Darányi Sándor

KETTEN

Ki tudja, miért akartam valaki lenni?
Mert nem hittem magamban?
Most sem hiszek. Ám vízre lépni ennyi
Talán elég. A többi ott a habban.
Soká tartott, míg szörnyű görcsök árán
Más lettem. Elhiszed,
Amit látsz? Nem ártatlanabb tenálad,
Nem több, se jobb; mért képzeled?

Vagyok, mint titkos összeesküvés.
Hazudok, nehogy megkínozzalak.
Kezemben étel, ujság, levelek.
A nyelvemen falak.

Hogy szerettem
Játszani kezeden az erekkel!
Azok a kék hegyláncok! Pici tömlők,
Teli kedvvel.
Most markolod az ujjam görcsösen.
A húsod hideg, s mint a hó, szikár.
Átüt a csont pergamen bőrödön –
De kár.
Letelt az operett. Már csak ketten vagyunk
A színházban, halványodnak a lámpák,
Az éj mázsája apróra lapítja
Az árvát.
Mért kell kihűlnöd és megmerevedned,
Hogy átadhassalak az értelemnek?
Minek maradtunk összezárva ketten,
Ha nem tudlak szeretni önfeledten!