HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Beke József: ZRÍNYI ÁLLATAI

    Beke József

    ZRÍNYI ÁLLATAI

    Történelmünk bővében van a tragikus hősöknek.
    Zrínyi Miklós nevűből kettő is volt, hősként egyik nagyobb a másiknál, halálukra
    is elmondható: egyik tragikusabb a másiknál. A dédapát a végső soron sikertelen
    várvédelem Európa-szerte elhíresíti. Annyira, hogy dédunokái még majd’ hetven
    év múltán is „valakik”, hiszen amikor Rómában járnak, VIII. Orbán pápa nemcsak
    személyesen fogadja őket, hanem latin nyelvű verseskötetének dedikált példányával
    ajándékozza meg a kamaszkorú Miklóst. (A könyv ma is megvan – Zágrábban.)
    A két árva Zrínyi fiú halála egyaránt tragikus lesz. A fiatalabbal, Péterrel
    Bécsújhelyt végez a bakó, Miklóssal a kursaneci erdőben egy állat, a nevezetes
    vadkan. Dédapjának ellenség golyója jutott: méltó egy vitézhez. Öccsének pallos,
    ami innen nézve: méltó, a túloldalról: méltatlan. Miklósnak sem harcmező,
    sem vérpad nem adatott, csupán az erdő zuga és egy állatagyar. Vadásztársai
    végzetes sebekből vérezve találták a novemberi alkonyatban.
    Így végezte a török harcok tábornoki rangú hőse, a magyar barokk kiemelkedő
    költője. Vörösmarty írta: „nincs nemzet, mely oly emberrel dicsekedhessék,
    aki amellett, hogy fő rendű vitéz volt, fő lenne azok közt is, kik a vitézeket
    éneklik”. Hogy a vitéz vagy az énekes dicsősége maradandóbb-e, abban ma már
    nem vagyunk olyan bizonyosak, mint Zrínyi, aki a „Non omnis moriar” biztosítékát
    elsősorban karja és kardja tetteiben látta: „Nem írom pennával, / Fekete téntával,
    / De szablyám élivel, / Ellenség vérivel, / Az én örök hiremet.”
    Örök híre kétségtelen, ámde az is, hogy méltatlan vég érte. A sebesült állat
    ösztöne legyőzte őt, aki hiába ismerte annyira az állatok természetét, hogy
    verseibe, írásaiba foglalta őket, többek között éppen hóhérát is – később
    látjuk – „erdei kan” néven.
    A költő Zrínyi sokoldalú, gyakorlatias ember, sikeres katona, képzett hadtudós,
    szenvedélyes vadász, aki otthon van erdőn-mezőn, a természetben mindenütt.
    Nemcsak a füveket-fákat, hanem az állatokat is jól ismeri, és nem könyvből,
    hanem személyes tapasztalatból. Gazdag életművének számtalan helyén érezhető,
    hogy mindkét lábával a valóság talaján áll, megfogalmazásai az általánosságok
    helyett a konkrét megfigyelésekre épülnek. Álljon itt erre csupán két példa:1

    „Demirhám, mint fáklya, hogy látja utolját,
    Duplázni akarja vitézséges voltát”
    (Sz. v. 14:111)2

    A fáklya a régi idők „lámpája”, de Zrínyi e hasonlata nem arra a közismert
    tulajdonságára épül, hogy fényt ad. Demirhám nem világít, hanem a végsőkig
    fokozza „vitézséges voltát”, vagyis minden erejét összeszedi az utolsó nagy
    vitézi erőfeszítésre – ugyanúgy, mint ez a korabeli világítóeszköz, amely
    mindig élesen fellobbant, mielőtt végképp kialudt volna.
    Ugyancsak tapasztalati élmény ad alapot a következő költői képhez. A gyöngyvirág,
    ez a kedvelt erdei virágocska nem romantikus felfogásban, tehát kellemes illata
    vagy szép kis harangforma alakja, netán szimbolikus fehér színe miatt szerepel
    a vádló szerelmes vers e hasonlatában, hanem azért, mert nagyon hamar elhervad:

    „Miért szépségedben magadat elbiztad?
    Mely mint egy szép gyöngyvirág, hamar elrothad”
    (I. Idilium 19)

