Berniczky Éva

TITKOS IMÁGÓ

Szvitelszki nem lakott messze, talán ha száztíz kilométernyire, mégis úgy
készülődtem hozzá, mintha több ezer mérföldes út megtételére vállalkoznék.
Sokadszor tettem meg ugyanezt a távolságot, talán az ismétlés monotóniája
növelte a valóságosnál hosszabbá, s ez előtt a vég nélküli utazás előtt nem
arról állítottam össze listát, mit vigyek magammal, azt vettem számba, mit
elengedhetetlen itthon hagynom. Feszengve, szorongással szedelőzködtem, pedig
egyre gyakorlottabban álltam ellen az ilyenkor szokásos becsomagolás kényszerének.
Indulásaim inkább tűntek megérkezésnek, a csábító bizonytalan vált az egyetlen
bizonyossággá, amelyért cserébe szívesen lemondtam fontosnak hitt tárgyaimról,
életem lényeges mozzanatairól. Csak a megválással járó nyugtalanságtól nem
szabadulhattam, hiába hagytam a lehető legnagyobb rendben otthon a dolgaimat.
Sokkal később jöttem rá, miért nyomasztottak annyira készülődéseim. Bár Szvitelszki
egyáltalán nem hasonlított a gyerekkoromat kíméletlenül lezáró ismeretlenre,
minden egyes találkozásunkkor eszembe juttatta.
Azon a nyirkos nyáron a folyóparti kövek nem száradhattak fel, nyálkásan,
csúszósan gömbölyödtek, az éleiket rejtő moha takarásában veszélyteleneknek
tűntek. Egyikről a másikra ugorva gyorsan haladtam, már majdnem elértem a
gátat, amikor lábfejem két él közé csúszott. Alaposan megvágtam a sarkamat,
a fájdalom azonban nem zavart különösebben, semmi sem zavart akkoriban, ahogyan
a többieket sem, társaim önfeledten fürödtek a szakadó esőben. Pontosabban
jól kidolgozott életveszélyes szertartással pottyantak a vízbe. Az öreg fűz
ágába kapaszkodva rugaszkodtak el a partról, hintáztak egy darabig a semmiben,
majd visongva vetődtek a mélybe. A fa a partszegély felől kikanalazott dombocskáról
hajlott a folyóra, a földből kiázott, tisztára mosott gyökérrészei csontfehéren
villantak elő két csobbanás között. A fűz állandó készenlétben, türelmesen
várta, mikor fogy el végre útjából a gyerekfej, mikor lábalhat át akadálytalanul
a vízen. Azt hiszem, akkoriban ebben a megmagyarázhatatlan alázatban hasonlítottunk
a természetre. Én sem fordultam vissza kettényílt sarkammal, most már sántikálva
igyekeztem a gátnál tanyázó öregasszonyhoz, aki reggelente a töltésen terítette
le viaszosvásznát, arról kínálta katonás rendbe sorakoztatott nyalókáit. Esett
az eső a göcsörtös, idétlen formákra, az ég nem válogatott közöttük, mohón
nyalta egyszerre valamennyit, sokszínű nyála veszetten csorgott végig a ponyván.
Megbabonázottan bámultam, akár estig elnéztem volna a mobil festményt, de
a kék, sárga, piros, zöld erecskék eltűntek az árus bő szoknyája alatt, szegélyével
törölgette átázott portékáit. Sem a zsíros aljat, sajátságos eljárását sem
találtam gusztustalannak, bár tagadhatatlanul valamivel gyorsabb döntésre
késztetett. Lemondva a látvány élvezetéről, szégyentelenül nyúltam a vénség
szoknyája alá, és kaparintottam meg alóla a legszemrevalóbb darabot. Mielőtt
megízleltem, a biztonság kedvéért körbeszagoltam, csak azután láttam hozzá
a nyalakodáshoz, miután meggyőződtem róla, hogy megfolyt kakasomnak nincs
öregasszonyszaga. Sajnos a számban felszívódó cukor sem ért le a sebemig,
nem húzta összébb a vágatot, a környéke kellemetlenül sütött, a vérzés sem
igen csillapodott, kénytelen voltam fél lábon visszaugrálni a táborban maradt
ügyeleteshez.
