Nagy Boglárka

ÉLETET JÁTSZIK

Bánk Zsuzsa: Az úszó
Fordította Szalay Mátyás
Kossuth Kiadó, 2003. 221 oldal, 1980 Ft

Szinte észrevétlenül jelent meg tavaly egy kitűnő német regény magyar nyelven. A szerző neve egyértelműen arra utalna, hogy magyar író magyar nyelvű kötetéről van szó, holott a Frankfurtban Zsuzsa Bánk néven élő író Der Schwimmer címmel, az S. Fischer Verlagnál 2002-ben megjelent művét kapta kézhez az olvasó Szalay Mátyás finoman hangolt, igényes fordításában. Bár a 2003-as budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál „Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja” programjában is szerepelt az író és regénye, kettejük különös státusa a magyar és német nyelvterület, identitás közöttiségében nem váltott ki különösebb érdeklődést irodalmi életünkben.
A Der Schwimmer megjelenésére nálunk Nádas Péter hívta fel a figyelmet az Élet és Irodalom 2002. november 15-i számában, A kettős látás dicsérete. Zsuzsa Bánk írt egy velejéig magyar regényt németül című írásával. Idézhetnénk ebből a Nádastól megszokott pontossággal lejegyzett esszéből jó néhány megállapítást, többek között a könyvben többszörös rétegzettségben rejlő „kétértelműség”-ről, a regényen végighúzódó „végtelenített menekülés”-ről, a „csaknem kellemetlen szerzői szigorról”, de ami nekünk, magyar olvasóknak talán új irodalmi, esztétikai élményt jelent, az a következőképpen fogalmazódik meg A kettős látás dicséreté-ben: „[Bánk Zsuzsa] Egy kivételes, ez idáig feltáratlan pszichikai és nyelvi adottságban talál rá a posztmodern tapasztalatával megterhelhető szerzői omnipotenciára.”
Az úszó korántsem cselekményes történetét ugyanis túlnyomórészt az egyes szám első személyű gyermek narrátor beszéli el, akinek a hangja olykor többes szám második személyre vált. A tizenhét fejezetből álló regény alapszüzséje szerint egy testvérpár, Kata és Isti „vándoréveinek” útvonalát rajzolja fel 1956 őszétől (amikor anyjuk Nyugatra disszidál, s magukra maradnak apjukkal) 1969 nyaráig, amikor az elbeszélő Kata, öccse halála után vélhetően másfél évvel, ugyancsak elmenni készül az országból („…várok, hogy engedjenek…” – s ahogy a könyv utolsó szavai szólnak: „…tudok várni, és megismétlem: igen, tudok várni”). Az elbeszélés Nádas Péter által emlegetett kettőssége, vagyis a perszonális elbeszélés és az omnipotens látásmód együttes jelenléte, a gyermek-mitéma, a gyermek elbeszélő választásával kiegyensúlyozottan valósul meg. A gyermek-én (beszélhetünk a testvérpár többes mijéről is) számára az idő nem halad, s ez a mozdulatlanság vagy lassúság az egyik fontos motívuma az elbeszélés alakulásának, s ezt több ízben meg is fogalmazza a beszélő: „mintha számunkra már megállt volna az idő; egy búgócsigán éltünk… ahol forgatják és eleresztik, és mi is vele forogtunk, mindig ugyanazon a részen, mindig ugyanazon égbolt alatt”. Az idő múlhatatlansága magával vonja a tér szűkösségét is, néhány jelzésszerűen megadott hely („keleten”, „a tónál”, „az ország nyugati felén”) közötti kényszerű vándorlás jelenti a háromtagú család otthonkeresésének állomásait.
