Csengery Kristóf

SZIMFÓNIA ÉS SZERENÁD

Bartók Béla: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára (Sz. 106) – Divertimento (Sz. 113)
Európai Kamarazenekar, vezényel Nikolaus Harnoncourt
RCA Red Seal – BMG Classics 82876 59326 2/1

A Holmi hasábjain az utóbbi években nemegyszer megfogalmaztam tapasztalataimat azokról a felvételekről, amelyekkel Nikolaus Harnoncourt kilépett az úgynevezett régi zene – a Monteverdi és Schütz, Bach és Händel, Haydn, Mozart és Beethoven korát képviselő művek – szorosan körülhatárolt előadópraxisából. A kilépés persze egyrészt nem tegnap történt: Harnoncourt sok éve, módszeresen tágítja muzsikusi horizontját, amelybe ma már Johann Strauss vagy épp Franz Schmidt is belefér. Másrészt a kilépés soha nem volt kilépés az alapterület elhagyásának értelmében: nyilvánvaló, hogy az újabb és újabb meghódított repertoárszegmensek ellenére a nagyközönség a karmestert mindenekelőtt a barokk és klasszikus szerzők egyik megkerülhetetlen tolmácsának tekinti. Emellett az is megfigyelhető, hogy az egymást követő impozáns tervek – Schubert, Weber, Mendelssohn, Schumann, Brahms, Bruckner zenéjének újrafogalmazó érvényű megszólaltatásai – összefüggenek, hiszen a szóban forgó alkotók termése egyazon hagyomány kiterjesztéseként értékelhető.
Ezért is ért sokakat enyhe áramütésként – de mindenképpen a pozitív sokk felvillanyozó élményeként – amikor 2000 és 2001 júniusában a historizmus egykori úttörője koncerten vezényelte és hanglemezfelvételen is rögzítette Bartók két művét, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című kompozíciót (Sz. 106) és a Divertimentó-t (Sz. 113). Bartók ugyanis nem illeszthető a klasszikus-romantikus német hagyományt folytató kelet-európai szerzők sorába, ellenkezőleg: alkotói tevékenysége (akárcsak a Kodályé) nyomatékosan és deklaratívan a germán gyökerű gondolkodásmód elleni lázadásként bontakozott ki (leszámítva természetesen a formálódás éveinek bárányhimlőszerű Richard Strauss-hatását). Ha Harnoncourt a közelmúltban elvezényelte volna Stravinsky Tavaszi áldozat-át vagy Oedipus rex-ét, attól – tekintettel Stravinsky vállalt kozmopolitizmusára, mely zenéjén számtalan nyomot hagyott – egy orosznak még nem kellett volna úgy éreznie, hogy a karmester magával az orosz repertoárral vette fel a kapcsolatot. Bennünk azonban a két – mélyen a magyar népzenében gyökerező – Bartók-darab megszólaltatása joggal keltheti azt a jóleső érzést, hogy ezzel a kor egyik legnagyobb karmestere magát a magyar zenekultúrát szólította meg.
Még mielőtt a felvételekről esnék szó, eljátszhatunk – némiképp teoretikusan – a kérdéssel: ha már Bartók, miért éppen a Zene és a Divertimento? A válasz kétféle megközelítésből is logikusnak tetszik: egyrészt nyilvánvaló, hogy Harnoncourt (s ezt viszonylag nagy biztonsággal jósolhatjuk meg) eztán sem válik majd gyakorló Bartók-dirigenssé: repertoárján feltehetőleg továbbra sem foglalnak majd el nagy számban jelentős helyet Nagyszentmiklós szülöttének alkotásai. Amit tehát a XX. század magyar mesteréről mond, olyan darabokon átszűrve kell mondania, amelyek az oeuvre legfontosabb részét képviselik. Ezért értelemszerűen nem a korai kompozíciók kínálkoztak számára alkalmas területként, s az is nyilvánvaló, hogy hasonló okból tartózkodott a kései évek amerikai termésétől. A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára 1936-os keletkezési évszámával, illetve a Divertimento, amelyet Bartók viharfelhős történelmi ég alatt, alig néhány nappal a második világháború kezdete előtt a svájci Saanenben fejezett be, 1939. augusztus 17-én, még nem a kései, de minden tekintetben az érett Bartókot reprezentálja – ha úgy tetszik, a pálya csúcsára ért alkotót.
