Határ Győző

LAKOSSÁGCSERE („LAKOSSÁGCSERE”…?!)

Rémálmot álmodtam. Mind, valahány csak volt, in toto: a magyarság felkerekedett, hogy visszatérjen az őshazába, amelyet hűtlenül elhagyott. Az őshaza gyaníthatólag a Lob-Nor és a Kuku-Nor óriástavak vidékén lehetett, és az Ígéret földje néven volt ismeretes. Ez a Föld – egykori sámánok, néhai regősök és a törzsi Szent Iratok szerint –, ez a Föld a régi/ősi Istenség által nékik Megígértetett és Odabocsáttatott Örökjogon: „akármerre jártok, portyáztok, vándoroltok, Én, az Atya Úr Isten, tinéktek adományozom és rátok háramoltatom ezt a Földet, mely légyen innentova a Ti Ős Haza Földetek. És annak okáért valamiképp bennőtöket lészek megtartandó, szintazonképp megtartom Ígéretemet: tiétek amaz Ígéret Földje, minden népek fölött és mindenkoron”.
Mely Isteni Ígéretre való hivatkozással, jó magyari népünk is felkerekedék, mindje, ahány csak volt, hogy elfoglalja ama Távolkeleti Földet, melynek birtoklása és meglakása őt illeti, istenétől háramlott örökjogon.
A kínaiak kissé megrökönyödve fogadták a rendezett sorokban közelgő tízmilliót, mely keletnek tartott, és egy emberként, elszántan menetelt. A Világ visszafojtott lélegzettel figyelte a fejleményeket, a média közelfurakodva leste-filmezte előhaladásukat; alkalmi történészek és őket a levegőből karvalyturulként ókumláló publicisták helikoptereiken sötéten jósolták az ún. „Őshaza” abszurd visszahódítási kísérletének katasztrofális végét: a kirendelt hatvan kínai hadosztály úgyis körülzárja, és az ún. „Őshaza” küszöbénél úgyis legépfegyverezi, széttapossa a kései betolakodókat – amaz elfelejtett Törzsek Hetét az óriástavak vidékén, amelyről köztudomású volt, hogy jelenleg a Népköztársaság nyíltan titkolt Atomtámaszpontja.
Amerre elhaladtak, a kínai néptenger szétnyílt előttük, és bezárult mögöttük. Vészterhes csend ülte meg a tájat, ahol kobzosaikkal, butykosaikkal többnapos pihenőre letáboroztak.
A sámánok megimádkoztak, a férfiak élelem után néztek, és lőttek pár tucat nyulat és néhány eltévedt szarvast, hogy a nemzetnek legyen mit ennie; az asszonyi állatok gallyat gyűjtöttek a bogrács alá, a hajadonok újrafonták varkocsaikat, hogy derekukat verő hajukba új pántlikát fűzzenek, a gyerekek pedig – nos, a gyerekek seggrepacsit játszottak (szem- és fültanúk szerint akkorákat vertek egymás fenekére, hogy egyik-másik csapás Beijdzsingig is elhallatszott). Szép volt, jó volt, ez is megvolt.
Aztán újfent sorokba rendeződtek, és nekieredtek. Ez így ment, amíg a kurta farkú kismalac farkán is túl, az Őshaza első homokbuckáihoz nem értek. Akkor, mihelyest lobogóit meglátták, az Új, vagyis hát az Őshaza sátrait „regőrejtem, hej regőrejtem” kiáltással, szép rendben elfoglalták; hét tüzet raktak a Hét Törzsnek, nyárson forgatták a Hét Csodaszarvast, ahány a szarvashajszából megmaradt, és hazaavató ünnepet ültek. Ha nem tudták, hát sejthették volna, de még csak sejteni se sejtették, hogy minden pillanatban befuthat e-mailen a Kínai Nagytanács Kiutasító Nagyparancsa; sem ezt, sem azt nem gyanították, hogy az éjszaka leple alatt folyik a Nagy Katonai Bekerítés.
A tömegmészárlás hajnalán – mely mint olyan, túlszárnyalhatott minden eddigit a négyzetméterenkénti irtott nép termelésben, és Batut, Dzsingiszt, Tamerlánt is megszégyeníteni ígérkezett – olyasmi következett, amire sem a mit sem sejtő magyarság, sem a lélegzetfojtva figyelő Világ nem számított.
Tankhadosztályok helyett mindössze egy ferde szemű vadászzászlóalj érkezett, és mivel? Tortákkal, csokrokkal és pántlikákkal. Egy tizenkét tagú tréfás „embersárkány” volt az átadója.
Mikor valamennyien láthatták, hogy a katonai körülzárás teljes, csupán az zavarta meg az üdvözlő ajándékok ünnepi átadását, hogy a kínai zászlóalj nem tudta tovább türtőztetni, ami addigra benne felgyülemlett. A zászlóaljparancsnok kezdte, ő volt, akiből kipöffent elsőnek, és utána az egész zászlóalj mind egy szálig ugyanazt tette.
Kacagott.
Az elöl állók a hasukat fogták, a hátul állók gurultak a röhögéstől.
A következő napon, ami vasárnapra esett, és a milliárd példányban megjelenő Zsen-Minh-Zsi-Bao első oldalon hozta a honfoglaló hazatérők óhazai hazaérkezését, fényképekkel, nyilatkozatokkal fűszerezve, a vasárnapoló kínai újságolvasók milliárdon felül, a kacagástól pukkadozva forgatták a Beszámolót semleges jelentések szerint egész Kína, az északi Nagy Faltól le délen Tajvanig, népestül-köztársaságostul nevetőgörcsökben fetrengett
ami utóbb ragályosnak bizonyult, a nevethetnék átterjedt Euráziára, majd a világtengereken el- és átharapódzva, a bolygóra. A világsajtó fő szalagcímeiből, ízelítőnek:
A Magyarok, Törzsi Istenükre Hivatkozva, Újra Elfoglalták a LOB és a KUKU NOR aszfalt-lapályát!
A Kifutópályákat Felszántják?! Sámán-Rebesgetőik szerint Tervezik: hogy a Végeken Helyreállítsák az Ősi Pusztaságot!
Tudósítónk Értesülése szerint a Törzsfő Közreadta Honalapító Nyilatkozatát: Sátrainkban Máris Megkezdtük a Központi Távfűtés Bevezetését!
A bolygó oly szűnni nem akaró röhögőgörcs martaléka lett, hogy a kozmikus hahotára már-már a környező csillaglakások űrállomásai is felfigyeltek. Ami pedig Madzsarisztánt – a néhai, európai Magyarországot illeti, az – az ideiglenes lakosság elvándorlásával – igencsak megüresedett. De nem sokáig. Bekövetkezett a Nagy Mihamar. Mert paneltornyaiba, tanyavilágába, csűrjeibe-szérűibe, kunyhóiba-fáskamráiba, tyúkóljaiba-szaletlijeibe, sédjeibe-sufnijaiba, pajtáiba-budijaiba mihamar beköltözött 25 millió telepes kínai.
A telepesek beviharzása után, de már csak az esti kiadásában, a Legendás és Dicsőséges Visszatérő Hadmenetet az Őshazába az Amerikai Egyesült Államokban csupán egy kis vidéki lap közölte Arcansasban, az Arcansas Examiner, hátlapjának apró betűs, háromsoros híreiben – Lakosságcsere („Lakosságcsere”…?!) címmel.