Bratka László

ÉRTÉKVESZTÉS

Többszöri telefonos megbeszélés, majd az őket követő egyeztetés után elindult
a középkorú férfi, hogy aláírja a szerződést. A szerződést a nagy múltú focicsapattal,
amely azonban a régóta lopakodó, tavaly pedig végül robbanó pénztelenség következtében
mindjárt az ötödik osztályba bukott. (Fojtott hangon addig is beszéltek az
anyagiak hiányáról, ám egyszer csak olyan fantasztikus banalitással mutatta
meg egész valóját és saját következményeit, mintha a Loch Ness-i Szörny előjött
volna a tóból, és munkanélküli-segélyért folyamodik, mert megszűnt titoknak
lenni, máshoz meg nem ért.) A szerződés valamiféle vészmenedzseri státus betöltésére
szólt, amely három régi, annak idején önálló egzisztenciát jelentő hivatal
összevonásával jött létre, és amely így is csak minimálbérrel járt.
A középkorú férfi így is kapva kapott az alkalmon. Nem mintha nem tudta volna,
hogy mi mennyibe kerül, vagy hidegen hagyta volna a pénz, mint tetszőleges
arányban hígítható életkoncentrátum. Arról van szó, hogy a csapatot illetően
a felettes énje és a tudatalattija közt egyragyogású, minden mást érvénytelenítő,
még gyerekkorában létrejött ívfény feszült. Ennek a lélekállapotnak a megértéséhez
elég felidézni magunkban a hajdani vasárnap délutánokat, amikor elnéptelenedtek
az utcák, a kerek terek – bizony, kedves gyerekek! –, ha a csapat játszott,
mert mindenki a lélegzetét visszafojtva a tévé előtt, a rádió mellett ült;
ha pedig gólt rúgtak a fiúk, olyan zúgás kélt a nyitott ablakokon keresztül,
hogy majdnem lelökte a városról az ég kristály sajtharangját. (Az akkori politikai
vezetők legnagyobb élvezetét jelentette ennek a zúgásnak a hallgatása, annak
tudatában, hogy nem ellenük szól.)
Most azt tervezte a középkorú férfi, hogy keres még valami, mind nehezebben
található munkát, mert ez a második szerény jövedelem lehetővé teszi, hogy
elvállalja a minimálisan díjazott elsőt. Mindent megért számára, hogy munkája
során a való életben naponta is beléphet a lelkébe sarokkőként beágyazódott
egyesületi székház fizikailag is létező ajtaján, amivel létet jelentő körré
zárul a lineáris létezés.
Belépett hát a székház ajtaján. Üres volt a hatalmas épület, csak a bonyolult
pályákon egymást kerülgető vagy néha hajba kapó huzatok csapkodták az ajtókat.
(Talán nincs semmi, ami egy, poshadt augusztusi hőséggel teli, légyzümmögéses,
üres épületben hallatszó nyálkás ajtócsapkodásoknál jobban kiforgatná magából
az embert.)
A középkorú férfi végül valahogy kijutott az utóbbi egy év alatt az elhanyagoltság
által intenzíven munkába vett pályára. Két egymást meglehetősen takaró, sík
emberábrázolatot látott meg. Bár az alakok szürke furnérból voltak kifűrészelve,
és híján voltak mindenféle festésnek, tudta, hogy az egyesület két legendás
játékosát testesítik meg. Közelebb ment az alakzathoz. A mögül kilépett egy,
az egyesület mezét viselő férfi, aki úgy nézett ki, mintha moslékosdézsából
mászott volna elő, és moslékszagú hangon így szólt: „Látod, baszkikám: kis
pénz, kis foci, kisszerű helyzetek.”
A középkorú férfi ekkor bekattant, agyában reccsenés támadt, amelyhez úgy
köthetjük a pszichológiában értékvesztés néven ismert fogalmat, mint a történelmi
folyamatokat a kulminációs pontjukat jelentő évszámokhoz.
Ezzel a reccsenéssel ki- és le is kapcsolódik most a hősöm és a róla szóló
történet. Illetve talán még elképzelhető, hogy egy kanyart tett a tüdőszűrő
felé. A végzetes hírt közlő röntgenorvosnőt – a hasonló helyzetben lévő férfiakhoz
hasonlóan – úgy megkívánta, mintha múltjának, addigi életének, ennek a háta
mögött kigyulladt és összeomlott háznak az ajtajából csak a nő öle felé nyílna
út. A hosszú évek alatt fellobbant, de végül is nem realizálódott vágyakból
a doktornő punájában és lelkében ökölnyi titkos gyémánt képződött, és így
a tüdőrák Vesta-szüze lett.