Pósfai György

A FELEJTŐMŰVÉSZ

A mi kis városunk semmiről nem volt híres, de azért nálunk is történtek érdekes dolgok. Leszámítva a verekedéseket, tűzeseteket és háromlábú csirkéket, ezek az érdekes dolgok mindig a folyón érkeztek. A kivezető utak ugyanis a mezőkbe vesztek, többnyire csak a földjeikig szekerező parasztok használták őket, arrafelé nem is történt semmi izgalmas. A folyón viszont hetente kétszer jött a hajó, egyszer föntről, egyszer lentről, s a távoli vidékek hírei és furcsaságai rajta jutottak el hozzánk.
Akármilyen fontos macskanyuvasztási ügyem volt éppen, csapot-papot otthagyva rohantam a pallókból összetákolt kikötőbe, ha a gőzsíp sivítását meghallottam. A magas parton guggolva figyeltem a nyüzsgést: különös kiejtésű vásárosok rakodták ki a csomagjaikat, átutazó, fiatal hölgyek szálltak ki egy kis sétára, postazsákok cseréltek helyet, de volt, hogy trópusi papagájok érkeztek nagy kalitkában a helyi kereskedés rendelésére, vagy nemegyszer megbilincselt rabot kísért föl a rendőr a hajóra. Évente egyszer-kétszer mutatványosok, színészcsoportok is érkeztek. Hátukon cipelték ki vagy kétkerekű kordékon húzták maguk mögött a díszleteket meg sátrakat. Tábort ütöttek a folyóparton, és nyáron a szabadban, máskor az iskola tornatermében tartottak néhány előadást. Még ki sem rakták a plakátokat, én már ott sündörögtem, nem is mulasztottam el egy előadást sem. Láttam erőművészeket, zsonglőröket, szórakoztam énekes show-műsorokon, de még valódi Hamlet-előadást is végigizgulhattam. Egyszer-másszor híres íróember is érkezett, felolvasott a könyveiből, és válaszolt a helyi újság szerkesztőjének kérdéseire. Nem lehet tehát mondani, hogy a kultúra elkerülte volna városunkat.
Egy hideg, szeles novemberi napon különös férfialak szállt ki a hajóból. Fekete köpenybe burkolózott, csak sápadt arca világított ki belőle. Vékony, pókszerű tagjai voltak, egyik lábára bicegett. Egyedül guggoltam a magas parton, ilyenkor már nincs nyüzsgés, alig van utas. Ez volt az egyik utolsó járat a téli leállás előtt. A kiszálló utast köpcös, kopasz segédje követte, egy kerekeken gördülő ládát húzva maga után.
Másnap megjelent néhány plakát a főutcán. Szemben a szokásokkal, semmiféle harsány kép nem volt rajta, csak a szükséges információt írták rá: X. Y. felejtőművész, a fellépés ideje, helye. Különös módon csak egyetlen előadást hirdettek meg. És még egy furcsaság: alul kis betűkkel odaírták, hogy tizennyolc éven aluliaknak nem ajánlott. Persze rögtön ez szúrt szemet mindenkinek. Mert láttak itt már sok minden marhaságot, lehet éppen valaki felejtőművész is, de mi az ördög lehet az, ami miatt eltanácsolják a gyerekeket? Meg is telt zsúfolásig az esti előadásra a tornaterem.
Mondanom sem kell, fittyet hányva a figyelmeztetésnek, a szertáron keresztül belógtam én is, és a falhoz feltámasztott ugrószivacsok tetején hasalva vártam az izgalmakat.
