Ludassy Mária

MARGINÁLIÁK*

Dénes Iván Zoltán (szerk.): A szabadság értelme – az értelem szabadsága. Filozófiai és eszmetörténeti tanulmányok
Argumentum, 2004. 432 oldal, 2800 Ft

Fodor Géza Termékeny rosszhiszeműség című tanulmánya Rousseau egyik legtalányosabb művét elemzi: a D’Alembert-hez írt levél az Értekezések-nél is egyértelműbben jelezte a felvilágosodás filozófusainak, hogy többről van szó, mint egy morcos moralista antikizáló vagy naturalisztikus fantaziálásáról, modernitáskritikájáról. Olyan alternatív kultúrideál kidolgozása a rousseau-i program lényege, mely nem ismer többé alternatívákat, csupán az egységes népakaratot reprezentáló felvonulások esztétikáját. Fodor Géza finom és figyelmes analízise felfedi, hogy ha csak búvópatakként is, fellelhető Rousseau műveiben a végképp eltörölni vágyott hagyományos színház (a tragédie classique és a molière-i komédia) mellett egy olyan műfaj – a polgári dráma –, melynek megőrzése az ideális-erényes köztársaságban is elképzelhető. Persze a politikai retorika elsodorta ezt az esztétikai esélyt – vagy talán meghagyta a magányos álmodozó, Jean-Jacques elfojtott vágyteli gondolatának. Köszönet Fodor Gézának, hogy erre a fontos mozzanatra, mely az én talán nem is némileg tendenciózus Rousseau-olvasatomból kimaradt, felhívta a figyelmemet.

Márkus György: Kant és a kereskedelem szabadsága kapcsán a köszönet is kevés, hiszen mióta Márkust ismerem – és ennek több, mint negyven éve – minden mondata olyan figyelemfelhívó fordulat számomra a filozófiatörténet tanulmányozásában, hogy szellemi csendestársként akkor is jelen van írásaimban, ha olyanokról írok, akikről sohasem beszéltünk, s akikről ő biztosan sohasem írna. Kanttal fordított a helyzet: előadásait szinte szó szerint fel tudnám idézni, s egyetemi kurzusaimon magam is Kanttal zárom a felvilágosodás előadás-sorozatot, ám – ahogy Diderot írta az erény és boldogság összeegyeztethetősége kapcsán – nem merem addig kezembe venni a tollat, amíg meg nem oldom a nem is tudom pontosan, hogy micsodát. Tehát feltehetően sohasem, akármennyire megtisztelő Márkus noszogató felszólítása. Pénz és könyv: mindig kedvtelve idézem a passzust, de végiggondolni igazából nem sikerült. Most Márkusnak hála talán megkísérelhettem. A pénz mint a laissez-faire gazdaság láthatatlan kezének objektivációja, mely az én önző vágyait és szükségleteit a másik ember egoizmusával és szükségleteivel harmóniába hozó intellektuális viszony, kiegészül az áruként viselkedő, de pusztán piaci tényezővé nem redukálható könyv, a polgárok intellektuális készségét megteremteni képes institúció szükségességével. Ráadásul, mint Márkus kimutatja, Kantnál nem csak könyvvel és közélettel él az ember, s a mindennapi kenyér biztosításának kérdésében szembefordul nemcsak a már akkor hagyományosnak nevezhető laissez-faire ökonómiával, hanem némileg önnön antipaternalista érvelésével is (39. o. 33. lj.) – csak nem primum mangere, deinde philosophari? Ugyanakkor a pénznek liberatori funkcióját is felismeri: az állampolgári függetlenség fontos garanciális eleme (40. o.), majdnem úgy, mint kritikusánál, B. Constant-nál.

