Kőrizs Imre

A WELLNESS-ROVATBÓL

I

Felkúsznak a falra a nagyplakátok,
hektárnyi a vertikális szemét.
Mint koldusok a büdös nagykabátot
télen, ölti megahamburgerét

a fal fel. Lónyi nőfej kéjre csábít:
vegyünk jegyet, vagy gyűjtsünk kupakot.
Cserélődik az anyag. Ami csáb itt
ma, az holnapra már megkopik ott.

A négyzetölnyi papír bigmeket
– felirata: „Ízes szegedi nyelven” –
a telefonos pofa eszi meg,
őt meg akármi, ugyanezen elven.

A korszakot lenyeljük, mint a nyálat,
időnk képletes bendőnkben tenyész,
s aki képletes torkunkban tanyázgat,
ha néha e bendőbe belenéz,

ugyan mit, ha nyelőcsövünkön átlát,
mit lát e tápcsövön keresztül ő?
A simaizmok perisztaltikáját,
meg-megfeszülő, el-elernyedő

csatornákat, gejzírjeit a savnak,
testmeleg láva szerves gleccserét,
falatokat a falak közt, haladnak,
emésztődnek, a nyers anyagcserét.

II

Hogy mikor kezdődik egy diéta, az szemléleti kérdés.

Vasárnap óta lékúrán vagyok.
Akkor este nyolckor ettem utoljára, mondjuk negyven órája.

De hát a nem evés csak nem kezdődhet evéssel?

Akkor viszont mikor?
Másnap reggeltől?
Vagy – ugyan miért? – éjféltől?

Vagy akkortól, amikor először égett az arcom?

Állítólag az első néhány leadott kiló amúgy is csak „vízfogyás”.
Ez rejtélyes, egyszersmind mindegy.
Az elvesztett anyag
– agyő, kis lovag, ez mind ön voltam egykor –
minéműsége nem érdekel,
e tárgyban joggal süthető rám az ide- és formalizmus bélyege.

Mint amikor a szomszéd kunyerálta félszívvel a kitett íróasztalt:
ha nekem már nincs rá szükségem, levinné a pinyóba –
bár neki persze csak az anyag kell.
Még jó. Mert a szellemről magam sem kívánnék lemondani.

Ami mármost a méregtelenítési vonatkozást illeti,
az is hidegen hagy. Hiszen ahogy nem vagyok tiszta szellem,
színhúsnak sem gondoltam magam soha.
A méreg is én vagyok,
ahogy a beleimben a kis segéderők is,
akiknek én jelentem az univerzumot,
mint a Sötét zsaruk II-ben a pályaudvari véglényeknek
a csomagmegőrző szekrény.

Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. (De hogy ezzel!)
Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font.
Éppen ebbe untam bele: hogy belőlem minden egycentis szelet fél kiló.
Bár ezen a lékúra sem segít,
ha az ember igény szerint fogyaszt gyümölcslét, a súlycsökkenés nem tetemes.

Akkor talán leginkább
a könnyű reggelek,
amikor úgy ébredek,
mintha egy dobozból vennének ki
(ami nem azonos a skatulyából való kihúzottsággal),
vagy az az ilyenkori, egyébként alaptalan tettrekészség,
amit különben csak esténként vagy hidakon járva érzek.

Az elmozdulás, a szabadság,
hogy magabiztosan pillanthatok az aluljárók ványadt pitéire és barbár gyrosaira.

Hogy az idő,
mint különben talán csak teafőzéskor,
nem ellenem, hanem nekem
– bár a lékúra sem mindenható, tehát: mégis – múlik.