    Ezek után talán nem is meglepő, hogy az állatvilág egyik közismert irodalmi
    szereplője, a kígyó sem mindig úgy jelenik meg Zrínyi Miklós költői nyelvében,
    ahogyan megszoktuk, tehát az álnokság vagy a csábító rossz képviselőjeként.
    Persze Zrínyi műveinek állatseregletében a kígyók leginkább negatív figurák,
    így a vipera is a hagyományos, szólásszerű szerepében látható itt: „Nem-é
    viperákat keblemben neveltem?” (Sz. v. 1:19), de egy ugyancsak veszélyes kígyófajta,
    az áspis egészen más tulajdonsága miatt kerül be Zrínyi költői eszközei közé.
    Első látásra furcsállhatjuk is egyik Violához szóló versében ezt a kijelentést:

    „»Kegyetlen, hová futsz? Te árnyéknál könnyebb!
    Miért meg nem hallgatsz, aspisnál süketebb!«
    Ah ne légy mintegy kű s márvánnál keménnyebb!
    Ne légy salamandra és jégnél hidegebb!”
    (II. Idilium 1)

    Az ugyanis rendben van, hogy Viola ugyanolyan „könnyű léptű”, mint a költők
    sok más ihletője, az is érthető, hogy hideg-rideg, kőkemény a költőhöz, de
    „süketsége” kissé meglepő. Meglepő, de helytálló! Zrínyi ugyanis tapasztalatból
    tudta – hiszen nem olvashatta – azt, amit mi a nagy Brehmben3 így találunk:
    „a kígyók éppoly kevéssé hallanak, mint a legtöbb gyíkfaj” (tehát az idézetben
    szereplő szalamandra is!). Megtudhatjuk ebből az állattani könyvből, hogy
    a kísérletek szerint „a különböző hangokra csak akkor reagáltak, ha azok oly
    erősek voltak, hogy erősen megrezegtették a földet”. Hogy miért éppen ezt
    a kígyófajtát, az ún. uréuszt emlegeti többször is a költő? Azért, mert alighanem
    ez a világ legismertebb, „legirodalmibb” kígyója. Már az ókorban is gyakran
    szerepel: ez van az egyiptomi uralkodó homlokán a királyi hatalom jeleként;
    ez szerepel a Bibliá-ban, amikor Áron a fáraó elé dobja botját, és az kígyóvá
    változik; s alighanem Kleopátra halálát is ez okozza, mérge pedig mindig halálos:
    szelíd kivégzőeszköznek is használták. Felmerülhet, hogy a keleti kígyóbűvölők
    talán mégis síppal-dobbal hatnak rá? Nem, a kígyó nem a hangra, csak gazdája
    megszokott mozdulataira reagál. Érdemes visszatérni az említett szalamandrára
    is: hogyan függ ez össze a hideggel? Úgy, hogy igencsak hideg(vérű?) lehet,
    ha a monda szerint a tűzön is sértetlenül átkúszik.
    De tekintsünk körül Zrínyi állatseregletében – érdemes! Száznál is több tagja
    van ennek: a földön a hangyától az elefántig, a vízben a békától a bálnáig,
    a levegőben a légytől a saskeselyűig mindenféle rendű és rangú állat szerephez
    jut itt, hogy segítse a költői eszközvilág teljességét, gazdagítsa a kifejezésmód
    tárházát. Megjelennek persze a képzeletbeliek is, mint a griff, a főnixmadár
    vagy a hydra. Van köztük kicsi és nagy, félénk és bátor, szelíd és kegyetlen,
    szép és rút, lassú és gyors, játékos és veszélyes, közismert és kevésbé az.
    Bemutatásukat kezdjük talán az utóbbiakkal. Nem mindenki ismeri a kedves mókust
    azon a néven, ahogyan Zrínyi emlegeti: evét. Pedig igen fontos szerepe van
    a költő eszköztárában: az eposz hasonlataiban mindig a gyorsaság, a hirtelen
    mozdulat kifejezőjeként jelenik meg:

    „Könnyen, mint egy evét, ismeg lóra ugrott”
    (Sz. v. 7:84)

    „Jó lovára ismég, mint evét, fölugra”
    (Sz. v. 13:17)