Külön köszöntöm és köszönöm jelenlétüket a kötetben az ifjaknak, akiket nemcsak azért nem mernék tanítványoknak nevezni, mert függetlenül attól, hogy aspiráns- vagy témavezetőként, opponensként szerepelhettem tudományos életükben, immár saját területükön messze túlszárnyalták az én ismereteimet, hanem azért sem, mert a kevés jó, ami talán elmondható rólam, hogy hierarchikus mester-famulus viszony kialakítása sohasem volt jellemző rám. Horkay Hörcher Ferenc, a skót felvilágosodás kiváló kutatója Burke-tanulmányában – „Értelmes szabadság”. A konzervatív felvilágosodás paradigmája Burke Töprengéseiben – a franciák túlfeszített racionalizmusának és történelemellenes felvilágosodásfelfogásának pozitív ellenpólusaként mutatja be a Reflections szerzőjének politikai filozófiáját. Remek rekonstrukciója túl történelmi, filozófiatörténeti érdemein – meglehet, malgré lui – azt is körvonalazni képes, hogy milyen volna, ha volna egy modern, európai konzervatív párt a maga nem konstruktivista racionalizmusával, nemzeti történelembe ágyazott emberjogi elméletével, szabadságfelfogásával.

Hahner Péter az amerikai elnökök életrajzának és a francia forradalom eseménytörténetének kutatója és krónikása Chateaubriand-portréjában némileg hasonló vállalkozásba fogott: ahogy Burke-öt is szokás a reflektálatlan reakció képviselőjének megtenni, akképpen Chateaubriand szokványos besorolása is a királypárti katolicizmus táborába történik. Hahner Péter árnyalt elemzése az esztétizáló katolicizmus és a konstituális királyság képviselőjéről azt bizonyítja, hogy a Bibó által jól jellemzett „két steril emberfajta”, a hivatásos forradalmár és a hivatásos reakciós terméketlen típusán kívül volt más, intellektuálisan és morálisan, politikailag és poétikailag egyaránt ígéretesebb tertium quid, termékeny közép, még ha az előző, egymással érintkező ellentétek által uralt történetírói és eszmetörténeti erőtérből kiesik is e szellemi harmadik út képviselője.

Mester Béla Locke és a vallási tolerancia történetének – erdélyi eredetű eszméinek – szellemes elemzője. Eredeti témaválasztásával – Az ételek szabadságától a polgári szabadságig – mint mindig, most is lenyűgözött. Nagyon szeretném már egy nagy, fekete borítójú kötetben látni okos írásait!

A tőle megszokott elmélyült elemzéssel találkozhatunk egyik legkiválóbb honi filozófiatörténészünk, Boros Gábor Szabadság és ítéletalkotás Locke morálfilozófiájában című tanulmányában. Mechanikusan ismételgetjük, hogy Locke ideálja a geometriailag bizonyított etika, ám annak már nem mindig nézünk Boros Gábor alaposságával utána, hogy milyen ideákra alapozott milyen ítélettípus lenne Locke rendszerében az az etikai állítás, mely matematikai bizonyosságú. Isteni törvény? S ha igen, a természetes értelmen vagy a kinyilatkoztatáson alapuló? Polgári törvény, a társadalmi szerződés vagy egy szuverén hatalom diktátuma? Az érzéki benyomások bizonyossága és az észítéletek intuitív evidenciája között hiányzik a par excellence morális igazságok szférájának teoretikus tere, s ide könnyen beépülhetnek az elő- és tévítéletek paneljei.

Csepeli Réka, Franciaországban élő volt tanítványom, aki Párizsban bravúrosan védte meg Eötvös József francia kapcsolatairól szóló doktori disszertációját, a Szabadság versus Egyenlőség témáját taglalja, a francia és a magyar liberálisok XIX. századi demokráciadilemmáit. Mert a francia forradalom testvériség által egységbe forrasztott ÉS-e a girondisták és a jakobinusok vitájában véres VAGY-gyá változott: a szabadság primátusának liberális híveit vérpadra küldte az egyenlőség elsőbbségét valló demokratikus dogma, és ez az emlék a XIX. századi liberálisokat az egyenlő választójog ellenségévé tette. Alapvető szabadságjogok leszavazásától tartottak a gazdasági, de főként műveltségi cenzus nélkül bíró tömegek állampolgári egyenlősége esetén. És akkor még nem is szóltunk a nemzetiség elvéről, mely Lord Acton szerint erkölcstelenebb, mint a forradalmi demokrácia, az abszolutizmus és a szocializmus együttesen…

Szécsényi Endre, Burke esztétikájának és politikai retorikájának szellemes szakértője, John Macmurrayt, az általam eleddig nem ismert skót szabadságfilozófust mutatja be, akit megismerni élmény volt. Emberi és filozófiai finomságok sora érzékelteti, hogy az ún. kánonon kívül is van élet, s néha mennyivel emberibb, mint a kötelező olvasmányok kiválóságainak kultusza.

