Túry György

MI AZ IRODALOM?

J. Hillis Miller: On Literature
Routledge, 2002. 164 oldal, $12,95

Közel hetvenévnyi szenvedélyes és értő olvasás tapasztalatait osztja meg az olvasóval J. Hillis Miller legfrissebb, On Literature című könyvében. Az elmúlt negyven év irodalomtudományának egyik meghatározó alakja ebben a munkájában arról értekezik – közérthető nyelven és lebilincselő stílusban –, hogy mit gondol az irodalom jelenkori helyzetéről; hogy mit is nevezünk irodalomnak; hogy mi különbözteti meg a jó irodalmat a rossz irodalomtól; hogy mi az irodalom funkciója az egyén és a társadalom életében; hogy hogyan olvassunk irodalmat; hogy miért olvassunk irodalmat.
Irodalomtudósi pályájának legismertebb – dekonstruktivista – szakaszát idézi a könyv felütése, melyben arról értesülünk (pár sornyi különbséggel), hogy 1) „az irodalom ideje lejárt” és 2) „az irodalom, mindazonáltal, örök és egyetemes”. Az elemző és irodalomteoretikusi munkáit ismerők számára megszokott módon a szó („irodalom”) különböző, ám éppen annyira legitim jelentései adják a kulcsot a látszólagos ellentmondás rejtélyének megoldásához. Az irodalom, abban az értelemben, hogy (nyelvi) jelek felhasználásával önálló világokat teremt, természetesen „örök és egyetemes”. Abban az értelemben viszont, melyet a szó legkorábban a késő XVII. században nyer el, s mely jelentés a mi korunkban is a domináns, a végéhez közeledik. Az „irodalom” szó modern kori jelentése elválaszthatatlan a nyomtatás általánossá válásától, a modern kori demokráciák megszületésétől, a szabad véleménynyilvánítás szavatolásától, a (majdnem) teljes körű olvasástudás elterjedésétől és a modern értelemben vett egyetemek megszervezésétől és létrejöttétől. E tényezők mindegyike szükséges ahhoz, hogy a mai értelemben vett irodalomról beszélhessünk.
Az irodalomnak – ebben az értelemben viszont – meg vannak számlálva a napjai. Egyrészt amiatt, mert annak a – Miller meggyőződése szerint örök – emberi szükségletnek, mely „alternatív világokat” hoz létre és népesít be, más médiumok tesznek eleget (film, videó, számítógép stb.), másrészt pedig amiatt, mert az a funkció, melyet a modern értelemben vett egyetemek töltöttek be a némileg foucault-i értelmezésű állampolgárok/szubjektumok (ki)nevelésében (de mondhatnánk akár azt is: létrehozásában), erősen megkérdőjeleződött. Ennek sok oka van: többek között a posztstrukturalista (legfőképpen dekonstruktív) én- és identitásfelfogás, a nemzetállami eszme halódása, de legalábbis jelentős gyengülése, valamint az, hogy az állam (elsősorban az állam domináns ideológiájának) részvétele az emberek mindennapjaiban radikálisan módosult, és kibontakozott az új világrend. Jóllehet Foucault neve csupán egyetlenegyszer szerepel az egész könyvben, akkor is mint a Mi a szerző? című tanulmány írójáé, a leginkább az ő nevével fémjelezhető kritika érezhetően jelen van a mai értelemben vett irodalom haláláról szóló fejtegetések hátterében. E halál mégsem a „világ végét [jelenti], csupán egy új médiák uralta új világ hajnalát”.
Mégis: a könyvből nem pusztán (bár az sem volna kevés) az irodalom mélységes szeretete és Hillis Miller iránta való, egy életen át tartó töretlen elköteleződése sugárzik, hanem a rá amúgy is oly jellemző optimizmus és (nyolcvan felé közeledvén ez talán nem tűnik udvariatlanságnak) öregkori derű. Optimizmus és derű, hiszen az irodalom csupán ebben a nagyon szűk és relatíve új jelentésében tűnik jelentőségét veszteni. Az irodalom ugyanis, mint tudjuk, örök és egyetemes, de mondhatnánk akár azt is: halhatatlan.
