Kardos Eszter

JANUS

Április 21., vasárnap, 1600
Gyorsítottam. Nem volt nagy forgalom. A sebességmérőre pillantottam. És a
mellette lévő piros felkiáltójelre, amit Nóra ragasztott oda. De most kevés
kocsi haladt az úton. Alig néhány rajtam kívül. Jólesett a nagy tempó. Váratlanul
eszembe jutott az a régi név, egy futólagos szerelmem neve, amin előző nap
hiába gondolkoztam. Beugrott: Ménesi Klárinak hívták. Rövid ideig jártunk,
talán néhány napig. S nem volt fontos eseménye az életemnek. De idegesített,
hogy nem jut eszembe a neve. Klárit, amíg nem jártunk, rózsasziromhoz hasonlítottam.
Puha volt, elegáns. Vékony, kecses és illatos. De később nagyon megváltozott
róla a véleményem.
Ménesinek hívták tehát. Ménesi volt a vezetékneve.
Olti néninek az a rokona, akit ma meglátogattam, hát, kiderült róla, hogy
telekspekuláns. Mit kiderült, ő maga mondta. Külső területeket fognak belterületté
nyilvánítani. Meg fog ugrani az áruk. Hitelek után rohangálok, mesélte. Alkalmi
befektetőket hajkurászom. Újabb és újabb földeket veszek meg. Úgy keresem
a pénzt, hogy előbb pénzt adok ki.
Mostantól fogva azonban nyilván másképp lesz itt minden. Olti néni gondoskodik
a család anyagi helyzetének a fellendüléséről. A telekspekuláns hálálkodott
is eleget az érkezendő pénzküldeményért.
De nem nekem kell megköszönnie, én csak az unokaöccse vagyok a távoli nagynénémnek.
Ez volt az utolsó hely, amit fölkerestem. Az ötödik. Rá is ment öt napom.
Ahogy előre gondoltam is. Eleget tettem Olti néni kérésének. Befejeztem a
küldetésem. Este fölhívom otthonról az osztrák ügyintézőt, a nagynéném emberét.
Lediktálom az öt számlaszámot. Küldhetik az ajándék pénzt.
Megjelent a leágazást jelző tábla a falum nevével. Letértem az autópályáról.

Április 20., szombat, 1750
Dimbes-dombos tájon haladtam. Emelkedők és lejtők váltakoztak. Elállt az eső.
Egy volt barátnőmnek a nevén gondolkoztam. Röpke szerelem volt közöttünk.
Valamilyen Klárinak hívták. Nem volt különösebb jelentősége, csak zavart,
hogy nem jut eszembe. Mi lehetett a vezetékneve?! Egyrészt mintha a ló szóval
lett volna összefüggés-
ben. Másrészt talán hosszabb, több szótagos név volt. Semmiképpen sem „ló”.
És magas magánhangzók voltak benne. Szekeres, Lipicai, Mezőhegyesi? Lovas?
Lovász? Nem, egyik sem. A Lovas és Lovász nem is magas magánhangzós. Teljes
erővel a névre koncentráltam. Hol abból a szempontból kerestem, hogy a lóhoz
kapcsolódik, hol meg abból, hogy több szótagos, magas magánhangzós szó. Megpróbáltam
minél gyorsabban ide-oda ugrálni a meghatározások között. Úgy éreztem, ha
egyszerre tudnék gondolni a két különböző irányból való megközelítésre, akkor
a gondolatok között kisülne egy szikra. És eszembe jutna a név. De akárhogy
törtem a fejem, nem jöttem rá. Mellesleg fölfedeztem, hogy lehetetlen egyszerre,
egyugyanazon pillanatban két dologra gondolni.
Mikor elkezdtem Klárival járni, rózsához hasonlítottam őt. Egyszer, gyerekkoromban
kitéptem egy szirmot, mert tetszett a selymessége. Szorosan az orromhoz tartottam.
Nagyot szippantottam. Légmentesen az orromra tapadt. Klári nagyon ragaszkodott
hozzám. Ez eleinte vonzó volt. Puha lelkűnek láttam. De néhány nap alatt megváltozott
a véleményem. Hogy a rózsánál maradjak: légmentesen, már-már kellemetlenül
rám tapadó virágsziromhoz kezdett hasonlítani. Mindig mindenről engem kérdezett.
Mi a véleményem arról az együttesről. Mit gondolok a ruhájáról. Rájöttem,
hogy a ragaszkodás, sőt: tapadás, és a kérdések, sőt: faggatás mögött csak
vízszínű unalom és sötétfekete üresfejűség áll. Képzavaros meghatározás, de
nagyon igaz. A karcsúságából, elegáns mozgásából is hamar kiábrándultam. Végül
már csak egy keresetten, megtervezetten mozgó, pálcikaszerűen sovány lányt
láttam magam előtt. De hát milyen Klárinak is hívhatták?