A pozitív szabadság védelmében, a participatív demokrácia mellett a képviseleti rendszer kizárólagosságával szemben, a köztársasági éthosz érdekében az individualista liberalizmus ellenében ketten is szót emeltek, kritizál-
va egyoldalúságaimat: a kötet állhatatos szerkesztője és Bretter Zoltán pécsi professzor. Dénes Iván Zoltán Vele, nem nélküle. Szabadságértelmezések metszéspontján című nagyívű tanulmánya Isaiah Berlin, Hannah Arendt és Bibó István szabadságfilozófiáját elemzi a participatív demokrácia, az önkormányzatiság értékszempontjai bázisáról. Hobbes Leviatánja, illetve Harrington Óceániai köztársaság-a a kiindulópont a negatív, illetve pozitív szabadság illusztrálásához: elégséges-é szabadságunk biztosításához, ha megelégszünk azzal, hogy békén hagy minket a világi és egyházi hatalom, vagy magunk is résztvevői vagy legalábbis ellenőrzői legyünk a hatalmi játszmáknak, ha valóban garantálni akarjuk személyes szabadságunkat? Berlin, a megkülönböztetés nagy hatású kitalálója szerint több a visszaélési lehetőség a szabadság pozitív fogalmával, kiváltképp, ha a biztonságot tesszük meg kitüntetett értékelési pontnak. Hannah Arendt republikanizmusa épp ezt bírálja, többek között az önkormányzati ideált újjászülő ’56-os forradalmunk kapcsán. Ha Csurka Istvánt idézve, „Bibó-felejtésünk” mai motívumait keressük, minden bizonnyal abban találjuk meg, hogy sem a bal-, sem a jobboldal (legkevésbé talán a liberális közép) nem tud mit kezdeni a munkásönigazgatás eszméjét a forradalom leglényegének tekintő bibói gondolattal.
Kovács Gábor Kultúrkritika és republikanizmus című esszéje a kötetet záró három Hannah Arendt-tanulmány nyitánya. Kovács tovább tökéletesítvén a Magyarországon műfajt teremtő szellemi életrajz írását, bravúrosan foglalja össze Hannah Arendt republikanizmusának keletkezését, kibontakozását és különbözőségét a politikai filozófia XX. századi szellemtörténetében. A köztársasági-kommunitárius éthosz hagyományos értékeinek összekapcsolódása ’56 direkt demokratikus eszméivel különösen fájó aktualitással bír manapság, midőn ezeket az ideálokat – ha egyáltalán – újra csak pusztán ANTIPARLAMENTÁRIS éllel idézik, ám nem szabadságkiterjesztő, hanem szabadságredukáló célzattal.

Vajda Mihály A politika dicsősége és hanyatlása című írásában azt elemzi, hogy a XX. század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója szerint – önnön norma- és kritériumrendszere alapján, azaz az athéni demokrácia paradigmatikus voltát feltételezve – van-e értelme a politikai filozófiának, vagy még pontosabban: az antik polisz mércéjével mérve van-e egyáltalán olyan, hogy politika a modernitás körülményei között. Vajda – mint maga mondja, „brutális” – megfogalmazásában: „összeegyeztethető-e egyáltalán a minden emberi egyednek a közösség ügyeibe elvileg egyenlő beleszólást biztosító modern tömegdemokrácia léte a politikainak bármiféle olyan felfogásával, mely szerint a politika spontánul újat teremtő öncél, s megszűnik az lenni, ami, mihelyt alárendelődik rajta kívül álló és általa nem diszkutált gazdasági, társadalmi, vallási, kulturális stb. céloknak, azazhogy a »békés hétköznapokban« lehetséges-e egyáltalán »politika« a szó arendti értelmében…” (394. o.) A válasz persze nem, az emberi jogok egyetemességének elmélete nem más, mint a fehér ember imperialisztikus kereszténységének szekularizált változata, s különben is megmarad a negatív szabadság szférájában. A lengyel Szolidaritás talán kivételes történelmi pillanat volt. Magánmegjegyzés: Lech Walesa hatalomra jutásának pillanatáig.