    Az, hogy a banka néven ismertebb díszes tollazatú madarat babutának nevezi,
    esetleg ki is található, talán az is, hogy az erdei vad nem más, mint a –
    számára majd végzetes – vadkan, de van néhány magyarázatra szoruló állatneve
    is. Ilyen a mennyei kecske is, amelyről azt hitték sokáig, talán elírás fecske
    helyett (ami persze ugyanannyira talányos lenne). De Zrínyi természetismeretében
    meg lehet bízni: az említett Brehm-féle állattan szerint van egy olyan szalonkafaj,
    az ún. középső sárszalonka, amely röptében egy távoli kecske mekegéséhez hasonló
    hangot hallat – nyilván így hallotta Zrínyi is vadászatai során.
    Csak a költő halála után fél évszázaddal jelent meg nyelvünkben a fóka kifejezés,
    de Zrínyinél már van azért neve: tengerimedve, s azért említi, mert azt hallotta
    róla, hogy még a mennydörgéstől sem fél. Zrínyi eposzának egyik jelenetében
    szerepel egy olyan madárnév, amelynek pontos jelentése után valóságos nyomozást
    kellett folytatni. A pokol lakóiról van itt szó, akik az angyalokkal viaskodva

    „Keservessen üvöltnek sötét fölyhőkben.
    Igy kákognak hollók, ha sas jün közikben,
    És éjjeli varjuk igy járnak széltében.”
    (Sz. v. 15:51)

    A jelenet érzékletes és világos, azonban az éjjeli varjú szókapcsolat szöget
    ütött a fejembe: a varjú nem éjjeli madár, és Zrínyi, a gyakorló vadász aligha
    tévedhet ebben. Utánanézve a NySz-ban,4 meg is találtam a kifejezést, ott
    a latin értelmezés is („bubo noctua”), és a példák is arra utaltak, hogy valami
    bagolyféle, s így már helyén volna az éjjeli jelző, de hol van a varjú, ami
    mégsem bagoly? Kiderült, hogy ez vakvágány: a bagolyfélék között nincs ilyen
    nevű. Végül egy állattani könyvben5 mégis nyomára akadtam: a gémfélék családjába
    tartozik, igazi neve: bakcsó. „Tudományos neve éjjeli varjú; ugyanígy életmódjára
    utal a magyar népies neve, a vakvarjú is.” Szóval ez az eposzbeli éjjeli varjú
    nem varjú, nem is bagoly, hanem bakcsó. (Bizonyára „ő” szerepel a bájos „Csíp,
    csíp, csóka, vak varjúcska” kezdetű gyermekversben is.)
    A kérdéses állatnevek közé számítható a gyík is, mert ebben a hasonlatban
    aligha a mai értelemben vett ártalmatlan állatocska szerepel:

    „…Nem kiált sokáig,
    Mert rámene Dandó, mint ama mérges gyik,
    Szablyáját Dervisben vágá hónaljáig”
    (Sz. v. 6:63)

    A magyarázók úgy fogják föl, hogy itt inkább a sárkány fogalmáról lehet szó.
    Maradva ennél: ez a mesebeli szörnyállat igen sokszor előfordul Zrínyi műveiben.
    A TESz6 szerint csak a költő századának elejétől mutatható ki a szó ilyen
    értelmű használata, az előző időkben a kígyót és a krokodilt illették ezzel
    a kifejezéssel. Ez a kígyó és sárkány közti azonosság tehát nem véletlenül
    jelentkezik kétszer is Zrínyinél, mégpedig Herculessel kapcsolatban, akiről
    a mitológia úgy tudja, hogy csecsemőként már két kígyót is megölt. Zrínyi
    Hunyadi Mátyásról szóló értekezésében írja: „Nosza most, vitéz király, lássuk,
    vagy-e olyan mint Hercules, Jupiter fia, aki bölcsőben még két sárkánt ölt
    meg egyszersmind…” Ezzel arra céloz, hogy Mátyásnak királlyá választásakor
    azonnal három ellenséggel szemben kellett bizonyítania rátermettségét: a török
    és a német ellen, sőt harmadikként ott volt a cseh Giskra. A másik hely az
    eposzban van:

    „Talán igy Hercules bánt az sárkányokkal…
    Mint Zrini cselekszik török pogányokkal”
    (Sz. v. 6:67)