Szombat, 1710
Teherautók jöttek velem szemben. Kihúzódtam a jobb szélre. Pedig a padkára
itt-ott ráfért volna a javítás. És még mindig esett az eső. Ma egy kupecnél
jártam. A lakás piaci lerakodóhelyhez hasonlított. Az asztalok alatt és a
szekrények tetején dobozok tornyosultak. A szobasarkokban árcédulákkal teleaggatott
ruhahalmok. A kupecék meggyőződés nélkül szabadkoztak az óriási rendetlenség
miatt. Manapság minden lehetőséget meg kell ragadnia annak, aki vinni akarja
valamire, mondták. Ehhez képest nem úgy néztek ki, mint akik vitték valamire.
Ágrólszakadt szegény embereknek látszottak. A férfi cipőjén lyuk tátongott.
A lakásban nem volt se függöny, se szőnyeg. Az asszony tökfőzeléket főzött
ebédre.
Sok újságot az Olti néni adományáról már nem mondtam nekik. Hiszen részletesen
megbeszéltük telefonon. Mégis el kellett jönnöm hozzájuk, mert a nagynéném
kikötötte a személyes találkozást. Na meg, hogy fölírjam a bankszámlaszámukat.
Ennél a pillanatnál, a számlaszám lejegyzésénél a kupec egy kicsit tétovázott.
Odanyújtot-
ta nekem a papírdarabot, amin a szám állt, de nem engedte el a sarkát. Bizonytalan
hangon mondta-kérdezte: Amálka nem a feleségem. Élettársam öt éve. A feleségemtől
már régóta külön élek. A közös gyermekünket ő neveli. Ez a rendezetlen családi
állapot, ugye, nem akadálya az ajándék átvételének? Megpróbáltam visszaemlékezni
a bemutatkozásukra. Ha nem mondja el, hogy nincsenek megesküdve, meg vagyok
róla győződve, hogy úgy mutatta be a nőt, mint a feleségét.
Hazafelé áthaladtam a közeli nagyvároson. Onnan kezdve jó darabon ismerős
volt az út. Nem a délelőtti idejövetelem miatt. Hanem azért, mert tavaly arrafelé
nyaraltunk egy kempingben. Gyakran beugrottunk a városba. Sokszor végigautóztam
azon az útszakaszon.
Elhajtottam egy faiskola mellett. Tudtam, hogy utána az elhagyatott, tíz éve
nem használt sertéstenyésztő telep következik. Így is volt. S azután kell
jönnie a rozsdás sínen álló, ottfelejtett vagonnak. A sertéstelep után. Bár
a vasúti vagon tulajdonképpen a telep előtt áll, hiszen a főépület előtti
üres téren van. De innen még nem látom, takarja a sertéstelep. Innen nézve
az épület mögött van. Mögötte áll, és előtte áll. Játék a szavakkal. De! Nem
ugyanaz a helyzet a múlttal és a jövővel? Arról is két ellentétes dolgot lehet
állítani. Mert a múlt mögöttünk van, de azt is mondjuk: előttünk. Nézzük csak.
Nemrég rágódtam ezen a kérdésen, és arra az eredményre jutottam, hogy az időt
általában egyenes vonalnak képzeljük el. Igen, az idő: egyenes vonal. Azzal,
hogy egymás után éljük a napjainkat: haladunk a vonalon. Mégpedig előre, a
jövő felé. A jövő egy kis darabjából jelen lesz, s azután, amikor még tovább
lépünk, múlt. Előrefelé haladunk, és természetesen előrenézünk.
De ha jobban belemélyedünk, rájövünk, hogy nem biztos, hogy így van. Előrenézünk?
De hisz nem látjuk a jövőt! Sejtjük, és valószínű, hogy bizonyos dolgok úgy
történnek meg, ahogy gondoljuk. Például: lejtőn lefelé kerékpározunk, kiengedjük
a féket, és, mint várni lehetett: fölborulunk. De azt nem tudjuk, hogy miről
szól a holnapi újság, vagy milyen őrültséget fog csinálni a munkatársunk.
A jövő egyáltalán nem biztos. Nem látjuk világosan. Nem tudjuk úgy végigpásztázni
a tekintetünkkel, mint egy előttünk nyújtózkodó utat. Ami időben előttünk
áll, az bizonytalan. Még az sem biztos, hogy ha valakihez kedvesen szólunk,
akkor nem vág pofon. A múltat, azt látjuk. Emlékszünk, mi történt egy órája,
egy napja. A múlt részletesen elmesélhető. Vannak korlátok és tudatos ferdítések,
és a régi dolgokra nem emlékszünk. Meg arra sem, amire nem figyeltünk, például
Amália bemutatására. De azért általában jól belátható.
Még csak azt sem lehet mondani, hogy azért nem látunk előre az időben, mert
bekötött szemmel haladunk. Akinek be van kötve a szeme, az semmit sem lát.
Én pedig látok, hátra. Pontosan emlékszem, hogy nemrég fölcsavartam az ablakot.
Azelőtt pedig följebb húztam a mellettem lévő ülésen a lecsúszni készülő irattáskát.
S egy percig sem kérdéses, hogy melyik volt előbb. A dömperrel való találkozásomat
pedig valószínűleg nagyon sokáig nem felejtem el. A dömper, az meredek helyzet
volt. Biztosan tudom tehát, milyen sorrendben játszódtak le az elmúlt események.
Hiszen velem történt. S én most is ugyanaz vagyok, aki az előbb voltam. Sőt,
ugyanaz a személyiség vagyok, aki gyerekkoromban voltam. Amit akkor átéltem,
ma is a részem. Egyszer, korcsolyázás közben beszakadt alattam a jég. Szerencsére
nem volt mély a víz. De hideg volt. Bokáig álltam a jeges vízben. A cipőm
egy pillanat alatt átázott, nehézzé vált. Mázsás súlyúvá. Nehezen emelgettem,
úgy mentem ki a partra. Ez az esemény most is megvan: az emlékezetemben. Erre
a gondolatra, hogy a múlt most is létezik, mégpedig a tudatunkban, filozófiák
épülnek. Ottlik Géza ezt írja: Jogtalanul beszélünk úgy az időről, mintha
lemérhető, egynemű valami volna. Mert a múlt nem múlt el, hanem van. Minden
pillanata egy helyben áll, kivetítve a mindenség ernyőjére.
A múlt, ha nem fogjuk is föl ilyen költőien, mindenképpen látható. De amit
térben hagytunk magunk mögött, annak a részletei nem biztosak. Amikor egyetemista
koromban kocogni jártam, akkor gondolkoztam ezen. Elhagytam egy facsoportot,
de nem volt fontos, nem figyeltem meg. Ha meg akartam számolni, hogy négy
vagy öt fa volt-e ott, meg kellett fordulnom. Viszont ami időben van közvetlenül
mögöttem, a pár perccel ezelőtti dolgok, azokra hajszálpontosan emlékszem.
Például a kocsi ablakára és a táskára.
Térben előretekintünk. Világosan látok mindent, ami itt van az autóm előtt.
Időben pedig hátranézünk. Nemrég gondolkodtam Janus isten kétarcúságán, illetve
Olti néninek beszéltem róla. Most úgy vélem, többet jelent a két arc a múltba
és a jövőbe tekintésnél. Szerintem a tér- és időszemléletünk kettősségét jelképezi.
Mégpedig így: a jelen pillanatban, most, két irányba nézek. Térben előre,
például ott van egy útjelző tábla, egy domb és az út, amin menni fogok. Az
időben azonban hátrafelé látok, hiszen emlékszem, tudom, mi történt az alatt
az idő alatt, amit átéltem. Az egyik arcom, a térészlelő, előrefordul, a jövőbe.
A másik, az időérzékelő, hátra, a múltba. Így működik az emberi tér-idő felfogás.
Előre és hátra. Mindenki, minden ember Janus.
Emelkedni kezdett az út. Már nemcsak messziről látszottak a dombok, hanem
beértem közéjük.
De valóban előttünk van a jövő? Hiszen, a rozsdás vagonhoz hasonlóan, azt
is mondhatjuk, hogy előttünk van, de azt is, hogy utánunk. Néha úgy beszélünk
róla, mint ami utóbb fog bekövetkezni. Utánunk jön, például, az elkövetkező
nemzedék. Az utódaink. Követnek minket. És előttünk éltek az elődök. S az
előbb, a jelen pillanat előtt volt az, hogy fölcsavartam az ablakot. A múlt
előbb volt, a jövő utánunk lesz.
Vagy pedig az ezután következő idő, a jövő van előttünk? Ez is igaz. Most
akkor utánunk vagy előttünk? Mindkét megfogalmazás igaz. Épp, mint a sertéstelep
és a vagon. Előtte-mögötte. Kérdés, hogy vajon melyik szemlélet a gyakoribb.
Amikor a jövőt előttünk állónak gondoljuk? Vagy amikor úgy fogjuk föl, hogy
előbb volt a múlt, és ezután jön a holnap? Meg a holnapután? Gyönyörű, hogy
jól megfér egymás mellett a kétféle szemléletmód. Hol ezt használjuk, hol
azt. S akihez beszélünk, tökéletesen megérti. Bár nem csak a két időszemlélet
fér meg békésen egymással. Hogy mást ne mondjak, az utcák régi és új nevét
is elég gyakran használjuk fölváltva. S nem látunk benne semmi ellentmondást.
És a férjük nevét viselő, de sokáig lánynéven ismert nőket is hol így nevezzük,
hol úgy. Normális közlés: Rég láttam Liebhaber Zsuzsát, elmegyek hozzá. Ha
keresnek, Győrinénél vagyok.
Az idő ilyen vagy olyan felfogása persze komolyabb kérdés, mint az asszonynév
és lánykori név vagy a Micsurin utca és Naplás utca felváltva történő emlegetése.
De, úgy látszik, akármilyen alapvető fontosságú is, mégsem zavaró. Nyugodtan
lehet beszélni az időről két ellentétes nézőpontból. Csak épp nehéz szavakba
önteni ezt a gondolkodásbeli kettősséget. Augustinus mondta: Ha megkérdezik
tőlem, mi az idő, nem tudok válaszolni. Ha nem kérdezik meg, akkor tisztában
vagyok vele.
Az Olti néni életében egyszer élesben jelentkezett az „előtte vagy mögötte”
probléma. Régen történt, az ötvenes években. Vagy a negyvenes évek végén.
Olti néni, a nagyanyám húga még fiatal volt. Egy gyárban dolgozott. Villanykörtegyárban.
Vagy szerszámgyárat emlegetett? Lehet. Már nem emlékszem pontosan. Nos, a
történet. Ott akkor kizárólag térbeli kérdés volt az „előtte” és „mögötte”
meghatározás. Tehát nem az idő szemléléséről volt szó. De Olti néni mindenesetre
fegyelmit kapott azért, mert azt mondta, hogy a Bazilika előrenéz.
A Zrínyi utcában laktak, a Bazilikával szemben. Egy szép nyári szombat este
a Bajcsy-Zsilinszky úton ment valahová, a Bazilika mögött. Szembetalálkozott
a művezetőjével. Az megállította, és leereszkedően szóba elegyedett vele.
A Lázár utca sarkán álltak. Miután megbeszélték az időjárást, a művezetőnek
kegyeskedett eszébe jutni, hogy Olti néni, akkor még csak Olti, azaz Sarolta,
többször említette, hogy a Bazilikával szemben lévő utcában laknak. Bemutatott
a Lázár utcába: Itt laknak, szaktársnő? Vagy talán a Révay utcában? Olti néni
szolgálatkészen felvilágosította, hogy most mögötte, a Bazilika mögött állnak.
Az ő utcája, a Zrínyi utca, nem itt, hanem az épületmonstrum másik oldalán,
a templom előtt van. A művezető megmerevedett, szigorú arcot öltött: Az volna
az eleje?! Olti néni nem értette, miért ellenkezik. De aztán eszébe jutott,
hogy a férfi a Viharsarokból került a fővárosba. Készségesen nekilátott, hogy
– mint helyismerettel rendelkező ember – bővebben megokolja az állítását.
Először építészetileg magyarázta a Bazilika homlokzatát és a főlépcsőt. Azután,
vesztére, azt is megemlítette, hogy a főbejáraton lehet bemenni. Akkor betelt
a pohár. Ez klerikális propaganda! – szólt rá a művezető. – Ne merészelje
folytatni! Különben is, Bajcsy-Zsilinszky Endre elvtárs emléke igazán megérdemli,
hogy az épületnek a róla elnevezett út felé eső oldalát tekintsük az elejének.

S másnap fegyelmit adott Olti néninek.

Szombat, 1118
Föllélegeztem.

Szombat, 11 óra 17 perc 45 másodperc
Beindítottam az ablaktörlőt. Széles ívben beletörölt a szélvédőn lévő sárrétegbe.
Már ki lehetett látni. Végül az ablaktörlő teljes hatósugarában tiszta lett
az üveg.

Szombat, 11 óra 17 perc 40 másodperc
Csupa sár volt a szélvédő. Áthatolhatatlan sötét réteg borította. Sőt, az
összes ablakot! Vakon haladtam. Segítség! Levettem egy picit a gázból, és
leheletnyit fékeztem. De ki tudja, mi jön mögöttem?! És mi van előttem?!

Szombat, 11 óra 17 perc 35 másodperc
Mintha egy sötétszürke, nagyméretű lepedőt ejtettek volna a kocsira! Beterítette
az egész járművet. Vaksötét lett odabenn. Nem lehetett kilátni!

