Kovalovszky Márta

„MEZÍTLÁBAS MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ”

Frank János, 1925–2004

Életrajza benne van a művészeti lexikonokban, cikkeit, kritikáit sokan olvasták kedvtelve az Élet és Irodalom hasábjain, könyveit örömmel fogadta az érintett művész, a szakma és a közönség egyaránt; sok barátja volt, és sokan szerették, szaktekintélynek és mindig udvarias, segítőkész kollégának tartották a muzeológusok, művészettörténészek. Vidékiesen barátságos beceneve – JANÓ – valahol a tudatunk mélyén felidézte A Pál utcai fiúk-beli fatelep őrét, ez különös, halovány árnyékot rajzolt Frank János alakja köré; valami kis titokzatosság lenge szellője járt körülötte, sejtetve, hogy gunyoros megjegyzésein, tréfás anekdotáin, mintegy mellékesen odavetett észrevételein túl a művészet – és persze az élet – mélységesen komoly dolog számára.
Jómódú budapesti polgárcsaládból származott, és ez egész habitusát meghatározta. Nemcsak elegáns öltözködését és udvarias viselkedését, hanem az élethez, a művészethez való viszonyát is. Fiatal korában jól szabott öltönyt hordott, melyet azután észrevétlenül farmerruhára cserélt; de finom ingei, decens övei és oldaltáskái jelezték, hogy csak mértékkel követi a divatot. Ha vasárnap délelőtt a kisvárosi főutcán sétálva váratlanul térdre borult egy idősödő hölgy láttán, abban egyszerre volt grandezza és irónia: mindkettő az úgynevezett jobb napoknak szólt, az élet bánatosan tünékeny és nevetségesen mulandó természetének. Írásai, műelemzései egy alapos, művelt és felkészült szakember gondolatai és egy széles látókörű, különös érzékenységgel szemlélődő művészettörténész munkái, aki gyakran vont meglepő párhuzamot művek, korok, irányzatok között. De valamennyi munkájában, az általa rendezett kiállításokban is érzékelhető az az öröm, amellyel a gyűjtők, a nemes tárgyak között élő polgárok veszik kezükbe a műtárgyakat. „Csak írtam róluk, csak néző voltam” – mondta egy interjúban, így jelölve meg a helyet, ahonnan szemügyre vette a műveket, az életműveket; az író és a néző kettős szerepét példamutató fegyelemmel és életélvező derűvel tudta betölteni. Az iskolában Patkó Károly festőművész volt a rajztanára, később Jeremiás Máriától tanult rajzolni, ezt a tudását kritikusként hasznosította: kis füzetébe rajzolgatva rögzítette benyomásait a kiállításokon.
Hosszú időn keresztül a KÚT (Képzőművészek Új Társasága) békés posztnagybányai festészete állott legközelebb a szívéhez, de érdeklődése Kassák Munka-körének avantgárdjától a neoavantgárdig és a XX. század utolsó évtizedeinek fiataljaiig terjedt. Ha akadtak is kedvencei, titokzatos módon elfogulatlan tudott maradni; titka a kvalitásérzék volt. Ennek révén – és persze történeti érzékenysége révén is – vált az 1960-as évek végén megújuló magyar textil meg a harcos neoavantgárd törekvések egyik legfontosabb „harcostársává”, noha többnyire „csupán” rokonszenvével, a kiállításokon való személyes megjelenésével, kritikáival, írásaival segítette küzdelmeiket. Mint a Műcsarnok munkatársa, megszámlálhatatlanul sok kiállítást rendezett, és korrekt „hivatalnokként” minden művészt (nem csak kedvenceit) – ahogyan mondta – „első osztályú kiszolgálásban részesített”. Írni azonban csak a jókról írt, a valóban kitűnőekről, és csak azt, amit meggyőződése diktált.