    Az a sok (19) sárkány, amely Zrínyinél előfordul – s talán kígyónak értendő
    –, mindenesetre veszélyes állat, valamennyi „dühös, mérges, rettenetes” jelzőket
    kap, rokona a döghalálnak, a tigrisnek és a hiénának, a Hydrának és a Chimérának,
    és korántsem csak a nagy ellenségre, a törökökre értendő. Inkább összefoglalója
    mindannak, ami veszélyes, ami gyűlölnivaló, s így szerelmes szemrehányásban
    is helyén lehet:

    „Az mérgös kígyót is megszelédéthetném,
    Basiliscus haragját megenyhithetném,
    Sárkánt ennyi üdőre megfékezhetném:
    Ihon te kegyelmedre szert nem tehetém!”
    (I. Idilium 40)

    Megjegyzendő, hogy az itt szereplő mesebeli baziliszkusz „rokona” a sárkánynak
    is, a kígyónak is: olyan koronás fejű sárkánygyík, amelynek már a pillantása
    is halálos.
    Ha végigtekintünk Zrínyi állatainak hosszú során, hiányolhatunk is néhány
    mai állatnevet. Nincs például köztük a kutya. A költő korában már létezett
    ugyan a szó mai jelentése is, de úgy látszik, Zrínyi e ma használatos – eredetileg
    állathívogató szóként szereplő – kifejezéssel szemben valamiért előnyben részesítette
    az ősibb, finnugor eb kifejezést. Ezzel igen bőven él: ötvenötször fordul
    elő műveiben. Felhasználja mindkét jelentését, mert nemcsak négylábú háziállatunkra,
    hanem – igencsak sértő értelemben – emberekre is vonatkoztatja. Ez többször
    úgy fordul elő, hogy valamely megvetett személyt, például hadi ellenfelet
    illet e szóval:

    „Uram, azt is látod, az pogány töröknek,
    Hogyan vásik foga az hitetlen ebnek,
    Hogy miként árthasson az keresztyéneknek”
    (Sz. v. 2:77)

    De vonatkozhat lekicsinylendő szerelmi vetélytársra is:

    „Szeret az Viola, de jaj, nem engemet!
    Szereti Licaont, azt az hamis ebet”
    (I. Idilium 54)

    Jellemző és sajnálatos, hogy kora magyarságára vonatkozóan is ezt a kifejezést
    használhatja egyik hasonlatában:

    „Az magyarok penig leghenyélőbb népek,
    Egyik az másikat gyülölik, mint ebek”
    (Sz. v. 1:65)

    A személyes ellenség, Szulimán két idevágó kifejezést is kiérdemel:

    „Vérszopó szelendek, világnak tolvaja…
    El kell menned, vén eb, örök kárhozatra”
    (Sz. v. 15:98)

    Megkapja aztán e megvető kifejezést Zrínyi Mátyás királyról írott értekezésében
    „egy német historicus” is, aki rosszat merészelt írni nagy királyunkról: „Hitetlen
    eb, ugatsz a megholt oroszlánra, de nem ártasz néki.” (E klasszikus eredetű
    motívumot majd Arany is felhasználja A tölgyek alatt-ban.)
    De sose hiányoljuk az összefoglaló kutya szót! Zrínyi kárpótol bennünket más
    kifejezésekkel: az agár szó ötször is előfordul nála, igaz, leginkább levelekben
    („Kegyelmed énnékem egy pár agarat igírt volt” – írta atyai barátjának, Batthyány
    Ádámnak), de egyik szép versének igazi vadászra valló ellentét-hasonlatában
    is:

    „Farkas bárányokkal
    Előbb fog járkálni,
    Nyulat agarakkal
    Előbb is fogsz látni,
    Engemet Titirussal
    Hogysem hallani”
    (Fantasia poetica 20)

    E szó segítségével fogalmazza meg azt is, hogy a jó katonai vezetőnek „más
    dologra nem kell gondot viselni, hanem szüntelen az ellenség veszedelmirül
    […] még álmodni is ha lehetne, mint szintén a jó agárnak a vaddal” (Vitéz
    hadnagy). De szerepel az eposz egyik jelenetében a pásztorkutya is:

