Regényi Huba

SZERDA DÉLUTÁN

Noha alig volt már valamennyi a kártyáján, Zsófi felhívta Ancsát a Nokiájáról, hogy mikor és hol találkozzanak, meg mit csináljanak.
Ancsa azt javasolta, nézzék meg a Kill Billt.
– Állítólag jó film – mondta –, Uma Thurman szerepel benne.
Zsófinak megfelelt. A Camponába beszélték meg, a mozi elé, negyed hatra.
Farmert vett fel, sportcipőt, a világosbarna garbót, amit még Zolitól kapott, mielőtt szakítottak volna, és hozzá azt a bőrkabátot, ami olyan jól állt neki. Felkapta a kézitáskát, amit a nővérével közösen hordtak, aztán be is kopogott hozzá. HIM-et hallgatott, ahogy az utóbbi időben mindig. Megmondta neki, hogy egy barátnőjével találkozik.
– Hová mentek?
– Megnézzük a Kill Billt.
– Állítólag jó film. A Lucy Liu szerepel benne.
– Meg az Uma Thurman.
– Nem mindegy? – kérdezte a nővére, és felhangosította a zenét. – Ja, és a táskát nehogy elvidd, nekem is kelleni fog! – kiabált Zsófi után, mikor a húga kiment a szobából.
Zsófi úgy döntött, hogy ezt már nem hallotta meg.

Korábban ért a Camponába, mint számította, Ancsa még nem volt a pénztárnál. A lemezbolt kirakatában észrevette Robbie Williams koncertalbumát. Bement, és nézegetni kezdte.
– Szereted Robbie-t? – kérdezte az eladó, egy rövid hajú, szőke srác. Idős volt, legalább huszonöt éves, de Zsófi még így is eléggé helyesnek találta.
– Aha, persze – felelte neki, de csak mert olyan helyes volt. – Milyen az album?
– Attól függ, milyen régóta hallgatod Robbie-t.
– Elég régóta. Azt hiszem.
– Akkor tetszeni fog. Bár a hangzása nem tökéletes, de hát ez koncertalbum. Kéred?
– Majd karácsonyra. A barátomtól – felelte Zsófi.
– Van barátod?
– Nincs. De karácsonyra lesz.
– Gondolom, még akkor is lesz néhány darab. Mármint az albumból – bólintott a srác.

Zsófi az egyik étteremnél kért egy őszibarackos jeges teát.
– A mangóízűt próbáltad már? – kérdezte az eladó.
– Még nem, milyen?
– Még én sem próbáltam.
– Ja… – mondta Zsófi, s végül is vett egy üveg őszibarackosat. Ancsa már várta a pénztáraknál. Haja frissen volt mosva; szűk fekete farmert vett fel, csatos cipőt és térd alatt végződő kabátot. Hátán szürke, játék mackónak álcázott hátizsák lógott. Zsófi szerint elég jól nézett ki.

Mikor elfoglalták a helyüket, a vásznon összevert arcú nő látszott, és éppen nagyon félt a közeledő léptektől.
– Most biztos azt gondolod, hogy szadista vagyok – mondta a jövevény a nőnek –, holott még sosem voltam ilyen mazochista.
– Ez már a film vagy valami reklám? – kérdezte Ancsa a mellette ülőtől, aki válaszolt valamit. – Ja, tényleg. De hülye vagyok, hisz ez az Uma Thurman! – mondta erre, a vászonra nézve.
Zsófiban az egészből leginkább az a betétdal maradt meg, ami még a film elején hangzott el. Mikor kifelé jöttek a moziból, épp meg akarta kérdezni Ancsát, mit csináljanak, mikor az odalépett egy magas, rövid hajú sráchoz, és szájon puszilta.
– A barátom – mondta. – Két hete járunk.
– Laci vagyok – mondta a srác, s kezet nyújtott. Húsz év körül járt, deréknél végződő bőrdzsekit, állig felhúzható cipzáras pulóvert, világos farmert, vastag talpú bakancsot viselt, s Budmil hátizsákot. Zsófi nem tudta eldönteni, tetszik-e neki a fiú vagy sem.
– Örülök – mondta, pedig Ancsa nem is szólt róla, hogy még valaki lesz velük. – Tudsz angolul?
– Kicsit. Miért?
Zsófi felidézte neki a dal szövegét.
– Valami olyasmit jelent, hogy a férfi lelőtte a csaját, az meg a földre zuhant – mondta Laci.
– Ez benne volt a filmben, mikor? – csodálkozott Ancsa.
– Még az elejefelé.
– Nem is emlékszem – mondta Ancsa, és Lacihoz fordult: – Szerinted egy férfi lelőhet egy nőt, akit szeret?
– Persze, miért ne? – vágta rá Laci. – Simán.