A kompozícióknak a zeneszerző tematikus katalógusában elfoglalt helye azonban csak a közelítés egyik lehetséges iránya. A másik kérdés Harnoncourt esetében nyilvánvalóan az: miképp viszonyulnak ezek a Bartók-darabok az európai hagyományhoz? Ilyen szempontból elmondható, hogy mindkettő a kontinens hangszeres zenei örökségének központi műfaji tradícióira felel: a Zene a szimfónia tételtípusait és tagolódását figyelembe véve fogalmazza meg mondandóját, a Divertimento pedig egyszerre táplálkozik a barokk concerto grosso és a klasszikus szerenád tanulságaiból. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a programválasztásnak azt a lehetséges szempontját sem, amelyre a Zene esetében mind a laikus, mind a szakember önkéntelenül és elkerülhetetlenül gondol: a nyitó Andante tranquillo, a XX. századi hangszeres muzsika legnagyobb szellemi apparátust mozgósító kontrapunktikus tétele bizonyára ellenállhatatlanul vonzó interpretációs kihívás kellett hogy legyen Harnoncourt, korunk meghatározó Bach-dirigense számára. (Finom keletkezéstörténeti kapocs a Zene és a Divertimento között, hogy mindkét alkotás a Bázeli Kamarazenekar dirigense, Paul Sacher megrendelése nyomán született, hangzás szempontjából pedig a fúvósokat mellőző, alapvetően vonóskarra építő instrumentárium avatja egységes élménnyé a közös lemezen történő megszólaltatást.)
A CD tartalmáról szólva észrevételeimet egy első hallásra meglepő kijelentéssel kell kezdenem: a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára Nikolaus Harnoncourt vezényletével, az Európai Kamarazenekar tagjainak előadásában nem kelti olyan nagy mű benyomását, mint amilyenként az elmúlt fél évszázad interpretációs kánonja rögzítette hangzó emlékezetünkben. Ennek a hiánynak azonban – ha ugyan hiányról van szó – ezúttal örülni érdemes. A Zene előadói hagyománya ugyanis (tegyük hozzá: elsősorban a jelentős magyar karmesterek tevékenysége következtében) szinte magától értődőn épített be a hatásmechanizmusba egy olyan súlyt, pátoszt, monumentalitásérzetet, amelynek fő funkciója nyilvánvalóan túllép a mű megmutatásán, s ennél többre: a mű értékelésére, presztízsének meghatározására törekszik. A Zene előadásai általában könnyen megfejthető metakommunikatív gesztussal fordulnak a hallgatóhoz: jól figyelj, most megismertetlek a XX. század legnagyobb, legizgalmasabb, legbonyolultabb zenekari opusával. Harnoncourt, a tiszta olvasat híve a jelek szerint nem abban hisz, hogy az előadásnak mindjárt zsűriznie (vagy pártfogolnia) is kellene a kompozíciót – a felvétel azt sugallja, szerinte elég, ha a darab megszólal. Némiképp tétován, inkább kérdve, mint állítva írhatja le tehát a kritikus: ezek szerint a karmester az értelmezésnek egy romantizáló tartalmi rétegétől szabadítja meg a Zené-t? Mert itt a jelek szerint valóban sem több, sem kevesebb nem történik: a mű áll előttünk, mint Harnoncourt-nál máskor is – plasztikusan, hitelesen és gazdagon.
