Lara Vapnyar

LÍDIALIGET*

Szalai Panni fordítása

Ha Lídialigetbe mentünk anyámmal, Moszkva délnyugati csücskébe, buszra kellett szállnunk, aztán metróra. Azon a télen majd’ minden héten megtettük ezt az utat. A buszra rozsdás kis bódéban várakoztunk, amelyet jéggé dermedt, szürke decemberi hórengeteg vett körül. Anyám időnként kilépett a fedett tákolmányból, fázósan keresztbe fonva karját, hogy megnézze, jön-e már a busz, és kérdezgetett, nem fázom-e. Nemhogy nem fáztam, majdnem megsültem a posztócsizmámban, az ormótlan bundámban – túl gyerekes viselet volt különben is egy nyolcévesnek – és a kötött sapkámban, amelynek karimája vágta a vazelinnal bekent arcomat. Csak a kezem fázott. De kesztyűt nem viseltem csakazértsem, mert szabadon akartam hagyni az ujjaimat. Alig bírtam megmoccanni a rengeteg réteg ruha alatt. Ha még az ujjaimat is valami vastag gyapjúkesztyű szorítja, teljesen tehetetlennek éreztem volna magam.
Amikor megérkezett a busz, anyám a melléhez szorította nehéz táskáját, a szabad kezével pedig megfogott és áttuszkolt a tömegen, a fűtőtest melletti üléshez. Kivörösödött, zsibbadt ujjaimat a fűtőrács elé tettem, és figyeltem, ahogy a csiklandozó meleg lassan kioldja belőlük a dermedtséget, majd a homlokomat a jeges ablaküveghez tapasztottam, hogy lyukat olvasszak magamnak, amin kikandikálhatok. Azon a lyukon át figyeltem a hervadt fák szegélyezte ismerős szürke utat, a szürkésfehér iskolaépületeket, az egyforma élelmiszer-áruházakat piszkos ablaküvegeikkel, a fakóvörös fatáblákra fehér festékkel odapingált pártjelszavakat és a nyolcemeletes, hosszan, néha kilométereken át futó szürke lakóházakat. Az emberek „fekvő felhőkarcolóknak” hívták ezeket. Az egyik ilyen hosszú épület oldalán hatméteres Lenin-portrét lehetett látni. Olyan volt, mint egy hatalmas hernyó feje.
Amikor átszálltunk a metróra, mindig megpróbáltunk kifogni egy kétüléses sarokpadot. „Itt legalább magunkban lehetünk kicsit” – mondta anyám. Kigombolta mindkettőnk kabátján a felső gombokat, az ölébe helyezte a táskáját, és kiemelte belőle a kézirata zsíros, csúnyán gépelt lapjait. További javításokat akart végezni a szövegen, mielőtt találkozna Lídia Petrovna Rousseau-val. Gyerekkönyveket írtak együtt. Éveken át a kettőjük neve kötőjellel jelent meg a könyvek borítóján: Veller-Rousseau. Némelyik olvasójuk azt hitte, egy író ez, csak kettős neve van.
Mivel jobb dolgom nem akadt, általában anyámat néztem a metrón. Gyönyörű volt az arca a drapp szőrmekalap alatt. Pici orr, vastag, fekete szemöldök és nagy barna szem. „Mint egy lónak a szeme” – mondtam egyszer. Bóknak szántam. A lovaknak tényleg nagyon szép szemük van. A keze nem volt szép, érdes bőr, kidudorodó erek és ráncos, vörös ujjak – tintafoltokkal. A középső ujján még mindig hordta a karikagyűrűt, noha apám már évekkel korábban meghalt.
Ahogy a metró Moszkva központjához közeledett, egyre több ember nyomult a kocsiba ételt, felgöngyölt szőnyegeket, ablakkeretet, sífelszerelést, hátizsákot, fadobozokat cipelve. Amennyire csak lehetett, próbáltam a háttámlának dőlni, de még úgy is csapdában éreztem magam a csöpögő szatyrok és a télikabátba zárt, felhevült testek között. Minden megállót ismertem, és számoltam őket. A miénk a huszonkettedik volt. Egyébként egyszerűen csak Délnyugatnak hívták. Csak a mamám nevezte Lídialigetnek Lídia Petrovna és néhány vézna nyírfa miatt, amelyek a háza környékén nőttek.