A letelepedések eseménytelensége Kata számára a látás érzékének kifinomulásához vezet („figyeltem, hogyan reszketnek a levelek a szélben; azért feküdtem le esténként, hogy álmodjam; képeket vetítettem a deszkákra”), öccse, Isti pedig csupa olyasmit is hall, amit mások nem („hallja az eget… hogy felhős-e vagy napos, hallja a szőlőket… sőt a fehér pelyheket is hallja”). Az említett szerzői mindentudás, tehát a leírás körültekintő, de nem kommentáló, nem értelmező gazdagsága e kifinomult érzékelésnek a következménye. Az elbeszélés nyelve is a lírai, érzékeny, nem reflektív leírásé. (Nem véletlenül jut eszünkbe megint Nádas Péter, az Egy családregény vége című kötetének gyermek narrátora, Simon Péter elbeszélésmódja, szemben a nagyapáéval.) A történések, a történet lehetősége az anya távozásával elveszett, ami marad, a gyermek közvetlen környezetének, viszonyainak leírása. A történetmesélés, amely az anya alakjához fűződik, rövid időre visszatér, amikor a tónál lakva, a vendéglátó ház asszonya, Ági mesél a gyerekeknek, miközben a kezdő mondatokat ők adják, s Isti mindig az anyáról akar történetet hallani. Maguk is kitalálnak ilyeneket, s faluszerte mesélnek anyjukról („Nem akartunk olyanok lenni… akiket el lehet hagyni”). Amikor aztán a nagymama meglátogatja őket, s az addig reménykedve visszavárt édesanyjuk útját és németországi életét beszéli el a gyerekeknek, Isti számára megszűnik a történet, megszűnik az anya.
A regény szerkezetét alkotó tizenhét fejezet címe, az első kivételével, egy-egy keresztnév. Az indító fejezet, amely a Mi címet viseli, szaggatott ritmusban sorjázó, tényszerű mondatokkal vázolja fel az alaphelyzetet, miszerint az elbeszélő és testvére anyja felszállt egy Bécs felé tartó vonatra, s az apa némi tétovázás után eladva házukat, háromnapi ide-oda vonatozás után végül Budapestre költözik a gyerekekkel. A Mi az anyával együtt töltött idő emlékeit igyekszik felidézni, de inkább fényképek segítségével, s a narrátor ezt a homályos emlékező pozíciót rögtön a regény kezdő mondataival rögzíti: „Anyámról kevés emléket őriztem. Lényegében csak fényképekről ismertem, melyeket apám egy kis ládikóban tartott.” Már ebben a fejezetben felbukkan a kötet két fontos motívuma: a vonat és a víz. Mindkét motívum a menekülés, az elvágyódás metaforájaként értelmezhető, s az előbbi az anyához, az utóbbi az apa alakjához kapcsolja a testvéreket. Kata és Isti ahol csak laknak – kivétel a tóparti, viszonylagos idill –, kijárnak a pályaudvarokra, s kívülről fújják a menetrendet, utaznának, ahogy anyjukkal is gyakran tették. A vágyakozás tere pedig fokozatosan szűkül, ahogy helyről helyre vándorolnak, s az idő tompaságában újra és újra hozzászoknak az adott körülményekhez, lakótársaikhoz, kötődéseik épp hogy az előző, a rövid távú emlékezetben megtartható helyekhez fűzik őket, így az utazás vágyott célja előbb az anya után Bécs, aztán Budapest, aztán a Szerencs melletti falu, aztán a tó… – redukálódnak a távolságok az áhított helyek között. A víz metaforája – magyarázat a regény címére is – már az első fejezetben két vonatkozásban jelenik meg: egyrészt a „merülés, feloldódás – úszás” közegeként; másrészt a nagyanya álomfejtő magyarázata révén, ami egyúttal előreutalás is a szüzsé drámai pontjára: „A zavaros, mély víz súlyos betegség előjele volt.” (Az efféle dramaturgiai előre utalások finoman átszövik a regény egész struktúráját.) A teljesen magába fordult apa egyetlen kézzelfogható viszonyulását a gyerekeihez az úszás jelenti. Az első fejezetben, a budapesti Palatinus strandon kezdi tanítani Katát és Istit. A kisfiú számára rövid időn belül az úszás alapvető élettevékenység lesz, hogy a megtartó erejű vízben lét aztán tragédiába torkolljon.