Ancsáék úgy tervezték, hogy a Móricz Zsigmond körtéri McDonald’sban kajálnak egyet, és Zsófi, ha akar, nyugodtan csatlakozhat hozzájuk.
– Itt is van egy Meki! – mondta nekik Zsófi.
– De mi a körtérire gondoltunk!
Együtt sétáltak ki a megállóhoz. Hamarosan feltűnt a hármas busz.
– Biztos jó nekünk? – kérdezte Laci.
– Igen, a végállomásig kell mennünk – felelte Zsófi, és felszálltak. A babakocsiknak fenntartott részre szorultak, ott volt még hely.
– Ki ilyen kurva büdös itt? – kezdett szimatolni Laci, elég hangos volt ahhoz, hogy a körülöttük állók is hallhassák. Ancsa csitította. – Szerinted nincs kurva büdös itt?
– Én nem érzem – mondta Ancsa, aztán csókolózni kezdtek. Zsófi elfordult volna, de nem volt hová.
– Nem zavarunk? – kérdezte hirtelen Ancsa, és rábámult.
– Nem; nyugodtan…
– Szerinted ha a fülébe csókolnék, mit szólna hozzá? – nézett feléje Laci is.
– Miért nem próbálod ki?
– Ne idétlenkedj! – szólt Lacira Ancsa, majd egy közös ismerősükről kezdtek beszélni, aki Laci szerint jogász és orvos volt egyszerre.
– Nem orvos, hanem állatorvos, a Gyilkos nevű kutyájának a mamáját akarta megmenteni, de nem sikerült neki – pontosított Ancsa.
– Milyen fajta volt? – kérdezte Laci.
– Nem tudom.
Zsófinak erre eszébe jutott valami:
– A Városház téren, a buszmegállóban tegnap láttam egy kutyát – kezdte. – A földön feküdt, az emberek először féltek közel menni hozzá, de csak feküdt, bár mindig felemelte a fejét, ha valaki mégis közel ment hozzá. Biztos azt hitte, hogy a gazdája az. Kóbor volt, és a megállóban veszíthette el a gazdáját, azért feküdt ott, mert őt várta.
– Szegény – mondta Ancsa.
– Városház tér? Most nyitott ott valami üzletközpont – mondta Laci.
– Még nem – mondta Zsófi.
– Honnan tudod?
– Tegnap jártam ott, és zárva volt.
– Attól mára még kinyithatott, nem igaz?
Ezek után már keveset beszéltek. Laci bal fülcimpája alatt egy pattanás virít, vette észre Zsófi, miközben igyekezett maga elé bámulni.