Lídialiget más volt, mint az a környék, ahol mi laktunk. Ott a gyéren telepített lakóházak között hatalmas üres térség húzódott. A téli hónapokban vakítóan fehér hó borította. A semmiből egyszer csak széllökések kerekedtek, és az embert odacövekelték a földhöz. Erősen belekapaszkodtam anyám kabátujjába, és igyekeztem nem beszélni. Ha mégis beszéltem, a hideg levegőtől megfájdultak a fogaim. Lídialigetben az iskolák éppen olyanok voltak, mint nálunk, és olyanok voltak az élelmiszer-áruházak, a kopár fák és a pártjelszavak is. De a házak másmilyenek voltak. Tizenöt emeletes keskeny dobozok, fehérre festve, élénkkék ablakkeretekkel és balkonokkal. A házak közül kis öreg templom kukucskált ki szerényen. Falairól lehullott a fehér vakolat, és egyenetlen téglák tűntek elő; a díszítő kereszteket lefűrészelték, de az aranykupolák háborítatlanul csillogtak a napfényben. A templom belsejében zöldségraktár működött. Gyakran állt előtte egy testes, pirospozsgás asszony, és rothadt krumplit meg hagymát árult. Steppelt, szakadt fekete kabát volt rajta, amelynek fesléseiből előtüremkedett a szürke gyapjúbélés. Posztócsizmát hordott, vastag kötött kesztyűt és nedves kötényt. Egyik lábával ütögette a másikat, és kiabált a vásárlóival: „Nem válogatunk, okostónik!” A letaposott hó a templom körül mindig tele volt fényes hagymahajjal.
Elmentünk a templom előtt, és benyomultunk az egyik kék-fehér doboz, Lídia Petrovna házának előcsarnokába. Az előcsarnok jól ki volt világítva, festék, vakolat és friss újságpapír illata töltötte be. A tizenharmadik emeleten egyforma fekete ajtókkal megszakított fehér folyosók labirintusán vonultunk végig. Amint anyám megnyomta a csengőt, gyorsabban kezdett verni a szívem, mintha mindjárt elém tárulna a tündérpalota, és én magam tündér-királykisasszonnyá változnék, ha csak pár órára is. A tündérmese azonnal megkezdődött, amint Lídia Petrovna ajtót nyitott, és faragott fafogasra akasztotta a kabátunkat, nem pedig a megszokott műanyag vállfákra egy beépített szekrényben.
Aztán ő és anyám a hátsó szobába ment, amely dugig volt könyvekkel, kézirathalmokkal és szanaszét szórt papírokkal. A nyitott ajtón át láttam, ahogy a régi, elnyűtt kék bársonnyal áthúzott kanapén ülnek. Lídia Petrovna általában sötét színű nadrágot viselt és puha, laza fehér blúzokat, amelyeket gyakran nagy opálbrossal fogott össze. Lopva rápillantottam, és aztán a tükörben kémleltem hasonmásomat. Megpróbáltam elképzelni, hogy rajtam is olyan blúz van, és nem a barna akrilpulóver. Mosolyogtam elképzelt tükörképem felé, és mélyen meghajoltam.
Néha figyeltem, ahogy dolgoznak. Lídia Petrovna mély, nyugodt hangján olvasta
az oldalakat, és olykor megállt, hogy valamire rámutasson. Anyám bólintott, és javított a kéziratban. Amikor nagyon elmerült az írásban, Lídia Petrovna furcsa, nyugtalanító arckifejezéssel nézett rá. Azt gondoltam, féltékeny anyám szépségére, és sajnáltam érte. Lídia Petrovna nem volt szép. Nem egyszerűen érdektelen volt vagy jelentéktelen külsejű, hanem kimondottan csúnya. Hosszú, húsos orra volt, és a szája fölött bibircsók nőtt. De amikor hozzászoktam a csúnyaságához, az arcát kezdtem kellemesnek találni. Bubifrizurát viselt, ősz, göndör hajtincsei báránybundára emlékeztettek, kis, sötét szeme mindig csillogott, és gyönyörű volt a mosolya. Nem is lehet igazán mosolynak nevezni. A száját nem húzta szét, de csillogó szeme meleg ragyogást kölcsönzött az arcának, amitől még a bibircsókja is szépnek tűnt; olyan volt, mint egy rózsaszínű bogyó, amelyik odaragadt az arcához, mielőtt bekaphatta volna. Soha nem húzta széles mosolyra a száját, és sosem sírt, még a saját mamája temetésén sem. Félelmetes, halott tekintettel ült, mialatt anyám simogatta a hátát, és sírdogált.
