Sajó László

EVERY DAY

(a mátraszentistváni temetőben)

– A gyöngyösi. Akkor tizenöt nullanyolc. – Téved. Még
nem jött meg a pesti.
– Tudta, hogy Tilda néni Galyára jár dolgozni a temetőből,
mikor nincs itt senki?!

Eltérített gipszangyal fejére – ne tudja, hol van – KODAK reklámszatyor húzva.
Félbevágott flakon.
Hypóváza. – A családom vett egy széfet, hogy emlékemet örökre megőrizze!
– Ma nem jön több rokon.

Hátul szemétdomb közös sírja. Lejárt szavatosságú koszorúk,
… és családja szalag.
Összegereblyézett őszinte részvét. Szétsírt papír zsebkendők.
Orrfúvások. A szag.

Mint kidobott, vízszintes karácsonyfán, csipeszben gyertyacsonkok. EVERY DAY kóla.
Minden elmúlt, ami.
A sok kacatot az idénymunkás isten az utolsó gyásztávirattal
fogja felgyújtani.

– A Zoltika, tudja, a két hónapos, nem csinál semmit, csak: sír. Kő, kereszt
dől a röhögéstől.
– Tizenhét tizenkettő. – Ötvennégy. – Tizennyolc harmincegy. Fent zajlik
az élet. – Ne nézz föl.

Földbe folyt gyertya dermedt homálya. – Hideg van. Befóliázott sírkövek, mű-
virág melegágya.
– Feltámadunk! Mint vakondtúrás, feljött már az első csillag,
kupac szervestrágya.

Örökmécsek kiégett kanóca serken, ördög szőrszála, sűrű,
örökös sötétség.
– Bori néni villanyt gyújtott. – Tavaly halt meg. – Mit keres ilyenkor otthon? Esni
kezd, szakad a részvét.

Túlvilágra becsomagolt sír. Csonkláng, fólia csapkod. A feltámadás kiskapuján
zseblámpafény motoz.
– Neve? – Kiss Jánosné. – Élt? – 68 évet. Elgurul egy
GLOBUS konzervdoboz.

– Elment az utolsó! – A húsz huszonhármas. – Két percet késett. – És nyolc másodpercet.
– Minek nekünk lámpa?
– Tiszta pocsékolás. – Ilyenkor ki jönne. – Nagy fény lenne akkor! – Sötétben
is idetalálna.

Szél fú, csupasz villanypóznán áram zizeg. – Jó éjszakát. – Nyugodjék
békében reggelig.
– A pásztói busz. – Hat nullakettő. – Három. Késett. – Különben jó reggelt. Örök világítás
fényeskedjék nekik!