Bretter Zoltán A jó (köztársasági) polgár-a kevésbé pesszimista a republikánus ideál realizálhatóságát illetően. Bár azt jómagam kétlem, hogy „Ludassy Mária… egyértelműen a liberalizmusra szavaz a republikanizmussal szemben”, ahogy kritikai tanulmánya kezdődik (csak annyit mondok közismert történelmi példákra hivatkozva, hogy hasonlóan a pozitív szabadság fogalmához, többen éltek vissza az „egy és oszthatatlan köztársaság” ideájával, mint az individuális szabadságjogok primátusának posztulálásával), örömmel olvastam a közéleti-köztársasági éthosz időszerűsége mellett érvelő sorokat. Különösképpen Kant nem létező politikai filozófiáját az Ítélőerő (s nem az erkölcsök metafizikája) alapján rekonstruáló gondolatokat: „Tehát Kantnál s az ő nyomdokain haladó Hannah Arendtnél nem az egyéni morális ítéletek, hanem a közössé tehető ízlésítéletek képezik a politikafilozófia alapját. A politikai ítélet analógiája az esztétikából ismerős ízlésítélet, hiszen mindkettőt a nyilvánosság teszi azzá, ami.” (406. o.)

A filozófiailag legnehezebb fajsúlyú szövegek a Morális autonómia című fejezetben találhatók. Kis János kristálytiszta logikájú (ugyanakkor fojtott vagy talán nem is annyira elfojtott szenvedélyű) írása Lukács György dilemmájá-ról, azaz a Bolsevizmus mint erkölcsi probléma és a Taktika és etika közti konverzió megmagyarázhatatlannak minősített (vagy decizionista módon félremagyarázott) morális salto mortaléjáról. Geréby György A „párthus nyíllövés”-e Eric Peterson Carl Schmitt politikai teológiájáról írt kritikájának elemzésével valóban a logikai középvonalon metszi el a szembejövő logikai nyilakat. Itt is a decizionizmus a kísértő, csak ez esetben nem a szovjet, hanem a nemzetiszocializmus elfogadásának szirénhangjaként: „Sem a kommunista, sem a nemzetiszocialista khilializmus nem tekinthető az eszkatológia »szekularizált párhuzamának«. A diktatúra nem a Háromság mindenhatóságának földi mása” – idézi Peterson Schmitt-kritikáját Geréby (217. o.).

Huoranszki Ferenc és Miklósi Zoltán szívemhez közelebb álló filozófussal, David Hume-mal foglalkozik, ám tőlem távolabb álló analitikus közelítési móddal.Mitől erkölcsös egy cselekedet?, teszi föl a klasszikus kérdést Huoranszki Hume nyomán: erényes indok, erényes jellem vagy a következmény-e a kitüntetett bázisa morális ítéletalkotásunknak. Hume-nál meghatározó a cselekvő erényes diszpozícióinak (akár „természetes” erényeinek) szerepe: Cato (vagy Washington) erényének dicséretes voltából mit sem von le, ha alkatilag képtelenek voltak rosszat tenni vagy hazudni (akár az emberiség érdekében, hogy egy másik jeles – és a szerző által idézett – vitára utaljak: Kant kontra Constant). Az erényes jellem természet adta diszpozícióként való hume-i felfogását veszi védelmébe a Reiddel kezdődő racionalista/akaratszabadság központú kritikákkal szemben: „Az erkölcsi szabadság nem feltétele az erkölcsi megítélésnek.” A morális szentség azonban nem tehető univerzális normává: az az ember is lehet erkölcsileg méltányolható, akinek az erényen kívül más életcéljai is vannak.