Lídia Petrovnánál az elülső szoba az enyém volt. Egyszer, amikor túl nagy volt a huzat a hátsó szobában, Lídia Petrovna azt kérdezte tőlem: „Lárocska, megengeded, hogy ma a te szobádban dolgozzunk?” Bólintottam, és elpirultam örömömben.
„Az én szobám” nagy volt és sötét. Kevés bútor volt benne, és nem voltak fényes, csillogó tárgyak. A tipikus moszkvai lakás megszokott kristályvázái helyett bronzszobrocskák ékesítették, üveg mögé rejtett képek helyett a falakon csorba bronzkeretbe foglalt olajfestmények lógtak. A szokványos politúrozott szekrények és polcok helyett itt zöld kelmébe öltöztetett sötét faasztal állt és egy faragott mahagóni könyvszekrény. A széles ablakon simogatóan kúszott be a fény, nem vakított el.
Megengedték, hogy a sötét, gyűrött bőrrel behúzott magas székben üljek, és azzal a tollszárral rajzolgassak, ami még Lídia Petrovna nagypapájáé volt. A hosszú, kicsit rozsdás hegyű tollnak fából volt a szára, és nehéz volt vele bánni. Vagy csak karcolta
a papírt, vagy kövér pacákat ejtett rajta, de azért néhány hiábavaló próbálkozás után általában sikerült leírnom a nevemet, és még egy kis cifra mintát is kanyarítottam
az utolsó a betűből. Azt is megengedték, hogy bármilyen könyvet leemeljek a masszív, zömök lábakon álló mahagóni könyvespolcról, amelynek ajtaját faragott tölgylevelek díszítették, de én inkább csak nézni szerettem a bőrkötéses könyveket, és az ujjam-
mal végigsimítani őket. Ha mégis kiemeltem egy könyvet, nagyon nehéznek éreztem. Törékeny lapjai elsárgultak, megszáradtak. Állott kekszszagot árasztott, és féltem, hogy a lapjai szétporladnak az ujjaim között, mint az állott keksz. Leggyakrabban csak sétálgattam a szobában, és szememmel beittam a részleteket. Akárhányszor voltam is Lídia Petrovna lakásában, mindig találtam valami újat, valami meglepőt. Például egészen addig, amíg egyszer a tollszárral véletlenül meg nem böktem, nem vettem észre, hogy a bronz Don Quijote-szobor meg tudja rázni a sisakos fejét. Vagy egyszer, ahogy végighúztam az ujjaimat a könyvespolc hosszan megkarcolt felületén, észrevettem, hogy az oldalára a „cica” szó van bevésve nagy ákombákomokkal. Nyilván Lídia Petrovna csinálta, amikor gyerek volt.
Mikor Lídia Petrovna és a mamám elkészült a kézirattal, kimentünk a konyhába ebédelni. Lídia Petrovna fürgén lépdelt előttünk. Anyám követte, nyújtózkodva, fáradt szemét dörzsölgetve. És nekem úgy kellett visszafognom magam, hogy el ne kezdjek rohanni a konyha felé.