A nagyteremben találtam rá, nem emlékszem a nevére sem, vagy egyszerűbb nem
emlékeznem. Ameddig az edző kezébe nem vette a bokámat, egészen biztos, hogy
nem éreztem ahhoz hasonlatos borzongást, mint akkor. Mert nem egyszerűen megfogta,
belemarkolt a lábamba, hegyes körmeit kéjesen vájta bőröm pórusaiba. Mind
mélyebben kotorászott bennem, mintha mákszemek közé süllyedt volna, mintha
guruló szemek bolondítanák ujjbögyeit. Aztán egy darabig nem láthattam, mihez
kezd, fejét ráhajtotta a lábamra, azt viszont éreztem, hogy a közvetlen közelemben
lélegzik. Lihegése folyékonnyá vált, érintése furcsán megpuhult, melege és
nedvessége zavart leginkább, különösen, amikor már csípte is a sebemet. Rémülten
jöttem rá, hogy mitől is borzongok: az idegen a véremet nyalta. Akkor váltam
igazán halálra, amikor ráébredtem, ezután bármi következhet, hiszen addigra
a szája helyén éktelenkedett a sebem, és sebem a szájaként nyílt meg, hasítékán
kifolyt a nyelve, melegen öntötte el a combomat. Görcsösen kapaszkodtam nyalókámba,
tenyerem forróságától olvadozott az égetett cukor, beleragadtam az édességbe.
Talán nem is esem annyira kétségbe, ha felfoghattam volna, miért akar mindenáron
sebemmé válni ez az ismeretlen. Szája szegletéből állati vigyor szivárgott,
féregszerűvé merevítette szürke arcát, és ezt már nem bírtam elviselni tovább.
Ahogyan azt sem, hogy kevesebbet takart rajtam a szoknyám, a blúzom, mint
amennyit szégyentelenül megmutathattam. Felhúztam a térdem, düh nélkül, mégis
iszonyatos erővel rúgtam, s lábam súlya alatt, ahogyan a jég rian, teljesen
szabálytalanul repedt végig az arca. Nem víz buggyant elő a szakadásból, valami
ragacsos lé gyöngyözött belőle, a levegőn mézgaként megkeményedett, törékenyebbé
téve az orrát, a szemét, engem pedig arra ösztönzött, hogy gátlás nélkül megismételjem
előző mozdulatom, majd újra és újra megint. Fülem iszonyatos hangerőre állította
a neszeket, a nagyterem visszhangzott a csörömpöléstől, kezemből kirepült,
a burkolaton darabjaira hullt a nyalóka kiskakas, lepattant a cifrája, a taraja,
farka. Máig nem értem, hogy ebben a lelkiállapotban miként leltem meg szemvillanás
alatt azt a keveset, az égetett cukor maradékát a hurkapálcikán. Egyáltalán
miért ragaszkodtam annyira ehhez a szerencsétlen csonkhoz, hogy fontosabbnak
találtam menekülésemnél. Csak a következő pillanatban kapaszkodtam fel a sarokban
heggyé halmozott matracok tetejére, kuporodtam a mélyedésbe. Mintha a nyalókám
lett volna az egyetlen mentség mindarra, ami velem történt az elmúlt percekben.
Szopogatás nélkül tartottam a számban, a nyelvem alatt őrizgettem, hogy minél
lassabban olvadjon, minél tovább tanúsítsa ártatlanságomat. Mintha abban bíztam
volna, hátha végleg kimarja emlékezetemből – mint ínyemet, nyelvemet az édesség
töménye, ha nagy ritkán cukorral a számban aludtam el – az edző tekintetét.
Ösztöneim azt súgták, akkor nyugodhatok meg igazán, ha ezután nem kell valamennyi
férfi arcán a rémisztő rovart keresnem. Gyermeki kegyetlenséggel semmisítettem
meg, ízeire szedtem a lábát, letéptem szárnyát, potrohát, a tort, szétnyomtam
a fejét, mert rájöttem arra, hogy életem első förtelmes bogarát nem elég a
hátára fordítanom. Hiába ébredek fel, tehetetlenül kapálódzik majd elkövetkező
álmaimban.