Szombat, 11 óra 17 perc 20 másodperc
Egy dömper jött velem szemben. Egy vadul csörtető rinocérosz. Már majdnem
egy vonalban voltunk. A dömper megbillent. Fél kerékkel beledöccent egy irdatlan
kátyúba! Magasra lövellt a sár. Legyező alakban csapódott föl a kereke alól.
A kocsim fölé repült a híg, szétterülő sártömeg.

Szombat, 1110
Kényelmes lett volna vég nélkül repeszteni a jó úton. De le kellett kanyarodnom
egy mellékútra. Akikhez mentem, egy kis faluban laknak. Reggel óta esett az
eső. Egyes útszakaszokat sárréteg borított.

Április 19., péntek, 1900
Mikor a mosógép már szép, szabályos zakatolással forgatta a ruhát a dobban,
visszamentem a nappaliba. Megszólalt a telefon. Az az Olti-rokon keresett,
akihez holnap megyek. Pedig már elmagyaráztam neki az ajándékozást. Ne haragudjak,
még vannak kérdései, kezdte. Nem mindennap kap az ember ekkora lóvét. Persze,
válaszoltam, kérdezzen csak. S azután elismételtem neki, amit már mondtam,
de, úgy látszik, újra akarja hallani: Az öt rokon számára adományozott fejenkénti
kétszázezer euró a bankszámlaszámok kézhezvétele után azonnal átutalásra fog
kerülni. Egy kicsit kacifántos a fogalmazás, de Olti néni valahogy így mondta.
Mikor érkezik meg a pénz, kérdezett tovább a holnapi rokon. Természetesen
nem tudtam. Valószínűleg a jövő héten. Azt sem tudom pontosan, melyik nap
utalják át. S mennyi lehet vajon az átfutási idő? Nem hiszem, hogy hosszú
lenne. Legfeljebb néhány nap. De az is lehet, hogy aznap megkapják. Nem tudom.
S mondjam meg, de őszintén, hogy ez az egész, ez biztos? Nem ő volt az első
a megajándékozottak közül, aki hitetlenkedett. Persze hogy biztos, nyugtattam
meg. Száz százalékig biztos.
Azután, bármennyire elfárasztott az utazással, tárgyalással járó nap, még
leültem a saját melómat végezni. Állatorvos vagyok, de féléves szabadságot
vettem ki. A rendelésre egy frissen végzett kollégát szerveztem be helyettesnek.
A szabadság arra kell, hogy megírjak egy könyvet. Kutyákról fog szólni. A
kiadóval már aláírtuk a szerződést.
Be akartam írni a számítógépbe, amit az utóbbi néhány nap alatt megfogalmaztam
magamban. S részben, cetlikre, föl is vázoltam. Leültem volna dolgozni. De
az íróasztalszéken hatalmas, instabil könyvhalom tornyozódott. A könyvtéglák
közé malterként bekerült egy kötött mellény és néhány zokni is. Csak pár hete
nincs itthon Nóra, de olyan a lakás, mintha évek óta csövesek tanyáznának
benne. Nóra Vésztőn volt, az anyjánál. Eltört a lába, feküdnie kell. A feleségem
segít neki a háztartásban. Ábelka még épp nem iskoláskorú. Az oviból szabad
hiányozni, Nóra magával vitte. Az ő munkája meg, hogy úgy mondjam, hordozható.
Rajzol, és postán küldi el a kész dolgait. Itt is művelheti, Vésztőn is.
De nekem nagyon hiányzik.
Helyet csináltam a széken. Bekapcsoltam a számítógépet. Lehívtam az eddig
megírt anyagot. Amíg a letöltésre vártam, kibámultam a terasz üvegajtaján.
A kiskert végében, a tó vizén, elhúzott a már ismerős vadkacsamama. Utána
két kiskacsa lapátolt szorgosan. Egymás mögött úsztak. Az egyiknek barnább
a tolla, mint a másiknak. Két aranyos kiskacsa.
Egypár órát dolgoztam a számítógépen. Aztán kidőltem. Félálomban teregettem
ki a mosógépből az ingeket.

Péntek, 1830
Beakasztottam a kabátom a szekrénybe. Ha Nóra itthon lett volna, meséltem
volna neki. De így csak az evőeszközök csörrenése hallatszott, ahogy megterítettem
magamnak. Egyedül kezdtem enni.
Míg hazafelé jöttem a kocsival, majdnem elaludtam. Fáradt voltam. Túl sokat
vezetek mostanában. Az út mentén futó fák látványa is álmosító volt. Végeláthatatlan
sorban jöttek velem szemben. Makacsul ismétlődő ritmusban. Erről eszembe jutott
egy mai filozófus elmélete a telő-múló időről. Egy haveromtól kaptam kölcsön
a könyvét, aki művészettörténész. A szerző szerint az európaiak időszemlélete
azonos az ókori görögökével. Az időt úgy érzékeljük, mint aminek mértékegységei
vannak. Ezek az egységek pontosan egyformák, és sorban következnek egymásra.
Minden másodperc egyforma hosszú, és minden nap is. Igaz, hogy néha az egyik
órát gyorsan elröppenőnek érezzük. Máskor meg úgy látjuk, hogy csigalassan
vánszorog az idő. S erről, a pszichológiai időfelfogásról hosszasan lehet
értekezni. Mint ahogy értekeztek is. De mégiscsak létezik objektív időmérés.
A vonalzó szigorúan egyforma vonalkáihoz hasonlónak képzeljük az időegyenest
is, mint egy előremutató nyilat, amin kis vonalkák jelzik a napokat. Arccal
előre haladunk az időegyenesen, és így beszélünk múltról, jelenről, jövőről.
Ezzel szembeállította az író, aki helyesebben mondva inkább teológus, mint
filozófus, és mellesleg norvég nemzetiségű, ha jól emlékszem, Bomannak hívják,
tehát szembeállította a megszokott felfogással az ókori héberek időszemléletét.
Amire az Ószövetség tanulmányozása közben jött rá. A héberek másképp fogták
föl az időt. Talán egy szobához lehet hasonlítani az időképüket. Amiben benne
van mindaz a múlt, amit már megéltek, a jelen is, amit akkor élnek át, és
a jövő is, aminek egy-egy várható eseményéről beszélnek. Úgy járkálnak mondataikban
ide-oda a különböző múltbeli események meg a jelen és a jövő között, mint
ahogy mi mozgunk a szobában. Olykor egy mondaton belül is időt váltanak. S
tökéletesen követhető a mondanivalójuk, annak, aki otthon van a szövegben.
Otthon van a szobában.
Az idő mint szoba. Bementem a szobába. Nem az időszobába, természetesen, hanem
a hálószobába. Megnéztem, hány tiszta ingem van. Kettő még volt, szerencsére.
De ha azokat is elhasználom, mi lesz? Kiválogattam az ingeket a szennyesből,
és beletettem a mosógépbe. Elég nehezen lehetett elindítani. Egy egyszeri,
szimpla bekapcsolásra nem szokott reagálni. Ki-be kellett kapcsolgatni, míg
végre fölberregett. Cseppben a tenger, mosógépben a globális anyagi helyzetünk.
Szép helyen lakunk, sőt, csodálatos helyen, de ócska a mosógépünk. És földre
tett ágybetéten alszunk. Persze vannak nekünk rendes bútoraink is, az ágyon
kívül minden normális. Csak mosógépre és ágyra nem telik egyelőre. Mert bár
jól keresünk mind a ketten, de elég nagy kölcsönt törlesztünk. Nemcsak a ház
árának egy részét, hanem a rendelőm árát is. A megyeszékhelyen rendelek, a
belvárosban. Sokan csodálkoznak rajtunk, hogy lehet ennyi kölcsönnel élni?
Mi tudatosan vállaltuk Nórával. Lakhatnánk kevésbé szép helyen, amíg a rendelőre
fölvett pénzt vissza nem fizetjük. Utána azonban úgyis valami ilyesmi szép
házat keresnénk majd. Viszont egyikünk sem szeret költözni. Azzal, hogy két
nagy volumenű dologba vágtunk bele egyszerre, a házba és a rendelőbe, megtakarítunk
egy költözködést.

Péntek, 1740
Ez a nap sem múlhatott el Olti-rokon nélkül. Meglátogattam a mára megbeszélt
családot. Azután pedig fölkerestem egy Duna menti kisvárosban egy kutyatenyésztőt.
Gyűlik a könyvembe az anyag. Mert nem úgy van az, hogy mindenfajta kutyáról
én tudok Magyarországon a legtöbbet. Majdnem mindegyikről: igen. És ezenkívül
vannak még nagyon jó szakemberek. Szerencsére ismerem őket. Egy-két részletkérdésben
kikérem a véleményüket.