    „Vala oly órában, mikor…
    …juhász, szántó aluszik kedves álmat,
    Juhok mellett nyugszik kuasz, mely megfáradt”
    (Sz. v. 9:43)

    Egy másik kutyafajta pedig a szerelmi rajongás és egyben az alávetettség
    kifejezője:

    „Békót, láncot viselek nyakamon, mint tacskó,
    Nem tagadom bizony, de te légy megoldó”
    (A vadász és echo 8)

    Amint a kutya szó, úgy a tehén sem fordul elő Zrínyinél, de van helyette:
    barom, bika, borjú, ökör, tinó, és van a sok ló mellett kanca, paripa, ménes.
    Nem szerepel a macska sem Zrínyi szövegeiben, de a nagymacskafélék közül többen
    is. Az szinte természetes, hogy az oroszlán „király” az előfordulás terén
    (45-ször szerepel), az is elvárható, hogy leginkább az erő, a vadság kifejezésére
    szolgál:

    „Mint fene oroszlány megölvén prédáját,
    Kevélyen fölette jártatja haragját,
    Kegyetlen szemével nézi kínlódását,
    Gyönyörködik vérben, usztatja nagy haját [=sörényét]:
    Igy szintén Deli Vid holt török fölött áll”
    (Sz. v. 6:92–93)

    Az azonban meglepő, hogy Zrínyi szerelmes verseiben is gyakran előfordul
    ez a vérengző állat, leginkább a szemrehányás kifejezéseiben:

    „Mennyivel oroszlány haragosb báránynál,
    Annyival kegyetlenebb te oroszlánynál”
    (Fantasia poetica 16)

    „Ha oroszlány anyád is lett volna néked,
    Scitiai medve ha szoptatott téged,
    Mégis nem kellene igy kegyetlenködnöd”
    (I. Idilium 16)

    Sőt egyik versében egész kis állatsereggel bizonyítja, hogy

    „Mindenben szerelem nagyon uralkodik;
    Ez széles világ is mind néki adózik.
    Nézd, szerelem miát madár mint kinlódik;
    Nézd szép fülemilét, mely igen aggódik…
    Hát özvegy gilice, mert elveszté társát…
    Untalan, óránként neveli sirását…
    De ki szerelmessebb, mint az fene vadak,
    Griffek, oroszlányok s kegyetlen hijennák?
    Kegyetlen az erős és vitéz oroszlány,
    De nőstennye előtt szeléd mint egy bárány…
    Vad tigris: társához, mint együgyü bárány,
    Tudja az szerelmet az szarvas, mit tészen,
    Addig nyugodalmat magának nem vészen…
    Míg kedves társátol örömet nem vészen.
    Mit nem csinál az ló, és mit nem fáradoz!
    Nyerit, rúg és kapál, míg nem jút társához…
    Azt tudod [=hiszed]-é, az halak tengerben mentek
    Szerelemtől? elhiggyed, azok is égnek,
    Balenák, cethalak és görbe delphinek,
    Cupidónak harácsot [=adót] ezek fizetnek.”
    (I. Idilium 24–33)