Ha nem évekkel később találkozom Szvitelszkivel, valószínűleg meg sem tudtam
volna fogalmazni viszolygásom okát. A jóval korábbi undort a könyvész tekintetének
üressége idézte fel bennem. A meghatározhatatlan, leírhatatlan hiány átlátszóvá
kocsonyásította a szemét, ezen az átlátszó medúzán keresztül egészen üregének
mélyéig láthattam. Inkább elborzasztott, mintsem élni kívántam volna a felkínált
lehetőséggel, ezért lettem mind bizonyosabb abban, hogy előbb-utóbb vissza
kell töltenem kiszáradt kráterébe azt, amitől megfosztották. Ahányszor ránéztem
Szvitelszki holdvilágképére, lelkiismeret-furdalásom támadt, mintha én rúgtam
volna ki a szeme világát. Persze próbáltam ideiglenesen jóvátenni, odaképzeltem
a hiányzó részt. Szentül hittem, hogy az egyetlen, amivel javíthatok a világon,
ha megtanulom visszaírni rendeltetési helyére, amit valamilyen ismeretlen
vagy éppen ismert okból megspóroltak, szántszándékkal vagy véletlenül eltávolítottak,
illetve eleve kifelejtettek. Ezen múlt alkalmasságom, ha nem sikerül, rám
bizonyíthatják a cinkosságot, mely szerint részt vettem, ha nem is a hiány
előidézésében, de legalább fenntartásában. Bonyolult eljárásra vállalkoztam
ahhoz, hogy bizonyíthassam, semmiről sem tehetek, elkerülhetetlennek tűnt
civil énem könyörtelen lebontása. Különben ki hiszi el nekem, hogy a nyomasztó
vidék legapróbb részleteit láttam felvillanni a könyvgyűjtő szemében.
Ahányszor elindultam hozzá, a vonatablakban unalmasan ismétlődött előző utazásom.
Elhagyva a várost, a domb aljából kinőttek az egyformán ronda dácsák, szürkén,
feltartóztathatatlanul kísértek. Hiába könnyebbültem meg, amikor rövid időre
nyomuk veszett, az út végére álnokul megelőztek, érkezéskor az elhagyott igénytelen
tákolmányok fogadtak ismét, most már lakóházakként. Ezért merült fel bennem
számtalanszor, hogy nincs értelme leszállni, hiszen minden vég ugyanabba az
álnok kezdetbe torkollik. Nem kívántam elhagyni a vonatot, a szerelvény is
legszívesebben megállás nélkül továbbrobogott volna. Fékezéskor kerekei visítva,
hosszan csúsztak a síneken, a mozdonyvezető minden erejét a megállítására
összpontosította, mígnem sikerült, bár így is törvényszerűen kifutott a kis
állomásról. Végül ott, ahol már elfogyott a peron, eltűnt az őrbódé, a forgalmista,
a lámpák, és kinyílt a mező, az elektricska utolsót rándult. Ellenkezésem
kevésnek bizonyult a maradáshoz, a többiek magukkal sodortak. A merészebbek,
mielőtt leugráltak a magasból, a bizonytalankodókat, ahogyan vészhelyzetben
szokás, kérdezés nélkül ledobálták. Legutoljára mindennek ellentmondva a fiatalabbak
illedelmesen leszedegették a kosaras, zajdás bábikat, a répapálinka bűzével
átitatott öregembereket. A kötelező gyaloglás miatt egyikünk sem bosz-
szankodott. Közös bűnünket leróva tértünk meg a mezőről a tényleges állomáshoz,
s ezt a rögtönzött zarándoklást mindannyian rendjén valónak találtuk. A rozoga
őrbódé szeles időben begerjedt hangszóróhoz hasonlított, egyik oldalát hatalmas
bádoglapok fogták be, hátborzongatóan zörgött, recsegett. Nem ijedtem, nem
ijedtünk meg a hangzavartól, senkit sem érdekelt, hogy valójában mi történhetett
a tákolmány eredeti falával, a régi tetőrész miként maradhatott meg, amíg
alárakták a lemezeket. A vágóhíd felől égetett csont szagát hozta a szél,
időnk sem maradt a gondolkodásra, iparkodtunk minél hamarabb elhagyni a terepet.
Az érkezők áradata majdnem feldöntötte a férfinak öltözött forgalmistát, az
meg káromkodott tőle telhetően, keménységéből még így is ki-kivillant a nő.