Miklósi Zoltán Cselekvés, jellem, értelem című tanulmánya „a hume-i instrumentalista tézis egy speciális összefüggését vizsgálja: azt a kérdést, hogy vajon felelősek vagyunk-e vágyainkért és szenvedélyeinkért, illetve mindazokért a mögöttes változókért, amelyek cselekvési indítékaink kialakításában közrejátszanak”. (236. o.) Azaz képesek vagyunk-e változtatni – mégpedig morális indítékból – természet adtának tekintett adottságainkon, jellemvonásainkon, s ha igen, ezt a változást ki vagy mi viszi végbe bennünk vagy rajtunk (például valamely külső vagy felettes én, amely függetleníteni képes magát naturális diszpozíciónktól)? Ez utóbbi választ a szerző elveti: önnön adottságaink alapzatain kell megtalálnunk az azokat módosítani képes morális motívumot. Képesek vagyunk kialakítani a nem racionális jellemvonásaink feletti racionális kontroll képességét: ez a morális autonómia és az erkölcsi felelősség megalapozhatóságának előfeltétele.

A kollektív identitások című fejezet mintha a fenti kantiánus fogalmi keret felszámolásának eszmetörténeti stádiumait mutatná be. Legkevésbé igaz ez a Radnóti Sándor által feldolgozott témára: Miért kell utánoznunk a görögöket?, kérdi a XVIII. század mániákus modernizációs programjai mellett mindvégig meglévő antikizáló pózára utalva. Persze nem mindegy, hogy – akár a görögségen belül is – kit vagy mit kell utánoznunk: Rousseau és Robespierre szerint a művészetektől mentes Spártát, Diderot és Condorcet szerint a görög racionalizmus Athénját, Saint-Just szerint „üres a világ a rómaiak óta”, míg Benjamin Constant borzadállyal tekint ama világ/kép/ekre, melyek egy militarista birodalom hódító harcosaival vannak tele. Johann Joachim Winckelmann „fordított teleológiája” a görög művészet, mindenekelőtt a szobrászat, ezen belül is a tökéletes fiú- és férfitestek ábrázolása (a kifejezés különben Coleridge-től ered, igaz, ő a keresztény középkort tekintette ilyen retrospektív telosznak). Ha plutarkhoszi módon párhuzamba állítjuk a rousseau-i visszavágyódások toposzával, akkor inkább az ellentétek dominálnak: „Először is Rousseau-nál – éppen fordítva, mint Winckelmann-nál – világos a köztársasági Róma prioritása a görögséggel szemben. Másodszor Spárta prioritása Athénnal szemben… ezek a prioritások az erény prioritásai az ízléssel, a háború prioritásai a békével, a zárt társadalom prioritásai az idegen hatásokat befogadókkal szemben…” (256. k. o.)

Kontler László Nemes és nemtelen vademberek című írása George Forster Utazás a világ körül című 1777-es művét mutatja be. Forstert idézve kőkemény univerzalista (valójában eurocentrikus) leütéssel kezdi: „A helynek, a különösnek, a sajátosnak bele kell simulnia az általánosba ahhoz, hogy az elfogult előítéletesség legyőzessen. Az egyetemesség lépett a sajátos európai jellem helyébe, s megindultunk azon az úton, hogy eszményített, az emberi nem egészéből elvonatkoztatott néppé legyünk, mely ismeretei, erkölcsi és esztétikai tökéletessége okán az egész faj reprezentánsának tekinthető.” (269. o.) Forster a felvilágosodás filozófiai antropológiájának kötelező „általános emberi” nézőpontját empirikus emberképekkel is összevethette: a vadember számára nem filozófiai fikció volt, mint Voltaire vagy Rousseau esetében, hanem tapasztalati tény, sine ira et studio tanulmányozható ismeretanyag. Az igazi konfliktust azonban nem az okozta, hogy túl kevés empirikusan is igazolható természeti normát talált a valóságos vadak között, hanem a kiinduló kategorikus ideál: forradalmárként elhitte, hogy a francia köztársaság katonái a világszabadságot hozzák el a németek számára szuronyaik élén. „Vive la République!” – köszöntötte lelkesen az első francia katonát. „Ça vivra sans toi!” – válaszolta az, alaposan mellbe vágva puskatusával. Ennek a puskatusnak a nyomát a mai napig érezhetjük, akik lelkesedni akartunk az anglo-amerikai vagy a francia szabadság egyetemes eszméjéért.

