Bratka László

FÖDÉLZETI CICÓKÖLYÖK

A sínek mentén haladó pályamunkásokat minimum két héttel szűkebb környékünkre
érkezésük előtt felderítettük, és tovahaladásuk során legalább ugyanennyi
ideig kísértük, mi, a gyerek-szakszervezeti bizottság.
A leszálló alkonyatban, a napi munka végeztével az ellomhult férfiak a vállukra
vetett lapát, csákány, nagykalapács végével, fejével barázdát húzva a leereszkedő
ég alján, elballagtak a szállásukra, a „kalyibába” vagy „kalibába”. A pálya
mellett hetente egyszer áthelyezett deszkabódéig negyedóránál tovább nem tartott
az útjuk. A kalibában már a hetes, ügyeletes vagy ahogy néha jókedvükben nevezték,
az „ügyes”, nagyjából nyélbe ütött életfolytonossággal, ivó- és mosdóvízzel,
szerény rendcsinálással, valami egzotikus nevű krumpliétellel – slambuc, öhöm,
cicege – várta őket. És főleg jókedvre hangolta, kondícióban tartotta a „födélzeti
cicókölyköt”.
A cicókölyök valami falba vert, ruhaakasztónak használt, ám éppen üres szögön
biggyeszkedve várta a jelenését. Amire evés után, az első cigarettára gyújtó
gyufa sercenésekor került sor. Ezután, a közös esti beszélgetés során égő
cigarettáról égő cigarettára libbent, mindig a beszélőére, a nagyobb szappanbuborékkal
pontosan megegyező méretű és külsejű gömb. Ahhoz is odaszállt, aki nem cigarettázott,
de a közösbe éppen beadta a szavait; őelőtte magát kelletve libegett, amíg
beszélt, aztán tovalibbent.
Így járt ide-oda, amíg valamelyik munkás azt nem mondta, hogy „akkor tegyük
el magunkat holnapra”. Ilyenkor összehúzta magát kisujjbegynyire, és valamelyik
sarokba süllyedt.
(Legújabb megalapozású sejtelmeim szerint ezek a pályamunkások már örökségbe
kapták a régebbi csoportoktól; vasúti alkalmazásba pedig akkor került, amikor
még a Budapest–Vác vasútvonal építése során egy avar földvár gyűrűjét átvágva
kiszabadították a hajdan rádőlt földsánc szorítása és csöndje által rákényszerített
kataleptikus álmából. Az egyelőre ismert fantazmagóriáim birtokában nem tudom
eldönteni, hogy léte, megjelenése, közelsége a verbális közléshez vagy a világ
legaktuálisabb, emblematikus tevékenységéhez kapcsolódik-e.)
Általában így ment a dolog a „födélzeti cicókölyökkel”. Néha viszont duzzogott,
és penészes aszalt szilva formájúra, méretűre töppedve, kénes bűzt pöffentgetve,
halkan kattogva libegett monomániás köröket megtéve a levegőben.
A pályamunkások megérezték, ha nagy ritkán így várta őket, mert ilyenkor,
és kizárólag ilyenkor, a munka végeztével szállásukra indulva öntudatlanul
a „galiba” szót használták a „kaliba” helyett, például így: „Na, indulunk
a galibába?”
A napokban riporterként láttam viszont a tévében, amint mikrofonnal a kezében
a bírósági folyosóról tudósított, ott lebegve a két – testméreteit pillanatról
pillanatra változtató, olykor fél métert is növő, illetve ennyivel összezsugorodó
– fegyőr és az általuk kísért, a testméretein túl a nemét, életkorát is változtató
és az ellene felhozott vád szerint is folyton mutálódó rab fölött. Tudósított
a bírósági folyosóról, de közben jegyet is árult az általa szervezett Paganini-koncertre,
bár tudta, hogy a maestro helyett – akiről sokan hallottak, ezért a neve miatt
vitték is a jegyet, mint a cukrot – valójában egy kevésbé ismert művész fog
fellépni.