Ingerülten lengette sárga zászlóját, küldte tovább a vonatot, vinné el a rosseb
a részeg urával együtt, ilyenkorra mindig leissza magát az az állat, ő meg
helyettesítheti, mert ez az átkozott elektricska, ha néhány órás késéssel
is, előbb vagy utóbb megérkezik. Hiába ritkulnak a járatai, azért feltűnik
váratlanul, kiszámíthatatlan, mikor, egyszer csak rajtaütésszerűen megjelenik,
szemtelenül tolakszik az életébe, legtöbbször megkímélve azt a részeges disznót,
ő meg strázsáljon helyette. Valakinek be kell inteni, takarodjon innen a mezőn
veszteglő zöld szerelvény, bár úgy lendítette a karját, mint aki fölöslegesen;
jelzése nélkül ugyanígy elindulna a véletlenek vonata, amint az utolsó utas
lekecmergett. Honnan özönlenek ezek a népek, ezeknek mindegy, nem számít,
mikor érkeznek, utaznak menetrend szerint vagy anélkül, háború sincs, mégis
úgy viselkednek a szedett-vedettek, mintha menekülnének valahová, nem tehetnek
mást, rákényszerültek, hogy miután felcuccoltak, mentsék az irhájukat, akár
a bizonytalanba is.
Azzal hitegettem magam, hogy a nyers forgalmista miatt kerülök folyton késésbe,
miatta nem érkezhetek meg az ígért időben. Köztem és a Szvitelszki portája
között ennek az asszonyembernek a megkerülhetetlen goromba élete húzódott,
s nekem muszáj volt átcsörtetnem rajta. Mindig is nehezen viseltem az illetéktelenséget,
ugyanakkor a kényszercselekvések utólag némi elégedettséggel töltöttek el.
Kárpótoltak számtalan behoznivalómért, amelyet főleg magam elől próbáltam
rejtve megőrizni, hogy ki ne derüljön, valójában mennyire sivár. Nem szabadulhattam
be, például, a nyalókaárus légypiszkos fülledt boszorkánykonyhájába sem. Furcsamód
éppen a távolmaradás és távolságtartás tett boldoggá, mert a forró műhelyt
számomra az avatta különlegessé és izgatóvá, hogy tőlem függetlenül létezett.
Csak a melegített cukor olvadását ismertem, barnulásának fokozatait, a nyúlós
masszát és a formákat, de fogalmam sem volt az arányokról. A forgalmista kegyetlenül
juttatta eszembe tudatlanságomat, az idő megfelelő arányainak a visszakeresésére
kötelezett. Ezért választottam a hosz-
szabbik, kevésbé menedékes utat. Elengedhetetlenül fontosnak tartottam a rövidke
haladékot, amely összekeverte az órák folyását a Tiszáéval. Legtöbbször a
folyópart felől kerültem, különben néhány perc alatt odaértem volna a faházhoz.
Azzal áltattam magam, hogy a modortalan némbertől kívánok megtisztulni, és
a kietlen part erre alkalmasnak mutatkozott. A nyári hónapok jócskán elapasztották
a folyót, belesüppedtem a humuszba, mintha annak kívántam volna utánajárni,
nem az árvíz után hátramaradt televényben gyökeredzik-e minden, ami kétséges
körülöttem.
A visszahúzódott ár nyomán jutottam el Szvitelszkihez, a könyvgyűjtőhöz és
analfabéta feleségéhez, aki látásomra valamiért mindig meghatódottan szipogott.
Később korrigáltam észrevételemet, mert az együgyű asszony szája széle nem
csak a messziről jött tiszteletére remegett, azt azonban később sem sikerült
kiderítenem, örömében vagy bánatában párásodott-e el a tekintete. Nem hiszem,
hogy valaha bármi is kibillentette volna folyamatos elérzékenyüléséből, a
változó körülmények nem dúlták fel jobban a szokásosnál, igaz, el sem simították
vonásait, stabilan érezte ugyanazt. Testében az örökkévalóság szolgálatában
keringtek a nedvek, néha szakaszosan, mint szökőkútból, látványosan szabadultak
ki, törtek felszínre, aztán a megfelelő időben és helyen visszahulltak oda,
ahol eltűnhettek ismét. Mokrinka árvíz után született, gyerekei is árvíz után
jöttek a világra. Ördögi ismétlődéssel folyt el a háborgó víz az anyjából,
belőle és kertjük alatt a Tiszából. Aztán odafönt megelégelték a tragédiák
túlfolyását, s az itt élőkre erőltetett nagytakarítás után az égiek időnként
belenyúltak a természetbe, hirtelen kihúzták a dugót, hogy a tengernyi zavaros
helyére kevéske tisztát eresszenek. Mokrinka és a kristálycukorral megszórt
kenyerektől mamlasszá dagadt porontyai ebben a megtisztulásban rekedtek a
valóság határán kívül, semmi sem védhette meg őket az elérzékenyüléstől.