Péntek, 1500
Egy könyvkötőnél jártam. Azt hiszem, Olti néni megajándékozott rokonai közül
ő van leginkább rászorulva a segítségre. Egész pontosan nem is ő a rokon,
hanem a felesége. De ez nekem, a kívülállónak persze mindegy. A férfi tehát
könyvkötő volna. De manapság nincs szükség ilyen szakmára. Mindenhol géppel
kötik be a könyveket. Felesleges luxus a szakértelem. Egy-két maszek, ha létezik
még. De a nyomdákban nem alkalmaznak szakképzett könyvkötőket. Legalábbis
őt nem. Ő munkanélküli. Kidobták a munkahelyéről, ahol tíz évet lehúzott.
Ezután őrző-védő manusként dolgozott. Egyszerre két helyen. Nappal az egyik
gyárban, éjszaka egy másikban. A felesége hozta-vitte a Trabantjukkal reggel
és este. De már azok az állások sincsenek meg. A Trabant sem.
Megbeszéltük a könyvkötőékkel, most már nem telefonon, mert természetesen
velük is telefonoztam, de most tehát már élőben: az Olti néni jótettét. Megkérdeztem,
van-e devizaszámlájuk, vagy pedig forintszámlára kérik a manit. Tanakodtak.
Aztán úgy döntöttek, hogy jobb lenne az euró. De nem volt bankszámlájuk. Elmentünk
a bankba. A könyvkötő, a felesége meg én. Negyedórás sorbaállás után kiderült,
hogy csak úgy lehet eurószámlát nyitni, ha az ember egy bizonyos összeget
azonnal befizet. Euróban persze. Eszembe juthatott volna a sorbaállás előtt
is. Mert nyilván így volt ez akkor is, mikor magamnak nyitottam devizaszámlát.
De olyan régen volt, ki emlékszik rá. Akkor maradunk a forintnál, döntötték
el a könyvkötőék. Úgy is jó lesz nekünk ennyi rengeteg pénz.
Hálásak vagyunk érte, mondták. Pedig az én szerepem minimális az ügyben. Csak
az Olti néni üzenethordója vagyok. De azért, mi tagadás, felemelő érzés benne
lenni a dologban. Jó fej ez az Olti néni. Mindig is szerettem őt. Olti néni
tulajdonképpen az anyám nagynénje, nem az enyém. Nekem egészen pontosan nagyanyai
nagynénémnek kellene őt neveznem. Gyerekkorom óta szeretem. Pedig mikor megszülettem,
ő már Ausztriában élt. De intenzíven leveleztünk. S gyakran járt haza. Mi
is kihasználtuk a lehetőségeket: amikor engedtek, mindig kimentünk hozzá néhány
hétre. A jó kapcsolatnak az alapja, szerintem, mégis inkább az volt, hogy
anyu gyerekkorában nagyon szerette, és később sok jót mesélt róla.
A megajándékozottakat én ugyan az Olti néni rokonainak hívom, valójában azonban
az első férjének a famíliájáról van szó. Közvetve, a volt férj révén persze
neki is rokonai végső soron. De vér szerinti rokona csak én vagyok.
Az első férjnek egy bizonyos Zsuzsánka néni volt a nővére. Akiket most Olti
néni megajándékoz, azok ennek a néhai Zsuzsánkának az unokái. Az ő két, már
szintén nem élő gyermekétől származnak. Olti néni, úgy tudom, csak néhány
évig élt az első férjével. Azután elváltak. A férfi soha nem nősült újra,
s már régen meghalt. Így Olti néni kénytelen a távolabbi rokonokon kiélni
az ajándékozási kedvét.
Most már a második, az osztrák férje sem él. Vele évtizedeket élt együtt.
Tőle van a fia is.
Az odaúton azon gondolkoztam, hogy klassz dolog ugyan vadidegen embereket
fölkeresni egy jó hírrel. De mégis kár, hogy pénzről van szó. Közönséges,
prózai dolog a pénz. Nem elegáns. Manapság a természetes dolgok vannak divatban.
Ebből kiindulva jobb lenne, mondjuk, a mocskos pénz helyett minden rokonnak
egy szál virágot vinni. Az Olti néni kertjéből. Gondoltam. Most már nem így
látom. Mit csinált volna az állástalan könyvkötő a virággal? Lepréselte volna
egy könyvben. A féltve őrzött utolsó könyvben, amit még ő kötött be.

Péntek, 1100
Csapjunk a lovak közé, irány Olti néni mára betervezett rokona.
Most ment el tőlem Csongrádi Endre. A szomszéd faluban tölt két napot valami
építészmérnöknél, onnan ugrott át látogatóba. Régóta nem láttuk egymást. Egyébként
ő csak mellékszereplője volt egyetemistaéveimnek. Én meg az övének.
Az első percekben csak annyit láttam rajta, hogy néhány év elmúlt fölötte
is. Kifaggattuk egymást, ki hol dolgozik, hol lakik, mi van a családdal. Természetesen
ő is megnősült, s neki már két gyereke van. Aztán megkínáltam kávéval, és
elkezdtem részletesebben mesélni az életünket. Nóra Vésztőn van, mert az anyósomnak
eltört a lába. Hát, az bizony fájdalmas és hosszadalmas dolog, mondta Csongrádi.

Úgy fölkaptam a fejem, mintha egy betörő lépett volna be, és azt mondta volna,
hogy hozott egy szép aranyláncot medállal. Mert Csongrádi régen, egyetemistakorunkban,
soha ilyet nem mondott volna.
Bár igazságtalan vagyok, ha betörőhöz hasonlítom. Hisz nem ártott soha senkinek.
Sőt, kifejezetten udvarias gyerek volt. Csak éppen senkivel nem törődött.
Mindig csakis magáról beszélt.
A következő percben már meg is ijedtem, észreveszi, hogy mennyire megbámulom
azért a tőle szokatlan, együtt érző mondatért.
Csongrádi a további beszélgetésünk alatt is megértő, figyelmes embernek bizonyult.
Egyik ámulatból a másikba estem. Gondoltam is, megkérdezem, hogy mikor változott
meg. De nemigen tudtam volna a kérdést úgy megfogalmazni, hogy ne legyen sértő,
ahogy leírom, milyen volt régen.
Végül sajnáltam, hogy indulnia kell neki is, nekem is. Kimondottan jó volt
vele dumálni. Megdöbbentő, hogy mennyire más ember lett belőle. Persze eddig
sem gondoltam, hogy az embernek huszonnégy-huszonöt éves kora után egész életében
ugyanaz marad a jelleme. De ekkora változás mégiscsak meglepő. Hihetetlen,
de Csongrádi Endréből jó ember lett.

Péntek, 1045
Nem sokat aludtam éjszaka. Nem csoda az én koromban. Ma éjjel többnyire Mártonra,
a magyarországi unokaöcsémre gondoltam. Rendes tőle, hogy segít elintézni
az ajándékozási ügyet.
Az ápolónő ügyesen mosdatott, öltöztetett. Rögtön reggeli után váratlanul
besorakozott a fiam egy hivatalos társasággal. Köztük volt a családunk ügyvédje.
Őt naponta látom. A másik három bemutatkozott. Egyikük a közeli magánklinika
elmeorvosa. Ketten pedig bécsi orvosprofesszorok. Az elmeorvos hívta őket
konzíliumra. Sejtettem, mit akar a fiam. Az orvosok felváltva mellém ültek,
és részletesen kikérdeztek mindenféle témában. Közben-közben egymással is
tanácskoztak. Igyekeztem jó válaszokat adni. Majdnem mindegyik kérdésre pontosan
feleltem. Mulattatott, hogy akármit mondok, a diagnózis már kész van. Már
eldöntötte a fiam. Ki az az orvos, aki ne engedelmeskedne egy ilyen köztiszteletben
álló milliomosnak, mint ő? Végül az elmedoktor a fülem hallatára azt mondta,
hogy az ügyeim viteléhez szükséges belátási képességem teljességgel hiányzik.
A fiam rám pillantott. Csodálkozott, hogy nem dühöngök. Miért csodálkozott?
Sejtettem, hogy valamit tervez ellenem. Hisz nemrég is szóba hozta, hogy megöregedtem.
Tapintatlanul, bántóan fogalmazott. Féltem tőle, hogy képes lesz valami árulásra.
S íme, megtette.
Az ügyvéd az asztalra állította a hordozható komputerét. Itt, a hálószobámban.
Nyilván az volt a célja a fiamnak ezzel az egésszel, hogy elsősorban nekem
adja értésemre az orvosi véleményt. Az ügyvéd megszövegezte a hivatalos iratot.
Hangosan mondta, amit írt: „A mai napon, április 19-én megállapítjuk, hogy
Frau Sarolta Weber, elmeállapota miatt…” Az orvosi szakkifejezéseket az
egyik professzorral diktáltatta magának. Aztán kinyomtatta az iratot. Több
példányban. S minden jelenlévő aláírta. Én persze nem. Én nem számítok.
A fiam az elmeorvoshoz fordult: Ezzel a szakvéleménnyel, ugye, gyámság alá
helyeztethetem az anyámat? Mert attól tartok, hogy a vagyon egy részét jótékonysági
célokra fogja szétszórni. Az elmeorvos igent mondott neki.