1964-től dolgozott az Élet és Irodalomnak egészen haláláig, 1974 és 1984 között a Budapest című folyóiratnak, illetve 1973–89-ig a The New Hungarian Quarterlynak. Írás közben egyszerű szabályokat követett: kerülte a közhelyeket, és világosan fejezte ki magát, talán mert fülébe csengett Vas István figyelmeztetése: „Aztán ne azon a művészettörténész-madárnyelven írj!” Kritikái, tanulmányai látszólag laza szövésűek, csak alaposabb olvasás után látja az ember, milyen gondos és ökonomikus a szerkesztésük. A lazaság látszata a beszédmód eleven dikciójából, az élőbeszéd plasztikus kifejezőerejéből fakadt.
„A rendezés… hozzátartozik a műhöz” – nyilatkozta egyszer. Pályája kezdetétől híres kiállításrendező volt, kétféleképpen is. Szentendrei évei alatt (1952–55) vonzó zarándokhellyé tette a Ferenczy Múzeumot bemutatóival. Szerényen és alig észrevehető bátorsággal találta meg és végezte el azokat a feladatokat, amelyeket egy egész szakmának kellett volna vállalnia. Amikor 1955-ben a Műcsarnokba került, csak ritkán választhatta meg maga, kinek a műveit rendezze kiállítássá; többnyire „hozott anyagból” kellett dolgoznia. De soha nem érződött kedvetlenség a munkájából, és a végső kép mindig különös és elegáns lett. Senki nem tudta úgy megtalálni a művek helyét az együttesen belül, mint ő; de ezen túl, nemcsak a biztos látás és a megalapozott ítélet vezette, amikor sorba rendezte a festményeket, vagy a tér egy bizonyos pontjára állította a szobrokat. Mindannyiszor megtörtént, hogy adódott egy furcsa hangsúly, egy ügyesen hagyott falfelület vagy szokatlan párosítás, amely hirtelen megzavarta a kiegyensúlyozott összképet. Nem afféle vizuális vicc volt ez, hanem nagyon is komoly figyelmeztetés: Janó a maga szelíd és huncutkásan mosolygó módján korábban nem ismert összefüggésekre, rejtett értékekre mutatott rá. A fiatalabb generációk muzeológusai valamennyien tőle tanultak kiállítást rendezni, még ha nem dolgoztak is a közelében, csupán megértettek valamit az általa teremtett látványok mondanivalójából.
Művészettörténésznek lenni valamikor úri foglalkozásnak számított. Frank János talán az utolsó úriember, sőt úr volt ebben a szakmában. A most megjelent Ottlik-képeskönyvben szereplő 1969-es fotón (egy kiállításmegnyitón készült) az író mellett tökéletes megjelenésű úriemberként áll, kétsoros sötét öltönyében, pici fehér díszzsebkendővel a zakó felső zsebében. Szívesen és magától értetődő természetességgel vesz részt a vernisszázs szertartásában – az ilyen szertartások nagyon fontosak voltak neki. Mélázó oldalpillantása azonban azt is elárulja, hogy más is motoszkál a fejében, nem csak az ünnepi percek megilletődött gondolatai. Talán éppen az jutott eszébe, amire – mint mondta – az írók tanították: „A művészet nem templom és te nem vagy a művészet papja.” Õ „mezítlábas művészettörténész”-nek tartotta magát, és a művészek, a művek ügyvédjének. Vasúti kocsiban utazó vándorkiállítást éppúgy rendezett, mint előkelő nemzetközi biennálét; sokat írt és boldogan üldögélt jeles társaságok egyszerre emelkedett és bohém atmoszférájában, hogy rakoncátlan, de halk megjegyzéseivel aláfesse/aláássa a hangulatot.
Antihős volt. Munkaszolgálatos emlékeit, „félárbocos” szilenciumait, nagy hatalmú feljebbvalóit vagy a nehéz idők kultúrpolitikai terepén ügyeskedve lavírozó kollégáit csak ritkán emlegette, csak afféle futó és lényegtelen széljegyzetekként, amelyek az élet és a művészet valódi lényegéből semmit sem vonnak le.Volt. Van. És amíg mi itt szomorkodunk hiányán, Janó fent ül egy felhő szélén, elegánsan, de mezítláb, és lehajtott fejjel, mosolyogva fityiszt mutat nekünk.


Kovalovszky Márta