Amikor először álltam a szuvasodó faház előtt, Szvitelszki éppen az esedékes
tavaszi pácolást végezte, kívülről ecsetelte a rossz állapotban lévő fát.
Jöttömre félbeszakította munkáját, leengedte a kezét, az ormótlan pemzli hozzáért
a combjához, s az olajbarna szer végigcsordogált kék vászonnadrágján. Arra
gondoltam, őt egyszerűbb lenne tartósítani, mint szülei örökségét. Egy ideje
már úgyis hiába vonja be páccal, csak a fogakat erősíti, amelyek felőrlik,
szétmorzsolják a falakat, a percenéseket hangosíthatja fel, amelyek egyértelművé
teszik, hogy az enyészet lefojtott adása mind nagyobb távolságról fogható.
Szuvasodó falumúzeumban riasztják efféle láthatatlan cirrenések a látogatókat,
akik hozzám hasonlatosan nem fordulhatnak vissza dolgukvégezetlenül, mert
a kereszthímzésükbe beleunt felügyelőanyókák úgy csapnak le a jövevényekre,
ahogyan rám a háziak. A kiskapu véglegesen beragadt, valószínűleg a kezdetektől
nem használták rendeltetésszerűen, lassan fölöslegessé vált, a rozsda észrevétlenül
varrta be a hajdani bejáratot. Szvitelszki a nagykaput nyitotta ki, hogy beeresszen,
némi szerencsétlenkedéssel ugyan, de feltárta az egész lepusztult udvart,
sokaságként fogadott, bárki és bármi betódulhatott mellettem. Ezért csodálkoztam,
amikor valamelyik későbbi ottlétemkor a háziak azt újságolták: képzeljem,
mi történt, a múlt héten betörők jártak náluk. Észrevették az arcomon átfutó
mosolyt, s Szvitelszki sértődötten vezetett be a hátsó szobába. Ekkor léphettem
először az orrfacsaró páccal keveredő doh birodalmának legrejtettebb zugába.
Ahogyan házának eddig megismert helyiségeit, ezt is csak erős jóindulattal
lehetett szobának nevezni, de az igazat megvallva inkább raktárra vagy lomtárra
hasonlított. Holott a tulajdonosa itt őrizte legféltettebb kincseit. A padlótól
a mennyezetig feltornyozott könyvek töltötték ki a négyzetmétereket. Értékes,
pótolhatatlan kötetek ingtak, hajszálvékony pókhálókon függtek, hintáztak,
a belépőnek olyan érzése támadt, hogy a legkönnyebb sóhajtól rádől a hatalmas
káosz, és menthetetlenül agyonnyomja az egyedi kiadványok, ritka, felbecsülhetetlen
értékű nyomtatványok fala, amelynek külön darabjai csakis az ide bemerészkedő
halálában nyerhetik vissza elveszített méltó értéküket. Talán azért tértem
vissza már sokadszorra, mert kínos volt sértetlenül kikerülnöm innen.
Pedig már Mokrinka üdvözlésébe bele kellett halnom. Minden egyes alkalommal
kíméletlenül szájon csókolt, s ezt a rettenetes procedúrát, bárhogyan igyekeztem
kivédeni, nem kerülhettem el, nem térhettem ki, nem fordulhattam el irgalmatlan
cuppantása elől. Remek kutyaösztönnel célzott meg, s kicselezhetetlenül gyors
reflexszel, milliméterre kiszámított mozdulatával telibe talált, elégedetten
nyalt pofán. Én már kizárólag azon mesterkedhettem, hogyan töröljem le észrevétlenül
és minél hamarabb sűrű nyálcseppjeit, hogyan nyerjem vissza lélekjelenlétemet.
Szvitelszki mintha megsejtette volna, hogy enyhe rosszullét kerülget, gyorsan
előkapott a körülöttünk uralkodó ősrendetlenségből három kétes tisztaságú
homályos pohárkát, megtöltötte saját főzésű szilvóriummal, és belém erőltette.