Kristálytiszta, de humánummal átitatott ebben a koncepcióban a nyitó tétel megszólalásmódja – vagyis a karmester nemcsak a „felstilizálás” imént vázolt csapdáját kerüli el, de a merev, „mérnöki” attitűd veszélyét is. Harnoncourt vezénylése nem hidegen intellektuális, hanem rugalmasan pontos. A vonósszólamok még a kontrapunktika sűrűjében is mindig énekelnek. És jólesik hallani, hogy jelen van itt a megformálásnak az a lélegző lágysága, amelyet e tételben oly nehéz elérni – éppen a szerkezet szigora miatt. A 2. tétel ezúttal könnyedebb, mint lenni szokott, kevesebb benne az élesség, kevesebb a kemény hangsúly – viszont több a játékosság és több a szellemesség. A „démoni” Bartók sztereotípiája helyett a 3. tétel, az Adagio hallgatásakor is újra és újra az egymásba áttűnő színekre, a hangzás gyönyörűségére figyelünk fel, a fináléban pedig Harnoncourt, úgy tetszik, pályatársainál merészebb határozottsággal adja át magát a körtánc önfeledtségének és szilaj mozdulatainak (az ízes magyar rubatókat is élmény megfigyelni).
Mindez joggal összegezhető egy elfogódottságtól mentes, független felfedezőkedvű kottaolvasói szemlélet megnyilvánulásaként: olyan muzsikust hallgatunk, akinek számára nem jelent megfeleléskényszert a Bartók-művek interpretációs hagyománya. A dolgok a Divertimento felvételén is a Zené-ben tapasztalt szellemben folytatódnak: ha a nagy, szimfóniaszerű mű Harnoncourt keze alatt mintegy „rangrejtve” szólalt meg, a bartóki szerenádzene ezzel szemben fölértékelődik: a megszokottnál nagyobb formátumú kompozícióként áll előttünk. A tételek fokozott jelentőséggel hangzanak fel – de ez ne tévessze meg az olvasót: itt sem monumentalizálásról van szó, inkább a karakterek intenzívebb megéléséről. Minden gesztus hat és kommunikál, az előadás újra és újra felhívja a figyelmet a tételek eseménydús jellegére. Pompásan érvényesül a határozottan zenekarszerű tuttik és a vállaltan kamarazenei fogantatású szólók kontrasztja. A hangzás egyszer markáns-harapós, máskor azonban gyöngyházfényű, lágy és hajlékony dallamok foglalata. Megrázó, sötét és drámai a Molto adagio látomásokkal terhes notturnója, és sok bájjal, temperamentumos-felszabadult zenélőkedvvel örvendezteti meg a hallgatót a művet záró Allegro assai (példaként talán elég a tétel végét közvetlenül megelőző pizzicatoszakasz csintalanul ingerkedő hangjára utalni).
Harnoncourt ezen a lemezen azt teszi, amit felvételeivel mindig is tett: a zenére összpontosít, a darabok igazi arcát keresi és mutatja fel. Alapállása a kottahűség és a szerzői szándék tiszteletben tartása – de a két felvétel hallgatásakor annak sem kell csalódnia, aki a hagyományos értelemben vett karmesteri nagyság élményével óhajt szembesülni, hiszen a két mű olvasata (mint a fentiekben leírni próbáltam) nagyon is szuverén, bátran tér el az előadói konvenciótól, jellemző módon éppen azáltal, hogy a mű legsajátabb hajlamait részesíti előnyben az interpretációs beidegződések helyett. Harnoncourt-nak persze könnyű – mondhatja egy magyar karmester –, hiszen neki nincsenek Bartókkal kapcsolatos beidegződései! Ez a körülmény itt és most bizonyos értelemben talán valóban az interpretációs alaphelyzet kulcsa: páratlan tudás, meg nem alkuvó művészi tisztesség és persze Harnoncourt sokat emlegetett muzsikusi szuggesztivitása – az érintetlenség amaz édeni állapotával tetézve, amelybe a gyerekkoruk óta Bartókot reggeliző, ebédelő és vacsorázó magyar zenészek már aligha juthatnak vissza valaha is. Tegyük hozzá: a felvétel értékének másik fontos összetevője, hogy a fiatalokból álló Európai Kamarazenekar esetében a karmesternek nem egy nagy múltú zenekar meglévő (tehát nemcsak kidolgozott, de meg is csontosodott) Bartók-tradíciójával kellett megküzdenie, hanem – mint nemzetközi összetételű, ifjúsági együttesek esetében mindig – tiszta lapra írhatott. Ez is hallatszik a lemezen: nemcsak a két előadás, de általuk a két mű is az első rápillantás élességét, a ma született zenék erejét sugározza.

Csengery Kristóf