A regény címében is megfogalmazódó erős metaforikusság, a minden meghatározottságtól, konkrétságtól való szerzői tartózkodás uralja a regény teljes poétikai, nyelvi világát. Nagyon jellemző, hogy tulajdonnevek alig fordulnak elő a szövegben. Pontosabban, amelyek mégis benne vannak – néhány helységnév és keresztnév –, azok fejezetcímmé válnak. Az adott névvel jelölt fejezetekben leginkább a felnőttektől hallva, függő beszédben kerülnek elő a gyermek elbeszélő szűkös környezetében élők korlátolt élettöredékei. A rokonok, ismerősök, a szülők, nagyszülők, végül a gyerekek kis történetei sajátságos koincidenciákban mutatnak fel egy történelmi panorámát, az egykori módos gazda apai nagyapa öngyilkosságától, a falusi úriasszony szerepét őrző nagyanyán át a szülők generációjának sorsválasztásaiig. Sem az említett metaforikusság, sem a gyermeknézőpont nem tűri a konkrét történelmi utalásokat, amelyek csak nagyon halványan jelennek meg a műben. Így az 1956-os budapesti forradalom, korábbról Sztálin halálának napja, végül az 1968-as csehszlovákiai bevonulás. A különböző generációk mögött felsejlő, különböző történelmi kulisszák előtt az említett koincidencia a személyes élettörténetekben van jelen. Mintha a regény figurái teljességgel kívül volnának a társadalmi szocializáció és viszonyrendszer keretein, vagyis a pusztulás csak részben róható fel az árnyképszerűen, csak a háttérben kivetített történelmi változásoknak. A faluból elvágyódó férfiak, a csalódott asszonyok, idősek és fiatalok ugyanabban a perspektíva nélküli, monoton jelen időben élik az életüket, mint a korlátozott tudatú gyermek szemlélő. Kata és Isti nevelődésének regénye efféle állomások között kanyarog céltalanul.
A nevelődési regénynek, a családregénynek és az életrajzi narratívának Az úszó-ban megvalósuló összekapcsolódása nem új fejlemény a modern irodalomban. Hogy két, egymástól időben jócskán távol álló példával éljünk, elég csak a modern európai regény alapmintájára, Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamára gondolnunk, vagy a legújabb magyar irodalomból Kukorelly Endre Tündérvölgy-ére. Az eredeti műfaj(ok) egyenes vonalú, teleologikus elbeszélésmódjának megbontására irányuló szerzői igyekezet több mint száz évre visszavezethető hagyomány. Ezt a poétikai formát veszi alapul Bánk Zsuzsa könyve is. Az úszó-ban megjelenő három generáció történetének egyik végpontja a legkisebb gyerek halála, nővérének, a gyermek elbeszélőnek a története pedig lezáratlanul lebeg az abszolút semmiben. Ami az említett családregény-tradíció legnyilvánvalóbb destrukciójának látszik, az a narrátor megválasztásából is következő reflektálatlanság, amelynek további következménye – s ez igazán az írói tehetség, képesség bizonyítéka – a metaforizált elbeszélésmód, a nagyon erőteljesen ható poétikus nyelv.
A regény mégis lineárisnak ható történetvezetése nem az események kauzális összefüggéseiből vagy az időérzékelés folyamatosságából, hanem az „utazás-megszállás-utazás-megszállás” monoton ritmikusságából ered. Az idő múlásának és a helyszínek változásának érzékeltetése nem direkt utalásokban történik, hanem jelzésszerű leírásokban, az évszakok klasszikus motivikáját idézve (mintha végeérhetetlenül novemberben ragadt volna az idő), illetve a magyar társadalomtörténetben igencsak jelentéses „kelet”–„nyugat”–Budapest orientációban. A helyváltoztatások mindig valamilyen, a gyerekektől teljesen függetlenül bekövetkező drámai esemény következtében válnak szükségszerűvé, legyen az az apa viszonya egy falubeli férjes asszonnyal vagy a vendéglátók házának kigyulladása. A kis család vándorlása ugyancsak egy régi toposzt idéz, az otthonkeresését. A folytonos menekülés nemcsak a jelzett térben zajlik, hanem a gyermekszereplők játékos képzelgéseinek világában is – a realitás szintje jelentős mértékben kiiktatódik ebből a prózavilágból.