A lakás többi részétől eltérően a konyha éppen úgy nézett ki, mint bármely más moszkvai lakás konyhája: szürkéssárgára festett falak, fehér műanyaggal bevont konyhaszekrények, összecsukható műanyag asztal, unalmas mintájú drapp linóleumpadló, zúgó frizsider és a tűzhelyen zománc teáskanna. Leültünk a kemény, csúszós felületű fehér bárszékekre, és vártuk, hogy az asztal átessen a varázslatos átalakuláson. Először a fehér abrosz került elő, amely egy csapásra eltakarta az asztal megkarcolt és lepattogzott felületét úgy, ahogy az első hó fedi el a talaj egyenetlenségeit; aztán előkerültek a legfinomabb porcelánból készült aranykarimás világoskék csészék; majd a kobaltkék teáskanna a csöpp kis csőrére akasztott ezüst teaszűrővel. Ekkor fészkelődni kezdtem a székemen, és Lídia Petrovna végre az asztalra tette az ételt. Sosem tudtuk, mi lesz az ebéd. De mindig valami új dolog volt, valami, amit még előtte sosem kóstoltam. Később ugyan nem emlékeztem, hogy mi is volt az, amit éppen ettünk – mindennek furcsa külföldi neve volt –, de mindig fel tudtam idézni azt, ahogyan a puha és nemes eledel elolvad a számban, és megtölti ismeretlen és rafinált ízekkel. Nem Lídia Petrovna főzte az ínyencségeket, ő a főzést időpocsékolásnak tekintette. Egy kis eldugott csemegeboltban vásárolt Moszkva óvárosában, az egyik kis szűk, kacskaringós utcácskában.
Teázás közben anyám és Lídia Petrovna a kiadók világában forgolódó közös barátaikról beszélgetett. Én azzal szórakoztam, hogy a csészémet néztem, amelynek fala annyira vékony volt, hogy a másik oldalán láttam a saját ujjaim sziluettjét. Szerettem elnézni Lídia Petrovna kezét is. Kis keze volt, a bőre halvány, de selymes, az ujjai hosszúak és vékonyak. Amikor beszélt, a kezével könnyed, finom kis táncmozdulatokat írt le a levegőben. Ujjai időnként egyre közelebb táncoltak anyám kezéhez. Anyám furcsán reagált ilyenkor. Gyorsan az ölébe ejtette a kezét, és feszültté vált. Azt is észrevettem, hogy anyám soha nem ér hozzá Lídia Petrovnához, még véletlenül sem, amióta néhány hónappal korábban volt köztük egy kínos eset. Én, mint mindig, az elülső szobában játszottam, de valamiért a hátsó szoba felé vezető ajtó akkor be volt csukva. Hallottam bentről az elfojtott hangokat, és egyszer csak felpattant az ajtó, és anyám kirohant, fülig pirulva, feldúltan. Lídia Petrovna lehorgasztotta a fejét, úgy követte. Anyám egyetlen szót sem szólt, csak odaadta a kabátomat, és ő is felvette a magáét. Lídia Petrovna a roskatag kabátfogasnak támaszkodva állt. Remegett a szája. Anyám hirtelen megfordult, és megfogta a kezét. „Lidocska – mondta neki legnagyobb meglepetésemre, mert ő sosem használt kicsinyítő képzőket, engem például sosem hívott Lárocskának, mindig csak Lárának –, Lidocska, te mindig a legjobb barátnőm leszel.” Ez volt az utolsó eset, hogy anyám hozzáért Lídia Petrovnához.
Imádtam, amikor ebéd közben Lídia Petrovna a gyerekkoráról, a szüleiről, a szülei tizenkét szobás lakásáról mesélt, ami nem volt elég nagy. „Ez a forradalom előtt volt” – magyarázta később anyám.
A hazaúton anyám további történeteket mesélt nekem a metróban Lídia Petrovnáról. Egészen közel hajolt hozzám, hogy megpróbálja túlkiabálni a vonat zaját. A lélegzete csiklandozta a fülemet, és ettől valahogy még izgalmasabbak voltak a szavai. „Képzeld, a családfájukat több száz évre vissza tudják vezetni! Mondtam már, hogy orosz cárok vannak a felmenőik között, és hogy a dédapja francia nagykövet volt?” Tátott szájjal hallgattam. Én a saját családfámat csak a dédnagymamámig tudtam visszavezetni, és róla is csak annyit tudtam, hogy Klarának hívták. Amikor az óvodában elmagyarázták nekünk, hogy az ember a majomtól származik, természetes következtetésnek tűnt, hogy akkor Klara majom volt. Még rajzoltam is egy majmot, ahogy ül a fán, és a képnek ezt a címet adtam: „Dédnagymamám, Klara.”

Januárban három hétig nem mentünk ki Lídialigetbe. Lídia Petrovna telefonált, hogy megfázott, aztán hogy valami távoli rokona vendégeskedik nála, aztán meg hogy sürgősen meg kell írnia egy cikket valahová.