Kant és akiknek nem kell. Mármint a magunk értelmére támaszkodás felvilágosodása, az értelem határain belül felfogható vallás eszméjének Kantja. Nagyon jól szórakoztam Perecz László A filozófia mint följelentés című írásán, mely Budai Ferenc Rostá-jának nemzetfelfogását mutatja be. Pedig általában nem szoktam mulatni azokon a magyarságdefiníciókon, melyek a gondolatszabadság antitéziseként határozzák meg nemzeti sajátosságainkat.

Nem vagyunk egyedül – mondhatnám Trencsényi Balázs kiváló írását olvasva (A történelem rémülete. Eszmetörténeti vázlat a két világháború közötti kelet-európai nemzetkarakterológiai vitákról). Fantasztikus, hogy ugyanazok a toposzok miként jelennek meg az egymásnak feszülő nacionalizmusok közös képi kincseként! Kicsiny adalék csak a pálya széléről bekiabálva: amit Charles Maurras a katolikus Franciaországban nemzetidegen testként beékelődő hugenottákról mond (most a zsidókat és a szabadkőműveseket hagyjuk), azt szinte szó szerint átveszik a szerb és a román nacionalisták a katolikus horvátok vagy magyarok ellenében… „Természetesen nagy jelentőséggel bírt az is, hogy melyik hagyomány hogyan tudja pogány és keresztény »kollektív énjeit« kombinálni. Itt is jellemző, hogy bár az elemek legtöbbször hasonlatosak voltak (valamifajta khtonikus prekeresztény teológia fikciója, egy kereszténység előtti egyistenhit tételezése, a kivetített autochton vallási kultúrán keresztül a kereszténység »háziasításának« kísérlete), ám attól függően, hogy milyenek voltak a politikai közösség alapvető problémái, a különböző kontextusokban mindez más-más konfigurációkban jelentkezett.” (310. o.)

Erdélyi Ágnes Nemes álom-ja megható módon vegyíti az eszmetörténeti elemzés, az analitikus fogalmi apparátus és a morális meggyőződés, erkölcsi felháborodás elemeit. A That Noble Dream eredetileg az amerikai történészek belvitájának témája: lehetséges-e előfeltevésektől mentes történelemtudomány. Többmenetes objektivitásviták és válságok, melyek forrása talán – a különben kiváló történetíró – Hume kijelentése a történelmi tények és a fikciók, az egyedi eseménytörténetek narratívája és a csodák szemtanúi elbeszélőinek elvi megkülönböztethetetlenségéről. Persze napjainkban nem az a harci kérdés, hogy tudunk-e különbséget tenni a Lázár csodás feltámadását tanúsítók és a Caesar leszúrását elbeszélők hitelessége között, hanem az Auschwitz-Lüge lehetséges (vagy lehetetlen) történettudományos cáfolata. „Ráadásul a történészszakmában lejátszódó változás sok szálon kapcsolódott az analitikus történelemfilozófia narrativista fordulatához: a »narratíva« fogalmának elterjedését gyorsan követték a történelmi elbeszélés és a fikció különbségét megkérdőjelező elképzelések, ami könnyen azt a látszatot keltheti, mintha az analitikus filozófia »utat nyitott« volna a relativista-revizionista történelemfelfogásnak, netán egyenest megelőlegezte volna a revizionista történelemhamisítást.” Egy világméretű összeesküvés-elmélet feltételezése szükséges a holokauszttagadás kimondásához, mely dokumentumok fabrikálásától hamis tanúk és hamísított híradók százezreinek előállításáig terjed, ami képtelenség. Ám aki azért hisz valamit, mert abszurdum?

Kelemen János Dantéja nem ehhez a tradícióhoz tartozik (Dante a szabadság értelméről és az értelem szabadságáról). Az (akarat)szabadság isteni adománya az értelmet ruházza fel a naturális vágyak, ösztönök feletti racionális kontroll képességével: „És csak e szabadságon alapulhat / minden erény.” (Purgatórium, XVIII.) A Paradicsomban már nem is akarhatunk mást, mint magát az erényt: ahogy a római köztársaság mártírjáról, Catóról tartották, akit szabadságszeretete – öngyilkos pogány volta ellenére! – a Purgatórium lakójává tesz. A Paradicsom harmóniája a rousseau-i általános akaratot idézi: „Az is, hogy mi itt fokról fokra élünk, / tetsző a Népnek, s kedves a Királynak, / ki akaratját akartatja vélünk…” (Parad., III.) Kelemen kommentárja szerint még a népszuverenitás Páduai Marsiliusnak tulajdonított eszméjének előzetesét is fellelhetjük Danténál. (345. o.)