Az előadás pontosan kezdődött. A művész, fekete köpenyébe burkolózva, oldalt, a ládáján ült, míg a segéd rövid ismertetőt olvasott föl. Aki ma fellép, egyedülálló produkcióra képes: azt felejt el, amit akar. Legyen az bármilyen mélyen gyökerező emlék, bármilyen alaposan megtanult adat, a művész könnyedén, pillanatok alatt eltünteti elméjéből. Nem arról van szó, hogy a művésznek egyszerűen rossz a memóriája. Ellenkezőleg, emlékezőtehetsége szinte páratlan, amint ez mindjárt be is fog bizonyosodni. Nem, itt valódi, akaratlagos felejtésről van szó. A művész szelektíven és tartósan felejt, s repertoárja apróságoktól egészen az életbevágó dolgokig mindenre kiterjed. Már kiskorában felfigyeltek tanárai különös képességére. Kiválóan tudta például a történelmet, de ha egy király nem volt szimpatikus neki, egy szót sem tudott kihúzni belőle a tanár az illetőről. Matematikából valóságos zseninek számított, de nem szerette a gyökjel formáját, ezért elfelejtett minden képletet, amiben gyökjel szerepelt. Képességeit később még inkább kiteljesítette. Sikerült megfeledkeznie egy katonai behívóról, sőt később az egész háborút elfelejtette. S bár felejtési tevékenysége elsősorban a kellemetlen dolgokra terjed ki, ne higgyük, hogy közömbös vagy kellemes dolgok elfelejtése nehézséget okozna neki. Egyszer például gyakorlásból örökre elfelejtette a gesztenyepüré nevét, és még a szexről is évekre elfelejtkezett. A művész most változatos példáit fogja nyújtani a felejtés tudományának, a produkció azonban igen intenzív koncentrálást igényel, ezért a közönség kéretik csöndben maradni.
A művész ekkor felállt, középre lépett, karját szétvetve ledobta köpenyét. Egy szoros, testhez simuló, ujjatlan úszódressz-szerűség volt rajta, most látszott igazán aszkétasoványsága, pókszerű testalkata. Karján, csupasz vállán fehéres hegek látszottak. Halkan arra kérte a közönséget, hogy mondjanak sorban tizenkét szót. Kétszer is noszogatni kellett a népet, hogy elinduljanak az eleinte bátortalan beszólások, de aztán jöttek sorban a szavak: kasza, kapa, asztal, november, sör, kutyagumi, kelkáposzta, anyóspajtás… egyre derültebb hangulatban jöttek a bekiabálások. Közben a segéd felírta a szavakat egy táblára, amit a háttal álló művész nem láthatott, csak a közönség.
Amikor összegyűlt a tizenkét szó, a művész feltette a kezét, csöndet kért, majd hibátlanul visszamondta sorban a szavakat. A segéd ekkor megkérdezte, melyik szót felejtse el a művész. „Kelkáposzta!” – kiáltotta be valaki. A művész ekkor váratlan vehemenciával ugrálni, tapsolni kezdett, s közben hangosan kiabálta: kelkáposzta, kelkáposzta! Aztán cigánykerekezésbe, bukfencezésbe fogott, s közben a kiabálása egyre halkult. Végül elcsöndesülve felállt, kicsit leporolta magát, és száraz hangon újra elsorolta a szavakat, csak ezúttal kimaradt a kelkáposzta. A közönség elhűlve figyelt. Engem a művész szenvtelensége, mondhatnám lehangoltsága lepett meg. Hogy akarja így eladni magát, a mutatványát?
A segéd ekkor huszonnégy szót kért. Lássuk, mi lesz alapon elindultak a bekiabálások, s összegyűlt a huszonnégy szó. A segéd sorban feljegyezte őket a táblára. A művész a legcsekélyebb nehézség nélkül elsorolta a szavakat, sőt visszafelé is fel tudta mondani őket. Megint jött a kérdés: mit felejtsen el ebből? Három szót is bekiabáltak. A művész bólintott, és újra kezdődött az ugrálás, tapsolás, közben a három szó kiabálása. A közönséget valahogy magával ragadta a mozgás, a ritmus, mások is tapsoltak, hajladoztak, kiabáltak. Aztán a művész lenyugodott, és megint szenvtelenül elsorolta a szavakat, kihagyva a három szót, és ezt megismételte visszafelé is.
Ez az egész procedúra megismétlődött harminchat szóval is, de a végére a közönség halkan, elégedetlenül morogni kezdett. Az emlékezőtehetség megnyilvánulása lenyűgöző, de mi ez a cirkusz a felejtéssel?