    Zrínyi kifejezésmódjának egészen sajátságos jellemzője, hogy – főként hadtudományi
    műveiben – a meggyőzés céljából és a könnyebb érthetőség kedvéért igen gyakran
    alkalmaz szólásokat, példabeszédeket és ezek között olyanokat, amelyekben
    állatok szerepelnek. Ilyen ez is: „Mit használ, ha jó a had, rossz a kapitány
    […] jobb hogy szarvasok legyenek és nyulak a vitézlő rend [=a közkatonák],
    és a kapitány oroszlán, hogysem oroszlánok azok, és a kapitány nyúl” (Vitéz
    hadnagy). Meg ez a török szólás is: „ha a te ellenséged ollyan is mint az
    elefánt, annyinak tartsad mint a legyet, ne félj tűle; ha ollyan is mint a
    légy, ugy se vesd meg, hanem oltalmazd tűle magadat mint az elefánttól” (Vitéz
    hadnagy).
    Zrínyi céljai érdekében felhasználja a legegyszerűbb, mondhatni: népies hangzású
    szólásmondásokat is. Csupán kettő ezek közül: a könnyen szitkozódó, nagyhangú
    katonát így inti a Vitéz hadnagy-ban: „amely tik [=tyúk] sokat kotkodácsol,
    keveset tojik”; az Áfium-ban pedig így figyelmeztet arra, hogy bajunkban hiába
    számítunk az idegenek együtt érző segítségére: „akinek nem borja, nem nyalja”.
    Különösen szívesen foglal bele prózai műveibe olyan tanulságos állatmeséket,
    amelyek közérthető és ugyanakkor szellemes módon fejezik ki a komoly mondanivalót.
    Amikor például a rossz előjelekről és álmokról értekezik, így tanít: „Nem
    kell megrettenni az álomtúl sem más jeltűl; a harkály, a róka, a holló micsodás
    jelt tud nékem mondani, hogy igy szóll avagy amugy […]. Olvasd meg annak
    a vitéz római kapitánnak cselekedetit, melynek vitézit midőn egy harkály mind
    elijesztette volna, hogy ritkán és rutul szólott, fogta a kézijjat és a nyilat,
    ugy lőtte hogy mingyárt leesett a fárul, osztán visszafordulván a vitézekhez,
    azt mondta nékik: Látjátok-é, miképpen csalatkoztok; azt tudjátok [=hiszitek],
    hogy e madár jövendőt tud mondani, s miért hát maga szerencsétlenségét meg
    nem jövendőlte?” (Vitéz hadnagy.) Hasonlóan frappáns hatású az Áfium-ban az
    Aesopustól átvett példabeszéd a bátorságról: a nyulak „megunakodván” életüktől
    gyávaságuk miatt, vízbe akarják ölni magukat, ám „a parton lévő békák megijjedvén
    a nyulaktul, a tóba bészökdösének, kit [=amit] meglátván egy öreg nyúl, így
    kiálta fel a többinek: Megálljatok, nyulak; mi azért megyünk vala a tóban
    veszni, hogy azt tudtuk, nincs nálunknál félénkebb állat; de imé, látjuk,
    a békák még nálunknál is félénkebbek, mert mielőttünk ugrának bé a tóban;
    azért ne öljük meg magunkat ez egyszer”.
    Külön fejezetet érdemelnének itt azok a kifejezések is, amelyek nem állatnevek,
    de velük kapcsolatosak. Itt csak felsorolok néhányat ízelítőnek: „aranyborjú,
    békanyál, ebugatás, farkaságyú [mint ágyúfajta], farkasbőr, hiúzkölyök, lóterh
    [mint súlymérték], oroszlánkölyök, ökörszarv, rákhát, rárószárny, rárótoll,
    rókamál, sastoll, tikmony [=tyúktojás], vasmacska”.
    Végül egy olyan összefüggés, amely akkor is érdekes, ha csak véletlen, és
    akkor is jellemző a magyar költői magatartásetika kényszerű folyamatosságára,
    ha csak feltételezés, hogy Radnóti olvasta – miért ne olvashatta volna? –
    a Vitéz hadnagy e helyét: „miként az erdei kan, ha vadászok kergetik, megáll
    és holtig nagy merészséggel oltalmazza magát, úgy a vitéz embernek is kell
    cselekedni; mikor annyiban jut állapatja, hogy nincs más mód becsületes megmaradásában,
    utolsó lélegzetig kell vitézséget mutatni”. Radnóti Miklós így ír Mint a bika
    című versében:

    „S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint
    bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén
    és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön
    az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,
    mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, –
    fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
    az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd
    és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda –
    és lassan, szomorún bőg a kövér levegőben.

    Így küzdök én is és így esem el majd,
    s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.”

    1933

     


    Jegyzetek

    1. Valamennyi idézet forrása: Z. M. összes művei. Szerk. Kovács Sándor
    Iván. Kortárs Könyvkiadó, 2003.
    2. Sz. v. = Szigeti veszedelem.
    3. Brehm: Az állatok világa. Kassák Kiadó, 1995, XI. 179.
    4. Magyar nyelvtörténeti szótár… III. Szerk. Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond.
    Bp., 1893. 1019.
    5. Uránia állatvilág, Madarak. Gondolat Kiadó, 1972. 75.
    6. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerk. Benkő Loránd. Akadémiai
    Kiadó, 1967–1976.

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!