Amikor végre újra mehettünk, éreztem, hogy valami nincs rendben. Lídia Petrovna a konyhába vezette anyámat, nem a hátsó szobába, arra hivatkozva, hogy a hátsó szoba nagyon rendetlen. Hamarabb befejezték a munkát, mint máskor, és az ebéd alatt Lídia Petrovna ideges volt és szétszórt, és még a tejet is kiöntötte az asztalra. Anyám sietve letörölte, és ahogy állt a konyharuhával a kezében, egy nő jött ki a hátsó szobából, és a fürdőszoba felé menet elhaladt mellettünk. Magas, sovány nő, kiugró orra és beesett arca volt. Lila selyempizsamát viselt. Ránk nézett, és odaszólt: „Jó reggelt” – noha már jócskán elmúlt dél. Anyám annyira megdöbbent, hogy csak akkorra tudott egy „Jó napot”-ot kinyögni, amikorra a nő már eltűnt a fürdőszobában, és megeresztette a vizet. Aztán kijött, és indult vissza a hátsó szobába fejfájásra és az időváltozásra panaszkodva. „A barátnőm, Emma” – mondta Lídia Petrovna. Anyám egy gyors pillantást vetett rám, de nem szólt egy szót sem. Egész idő alatt a zsíros konyharuhával törülgette a kezét.
Ezután megváltoztak a Lídialigetbe tett látogatásaink. Noha nem sokat láttuk Emmát – leggyakrabban ott sem volt, vagy valami migrénroham után aludt a hátsó szobában, vagy ha ott volt és épp nem aludt, akkor általában fütyült ránk –, mégis mindenütt éreztük a jelenlétét. Időnként benézett a konyhába pizsamában, virágos köntösben vagy valami rikító kimonóban, fejfájásra panaszkodott, és udvariasan megkért bennünket, hogy beszéljünk halkabban. Az elülső szobába is be-benézett, ha véletlenül leejtettem valamit, de nem szólt egy szót sem, csak megrándult az arca, és távozott, elegáns hímzett papucsában csoszogva és a halántékát masszírozva. Parfümjének sötét, zavaró illata még sokáig a szobában maradt. A jelenlétét a művirágokon is éreztem, melyek mindent beleptek, az asztalt, a polcokat, az ablakpárkányt. Ezeket Emma maga készítette, és fényes kristályvázákban helyezte el, amelyeket nyilván magával hozott.
Azon töprengtem, vajon meddig marad ott Emma. Néha nálunk is megszálltak barátok, de sosem ilyen hosszú időre.
Februárban Emma még mindig ott volt, sőt az ölebét, Kittyt is beköltöztette. „Emmának hiányzott nagyon a kutyája” – suttogta Lídia Petrovna anyámnak. „Az igazat megvallva engem feszélyeznek az állatok, de Kitty nem okoz semmi problémát.” Ez tényleg így is volt, Kitty alkalmatlan volt arra, hogy gondot okozzon. Nem ugrált, nem rohangált, nem harapott, és nem tudta, hogyan kell ugatni – csak ült az ember ölében, és bámult a képébe.
Kitty általában megvárta, amíg leülök, aztán lassan, ügyetlenül feltornászta kövér testét az ölembe, belevájva karmait a combomba. Majd kényelmesen elhelyezkedett, és kerek, üveges szemét rám meresztette. Egész teste mintha meg lett volna dermedve, kivéve az icipici nedves orrát, amely állandóan remegett. Volt valami idegesítő Kittyben. Letettem a földre, és ő soha nem ellenkezett, de néhány perc múlva megint visszamászott az ölembe. A szoknyám tele lett hosszú, fehér kutyaszőrrel.
Kitty ugyanezt csinálta anyámmal és Lídia Petrovnával is. Amikor teáztunk, mindig bejött a konyhába. Próbáltam elterelni a figyelmét valami étellel, de csak megszagolta, megkarmolgatta, és azonnal belemászott valaki ölébe. Emma volt az egyetlen ember, aki örült Kitty figyelmének. Gyakran felkapta a kutyát, és egy óriási puszit cuppantott a nedves orrára.
