Keresztesi József

LÉTEZŐ HELY

Ács Margit: A hely hívása. Esszék, portrévázlatok, kritikák
Antológia Kiadó, Lakitelek, 2000. 343 oldal, á. n.

Ha irodalomtörténet-írásunk önálló műfajként tartaná számon a fülszöveget, Ács Margit kötetéé minden bizonnyal joggal pályázhatna a klasszikus rangjára. A három rövid bekezdésre tagolt miniesszé hajszálpontosan exponál-
ja a kötet központi kérdésfelvetését. „Ezek az esszék és kritikák önkéntelen válaszok arra, ami ért” – írja a szerző. A kritikaírással kapcsolatban úgy tartja: „ha hiteles médium tudok lenni, akkor beavatkozó közvetítésemmel nem rontok sokat a művek külön-külön világrendjén”, közéleti hangoltságú esszéiről pedig így ír: „semmi világjobbító szándék, semmi programszerűség: megszólaltam, mint a hangvilla, amit megütöttek”.
A fülszöveg önkommentárjából világosan kirajzolódik az a közírói-kritikusi szerep, amelyre felépülnek a kötet írásai. Mindazonáltal az önmagán túlira rezonáló médium pozíciója egyáltalán nem személytelen pozíció, hiszen épp a személyes érintettség, az olvasói-gondolkodói érzékenység az előfeltétele ennek a rezonanciának. Meggyőződésem, hogy bármi legyen is a tárgya, nem létezik komolyan vehető szellemi teljesítmény személyes tét nélkül
– ugyanakkor alig akad mai magyar kritikus, akinél mindez olyan éles körvonalakat kapna, mint Ács Margit írásaiban. Az 1974-től 2000-ig keletkezett szövegeket egybegyűjtő kötet izgalmas, gyakran vitára ingerlő, mindamellett őszintesége felől egy cseppnyi kétséget sem hagyó önportrévá áll össze.
A gyűjtemény szerkezete nem követi az időrendet. Az első két fejezet (Viták, esszék, illetve Portrévázlatok) darabjai túlnyomórészt a rendszerváltás után, a kilencvenes években keletkeztek, a legkorábbi írás 1988-ból való. A kritikák zöme részint a hetvenes, részint a kilencvenes években íródott: voltaképpen ez az utóbbi fejezet követi tehát végig Ács Margit pályáját. Ennél is fontosabb különbség azonban, hogy a publicisztikus hevületű esszéfejezet nem csak műfaját, de indíttatását tekintve is elkülönül a kötet további részétől.