A Bildungsroman hagyománya szerint, s éppúgy az önéletrajz esetében, az elbeszélés folyamán megképződik a beszélő identitása, kirajzolódik az a társadalmi vagy családi kontextus, amelynek keretei közt kialakul az énképe. Az úszó-ban töredékeiben felvillantott mikrokörnyezet azonban nem képes visszhangot verni sem Kata, sem Isti számára, az emlékezés folyamatát nem segítik a családtörténet felidézett eseményei. A múlt, a régi közös élet rekonstrukciója minden szereplő számára éppoly lehetetlen és értelmetlen, mint a jövő tervezése, a gyermekszereplők folyamatos jelenben élnek. S hogy az elbeszélő mennyire nem képes a történések értelmezésére, azt a regény utolsó, Kata című fejezetében világossá váló visszatekintő pozíció is megerősíti: az elbeszélés ideje az 1968-as prágai forradalmat követő tavasz, tizenhárom évvel az anya távozása után. A narrátori reflexió kizárólag az emlékezésre vonatkozó kérdésekben kerül elő: „Mennyi idő telt el […] Hogy évek vagy hónapok – nincs különbség, az sem számít, hogy minden úgy függ-e össze, ahogy az emlékezetemben, hogy tényleg úgy történtek-e a dolgok velünk és másokkal, ahogy gondolom.” A nevelődési regény tehát nem az én, nem az identitás megszerzésének története, hanem az énvesztés regresszív folyamatának ábrázolása. Kata, anyja elvesztésével s az apa érzelmi és testi távolságtartásával a testvérszerepből egyre az öccsére irányuló anyaszerep felé mozdul. Az én erodálódása Isti halálával beteljesedik.
A korábban emlegetett koincidencia kapcsán meg kell említenünk a regény közepén elhelyezett három fejezetet, amelyekben az olvasó és a testvérek az anyai nagymama elbeszéléséből megismerik az anya, Katalin és barátnője, Vali disszidálásának és németországi életének történetét. Ezek a betételbeszélések, melyekből a testvérpár szinte teljesen eltűnik, a szülők nemzedékének perspektíva nélküli léthelyzetéről számolnak be, amely – különösen az anya számára – Nyugat-Németországban éppoly reménytelennek látszik, mint az elhagyott országban: „[Katalin és Vali a jövőt] kicsit úgy képzelték el, ahogyan az itteni létet látták, a tábor kerítései közt és a környező utcákban, ha kinéztek az udvarra a barakkablakból, vagy ha autóbusszal utazva három-négy állomásra innen leszálltak, hogy tegyenek egy sétát a városban.” Katalin az otthonkeresés éppoly megalázó állomásait járja végig, mint a családja, s a német pincérlányról, Ingéről szóló fejezet is a határokon átívelő, univerzálisan felfogott és ábrázolt otthontalanságról számol be.
Felmerül tehát, hogy valójában mit jelenthet a magyar olvasónak a Nádas Péter-esszé alcímében megfogalmazódó állítás – „Zsuzsa Bánk írt egy velejéig magyar regényt németül”. Nádas ehhez részben tematikus fogódzót kínál: „A könyv hősei a magyar kisparaszti és kisvárosi lét mezsgyéjén, a sajátos és hagyományos magyar beszédképtelenség határán vegetálnak. Valamilyen levert forradalom után vagyunk, a legsötétebb terror esztendőiben. Hongrie profonde.” Ez a lokális kötés kevéssé vonzó, amint a Sinistra körzet-et sem keresném a térképen, bár a filológus különösebb erőfeszítés nélkül rakosgathatná ide-oda az allúziók zászlócskáit: „Az ember addig-addig ügyeskedik, amíg kitalálja a színtiszta valóságot” – mondta Bodor Ádám A börtön szagá-ban. Megkerülhetetlen azonban Nádas kifejtésében a két nyelv senki földjén álló szerző „tudathasadásá”-ról s következményéről, a „németül gondolkodó”, „magyarul érző” író „kettős látásá”-ról szóló érvelés. Az Ismerős és az Idegen/Másik közötti mezsgyén megtörténő találkozás szuggesztívan emeli ki ezt a regényt a magyar közelmúltról sokszor érzéketlenül vagy émelyítő bensőségességgel szóló elbeszélésekből.
Nehéz ma már irónia vagy idézőjel nélkül olyan jelzőket használni, mint megrendítő, szép és szomorú, de Az úszó katartikus könyv.

Nagy Boglárka