Április 18., csütörtök, 1610
A mai napra jutó rokon egy matematikatanár volt. A felesége is tanít. Vas
megyében laknak. Régimódi, hosszú lakásuk van. Sok szoba, sorban. Csak úgy
lehet eljutni az utolsóba, ha az összesen végigmegyünk. Mi az utolsó szobában
ültünk le. Az egész lakáson végig kellett mennünk. Lefüggönyözött, sötét helyiségek
voltak. Botladoztam a fölgyűrődött szőnyegeken. A tanárházaspárnak sok gyereke
volt. Pislákoló kisvillanyoknál vagy anélkül hevertek-ültek szanaszét a sötét
szobákban. Emeletes ágyon. Polc mögé dugott íróasztalnál. Mindenhol. Az egyik
egyenesen egy térelválasztónak használt szekrény tetején hasalt. Az apa és
az anya is sötét hajú volt, a gyerekekből is fekete hajbozontjuk volt a legföltűnőbb.
A besötétített, zsúfolt szobákban úgy tűnt, mintha a sötétség összecsomósodott,
megelevenedett részei volnának.
Megbeszéltük az ajándékozást. A tanárék meghallgattak. De végül ugyanúgy az
ismeretlenségből érkező pénz maradt számukra az Olti néni ajándéka, mint amilyen
a beszélgetés előtt volt. Annyit azért kiderítettek, a férj és a feleség egymás
közt, hogy az adományozó, tehát Olti néni azonos lehet azzal a ködös, megfoghatatlan
valakivel, aki évtizedek óta, ismeretlenül, minden karácsonyra lapot küld
nekik. Mármint a férjnek. Sőt, ha jól tudják, a férfi húgának és unokaöccseinek
is. S minden alkalommal kéri, hogy ha megváltozna a címük, tudassák vele.
Mivel Olti néni ennyire idegen nekik, minden győzködésem ellenére maradt bennük
egy jó adag hitetlenkedés. Nem baj, annál nagyobb lesz a meglepetés, ha megérkezik
a pénz.
Megint hosszas autózás várt rám hazafelé. Megállapítottam, hogy ha minden
jól megy, vasárnap este kész listám lesz az Olti néni rokonairól. Minden név
mellett ott fog állni egy bankszámlaszám. Felhívhatom az osztrák ügyintézőt,
lediktálhatom a számokat. Az ügyintéző egy kispap. Neki a vasárnap úgyis munkanap,
nyugodtan zavarhatom.
A múlt héten fölhívott egy volt évfolyamtársam, Csongrádi Endre. Az ország
másik végében lakik, de mostanában errefelé lesz dolga. S ha már itt van,
holnap délelőtt eljön hozzám. Évek óta nem láttuk egymást. Csongrádival nincs
semmi bajom, de nem várok sokat ettől a találkozástól. Önző srác volt. Ha
beszélgetett valakivel, udvariasan megvárta, míg az illető befejezi. De azután
egy fél mondatot sem fűzött hozzá az elhangzottakhoz. Nem vitatkozott, nem
helyeselt. Hanem derűs önteltséggel kinyilatkoztatott magáról ezt-azt. Nem
is volt túl öntelt. Inkább csak… na jó, ha azt mondom, el volt telve magával,
az nem önteltség? De tulajdonképpen nem képzelt magáról túl sokat, nem. Éppen
csak olyan ember volt, aki nem foglalkozott soha senki mással, csakis magával.
Mindegy, Csongrádi olyan, amilyen. Ezen már nem lehet változtatni. Nem érdemes
rajta problémázni. Azért mégiscsak jó lesz látni valakit az egyetemistaéveimből.
Elmentem egy kutyatenyésztőhöz is egy útba eső városban. Nagyon szép vizslái
voltak. Megnéztük a kutyákat, aztán az elméleti dolgokat a lakásban beszéltük
meg. Virágillat lengte be a szobákat. De sehol nem láttam virágcsokrot. Mielőtt
eljöttem, rákérdeztem: mi illatozik. Kiderült, hogy a múlt héten születésnapot
ünnepeltek. Ma dobták ki az akkor kapott virágokat. Többet is. Elég sokat.
A szemetesekből terjengtek az illatmolekulák.

Csütörtök, 1430
Jólesett volna egy kis mozgás. Egész délelőtt ültem, és olvastam. Néha tévét
néztem. Ma még nem sétált velem az ápolónő. A fiam többször is behívatta magához.
Nem tudom, miről beszélhettek. Az ápolónő mindig gondterhelt arccal jött ki.
Remélem, nem akarja csökkenteni a fizetését a fiam. Vagy másról volt szó?
Ugyan miről? Olyan vészterhes nap ez a mai. Bár biztos csak képzelődöm. Örülök,
hogy már napokkal ezelőtt elintéztem Mártonnal a telefont. Mindent megbeszéltem
vele. Rendes tőle, hogy elvállalta a rokonok kiértesítését. S hogy begyűjti
tőlük a számlaszámokat.
Azt Márton nem tudja, nem is tartozik rá, hogy mennyire megérdemlik Aladár
rokonai az ajándékot. Nagyon szerettük egymást Aladárral. Kár, hogy úgy alakult,
hogy rövid ideig éltünk együtt. Hogy is fért el abban a néhány évben annyi
lobogó érzelem? Utólag visszanézve majdnem hihetetlen.
A Márton számlaszáma persze már régóta megvan nekem. Neki is kétszázezer eurót
adok, mint az Aladár rokonainak. Az ő pénzét már ma föladtam. A volt, nyugdíjas
titkáromat kértem meg, hogy segítsen. Ő vitte-hozta az átutalási megbízást
a bankba. Nem feltűnő, hogy eljött hozzám. Néha föl szokott keresni. A lebélyegzett
igazolást eltettem a széfbe. Nem kell tudnia a fiamnak. Bár ha utólag megtudja,
nem olyan nagy baj.
Meg fog lepődni Márton, ha majd kiértesíti a bank, hogy a devizaszámlájára
néhány eurócska érkezett.
Délután végre kivitettem magam az ápolónővel sétálni. Tolókocsival szokott
levinni a kertbe. Sétálgattam a járókerettel.