Ez idő tájt már minden alkalommal, amikor Lídialigetbe mentünk, felkészültem az újabb változásra. Olyan volt, mint valami játék: Találd meg azt, ami más! És minden alkalommal elszomorodva meg is találtam: csipke a súlyos bársonyfüggöny helyett, kerámiacsészék a kék porcelánkészlet helyett, Emma fényképei üvegkeretben – mindenütt. Lídia Petrovna mindig jóváhagyta, sőt meg is dicsérte Emma választásait, de én kételkedtem az őszinteségében. „Nézzétek az új szerzeményünket!” – mondta egyszer az elülső szoba felé vezetve bennünket. Az asztal mellett masszív, fényesre politúrozott dobozszerű tárgy éktelenkedett, üvegajtókkal. A jobb szárny tele volt tányérokkal és vázákkal, a bal pedig könyvekkel. Anyámnak elakadt a lélegzete. Lídia Petrovna megérintette az üvegajtót, ami csilingelő hangot adott. „Nagyon praktikus, és sokkal több minden fér el így, mint az én régi könyvespolcomon.” Körülnéztem, és csak ekkor vettem észre, hogy a régi könyvespolc eltűnt. A kedvenc öreg könyvespolcom a kövér kis lábaival és az oldalába vésett „cica” szóval odalett! Elkeseredetten próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Aztán megláttam Lídia Petrovna arckifejezését. Az ajkát mosolyra húzta, de a szemében szomorúság ült. Korántsem örült annyira az új könyvespolcnak, mint amennyire mutatta. Miért engedte meg Emmának, hogy ezt csinálja? Fél tőle valamiért? Tudtam, hogy anyámat jobb nem megkérdezni. Amikor csak Emma nevét kiejtettem a számon, bosszús lett, és rám förmedt: „Ne fecsegj annyit!”
Az étkezések is megváltoztak. Párizsis szendvicset kaptunk és lisztízű, négyszögletes, bolti kekszet. Emma szerint a csemegeboltban kapható étel egészségtelen volt és túl drága. Csöndben ettünk, és minden hang – ha a kanál hozzáért valamihez, vagy a zsírpapír zizegett – túl erősnek tűnt. Lídia Petrovna már nem ült le velünk. A mosogatónál állt foltos virágos kötényben, és mosogatott, vagy krumplit pucolt. Amikor elnéztem finom ujjain a fekete, ragadós krumplihéjat, mindig Hamupipőke jutott az eszembe. Úgy éreztem, valakinek ki kellene állnia Lídia Petrovna mellett, és meg kellene védenie Emmától. Álmaimban ez a valaki én voltam. A szovjet filmekből ismert hősi jelenetek cikáztak át az agyamon. Csikorgó bőrcsizmámban és vedlett bőrdzsekimben berontok a lakásba, utánam a katonáim. Fényes pisztolyomat felemelem, és lövök. Emma, talicskát tolva maga előtt, visítva rohan el a kutyájával, a művirágaival és az új fényes könyvespolcával együtt. Ezt a képet különösen élveztem, a talicskáét, amely nyikorog a gyűlölt könyvespolc förtelmes, fényes tömege alatt.
De tudtam, hogy a valóságban tehetetlen vagyok. Az egyedüli dolog, amit megtehetek, gondoltam, hogy rálépek Kitty ronda, hosszú farkára, amikor senki sem látja.

Ezt egyszer ki is próbáltam. Kicsit ráléptem, de Kitty még csak nem is szűkölt, csak nézett rám meglepve. Utána, amikor hazafelé mentünk, viszketett a talpam, mint amikor az ember valami gusztustalanba lép.
Hamarosan teljesen elmaradtak az ebédek Lídia Petrovnánál. Egy nap Emma besétált a konyhába, mialatt ebédeltünk, a fejfájására panaszkodott, és azt mondta, hogy nem bánna egy teát. Lídia Petrovna sietve töltött neki egy csészével, de Emma hosszan, jelentőségteljesen ránk nézett, és azt mondta, inkább várna. Ezután, ha Lídia Petrovna teával kínált bennünket, anyám mindig nemet mondott, hozzátéve, hogy úgysem tudnánk tovább maradni. A metróban ettünk, a Délnyugat megállóban. Leültünk a hideg márványpadra a hideg márványoszlop tövében, és anyám elővette régi sárga termoszunkat és néhány összeolvasztott sajtdarabkát, papírszalvétában. Az emberek bámultak ránk, és én igyekeztem nagyon gyorsan enni, majdnem megfulladtam az égetően forró, keserű teától, és meg sem próbáltam lehámozni a sajtról a hozzáragadt papírszalvéta-darabkákat.