Idővel a legkisebb feltűnés nélkül törülköztem, elszántan emeltem fel a koszos
poharat, s a méregerős pálinkát is olyan ügyesen nyeltem le, hogy már nem
égette össze a torkomat. Az egész nem ért volna semmit, ha a házigazda csillogó
stampedlikbe tölti a környék leghitványabb patkánymérgét. Így legalább vendégeskedéseimnek
az lett a tétje, megúszom-e vagy sem komolyabb fertőzés nélkül az itt-tartózkodásokat,
s a szilvóriumnak ebben kétségtelenül kulcsszerep jutott. Némileg javított
értelmetlennek tűnő jövetelemen, bódulatában mulaszthatatlannak láttam ideutazásomat,
megkerülhetetlennek a rengeteg energiámat elszívó házat. Hiszen a füzetek,
amelyek kedvéért sokadszor töröltem le számról az idegen nyálat, hajtottam
fel gondolkodás nélkül a szilvák mérgét, csak külsejükben tűntek jelentékteleneknek.
Hogy Szvitelszkinek mennyire fontosak, arra már akkor ráéreztem, amikor először
tett említést róla, milyen érdekes kötegre bukkant a hegyekben az eldugott
kis településen. Semmi áron nem volt hajlandó eladni, sem kölcsönadni, akár
csak néhány napig a házán kívül tudni. Ugyanakkor ahhoz is ragaszkodott, hogy
lefordítsam, de kizárólag nála, az ő dohos könyvstószai között, ahol állandó
omlásveszély fenyegetett, ahol a szerinte szükséges feszültségben tarthatott.
Először kitartó makacssága keltette fel a figyelmemet.
Később arra is rájöttem, sokkal többről van itt szó puszta rögeszménél. Az
a megfogalmazhatatlan szorult ezekbe a semmilyen füzetekbe, ami lakhatóbbá
tehette volna a szuvas faházat, ami tartalommal tölthette volna meg Szvitelszki,
a falusi tanító kiürült, lebutított körzetét, ami olvasóvá minősíthette volna
analfabéta feleségét. Az a többlet hiányzott az itt vegetálók életéből, aminek
lefordítására vállalkoztam. Először azt hittem, Szvitelszkiért teszem, aztán
minél tovább haladtam a munkában, mindinkább megbizonyosodtam róla, hogy magamért,
csakis magamért folytatom. Nem fordulhatok vissza, egészen addig nem, amíg
meg nem értem az egyszerűség őrjítő költészetét, amely attól nincs, hogy van,
letagadhatatlanul létezik, miközben valami fondorlat miatt halvány jelét sem
tapasztalom. Ez a megmagyarázhatatlan ellentmondás feszült Szvitelszki és
a tulajdonába került napló finom szövege között, miközben határozottan éreztem,
hogy a könyvész és könyve között lévő óriási távolság tovább bonyolítja a
sejtelmes kapcsolatot. Kicsit szégyelltem, hogy belekeveredem intimitásukba,
ugyanakkor élveztem is, mert gyerekkorom utolsó nyarának borzongását elevenítette
fel bennem. Jó lett volna mindazt, ami akkor és azóta történt velem, súlytalanul
elemelni, rákötni a fűzfa ágára, mellé csimpaszkodni és addig hintázni összes
ingóságom mellett, ameddig kedvem tartja, majd megszabadulva az egésztől,
belehullani a folyóba. De az utóbbi évek aszálya csúnyán keresztülhúzta számításaimat.
Akadálytalanul lábalhattam át a túlsó partra, ahol aztán szembesülnöm kellett
azzal, hogy nem folytathatom ott, ahol egykor elakadtam, hiszen régóta egy
másik kislány, másik asz-
szony menekülésének nyomvonalát követtem.
Szvitelszki kéjesen szorongatta kezében a véglegesre fordított részeket. Fel
nem foghattam, hogyan vágyhattunk ugyanarra, milyen ördöngös praktikák kényszerítettek
ugyanazt szeretnünk az ijesztően üres szemű férfival. Azokon az éjjeleken,
amikor Szvitelszkitől hazatértem, nyugtalanul és keveset aludtam. Alig vártam
a reggelt, már hajnalban ott ültem frissen hozott nyersfordításom előtt, fejtegettem
a betokosodott bábról a leheletvékony szálat, míg rá nem találtam alatta a
tökéletesen kifejlett példányra. Még nem tudtam, mivel válthatom ki a másik
nő életét, de mindent megtettem azért, hogy az egykor elpusztítottam bogárnak
a nőstény párja megmozduljon a szövegben. Amikor végre sikerült, elborzasztott
a gyönyör, mert ez az általam teremtett imágó attól volt elveszejtően szép,
amitől az a valóságos másik förtelmes. Azt láttam csak, miben különböznek
egymástól, hasonlóságuk megértéséhez egyelőre gyengének éreztem magam.