Csütörtök, 800
Gondoltam egyet, és fölhívtam Nórát Vésztőn. Beszélgettünk egy kicsit. Beszámolt
az anyósom állapotáról. Én is elmeséltem nagy vonalakban, mi van velem. Ábelkával
is beszéltem. Elhatároztam, hogy elmegyek hozzájuk egy napra. Igaz, túlságosan
tele van a naptárom mostanában ezekkel a kétszázezer eurós emberekkel. De
Nóráéknak is vannak programjaik. Röntgenre kell vinni az anyósomat s más ilyenek.
Végül április huszonkettőben állapodtunk meg. Akkor már hátam mögött lesz
az Olti-ügyi szaladgálás. Huszonkettedikén, hétfőn megyek hozzájuk.
Lassan készülődnöm kellett az enapi utamra. De továbbra is a vésztőiek jártak
az eszemben. Jó lett volna Nórával hosszabban beszélni. S gondolatban elkezdtem
részletesen mesélni a tegnapi napot. Mintha Nórának mondanám: Voltam az első
rokonnál azok közül, akiket Olti néni megnevezett. A látogatás végén elmentem
a rokon gyerekeivel egy gyorsétterembe. Előzőleg, még beszélgetés közben berontott
hozzájuk a fia barátjának az apja. Majdnem szétverte a berendezést. Egyébként
ez a család egy félreeső kis utcában lakik. Alig találtam meg őket. Pedig
az apa színész. De, úgy látszik, szeret elbújni. Eldugott helyen lakik. Háromszor
végighajtottam a főutcán, s nem vettem észre, hol kell befordulni. Egy boltba
mentem be, hogy mondják meg, hol az utca.
Érdekes lenne, ha egyszer fordítva mesélném el a teljes napomat. Persze többféle
megfordítás lehetséges. Lehet így: „Kijöttem a boltból. Meghallgattam az útbaigazítást.
Megkérdeztem, hol van a Lehel utca. Beléptem a boltba.” Vagy így: „Meg tudná
mondani, hol van? A Lehel utcát keresem. Jó napot kívánok.” De lehet így is:
„Meserek táctu Lehel a.” Az a kérdés, hogy mekkora egységeket fordít meg az
ember. A napokat? Az órákat? Tíz óra után jön kilenc, nyolc, hét? Esetleg
az egyes eseményt leíró mondatok sorrendjét is? A szavakat is? Elmarháskodtam
magamban ezzel a gondolattal.
Tulajdonképpen nagyobb lélegzetű dolgot is meg lehetne fordítani, nem csak
egy napot. Egy novellát például. A száznyolcvan fokkal elfordított időmenet
nagyon is illik a mostani kísérletező, minden megszokott szabályt áthágó korhoz.
Az írók már úgyis évtizedek óta ide-oda ugrálnak az időben. Ehhez képest csak
egy lépés, ha a megírandó történet időben pontosan megfordítva hangzik el.
Szükségszerűen és logikusan következik az eddigi formabontásokból.
Hamarosan a fordított idejű alkotások nyilván olyan mindennaposak lesznek,
mint az időugrálósak.
Hiszen manapság az egész világ a visszájára fordult. Hogy ne mondjam, a feje
tetejére állt. Minden. A legváratlanabb helyeken tapasztal az ember mellbevágó
dolgokat. Annyi példa van rá, hogy azt sem tudom, melyiket mondjam. Néhány
éve meglátogattam egy volt tanáromat egy öregotthonban. Egy színvonalasnak
mondott, mindenesetre drágának valóban drága otthonban. A tanár úrnak egy
kutyaszagú, piszkos körmű, büdös ápolónő adta be a gyógyszert. Ha valaki,
hát én felismerem a kutyaszagot. De ennek a nőnek a kiszagolásához nem volt
szükség szakértelemre. Megkérdeztem a tanáromat: Helyettes, beugró nővér az
illető? Nem, itt dolgozik, felelte. Más. Az előző munkahelyemen volt egy főnököm,
aki semmit sem értett az állatokhoz. Csak a főnökösködéshez. Nekünk, a beosztottainak,
a munkánk nagy része abból állt, hogy – lehetőleg észrevétlenül – helyrehozzuk
az ő bődületes hibáit. S minél jobban el kellett titkolnunk a szaktudásunkat.
Nem a rendelésen, mert azt lelkiismeretesen csináltuk, hanem munkamegbeszéléseken.
Állj. Nem szeretem a panasznapokat. Ennyi elég. De ha olyan visszásságok történnek
az életben, mint az, hogy idős, magatehetetlen embereket gusztustalan, piszkos,
kutyaszagú ápolónők gondoznak, akkor az irodalom bizonyára szeretné valahogyan
visszaadni ezeket az abszurditásokat. Esetleg valami más visszásság alkalmazásával,
például a feje tetejére állított időrenddel.
Elég furcsán nézne ki egy visszafordított idejű mű, ha belegondolok. Nem valami
olvasóbarát forma. Akkor legalább az egyes jeleneteket, amelyek tehát időben
fordítva sorakoznak, legalább azokat kellene hagyományos módon leírni. A könnyebb
olvashatóság kedvéért.
Így kellene írni, úgy kellene írni. De miről szóljon? Érdemes lenne végiggondolni,
hogy például hogyan nézne ki egy jól végződő, happy endes történet: megfordítva.
Vegyük az egyik leggyakoribb témát, a szerelmet. A képzeletbeli sztori végződjön
jól, tehát a szerelmesek nagyon szeressék egymást. Ha esetleg zűr volt köztük,
béküljenek ki. Kellemes jelenet, nagy érzelmek, minden oké. A történet eleje,
a később olvasandó eleje pedig legyen valami rossz: például intrikusok rosszindulatúan
összeveszítik a szerelmeseket. A főhős férfi és nő szenved. Mindkettő azt
hiszi, hogy a másik nem szereti. Kétségbe vannak esve.
Ha ezt a történetet időben fordítva meséltük el, akkor a szenvedésről van
szó utoljára. Igaz, hogy tudjuk, hogy össze fognak jönni, és tudatában vagyunk,
hogy a valóságban a kibékülés és a nagy szerelem van később, tehát a jó és
szép legyőzte a rosszat, de a mű mégis azzal fejeződik be, hogy az olvasó
negatív dolgokról, a szenvedésről olvas.
Nézzük a másik variációt. Milyen lehet egy rosszul végződő eseménysor fordítva?
Kezdés a rosszal, például meghal valaki. Tragédia, sírás. „Azután” megbetegedett,
„végül” még egészséges, boldog, vidám. Tehát erről lesz szó a fordított mese
végén. Az utolsó leírt sorok jóról és szépről szólnak. Igen ám, de az olvasó
tudja, hogy a főhős nemsokára meghal, hisz azt már olvasta.
Az lenne a szabály, hogy akár jóra fordul a história, akár rosszra, csupáncsak
attól a ténytől, hogy fordítva meséljük el, mindenképpen szomorú a kicsengése?
Ha így van, akkor az időfordítás „hozza a formáját”, hisz épp az élet szörnyűségeinek
a jelképes visszaadása volt a célunk vele. De azért én a magam részéről megpróbálnám
valami módon egy kissé kompenzálni a fordítottságból törvényszerűen adódó
negatív hangulatot.
A történetek természetesen nem annyira egyszerűek, mint ahogy egy sarkított,
lecsupaszított vázlatból látszik. Nem foglalhatók bele egy szimpla sablonba.
S az, hogy jól vagy rosszul végződik-e, ha egyáltalán arra van kihegyezve,
csak egyetlenegy szempont. Ezer más dologról is szól egy írás.
A szomszédék kutyája már megint itt csatangol a kertünkben. Úgy látszik, újabban
a saját felségterületének tekinti. Neveletlen vadkutya. Nem először látom
nálunk, mióta Nóra elvitte magukkal Vondelt Vésztőre az Ábelka kedvéért. Most
épp a bokrokon csiripelő verebeket ugatja nagy dühösen. Ez a harsány hang
visszarángat a saját tennivalóimhoz. Ideje abbahagynom az irodalmi töprengést.
Nem az én dolgom. Szakmai könyvön dolgozom, s mégis azon gondolkodom, mit
s hogyan írnék, ha szépíró volnék. Túlságosan belelendültem. Miközben ki van
zárva, hogy valaha is bármit leírjak, ami nem valóság, hanem kitalálás.
De hisz én csak játszom a gondolattal.
Mielőtt elmentem volna otthonról, bereteszeltem a teraszajtót. A vadkacsa,
melyet már többször láttam, épp ott úszott méltóságteljesen a vízen, néhány
lépésnyire a kertünktől. Három fiókája követte. Időnként hápogtak egyet. Aranyosak.
A kacsamama a leghápogósabb.
Kácsák.
.kácsáK

Április 17., szerda, 1930
Telefonált Olti néni egyik rokona, akihez az elkövetkező napokban készültem
menni, és megbízatásom szerint elújságolni az üzenetet: nagy összegű ajándékot
fog kapni Ausztriából. Ugyanúgy, mint a többiekkel, vele is már tegnap egyeztettem
az időpontot. És az volt a szándékom, hogy csakúgy, mint a ma délelőtti „kliensemmel”,
vele is a személyes találkozásunkon közlöm majd a nagy hírt. De most a telefonban,
a legnagyobb meglepetésemre azt kérdezte, hogy neki is ugyanannyi euró jut-e,
mint az unokaöccsének, a színésznek.
Tehát tudja! Pedig én akartam neki elmondani.
Később átgondoltam: nem kellett volna meglepődnöm. Mert mi történt? Az egyik
megajándékozott, a színész, akinél ma voltam, elmondta a jó hírt a másiknak.
Én is így tennék, ha rólam meg az unokatestvéremről volna szó. Viszont, ha
már az Olti néni eredeti elhatározása az volt, hogy én legyek az, aki tudomására
juttatom az érdekelteknek, akkor, ha még lehet, legyen is úgy. Tehát gyorsan
fölhívtam a többieket, és szépen elmondtam a telefonba, amit személyesen akartam.
Fantasztikusan megörültek a hírnek. Jóleső érzés volt hallani az örömüket.
Azért persze mégis el kell mennem hozzájuk, mindegyikükhöz. Ebben ragaszkodom
az első tervemhez. Hiszen Olti néni határozottan kérte, hogy minden rokonnal
találkozzam.
Érdekes volt ezekben a telefonbeszélgetésekben, hogy amikor még csak annyit
ejtettem ki a számon, hogy egy közös rokonról, egy idős osztrák hölgyről van
szó, már rákérdeztek: gazdag?
Hát igen, gazdag. S ettől mintha egy kissé operettszerűvé vált volna ez az
eseménysorozat, amiben vagyok. Rögtön el is képzeltem, amint Olti néni nagyestélyiben
belép egy színpadra, és dalra fakad. De hisz Olti néni fekvő beteg. Akkor
pedig földig érő hálóingben kellene lebonyolítania a nagyáriát.
Az élet természetesen sokkal többről szól, mint az anyagiak. Csak vegyük az
öcsém helyzetét. Jár egy nővel, aki beszédhibás, tanulatlan, jóval idősebb
nála, és valóságos despota. Az összes barátjától elszakította őt. Csak a nő
haveri körével vannak jóban. És az öcsém nem akar véget vetni ennek a kapcsolatnak.
Megmérgezte az a némber, magához láncolja.
Szomorú gondolataimat elűzendő kiléptem a teraszra. Jólesett volna, ha kiskacsákat
látok. De csak vízityúk és vöcsök volt a tavon. Azután mégiscsak előbújt a
vadkacsacsalád. Négy fióka, plusz egy tojó. Szeretem őket nézni. Szinte mozdulatlanul
úsznak. Mármint az a részük, ami látszik belőlük. Közben tudja az ember, hogy
a víz alatt keményen lapátolnak. A felszínen azonban csak az látszik, hogy
egyenletes sebességgel haladnak. Mintha zsinóron húznák a kacsasort.
A szabályos, szorgalmas lapátolás azért nem állandó jellemzőjük. Időnként
nagy pancsolást rendeznek. Csapkodnak, le-lebuknak. A nyári fürdőzés kellemes
hangjait árasztják a még hűvös tavaszban.
Aztán azon törtem a fejem, ismét az eurós történet operettes jellegén gondolkozva,
hogy lehetséges-e, hogy Olti néni a volt férje rokonainak egy csomó pénzt
ad, nekem meg, a saját unokaöccsének, semmit? Szerintem nem. Valószínű, hogy
én is kapok valamit. De ha most nem is adna, az szinte biztos, hogy elég szépen
fogok örökölni utána. Mosógépen és ágyon kívül még sok mindenre elég lesz.
Kifizetem belőle a banknak az összes törlesztenivalót, az utolsó fillérig.
És kiadunk Nórával egy gyönyörű kutyás könyvet. Sokkal szebbet, mint amin
most dolgozom. Abba nem fog beleszólni senki. Sok fénykép lesz benne, de művészi
rajzok is, jópofa kis jelenetek. Ezeket természetesen Nóra fogja rajzolni.
S minden könyvhöz egy igazi, élő kutyust kap mellékletként az olvasó.

