszer, meg is roncsolhatja a
verset. Úgy kell vágni, hogy az üresen hagyott helyek csak fokozzák a kohéziót.
A Rögzített mozgás nem egy verse bizonyítja, milyen biztos kézzel csinálja
ezt is Szabó T. Anna. A Villám a kötet utolsó verstömbjébe, a Vadvíz-be került.
Ez a ciklus feloldja az előző, a Sötét komorságát-feszültségét, ember és világ,
élőlény és természet széthúzó, összetartó kapcsolatáról, születés és pusztulás
együttállásáról beszél, a sokformájú anyagról, amely „holtában is él, / és
elevenen is halott”. A Villám egy vihar előérzetét, a sűrűsödő villamos feszültséget,
a lezúduló záport ábrázolja. Természetvers? Az is. De ha jobban odafigyelünk,
megérezzük tág terét, nagyobb léptékét, a viharzó mindenség alján szorongó
teremtmény riadalmát, talán „az elmúlás éterszagát” is, hogy egy másik verse
remek sorát idézzem. És hogy ez így van, abban nagy része van az imént jellemzett
előadásmódnak, az iramváltásoknak, a lassításnak-gyorsításnak, a hézagoknak,
töréseknek. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem néhány szakaszát: „Aztán elalszom,
mint a fa. / Gyökér fúródik a sötétbe. / Az elektromos éjszaka / kilök a világ
peremére. / A villanás! A csattanás! / Felránt fektemből. Tüzes álom, / levegőtlen
szívdobbanás: / a villám átfutott a házon. / Aztán a zúgás. Az eső. / Ostorok
csípős suhogása. / Forró. Majd egyre hűvösebb. / Jeges borogatás a lázra.
/ Záporszag. Termő rothadás. / Csak fekszünk, hallgatjuk a csöndet. / Villámcsapás.
Kígyómarás. / A föld sebei gőzölögnek. / A láthatatlan fellegek / sziklái
tovahömpölyögnek. / Visszhangos tér. Lélegzetek. / Zihálunk. Hallgatjuk a
csöndet.” Elragadtatott vers, meredeken szökik fel az íve, de írója egy pillanatra
sem engedi ki a kezéből. Lírájának különben is földközeli természete van.
Mondhatni, érzékies viszonyban van a világgal, tárgyakkal, anyagokkal. Nem
csak a szemével, a bőrével is lát. Álmában is tudja, milyen a hűtőből kivett
„sárga, felpattogzott bőrű szárnyas”, tudja, hogy a hengerüvegben „libabőrös
uborkák” szoronganak, ismeri a „nyúzott murok nyers szagát”, de tud más dolgokat,
távolabbiakat is. Hogy ha elvirágzik a porcsinrózsa, a virág helyén „bolyhos
vattaszálak” vannak, hogy a mikulásvirágnak „fellevele” és „álvirágzata” van,
hogy a tyúktekintet „éles és üres, fókuszálatlan”, hogy milyen színű a léprigó,
és milyen a hangja, hogy milyen a nyúl, a fácán, a cinke, a róka nyoma, milyen
a nagy testű kutyáé, a macskáé vagy a pincsié, milyen az elgázolt, szétlapított
állat, hogy tépkedi a rigó a „hosszú, rángó férget”, hogy a konyhában a reszelő
mozgás közben „remegő fényrasztert riszál” a falra. Akit ennyire érdekelnek
környezete részletei, ilyen meghitt viszonyban van a kisvilággal, az szólhat
csak hitelesen nagyobbakról is.

Lator László