1

A kötet címadó bevezetőjében Ács Margit saját szellemi pozícióját népi-nemzetiként, konzervatívként és jobboldaliként határozza meg. A jobboldaliságot igazságérzetéből eredezteti („ha a baloldalt ma apparatcsikokból lett milliárdosok és Rt.-igazgatók foglalják el, aligha lehetnék más a születési és hatalmi kiváltságok következetes demokrata ellenzőjeként, mint jobboldali”), konzervativizmusát „a központnélküliség eszméjét […] manifesztáló” eszmékkel szemben határozza meg („egy másmilyen új várásától vagyok konzervatív a haladárok szemében, akik viszont attól haladárok, hogy mindegyre felülírják, ami volt”), a népi-nemzeti hagyomány pedig a patriotizmus valamiféle beváltatlan lehetőségeként jelenik meg: „Nem annyira a szellemi kör egyedeire gondoltam, hanem a szellemi magatartásnak arra a válfajára, amelyet oly pontatlanul jelölnek a történelmileg hozzátársult szavak, s amely valójában a gondolkodásnak egyik örök lehetősége, ilyen értelemben van, még ha rosszul, méltatlanul vagy sehogy képviselik is.” (6–7.) Ezek az önmeghatározások voltaképpen nemcsak a politikailag balos, esztétikailag posztmodern, a szekértábor-derby tekintetében pedig urbánus szemlélettel szemben foglalnak állást, hanem egyszersmind a kívülállás finom jelzéseit is elhelyezi bennük a szerző. Ha úgy tetszik, a jobboldalisága demokrata éthoszból, tehát nem rendpártiságból, nem az erős (nemzet)állam iránti nosztalgiából és nem erkölcsi fundamentalizmusból fakad; konzervatív ízlése „másmilyen újra” irányul, tehát nem modernitásellenes, nem zűrzavaros-giccses mitológiákban vagy megnyugtatóan ismerős, problémátlan esztétikai konstrukciók újraalkotásaiban lel otthonra; a népi-nemzeti hovatartozás pedig (részleteiben ki nem fejtett) szellemi intenció, amely a modernizáció szerves, a kulturális-történelmi hagyományokat önmagába építő módját célozza meg, amellett tehát, hogy – a szerző szavait idézem – „semmi köze a nacionalizmushoz, azaz a nemzetállami törekvésekhez, a xenofóbiához, a szeparatizmushoz” (7.), nem is a népi-nemzeti hagyomány valamiféle avíttas romantizálásából táplálkozik.
E hagyomány pozitív meghatározásával azonban Ács Margit adós marad. „A népi író tehát a centrumkereső, a tanító-szolgáló típusból való – írja –, olyan személyiség, amelyiknek identitástudatában erős szerep jut közösségi meghatározottságának, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy kizárólag a népi író ilyen, hiszen a közösség és a szolgálat oly sokféle lehet. […] Annyi mégis megkülönbözteti írótársaitól, hogy tudatosan vállalja a sajátos magyar sorsproblémák megszólaltatását, és ennyiben az író irodalmon túli felelősségét. De ezt nem valamiféle esztétikai és erkölcsi fensőbbrendűség jegyében a többi, a másféle íróval szemben, hanem pusztán azért, mert érdekli, gyötri, fogva tartja a megtapasztalt balsors és meghasonlás.” (64.)
Ha ellenérveket szeretnék felhozni e portréval szemben, elsősorban az író közösségi képviseletre szóló felhatalmazását firtatnám, másodsorban a sorsproblémák (vagy akár a nemzet- és nemzetihagyomány-fogalom) hosszú távú rögzíthetőségét, harmadsorban a népi mozgalom heterogenitását kérném számon a fenti szövegen – a helyzet bonyolultságát jól illusztrálja Illyés Gyula pikírt mondata, amellyel a Veres Pétert kegyetlenül kiosztó cikkében bókol Veres önéletírása, a Számadás előtt: „Kínálkozó lesz irodalmunk történetében ezt a könyvet befejező végére állítani annak a falu- és városkutató vonalnak, melyet nem a Puszták népe, hanem Márai vallomásai indítottak meg.” (Veres Péter útja, Nyugat, 1941/3. [március 1.], kötetben: Nyerges András [szerk.]: Gorombaságok könyve, Helikon, 1999.) Ám ezúttal nem az ellenérvekre koncentrálnék, hanem az árulkodó fordulatokra hívnám föl a figyelmet: „pusztán azért, mert érdekli, gyötri, fogva tartja”. Ismét csak a személyes érintettség bukkan itt föl a hitelességet garantáló mozzanatként. Az Ács Margit által felvázolt ideáltipikus népi író ugyanúgy a számára legfontosabb téteket keresi és találja meg az őt meghatározó közösség sorsában, ahogy Ács Margit, a kritikus a témájául választott kötetekben.