– Ha valaha katasztrófafilmet forgatnának Budapesten, ezt a teret elsőként semmisítenék meg benne, az biztos! – háborgott Laci, mikor leszálltak. – Döbbenetes, hogy ebben a városban milyen szar a tömegközlekedés!
A McDonald’sban sokan voltak.
– Kérjetek, majd én fizetem – mondta Laci, és maga elé engedte őket, mikor beálltak a hosszú sorba. Zsófinak egyszer csak feltűnt egy férfi az egyik sarokasztalnál: a mekdonáldos étel helyett egy darab kenyeret tépett félbe, s az ölében tartott papírból harapott hozzá egy falat párizsit.
– Jé. Egy hajléktalan – mondta.
– Hol? – kapta oda a fejét Laci.
Zsófi megmutatta.
– Szegény – mondta Ancsa.
– Utálom a hajléktalanokat, rontják az utcaképet – közölte Laci.
– Most nem az utcán vagyunk – mondta Zsófi.
– Innen meg ki kéne tiltani őket, csak bebüdösítik a levegőt. A hajléktalanoktól van olyan kurva büdös a buszon is!
– Sziasztok, mit kértek? – szólította meg őket az eladó.
– Mangóízű jeges tea van? – kérdezte Zsófi.
– Csak citromos és őszibarackos.
– Akkor egy őszibarackosat.
– Meggyes pitét ajánlhatok hozzá esetleg?
– Jól hangzik – mondta Ancsa.
Laci megkopogtatta Zsófi vállát:
– Elmennél szabad helyet keresni? Még a végén nem fogunk tudni hová leülni.
Zsófi keresztülfúrta magát a várakozókon. A hajléktalan épp indulni készült. Nem látszott hajléktalannak.
– Szabad ez a hely?
– Persze – bólintott kurtán a férfi, összesöpörte a kenyér morzsáit az asztalról a tenyerébe, s a szájába dobta őket. Zsófi mondani szeretett volna neki valamit. Táskájában ott volt az a jeges tea, amit még a Camponában vásárolt.
– Kéri? – kérdezte. – Magának adom – nyújtotta a férfi felé.
Az rábámult, majd a palackra, aztán megint rá.
– Nem – mondta végül.
– Nem akartam megsérteni vagy ilyesmi – mondta Zsófi.
– Hát persze – mondta a férfi.
– Csak arra gondoltam, hátha szomjas.
– Hát persze – mondta újra a férfi, aztán gyorsan átvette a félig telt palackot, és szabályosan elrohant.
Zsófi elfoglalta a helyet, nemsokára megjött Laci és Ancsa.
– Te kérted a meggyes pitét? – kérdezte Laci.
– Nem, az Ancsa.
– Én csak azt mondtam, jól hangzik.
– De hát itt van, kifizettem! Biztos nem kéred?
– Mondtam, hogy nem én rendeltem!
– Akkor majd megeszem én! – mondta Laci, és maga elé húzta a pitét. – Ha már kifizettem – tette hozzá, Zsófira nézve.
Zsófi felállt. A mosdó felé indult.
– Számla nélkül száz forint lesz – állította meg egy nő.
Fizetett.

Mikor már a tükör előtt állt, bejött Ancsa.
– Na?
– Mit na?
– Mit szólsz a Lacihoz?
– Nem is tudom.
– Nem nagyképű szerinted?
– Nem vettem észre.
– Nem idétlen?
– Nem, miért?
– Úgy látom, nem igazán csíped őt.
– Semmi bajom vele.
– Tényleg?
– Tényleg – hazudta Zsófi, aztán eszébe jutott valami: – De a füle tövében van egy pattanás, azzal kéne kezdenie valamit, így olyan idétlenül néz ki.
– Tényleg? Nem is vettem észre!
Mire visszaértek, Laci a pitét tömte magába.
– Na, elég volt a női csevelyből a tükör előtt?
– Abból sosem elég! – vágta rá Ancsa, miközben leült. – Figyelj csak, miért nem kezdesz valamit azzal a pattanással a füled tövében?
Laci lecsapta a pitét, épp a füléhez kapott:
– Hű, bassza meg! Bassza meg!
Zsófi a férfira gondolt, aztán a kóbor kutyára ott a megállóban, aki fektében is a gazdáját kereste, aztán eszébe jutott: mi van, ha a hajléktalan a kutya gazdája? Végül is: miért ne?… Kár, hogy nem jutott eszébe előbb. Megkérdezhette volna a férfitól, hogy nem szakadt-e el egy kutyától valahol.
Ancsa felbontotta az ásványvizet, Laci már a krumpliszálak között turkált.
– Köszönöm a teát – állt fel Zsófi.
– Mész is? – kérdezte Ancsa.
– Aha.
– Szervusz. Majd csörögjünk, jó?
– Persze.
Zsófi kisétált a MacDonald’sból. A hajléktalant kereste, de nem találta. Csak azután pillantotta meg, hogy felszállt a tömött buszra. A férfi a gyorsétterem bejárata mellett állt, s épp a jeges tea utolsó cseppjeit itta. Amikor végzett, nem dobta el, hanem gondosan bezárta és szatyrába süllyesztette a palackot.