Kőrizs Imre

EZ AZ EGÉSZ

„Egyszer fenn, egyszer lenn,
hullámvasút az életem”,
vagy hullámpapír, az is passzol
a mulatós zenék értéktelen, gépi basszusaihoz
(jobb nyitva hagyni az ablakot,
mert akkor legalább valami melódia is felfogható,
nem csak a trendi tuctuc-tuctuc,
amelyet semmi párna, semmi Sosztakovics a fülben el nem nyom):
a sarki kocsmában hat-hét alkoholbeteg kedvéért
egész nap, egész héten
– ahogy egy új antiperspiránson olvasható: 24/7 –
tart a lakodalom.

Furcsa.
Errefelé egy csomó kocsma van,
az egyik még a Kántorban is szerepelt,
úgyszólván csillagászati távolságokra juthat el az ember úgy,
hogy csak kocsmánál megy át a túlsó oldalra – de zene csak itt,
nem is tudom, talán a csaposon múlik,
lehet, hogy irtózik a csöndtől
(az autó- és buszforgalom,
valamint a szemközti gumiszerviz üzemi zajai neki nyilván csönd),
mint a nők az üres vízszintes felületektől:
egy látens feminin csapos, egy audionő,
meg kéne nézni.

És a csótányok is jönnek,
esténként nem győzöm eltaposni őket a járdán,
csámpásan iszkoló, undorító bonbonokat;
nem tudom, eddig hol voltak,
mindig tartogat valamit az élet,
ablak előtt társadalmi életet élő környékbelieket,
ajtó előtt partizó szomszédokat –
végül is patkányok is jöhetnének,
norvég patkányok, amelyek
reccs, eltörik a vadászgörény gerincét,
vagy kopogó szellemek,
pitbulltartók, zombik, neonácik –
önkényes lakásfoglaló fiatal házaspár már volt,
orgazda férjjel, aranyos kislánnyal,
évekkel a kiköltözésük után találtam
a padlásfeljáró párkánya alatt
néhány szlovák forgalmit.

De végül is mindegy,
mint az, hogy a kertben hússzínű
hortenziák pompáztatják a nagy fejüket,
vagy csak a zsenge tök virágzik –
a közvetlen szomszédom például nem más,
mint az egyik régi forintcímlet hasonló nevű, oldalági rokona,
ez az egész mindegy, minden minden,
minden izében élet.