A népi mozgalom fogalmát tehát leginkább negatív meghatározásokkal írja körül a szerző. A népieket illető kritikákat-kifogásokat igyekszik érvényteleníteni, küzd a mozgalomra ráerőszakolt külső interpretációk ellen, ám mindebből jóval nehezebb valamiféle programot kibontani. Amikor leszögezi, hogy az „ideológiamentes művészet viszont teljesíthetetlen követelmény”, mélységesen egyetértek vele, ám nem látom be, hogy mindebből miért következne az író váteszszerepének a követelménye: „Az író, mint az élet és az ember közönséges valósága fölött álló hírnök, követ, próféta, elvesztette mostanra kultikus tekintélyét – s ez már baj.” (22.) Attól ugyanis, hogy a politikumot vagy tágabb értelemben a közösségi témákat nem vagyunk hajlandók száműzni a művészet területéről – az utóbbi években, úgy tűnik, szerencsére már túljutottunk ezen az ostoba előítéleten –, a művész kultikus tekintélye még megingatható marad, hiszen ugyanúgy pusztán ajánlatokat, korrigálható vagy cáfolható, tehát vitatható ajánlatokat tehet a közösségre vonatkozó kérdésekben, mint a politikus vagy a bolgárkertész. A dolog természeténél fogva az ő ajánlata annál nagyobb súllyal bír, minél inkább alátámasztja ezt a művészként megszerzett tekintélye. Hírnök, követ, próféta viszont nem lehet annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs mögötte/fölötte semmiféle instancia, amelynek a nevében ilyen módon megszólalhatna.
Úgy gondolom, mindezt Ács Margit sem tagadja. Arra a felvetésre, hogy a váteszszereppel járó pózt és hazugságot a posztmodern önreflexió oldotta fel, a következő ellenvetést teszi: „Bizonyos nyelvi formák kifáradása még nem bizonyítja, hogy az olyan ember, akinek kollektív identitása is van, abszurddá vált […]. Az ilyen éntudat éppúgy realitás, ahogy az individualista-szolipszista is; nincs sok értelme azt mondani rá, hogy eljárt fölötte az idő, mert van.” (41.) (Szirák Péter hasonlóképpen érvel gondolatgazdag kritikájában, amely az Esterházy Péter, Kertész Imre és Nádas Péter közéleti témájú írásait egybegyűjtő kötetről, a Bojtár Endre szerkesztette Kalauz-ról szól: A remény utoljára, Jelenkor, 2004. május.) A népi írót ezek szerint tehát a kollektív identitás megélése, előtérbe helyezése különböztetné meg társaitól, és ez az irányultság akkor is érvényes szellemi lehetőség volna, ha pillanatnyilag éppenséggel alulreprezentált. Amennyire meg tudom ítélni, ennek a lehetőségnek a feltárása működik Ács Margit esszéi mögött, és valószínűleg ez az igyekezet tette számomra minden kétséget kizáróan hitelessé az első fejezet vitairatait, még akkor is, ha szinte egyetlen ponton sem értettem egyet velük.
Ha most csupán a népi irodalomra vonatkozó észrevételeit emeltem ki, annak egyik oka az volt, hogy a közvetlenül politikai folyamatok helyzetértékeléseinek a megvitatása meghaladná a rendelkezésemre álló kereteket. A másik ok viszont az, hogy ez az írásom elsősorban a kritikus Ács Margitról kíván szólni.
A fenti gondolatok rövid szemlézésére mindazonáltal szükségem volt, mivel tanulságos és a szerző elfogulatlanságára utaló tapasztalat, hogy magukban a kritikákban nyomát sem találni a vitairatokban megfogalmazott elvárásoknak. Ennek a magyarázatát alighanem a fülszövegben, illetve a bevezetőben tárgyalt médiumjellegű szerepfelfogásban kell keresni: a művekkel való találkozást a személyes rezonancia határozza meg, nem a kritikus előzetes elvárásai. Ács Margit a bevezető esszében Bretter György Berzsenyi-tanulmányát idézve „az önmagáról mintát vevő kultúra” eszményét mint a magyar fejlődés beteljesületlen lehetőségét vetíti elénk. (9.) A nemzeti kultúrának ezek szerint immanens értékekre kell épülnie, nem pedig külső mintáknak megfelelnie. Számomra úgy tűnt, hogy ezen a ponton ér össze a kötet első és második „fele”: Ács Margit a portré- és a kritikafejezetben az életművekben, illetve a műalkotásokban felépülő világok saját logikáját, törvényeit igyekszik tiszteletben tartani.