Március végén mentünk el utoljára Lídialigetbe. Lídia Petrovna a konyhában ült Kittyvel az ölében. Anyám elővette a kéziratot a táskájából, és az asztalra tette, de Lídia Petrovna oda sem nézett. A szája meg-megrándult. Letette az öléből Kittyt a földre, és nyugodt hangján azt mondta: „Tudom, hogy ő sem szeret. Senki soha nem is fog. Már beletörődtem.” Vártam, hogy anyám mondjon valamit, bármit, de egy szót sem szólt. Aztán felállt az asztaltól, odament Lídia Petrovnához, és megölelte. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mielőtt Emma belépett. Sötétvörös selyempongyolát viselt, és látszott, hogy még kótyagos az alvástól. Bámulta anyámat és Lídia Petrovnát bamba szemével, aztán pedig néhány másodperc múlva fojtott kiáltást hallatott. Lezuhant az egyik székre, levegőért kapkodott, és bíborvörös körmeivel karmolta a mellén a bőrt. Azt gondoltam, talán most meg fog halni; még sosem láttam senkit meghalni. Lídia Petrovna gyorsan vizet vitt neki, de Emma fogta, és ráöntötte; még Kittyt is eltolta magától. Aztán már nem láthattam többé Emmát, mert anyám a ruhaujjamnál fogva kirángatott az előszobába, ahol sietve rám aggatta a kabátomat és a sapkámat úgy, hogy fájt.
„Most Emma meg fog halni?” – kérdeztem anyámtól, amíg ott álltunk, a liftre várva. Nem válaszolt. Nagyon sápadt volt, és az ajkát egyetlen keskeny kis ránccá szorította össze. Én állandóan az ajtót néztem, remélve, hogy Lídia Petrovna utánunk jön, és azt mondja, mégsem kell elmennünk. De amikor nyílt az ajtó, Emma állt ott, kezében a kézirat lapjai. Odavágta az egész paksamétát. Némelyik lap puffanva az ajtó elé esett, a többi a lépcsőn kötött ki. Emma köpenye kioldódott, és láttam a csontos mellkasán fityegő fekete nejlon melltartót. Aztán Lídia Petrovna megfogta Emma kezét, és behúzta a lakásba.
Letérdeltem a hideg, szürke, vakolatfoltos linóleumra, és összeszedtem a lapokat. Anyám a liftben várt. Belegyömöszölte a porcsimbókos, hajas papírköteget a táskájába, és amikor végre elindult a lift lefelé, megkönnyebbülten sóhajtott.
Ahogy mentünk a vonat felé, anyám nagyon sietősen lépkedett, és egy szót sem szólt. Kénytelen voltam futni mellette, ha nem akartam lemaradni, és megpróbáltam átugrani a pocsolyákon. Mindenhol vékony patakokban csurgott a koszos víz, a fák, a járda és az épületek, minden sötét volt és nedves. A hó helyett a házak közötti területet ellepte a szemét, itt-ott néhány tavaszi fűcsomó. A templom nehéz kapuja tárva-nyitva. Két borotválatlan, sötét köpenyes férfi egy rozoga teherautóról hagymával és krumplival teli zsákokat rakodott le. Az elárusítónőn most katonai zubbony volt és fekete gumicsizma. Állandóan köhögött, és a hangja kényszeredettnek tűnt, amikor kiabálta, hogy „Nem válogatunk, okostónik!” Fényes hagymahajak úszkáltak a standja melletti pocsolyában.
Visszanéztem még egyszer Lídia Petrovna házára. Második volt a rendezett, csipkefüggönyös ablakú egyforma épületek sorában. Megszámoltam az emeleteket tizenháromig, de nem találtam meg az ő ablakát.
Soha többé nem mentünk el Lídialigetbe, és hamarosan nem is használtuk már ezt a nevet. Ha szóba került a hely, csak annyit mondtunk, „Délnyugat”, mint mindenki más.

 

* A novella (Lydia’s Grove) a Pantheon Books Kiadó gondozásában jelent meg 2003-ban New Yorkban, a There Are Jews in My House (Zsidók laknak a házunkban) című kötetben.