A segéd előrelépett, kezét felemelte, és csendet kért. „Váltsunk nehézségi fokot!” – mondta. „Tessék megmondani, mit felejtsen el a művész, akár az itt lezajlottakból, akár abszolút általános ismeretekből, de még akár a művész saját életéből is! Mondjanak minél nehezebbet, olyat, amit szinte lehetetlen elfelejteni!”
„Milyen évet írunk?” – kiabálta be valaki. Hát ez fogós lesz – gondoltam. A művész bólintott, aztán elővett egy könyvecskét – ha jól láttam, táblázatok és képletek voltak benne –, és a lapokba mélyedve, egyre halkulva motyogni kezdte az évszámot. Úgy láttam, az a trükkje, hogy az elfelejteni kívánt dolgot megnevezi, aztán fokozatosan valami másra koncentrál, ami kiszorítja az agyából. Mit mondjak, sikerült neki az évszámot is elfelejtenie, amikor újra kérdezték, csak zavartan pislogott.
„Mennyi kétszer kettő, mi a lakcíme?” – jöttek az újabb kérdések. „Mi a manó?” – kiabált közbe a falu bolondja, s a derültség kicsit megakasztotta a mutatványt. „Mi a neve?” – tette fel a kérdést ekkor valaki hátulról. A művész kicsit meghökkenni látszott, de lehet, hogy csak megjátszotta magát, mert előkapott néhány fényképet, a saját nevét elmotyogva rájuk meredt, és már fel is nézett üres tekintettel: „Nem tudom, hogy hívnak.”
„Felejtse el, mit mondok most!” – kiabálta be valaki ravaszul, de erre szemmel láthatóan készült a művész, mert szinte rá sem pillantott a képekre, és már visszakérdezett: „Mit mondott?”
Ez volt az a pillanat, amikor a közönség türelme elfogyott. Vissza fogják kérni a pénzt, ha ugyan rosszabb nem történik – gondoltam. Felállt egy tagbaszakadt, szakállas alak, városszerte ismert kötekedő, és ingerülten odavágta: „Mi ez a marhaság? Bizonyítsa be, hogy tényleg felejt! Ne csak mórikálja magát, ezt bárki megcsinálja!”
Azt hittem, kitör most a botrány, de a művész egy csöppet sem jött zavarba. „Rendben” – bólintott, és nehéz sóhajjal a segéd felé intett. „Mindig ez van, de megkapják, amit kérnek” – mondta alig hallhatóan, és levertsége most még nyilvánvalóbbá vált.
A segéd középre húzta a ládát, felnyitotta, és lassan, teátrálisan kezdett kipakolni belőle. A közönség nyújtogatta a nyakát, és nekem is meresztgetni kellett a szemem, hogy kivegyem, mik azok a különös tárgyak. Fogókat, bilincseket, láncokat, szúró-csípő eszközöket véltem felismerni.
A segéd hátul összebilincselte a művész csuklóját, majd egy láncot fűzött át a bilincsen, és a lánc végét átvetette egy előre a plafonra függesztett csigán – ezt eddig észre sem vettük. Nagyot rántott a láncon, a művész válla roppant egyet, és hátul felhúzott karja úgy megemelte, hogy csak a lábujja hegye érte a földet. Döbbent csend támadt a teremben. A segéd, beleadva testsúlyát, még egyet húzott a láncon, a művész felnyögött, és teste teljesen megemelkedett. A segéd kikötötte a lánc végét a bordásfalhoz, és a szerencsétlen alakhoz fordult: „Na, milyen szót felejtett el először?” A művész szemmel láthatóan nagy fájdalmak között, riadtan torz arckifejezéssel próbált válaszolni. „Kapa? Kasza? Anyóspajtás?” Sorra préselte ki magából a szavakat, csak a kelkáposzta nem jutott eszébe.
A segéd ekkor meggyújtott egy gyertyát, és a lángot a felkötözött ember hóna felé közelítve újabb kérdéseket tett fel. „Milyen évet írunk? Mi a neve?” A művész gyöngyöző homlokkal, kétségbeesett erőfeszítéssel próbált emlékezni, de válaszai csak találomra kikiabált szavak voltak, semmi nem talált. A közönség közben magához tért a döbbenetből, és újra kezdődött a morgás. „Csalás az egész, biztosan összejátszanak, csak trükköznek.” A segéd a zúgolódók felé fordult. „Nem hisznek, uraim? Győződjenek meg saját szemükkel, lépjenek közelebb.”