2

„Az egész dolognak csak akkor van értelme, ha a művet figyelve végül egy másik emberhez találunk el, vagy legalább saját magunkhoz – ez a másik embernek csupán speciális esete” – írja Fodor András Sztravinszkij-könyvével kapcsolatban, ám ez a mondat, úgy gondolom, Ács Margit kritikusi működésére is mélyen jellemző. (160.) Nem csupán a remekbe szabott portrék esetében, ahol nyilvánvalóan a megrajzolt személyiség (Hajnóczy, Vas István, Nemes Nagy vagy Fodor) jelentette az írásra indító nagy élményt, de a műbírálatokban is a személyiség és a mű együttese érdekli. A mai magyar kritikaírásban meglehetősen ritka ez az attitűd, hiszen manapság nem nagyon szokás portrét festeni a szerzőről (talán nem véletlen, hogy ez alól a kritikaírást is magas színvonalon művelő egy-két író-költő jelenti a kivételt). Ács Margit könyvének alapvető állítása, hogy fontos lehetőségeitől fosztja meg önmagát a műkritika, amennyiben teljes egészében lemond a szerzői személyiség, karakter figyelembevételéről. Az alábbi mondat például olyan recepciótörténeti vonatkozásokat von be az értelmezésbe, amelyek másképp valószínűleg rejtve maradnának: „Különös, hogy ez a két keserű könyv sem tudta eloszlatni Lázár Ervin körül a legendát, amelyet első kötetével és személyének kedvességével keltett.” (166.)
A portrék során hangsúlyosan kerül előtérbe a nyilvánvaló tény, hogy egy találkozás elbeszélése (művel, tájjal, emberrel) mindig önvallomás is. A Vas Istvánról szóló pazar esszé például egyszersmind lélektani önarckép. A nyitó mondat mindjárt meghökkentő vallomással indít: „ő volt az egyetlen ember, akitől nem féltem”. Később ismét előkerülnek a kezdő irodalmi szerkesztő szorongásai: „tipikus újoncpszichózis volt ez, amit a kishitűség és a túlzott fontosságtudat vegyülékének lehet tekinteni”. (139.) Hasonlóképp a Nemes Nagy Ágnes-írásban: „megsemmisülten és reménytelenül tekintettem az irodalom »csarnokaira«, ahol még a barátságos fényben is a nekem járó gúny csillanását láttam”. (147.) Óvatosan vetem fel a kérdést, anélkül, hogy válaszolni próbálnék rá: ennek a kisebbségi érzésnek az önportrékban megfogalmazott, vissza-visszatérő megnyilvánulásai mennyiben állnak összefüggésben a közéleti írásoknak azzal a szólamával, amely a nemzeti kulturális öntudatot a kisebbrendűségi érzés elvetésének az igényével kapcsolja össze?
A teljes kötetből kirajzolódó szerzői portréhoz talán a Vas István-esszé szolgál a legfontosabb támpontokkal: „Van egy Vas István-tétel, ami prózájának meghatározó mozzanata, és engem személyes sorsomban érintett. Minden determináció rossz determináció – állítja Vas István […]. …fontos támasz volt e tétel, amikor szükségem volt rá, ma azonban már erről is másként gondolkodom. Nem hiszem, hogy el lehet szakítani a múlthoz fűző szálakat, s ha más nem, maga az út, amit eredeti közegünkből mai környezetünkig megtettünk, tudomásunk és hozzájárulásunk nélkül is determinál. S vannak a múltnak olyan darabjai is, amelyek észrevétlen kószálnak, áramlanak bennünk, mint veszélyt hordozó vérrögök az erekben.” (143.) A kötet fő szervezőelve szerzőjének saját sorsa (talán ezért is ragaszkodik Ács Margit az egyes fejezeteken belül az időrendhez), az írások témájául szolgáló események, személyiségek és művek rá gyakorolt szellemi hatása – akkor is, ha ez a hatás éppenséggel, mint a fenti példa is mutatja, feszültségeket hordoz magában. A legizgalmasabbak épp azok a szövegek, ahol Ács Margit az ízlésbeli-szellemi különbségek rögzítése mellett ad számot ezekről, mint például A tabuk megtépázása című Buñuel-kritikájában. Itt, annak ellenére, hogy bevallottan idegenkedik Buñuel provokativitásától („nyilvánvaló, hogy ezek bizony korlátaim, mindazonáltal kénytelen vagyok vállalni őket, mert erősen megszabják vonzalmaimat”, 247.), a megvesztegethetetlen őszinteség meggyőző erővel hat rá, és hasonló őszinteséggel igyekszik feltárni a „másik” oldalról kiolvasható igazságot: „Mi, realisták túlságosan jóhiszeműek vagyunk, […] bizonyára mert nem vagyunk elég bátrak elengedni az etika anyai kezét. A szürrealista »hülyéskedés« mentes ettől a hamisítástól, ámbár ez meg végül is hülyéskedés; a szürrealista kezelésében a borzalom többé-kevésbé karikatúrává válik, amin gyanútlanul nevethetünk. […] A fantázia önkényes játékának vélni azonban több, mint tévedés: kicsinyes szellemi gyávaság.” (253.)