Szerda, 1342
A kezembe esett a baseballsapkás fiú mozdulatától lesodródó szendvics. Észrevette,
rám nézett. Odaadtam neki.

Szerda, 13 óra 41 perc 55 másodperc
Odaléptem az asztalhoz. A srác leverte a szendvicset a könyökével. Utánakaptam.

Szerda, 13 óra 41 perc 45 másodperc
Fölálltam. Elindultam a felé az asztal felé, ahonnan le fog esni a szendvics.

Szerda, 1320
Búcsúzkodni kezdtem a házigazdáéktól. Végignéztem a három gyereken. Jópofa
srácok voltak, két fiú és egy lány. Kár lett volna ilyen gyorsan elválni ettől
a családtól. Hiszen csak nemrég ismertem meg őket. Gondoltam egyet, és meghívtam
a gyerekeket egy gyorsétterembe. Az utcájuk keresése közben láttam délelőtt
a főtéren. Két összetolt asztalt foglaltunk el. A gyerekek sokat ettek és
sokat beszéltek. Nagy dumások voltak mind a hárman. Vérbeli színészivadékok.
Még a legkisebb is szabályos körmondatokban beszélt. Egyszerűen nem lehetett
közbeszólni, amíg nem fejezte be az érdekfeszítően fölépített mondanivalóját.
Ezek a gyerekek szerepelni születtek, mint az apjuk.
A gyorsétteremben, az egyik ablak melletti asztalnál egy baseballsapkás fiú
ült, mellette egy lány. A srác hátrafordulva átbeszélt a szomszéd asztalhoz.
Ez a tiéd, mondta a lány, és a fiú elé tett egy szendvicset. Aztán fölállt,
és elment a pulthoz. Nem törődött vele, hogy a srác nem figyelt rá. Láttam,
hogy ha a baseballsapkás vissza fog fordulni, leveri a könyökével a szendvicset.
Száz százalékig biztosan látszott, hogy le fog esni. Nem történhet másképp.
Klassz pillanat volt. Mintha már le is esett volna. Mintha a jövő megelőzte
volna a jelent. Gyakorlati kérdés: mit tegyek ezzel az elméleti tudással?
Engedjem leesni a szendvicset?

Szerda, 1220
Javában beszélgettem a színésszel és a feleségével, mikor kopogtatás nélkül
berontott egy férfi. Kiderült, hogy a középső gyerek barátjának az apja. Rólam
tudomást sem vett. Nekitámadt a színésznek. Kiabált. Ha még egyszer átmegy
hozzájuk a fia játszani, kidobja. Soha többet be ne tegye a portájukra a lábát.
Megfogott egy széket, dühösen egy üres fotelhoz vágta. Majd köszönés nélkül,
az ajtót jól becsapva, elment. A színész csak nevetett. A felesége magyarázta
el a helyzetet. Kristóftól már tudták a sztorit. Előző nap a gyerekek, a baráték
fáskamrájában, ahol a tyúkok is fészkelnek, tojásokat vagdostak a falhoz.
A barát ötlete volt. Az ő fiuk sem angyal, de a tojásdobálást nem ő találta
ki. Boltban veszik a tojást, eszébe sem jutna összetörni őket. Mint ahogy
például tejföllel teli poharakat sem dobálna.
Eszembe jutott az ajtó bevágásáról, hogy a múlt héten, amikor egy dél-alföldi
kutyatenyésztőnél jártam, ajtócsapódásoktól volt hangos a ház. Szeles idő
volt. Minden ajtónyitás huzatot okozott. S most itt is bevágtak egy ajtót.
De hány ajtóbecsapás volt már az életemben! Amikor például varjút vittünk
be földrajzórára. A tanár kirohant a teremből, s teljes erejéből bevágta az
ajtót. Vagy amikor otthon, ez néhány hónapja történt, az ajtó melletti szekrényben
pakolgattam. Nóra azt mondta, kimegy a konyhába kávéért. Engedte becsapódni
az ajtót maga mögött, mert a nagytálca volt a kezében, nem tudta megfogni.
Hallottam a csapódást. De Nóra, még az ajtócsukódás előtt, visszafordult valamiért.
Nem láttam, mert szinte belebújtam a szekrénybe. Azt hittem, már kiment. Az
ajtó felé fordultam. Fordulás közben nagyot kiáltottam: hozzál nekem is! Nóra
ott állt, tíz centire tőlem.
Ajtócsapódások. Mindig voltak, és mindig lesznek. Nincs új a nap alatt, mondják
az öregek. A történelem is csak ismétli önmagát. Körbe-körbe jár az idő. Mint
az óra. Mint az évszakok évenkénti visszatérése. S mint az egymást követő
nemzedékek születésének, felnövekedésének és meghalásának ismétlődése. Meg
a civilizációk virágzása és hanyatlása. Ami volt, az lesz megint, csak egy
kicsit másképp. Bizony, másképp, mert nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.
Panta rhei. De az sem lehetséges, hogy egy hepehupás úton egymás után két
hepe jöjjön. Akkor most körben járunk vagy előremegyünk? Erre a kérdésre szokás
azt a választ adni, hogy az út spirál alakban újra meg újra visszafordul ugyanabba
az irányba, csak mindig magasabb szinten. Így, ha felülről nézünk az időspirálra:
körlap, mint az óra lapja. De ha haladunk az idővonalon, akkor mégiscsak végtelen,
kezdet és befejezés nélküli vonal. Ha jelképet keresek, óriási, meredek hegy
tűnik föl előttem, amin körbe-körbe vezet egy út. S az út tulajdonképpen grandiózus
spirál, azon menetel az emberiség: fölfelé. Fölfelé? Mért gondolok ilyeneket?
Ki mondta, hogy fölfelé megyünk? A spirál ugyanígy lehet például a tölcsérből
kiáramló víz örvénylő mozgása is. Az emberiség úszik a létezésben, mint a
vízben. A vízszint egyre süllyed. Mi körbe-körbe sodródunk a felszínen, mint
a faforgácsok vagy fűrészporszemcsék. Egyre kisebb sugarú körben, egyre közelebb
a lefolyóhoz. A lefolyóhoz! S ezzel hangulatilag már el is érkeztem Koolhaas
A tölcsér című írásához. Ahol a tölcsér arra szolgál, hogy belefolyjon a levágott
pulykák vére. De nem, ez a hasonlat nem tetszik. Sokkal szimpatikusabb a hegyen
fölfelé menetelő emberiség képe.

Szerda, 1100
Megőrülök. Mindjárt besétálok egy emberhez, és egyszerűen kijelentem, hogy
kétszázezer eurót fog kapni! Nemhogy ilyesmit nem csináltam még életemben,
természetesen, hanem még ehhez hasonlót sem. Komoly képet vágtam. Mélyen a
szeme közé néztem az előttem álló ajtónak. Lenyomtam a kilincset.

Szerda, 955
Megettem egy krumplis pogácsát.

Szerda, 953
Nagyon megéheztem.

Szerda, 700
A teraszajtón át az eget kémleltem. Borús volt. Kedvenc kacsamamám haladt
át a színen, a tó vizén. Biztos a közeli nádasban fészkel. Öt tündéri kiskacsa
követte sorban. Amikor kikeltek, többen voltak. Nyilván a ragadozók kaptak
el közülük néhányat.
Kiálltam a kocsival. Az Olti néni ismeretlen rokonát készültem fölkeresni.
Egy közeli büfében vettem néhány pogácsát a hosszú útra.