Ha két csücske volna a szívemnek – egy csodállak, ámde nem szeretlek: ez lenne Rousseau, akivel kezdődik a kötet – és egy másik, a feltétel nélküli morális és politikai azonosulás tiszteletéé: ez lenne Condorcet (megvan még
a szívem közepe, aki nem más, mint Diderot, s akkor Hume-ot hova helyezzem?!) – szóval most ez a másik, kedvesebb csücsök következik, Fehér Márta Condorcet-elemzése (Döntéselmélet és demokrácia). Bár Robespierre szerint Condorcet azzal (is) elárulta a forradalmat, hogy a morális/politikai döntéseket a matematikai kalkulusokra akarta redukálni, Fehér Márta joggal mutat rá, hogy a matematikatörténetben inkább az Arrow exponálta Condorcet-paradoxon forrásaként ismert: azaz az A, B és C közötti többségi választás eredménye nem feltétlenül fedi a tényleges preferencia-sorrendet. A maga szempontjából mégis jogos lehetett Robespierre rosszallása: Condorcet valószínűség-számítási próbálkozásaival ugyanis a rousseau-i általános akarathoz hasonló, ám nemcsak morálisan, hanem intellektuálisan is megalapozott státust akart adni a demokratikus döntésnek, akképpen, hogy a többségi akaratnak való alávetettsége a kisebbségnek ne erkölcsi önfeladásként, intellektuális vereségként megélt valami legyen, hanem a morális és racionális azonosulás lehetőségeként a meggyőzhetőség formájában történjék. Ez a győztes többséget éppen hogy nem menti fel, hanem kötelezi a további érvelés és bizonyítás politikájára: nem viselkedhet a sic volo, sic jubeo sic fiat jehovai önkénye módján, mivel a demokratikus felhatalmazás a mindenki (a leszavazottaké is!), egyenlő racionális képességéből kiinduló procedúra. Ami a görög agorától kezdve az amerikai esküdtszéki tárgyalások döntésmechanizmusáig a szabadság kultúrájának alapja.

Ha már az esküdtszéki tárgyalást említettük: Bánki Dezső jogfilozófiai tanulmánya (A kötelesség nélküli „aktív” jogokról) Hartnak A jog fogalma című főművéről írt disszertációja egyik mellékszálát dolgozza fel. Lyons The Correlativity of Rights and Duties, a jogok és kötelességek korrelativitásáról szóló művében exponálja az aktív jogok elméletét, melyekhez nem kapcsolható korrelatív kötelesség. Az amerikai alkotmány leghíresebb kiegészítését, a szólás, a véleménynyilvánítás szabadságát Lyons ilyen jognak tekinti. Bánki Dezső bizonyítandója, hogy ez a jog is implikál(hat) kötelességet, például annak megakadályozásának kötelezettségét, hogy polgártársunkat megakadályozzák véleménye szabad kifejtésében. „A jog azonban szabályok, szabályalkalmazás kérdése, és mint ilyen, elsősorban azzal kapcsolatos, hogy valamiféle kiszámítható kilátásokat nyújtson az embereknek az (elvben bizonytalan) jövővel kapcsolatban, nem pedig azzal, hogy az érintett szereplőkről bizonyosfajta predikátumokat ugyanolyan kontextuális feltételek mellett állíthatunk” – zárja írását Bánki Dezső, mellyel mintha az általa művelt analitikus jogelmélet korlátait is kijelölné.

 

* Ludassy Mária születésnapjára barátai és tanítványai tanulmánykötetet állítottak össze. (E kötetből néhány írás a Holmiban is megjelent.) 2004. április 30-án „A szabadság dilemmái” című konferencián az ünnepelt reflektált a kötet tanulmányaira. Ennek szövegét közöljük.