Ez a saját előítéleteivel is számot vető elfogulatlanság Ács Margit kritikaírásának talán legszimpatikusabb vonása. Egyébként többnyire affirmatív bírálatokat ír, ahol nem csupán a tárgyalt művel, de az adott szerző művészetének egészével is igyekszik számot vetni. Főként a hetvenes évek mesteri kiskritikáira jellemző ez, ahol a szűkre szabott terjedelem ellenére összefogott pályarajzot nyújt, és ebben helyezi el a megvizsgált kötetet – jó példa erre a Ladányi Mihályról vagy a Csukás Istvánról szóló recenzió. Számos finom és eredeti megfigyelés található a könyvben, amelyek egy-egy életmű vizsgálata során termékeny továbbgondolásra alkalmas szempontoknak bizonyulhatnak: ilyenek például a Karátson Endre novellisztikájának nyugat-európai beágyazottságáról, a Bodor Ádám-féle Sinistra-univerzum strukturális amoralitásáról vagy a Buñuel „magyarságáról” szóló eszmefuttatások – ez utóbbi esetében „a társadalom feudális erezete”, illetve az ebből fakadó „kisvárosi kivagyiság és kisebbrendűségi érzés elegye” (252.) teszi otthonosan ismerőssé a spanyol filmrendező világát.
A Kertész Imre Sorstalanság-áról szóló kritikával kapcsolatban az a legmeglepőbb, hogy nem vált a Kertész-szakirodalom alapszövegévé, de legalábbis a Sorstalanság jelentőségét a humanista narratíva lebontásában látó értelmezések alapító szövegévé. Ez a rövid, 1975-ös (!) hírlapi recenzió éles pillantással tárja fel a frissen megjelent regény szellemi tétjét. A regény befejezésével, a Köves Gyurkát faggató újságíró jelenetével nyit, majd a második bekezdésben leszögezi: „Gyilkos karikatúra ez a portré mindenkiről, aki a hagyományos európai humanizmus joviális együttérzésével ítéli meg a fasiszta koncentrációs táborok létezését. És még csak félreértésre sincs mód. Kertész Imre nem kockáztatta meg, hogy első könyve (amin tíz esztendőt dolgozott) félreérthető legyen.” (177.) Nem folytatom az írás ismertetését: a szerző ebben a néhány bekezdésben helyet talál arra, hogy érintse a regény legfontosabb mozzanatait – sajátos nyelvezetét, illetve a lágerélet tapasztalatából következő világértelmezést. Ács Margit Sorstalanság-cikke a recenzió gyakran lesajnált műfajának az apológiája lehetne, akár a Nemes Nagy Ágnes esszéiről vagy a Bajor Andor humoreszkjeiről és novelláiról írott tanári rövidkritikái. Gion Nándorról az új regénye kapcsán pályaképet fest kiskritikában – az efféle miniatúramunka nehézségeivel csak az lehet igazán tisztában, aki megpróbálta már egy-két flekknyi terjedelemben összefoglalni mindazt, amit a legfontosabbnak tart a tárgyalt szerzővel kapcsolatban. Az ilyen kritikusi attitűd előfeltétele mindenképp a szenvedélyes érdeklődés a bírálat „tárgya” iránt, hiszen csak ez indíthat arra, hogy a nehezebb utat válasszuk: jóval könnyebb ugyanis a rövidkritika adta keretek között gyorsan „letudni” az aktuális feladatot, mint megbirkózni ezekkel a keretekkel, és a szövegünk adekvát formájává alakítani őket.
A nyolcvanas–kilencvenes években született műbírálatai már elemző-kifejtő nagykritikák. Itt a szerző problémaérzékenysége és elemzőkészsége tág teret nyer a kibontakozásra. Roppant meggyőző például az a terjedelmes gondolati ív, amely Ottlik Budá-jának az elemzését előzi meg: „Nyilvánvaló, hogy ami Ottlik írói életét kitöltötte: a feszült, egyszerre aszketikus és narcisztikus kísérlet az élet leképzésére, úgy, hogy ne dermedjen puszta ábrázolássá a megragadás pillanatában, hanem pulzáló és tovább sarjadó élet maradjon, regénytechnikai problémának látszik, de általános ismeretelméleti probléma is: […] az anyagnak csak azt az állapotát ismerjük meg, amit a megfigyelés során előállítunk, legalábbis befolyásolunk.” (290.) Ács Margit itt, ebben a számomra igen fontos Buda-elemzésben az írói program olyan rekonstrukciójára tesz kísérletet, mely az Iskola a határon formailag zárt szerkezetéből is kibontja a Buda formátlan, az utolsó pillanatig íródó „életregénye” felé mutató erővonalakat. A Budá-t nagyszabású, az élet teljességét rögzíteni kívánó vállalkozásként értelmezi, s noha ezzel együtt kifejti a többé-kevésbé szükségszerű kudarc e vállalkozásba kódolt logikáját is, magát a művet kivonja a kritikai értékítélet hagyományos normái alól: „A pompeji múzeum emberfiguráit is szobroknak nézheti az ember, holott nem azok.” (303.)