Április 16., kedd, 2030
Olti néni már megint fölhívott. Azt hittem, számon kéri, hogy mit intéztem
tegnap óta. Kezdtem volna sorolni a rokonaival lezajlott telefonbeszélgetéseimet
a tervezett látogatásokról. De őt nem érdekelte. Fárasztanak a részletek,
mondta. Nagyanyámról meg anyuról kezdett mesélni. A régi időkről. Amikor kicsi
volt. Meg arról az időről, amikor nagylánykorában, férjhezmenetele előtt,
a Zrínyi utcában lakva, gyárba járt dolgozni. Emlékezett, és mesélt. De idegesnek
tűnt a hangja. Rá is kérdeztem: Van valami baj? Az a baj, hogy már nagyon
öreg vagyok, sóhajtotta. A fiam figyelmeztetett rá. Elég tapintatlan. De abban
igaza van, hogy eljárt fölöttem az idő. Elmúlt már minden, ami szép volt.
Elmúlt már majdnem az egész életem. Nem nagyon tudtam mit mondani. Hogyan
vigasztaljam? Aztán mégis nekiduráltam magam: Tudod, Olti néni, nem úgy van
az, hogy az idő elmúlik. A múltkor hallottam a tévében, egy beszélgetésben,
hogy bár lehet úgy fogalmazni, hogy múlik az idő, mégis inkább azt kellene
mondanunk, hogy telik. Eltelik az idő. S ebből a felfogásból az következik,
hogy minél több ideig élünk, annál teljesebb lesz az életünk. Mindenféléket
szövegeltem szegény öreg nagynénémnek. Aztán valahogy az ókori görögöknél
kötöttem ki. Gondolkozásunk a görög filozófián alapul ugyan, mondtam, de szerintem
a görögöknek nincs igazuk abban, ahogy az idő múlását felfogják. Arisztotelész
is, Platón is értéktelenebb dimenziónak látta az időt, mint a teret. Arisztotelész
szerint az idő megemészt. Az idő súlya alatt elavulnak a tárgyak. Platón az
idő vasfogáról értekezett, ami mar és pusztít.
Az ő gondolataikhoz hasonlóan sokan úgy látják az időt, mint ami rombol. Nem
építő hatású. Szinte már-már ellenség. Tönkretesz, megfakít. Elmúlnak a dolgok,
megszűnnek létezni.
Egyébként éppen azért becsülték a görögök nagyra a geometriát, mert annak
csak térbeli jellege van. Időbeli nincs.
De énszerintem, mondtam Olti néninek, nem ártó dolog az idő. Nem gonosz ellenség.
Inkább dúsít és érlel. Nem vesz, hanem ad. Ajándékokat hoz. Például egyre
nagyobb és értelmesebb a gyerekem. S minden szép és jó, amit az eddigi életemben
kaptam, az idő ajándéka. Van, ami eltűnik, megszűnik? De más dolgok meg létrejönnek,
megszületnek; és az öröm. S a régi görögök után az ókori rómaiakat is szóba
hoztam, az ő Janus istenüket. Akiről januárt elnevezték. Janusnak két arca
volt. Az egyik hátranézett, a múltba, a másik előre. Ennek egyszerű a jelentése.
Hátranéz, hogy megnézze, ami elmúlt. És előre, hogy lássa az ezután következő
dolgokat. Az, hogy milyen érzelemmel szemlélődik, attól függ, amit lát. Amikor
például levették a körmömet, és kijöttem az orvostól, örült Janus hátranéző
arca, hogy vége van az embernyúzásnak.
Janus kétarcúságáról jut eszembe, vette át a beszéd fonalát a nénikém, hogy
gyerekkorodban, amikor egyszer itt nyaraltatok, azt magyaráztad, hogy a hátra
arc vezényszó más, mint a többi. Tornaórán tanultátok a vezényszavakat, nyilván.
Azt mondtad: a balra át ellentéte a jobbra át, és fordítva. A hátra arc különleges,
mert annak az ellentéte is ugyanaz, az is hátra arc.
S azzal fejezte be, hogy megvigasztaltam.
A vadkacsacsalád még nem alszik. Itt úszkálnak, rájuk esik a kinti villany
fénye. Kacsamama plusz hat kiskacsa. Most balról jobbra úsznak. Legutóbb,
úgy emlékszem, jobbról balra haladtak. Ide-oda közlekednek a tavon. Jó látni
őket.

Kedd, 1915
A kimerítő rokontárcsázások után a saját dolgom után néztem. Bevágtam magam
a kocsiba, hogy elugorjak pár száz kilométerrel odébbra, egy tanyára, egy
ismerősömhöz. Kutyaügyben. Pali bácsi az állatorvosi egyetemen tanított. Már
nyugdíjas. Egész életében mindig részeg volt. Amikor nem nagyon részeg, mindent
tud a kutyákról. Kikértem volna a véleményét a könyvemhez egy-két témában.
De használhatatlanul el volt ázva. Roncs ember lett belőle. Kár érte. Lehetett
volna annyi eszem, hogy délelőtt megyek hozzá. Akkor talán még nem annyira
roncs. Elmegyek hozzá valamikor még egyszer.
Viszont ha már Makó közelében jártam, bementem a városba. Nemrég olvastam
egy szakszerű művészettörténeti leírást a városka egyik büszkeségéről, a fehér
templomról. A belvárosi református templom az. Megnéztem. Valóban szép épület.

Kedd, 1400
Micsoda egy família az Olti néni rokonsága! Szétszóródtak az egész országban.
S még csak egymáshoz sem laknak közel. Kocsikázhatok eleget, míg mindegyiket
végiglátogatom. Kilométermérgezésem lesz. Nem tudtam másképp beosztani őket,
csak úgy, hogy minden napra jusson egy. Mert persze közben a saját munkámat
is végeznem kell, a könyvírást és a kutyásokkal való konzultálást.
Mind az öt rokonnal lefixáltam egy időpontot. Persze órákig telefonáltam,
míg mindenkit elértem. Egyáltalán, a számok megszerzése a tudakozótól, már
az sem ment egykettőre. S szerencsém van, hogy minden megajándékozandóval
tudtam beszélni. Volt, akit otthon találtam, és volt, akinek a gyereke vagy
felesége tartózkodott otthon, és megmondta a munkahelyi számát.
Holnap megyek az első helyre, egy színészhez. Merthogy színész is van a megajándékozottak
között. Öt nap alatt végigjárom az öt családot. Mi tagadás, meg voltak lepődve,
hogy miért akarja őket fölkeresni több száz kilométer messzeségből egy idegen.
De nem akartam telefonon lelőni a poént. Majd elmondom, hogy miről van szó,
ha ott leszek. Azt a kibúvót választottam a részleteket faggató kérdéseik
elől, hogy bagatellizáltam a dolgot. Röviden elintézhető ügyről lesz szó,
feleltem, nem fogom őket sokáig feltartani.

Április 15., hétfő, 2000
Megéheztem, mire hazaértem. Egy bokszertenyésztőnél jártam. Most már én is
abszolút tisztában vagyok a bokszerekkel.
Leültem enni. Edami sajtot vettem ki a hűtőből. Megcsörrent a telefon.
Halló – vettem föl a kagylót. Olti néni, az Ausztriában élő nagynéném volt
a vonalban. Fontos dologban hívott fel. Eléggé hihetetlennek tűnt, amit mondott.
Alig akartam fölfogni. Az első férje – akitől már rég elvált, és aki meg is
halt – öt rokonának egyenként kétszázezer eurót adományoz. És megkér, hogy
Nórával, akinek bizonyára több a szabadideje, mint nekem, segítsünk neki ezt
a pénzt eljuttatni a címzetteknek. Ó, igen. Természetesen. Eurót. Százezerszám.
Ismeretleneknek. Vagy mi van?! Olti néni elkezdte részletesen magyarázni a
tervét. A mondatai pillanatnyi szünet vagy szókeresgélés nélkül sorjáztak.
Nyilván készült rá, hogy mit fog mondani. Amikor egyszer mégis megállt egy
másodpercre, közbevágtam. Nóra most nincs itt. Vésztőn van. De én ráérek.
A munkám mellett el tudom intézni a te ügyedet is, Olti néni. Mostanában nem
rendelek. Nem, nincs semmi baj a munkahelyemmel. Könyvet írok, azért nem járok
be. Segíts, Márton, kérte. Csak rátok: rád és Nórára számíthatok. A fiam,
hát, ismered, milyen zsugori. Jobb, ha egyelőre semmit sem tud az egészről.
Egyébként ennek az összegnek a sokszorosát fogja örökölni. Sőt a vagyon nagy
része máris az övé.
Megígértem, hogy elintézem, amit kér. De nem ismerem azokat az embereket.
Kikről is van szó? Az első férjének a rokonairól? Még a világon sem voltam,
amikor ő az első férjével élt. Csak a férfi nővérét láttam egyszer véletlenül
gyerekkoromban, valami mátraházi nyaralás alkalmával. Vagy hol is volt az?
Nagyon régen történt. Arra emlékszem, hogy Zsuzsánka néninek hívták. Én már
akkor nagymamakorúnak láttam. Pedig lehet, hogy nem is volt olyan öreg.
Annak a nővérnek az öt unokájáról van szó, mondta a nagynéném. Nem baj, ha
nem ismered őket. Megadom az adataikat. Majd összeismerkedsz velük. Kérd el
tőlük a bankszámlaszámukat. És Olti néni lediktálta nekem a neveket és a címeket.
Aztán így folytatta: Az ügylet legfontosabb részét már elintéztem. Létrehoztam
egy háromfős kuratóriumot, ami egy püspökből, egy ügyvédből és kisvárosunk
polgármesteréből áll. A kuratórium ügyintézője a püspök titkára. Egy kispap.
És az összeget máris elhelyeztem egy külön számlán. Csakis a kuratórium diszponálhat
fölötte. Csakis a kuratórium alapító okiratában lefektetett célokra. Vagyis
néhai Gulácsi Józsefné született Vajda Zsuzsanna öt unokájának a megajándékozására.
Ez visszavonhatatlan. Az a pénz már nem is az enyém. Már odaadtam. Csak a
magyarországi számlaszámokat kell beírni az átutalási megbízásokba. Még ha
holnap meghalnék is, vagy bármi történne is, a pénz mindenképpen a rokonoké.
Ha bármi történne is. Értem.
Elköszöntünk egymástól. Ötször kétszázezer euró! És én segítek eljuttatni.
Hát ez az Olti néni. Tud meglepetéseket okozni. Fejbe vágott a váratlan hír.
Bár soha jobb fejbevágást.
Kibámultam a teraszajtón. Egy kacsamama úszott el a vízen. Mögötte úsztak
a kiskacsái, heten. Utánuk V alakban terjedtek a csendes víz felszínén a hullámok.