Azt hiszem, ezt nem kellett volna mondania. Többen előreugrottak, egy férfi megrántotta a láncot, egy izgága öregasszony meglökte a művészt, hogy az lengedezni kezdett. „Beszélj, milyen év van, hogy hívnak!” – nógatta az öregasszony a fájdalmasan nyögő művészt. Az öregasszony újra meglökte, valaki meg hátulról átfogta, és úgy lefelé rántotta a kicsavarodó vállú szerencsétlent, hogy az fájdalmasan felsikoltott. Egyre többen gyűltek köréje, tapogatták, rángatták. „Mondd, hogy kelkáposzta!” – üvöltötte valaki. Az öregasszony megint hozzákapott, és körmeivel végigszántotta a vállát. A művész vére kiserkent, és párhuzamos csíkokban csorogni kezdett a mellére. De akárhogy kínozták, egyetlen elfelejtett szót sem tudott kinyögni, bár most már a nyögések, hörgések meg a tömeg kiabálása között nem is nagyon lehetett volna érteni.
A segéd ekkor a ládára ugrott, és felkiáltott: „Uraim! Lássák be, hogy a mutatvány valódi! Látják, hogy a szerencsétlen képtelen bármire emlékezni, amit elfelejt!”
De most már késő volt. Egyre többen kiabáltak, tolongtak a felhúzott művész körül, karmolták, csipkedték, próbáltak a gyertyalánggal hozzáférni.
A segéd még egyszer próbálkozott a nagy hangzavarban: „Vissza! Elég volt! Hátrébb, uraim, a mutatványnak vége!”
„Csalás az egész! Félre! Majd megmutatom! Mennyi kétszer kettő?” – ordította ekkor a szakállas, aki hátulról nagy lendülettel előretörtetett, félrelökte az előtte tolongókat, majd felkapott egy csavarhúzószerű tárgyat a ládáról, és a művész mellébe döfte.
A segéd kétségbeesetten felordított, kioldotta a láncot, mire a művész a földre zuhant, melléből kiállt a csavarhúzó.
Hirtelen csend lett, mindenki megmerevedett. Aztán újra hangzavar támadt, és mindenki egy emberként a kijárat felé kezdett törtetni, borultak a padok, taposták egymást az emberek, én a bordásfalba kapaszkodtam. Amint egy kis egérút nyílt, a szertár felé én is kiszaladtam.
Nem tudom, mi történt ezután. Úgy hallottam, a művész életben maradt, valaki később látta, hogy a segéd a hajóra támogatja. Többet nem hallottunk róla, és az ügy valahogy elsimult, nem is beszélt róla senki. Azt hiszem, ezt az estét igyekezett mindenki gyorsan elfelejteni.

Jó néhány év telt el, én elköltöztem a városomból, és sokáig egyáltalán nem gondoltam a felejtőművészre. Aztán, ahogy idősödni kezdtem, egyre gyakrabban gondoltam arra a hajdani novemberi estére, a különös mutatványra. Így utólag meg voltam győződve róla, hogy a fickó valóban tudatosan tudott felejteni. Nem is rossz az ilyen képesség, én is hasznát venném. Persze nem lépnék föl mint mutatványos, csak saját használatra kellene ez a tudomány. Kezdtem is gyakorolgatni, ilyen-olyan ügyeket próbáltam kitörölni a fejemből, és azt hiszem, nem is vagyok tehetségtelen. Amikor például otthagyott a barátnőm, csökkenő intenzitással motyogni kezdtem a nevét, és közben egy Harley-Davidson képére koncentráltam. Sikerült is úgy elfelejtenem a nő nevét, hogy ha fölfeszítenének, sem tudnám most megmondani.
Vannak tehát ilyen kisebb sikereim. De újabban – tovább idősödve – nagyobb fába is belevágtam a fejszémet. „Halál, halál, halál, halál…” – motyogom csökkenő intenzitással. Közben ugrálok, tapsolok, pörgök, cigánykerekezem. Ha ez sikerülne, talán még a fellépést is meggondolnám.