Ha negatív kritikát ír, igen visszafogott módon teszi, és sosem az elutasítás gesztusa válik a meghatározóvá. Szilágyi István Agancsbozót-járól világos és alapos elemzést követően mondja ki a frappáns ítéletet: „nagy mű, de nem jó regény” (245.), ám mindeközben nem pusztán a kudarc mibenlétét vagy működésmódját tárja föl, hanem ennél jóval tágabb perspektívába helyezi a kötetet. Egy másik esetben Margarethe von Trotta Ólomidő című filmjének zavaró didaxisát finoman zárójelezi, és tágabb szempontot talál, ahonnan nézve e művészi hibák veszítenek jelentőségükből. Noha a kifogásait nem rejti véka alá, és nem is bagatellizálja őket, a már említett affirmatív hajlam inkább a műelemzés, mint az ítélkezés irányába mozdítja el azokat az írásait is, ahol kritikai észrevételeket támaszt a vizsgált munkával szemben. Mindez nyilván a kritikusi alkatból fakadó témaválasztás kérdése is: ha az adott bírálatok esetén a kifogásoknál nem volnának erősebbek az igenlő-elemző mozzanatok, valószínűleg nem is írt volna épp ezekről a művekről, hiszen a kritikaírás föntebb vázolt, személyes tétjét ezek ilyenformán nem érintették volna.
Ács Margit írásainak legjobb pillanatai azok, amikor közel megy a vizsgált szöveghez. „Ha az ember Mándyt olvas, homályos veszélyérzet telepszik rá” – olvashatjuk egy hírlapi recenziójában. Ha az ember ilyen bekezdésnyitó mondatot olvas egy kritikában, azonnal felkapja a fejét, és kettőzött figyelemmel olvas tovább: „Nem tudhatja, nem tör-e elő egy arcpirító cselekedet vagy egy megszégyenülés emléke egy egyszerű használati tárgyból, nem jelenik-e meg az előszobaajtóban valaki, akit régen kiutasított a tudatából, nem fogja-e el újra gyermeki sóvárgás a szeretet után.” Ezek után, hogy exponálta a Mándy-próza legfőbb „tematikus” hozadékát, központi problémáját, nem elégszik meg ennyivel. Egy beavató mozdulattal a mű mélyebb rétegeibe invitálja az olvasót: „És nemcsak Mándy világa, tárgyi-emberi anyaga ébreszti ezt a veszélyérzetet. Nem tudom, hogy az írói szerkesztés mesterségében kevésbé jártas olvasó észleli-e a Mándy-novellák és -regények nyaktörő szerkezetét.” Az olvasó ettől a ponttól bennfentesnek érezheti magát, de nem valamiféle obskúrus elméleti tudás birtokosának, hanem egy köznapi, világos fogalmakkal leírható meglátásra nyitja rá a szemét a kritika. A Mándy-próza szerkezetében rejlő folytonos veszély e meglátás szerint az arányos dikció elvetése: „Mándy nem egyszerűen felcserélte a harmonikus szerkesztési elvet a diszharmonikussal, hanem kiszakította magát a prózaírás hagyományos mértanából, és írásaiban szerkezetileg is az élet statikátlan mozgását követi.” Íme, a szakmai észrevétel visszacsatol a mű legfőbb alapproblémájához, a létezéssel járó veszedelmes váratlanság mozzanatához. Mindebben pedig egyetlen bekezdésen belül, újságlapozgatás közben részesülhetett az olvasó 1979 decemberében. (211.)

*

Hosszasan lehetne még szemlézni a kötet írásait, de talán ennyiből is világossá vált, hogy A hely hívása a mai magyar kritikaírás fontos szereplőjének összegzi az eddigi pályáját. A műbírálat, ha tényleg komolyan vesszük, és nem pusztán kényszerű szellemi tornagyakorlatnak tekintjük, egyszerre a személyes érintettség és az elfogulatlanság ügye – ha nagyon ki szeretném élezni a kérdést, önismereti tréningnek is merném nevezni. Kritikusi módszertanon érthetünk érveléstechnikát, érthetjük a kérdésfelvetések irányultságát és retorikáját, érthetjük a feldolgozott anyag elővezetését és még számos egyebet. Mélyebb értelemben viszont szintúgy a kritikusi módszertan részének tekinthető a bírálatok éthosza, a műhöz fűződő viszony szépírói megjelenítése. Ács Margit könyve mindkét értelemben tankönyv.

 

* Lehetséges, hogy az idézett levelet csakugyan Ottlik Géza írta, de ez teljes bizonyossággal nem állapítható meg. – A szerk.