Az Irodalom mint virtuális valóság és Az irodalom titkai című fejezetekben kedves és egyéb munkáiban is oly gyakran citált szerzőire (például Dosztojevszkij, Kafka, Trollope, H. James, W. Benjamin, Proust, Blanchot, Derrida stb.) hivatkozva járja körül azt a kérdéskört, melynek központi – és egy vérbeli dekonstruktőrtől várható módon elméletileg is megoldhatatlan – problémája az irodalmi művek által közvetített világok ontológiai státusa. Ezek az „alternatív”, „hiper-”, „imaginárius”, „virtuális valóságok”, illetve „metavilágok” (hogy csak a leggyakrabban előforduló elnevezéseket említsem) vajon a műveknek köszönhetik létüket, azaz az azokat alkotó szavak hozzák létre, teremtik meg őket, vagy pedig ezek a világok e művektől függetlenül is léteznek, függetlenül attól tehát, hogy bárki is szavak segítségével a potenciális olvasó számára jelenlévővé tenné őket? Egyes szerzők az egyik, más szerzők a másik elképzelés mellett teszik le a garast. A könyv írója az utóbbi táborba tartozók közé sorolja magát (Derridával együtt egyébként).
A negyedik, Miért olvassunk irodalmat? című fejezet a jól ismert platóni és arisztotelészi, irodalommal kapcsolatos fejtegetések köré szerveződik, és az általuk megfogalmazott gondolatok alkotják az irodalomelméleti kérdés irodalomtörténeti anyagba ágyazott tárgyalásának tematikus vezérfonalát és kontextusát. A művek által bemutatott „alternatív világok” Miller számára nem megkérdőjelezhető módon befolyással bírnak a „mi” világunkra (olykor egész nemzetek számára, világtörténeti jelentőségű események formájában is). A beszédaktus-elméletből ismerős kategóriákkal élve, az irodalmi alkotások (oly sok, főként természetesen a realista, illetve mimetikus hagyományhoz tartozó alkotó ars poeticája ellenében is) nem konstatív, hanem performatív nyelvi aktusokként tételeződnek, azaz nem „pusztán” leírnak, hanem csinálnak/létrehoznak valamit a szavaikkal.
Meglepő lenne Hillis Miller részéről azonban, ha elfordulna a textualitás szintjétől. Nem is teszi ezt. A rövidke könyv két utolsó fejezetében éppen arról ír, hogy milyen is a „jó” olvasás. A válasz ebben az esetben is aporisztikus és paradox: a „jó” olvasás egyszerre „ártatlan” és „tudatos-kritikus” ugyanis. A könyv egészén végigvonuló példáján mutatja be, mit is ért ezen. Az 1812-ben megjelent, Johann Rudolf Wyss által sajtó alá rendezett Der Schweizerische Robinson; oder, Der schiffbruchige Schweizerprediger und seine Familie-ról, illetve annak angol nyelvű fordításáról (The Swiss Family Robinson; or, the Shipwrecked Swiss Clergyman and his Family) van szó, melyet öt-hat éves korában ismert meg Miller mint gyermekeknek szóló meséskönyvet, kalandregényt, s mely könyv elindította őt az egész életén át tartó szenvedélyes olvasás útján. Több mint hat évtized után olvassa újra, s természetesen millió és millió módon olvassa máshogy, érti másként. A gyermek „ártatlan” olvasása, a „hitetlenkedés/kétely felfüggesztése” már visszahozhatatlanul a múlté. Tudja immár, hogy ún. fikcióval van dolga; hogy a könyvnek van szerzője, s ez a szerző az, aki „kitalálta” a történetet; hogy az általa megidézett világra úgymond ablakot nyitó szöveg önmaga is figyelem és reflexió tárgyát kell, hogy képezze; hogy a könyv tele van rasszista, szexista és ideológiai utalásokkal stb. A kétféle olvasási módnak azonban ideális esetben (és a valóságban teljes mértékben természetesen meg nem valósítható módon) egyszerre kell „munkába állnia”. Hogy ez mennyire reális kívánság vagy akár követelmény az olvasóval szemben, arról Miller maga sem rejti véka alá véleményét, hiszen a könyv utolsó alfejezete a következő címet viseli: Az ártatlan olvasás összegző dicsérete, avagy: ügyes trükk, ha meg tudod csinálni…
Ezt már nem tudjuk megcsinálni, de talán ez nem is olyan nagy baj. Hillis Miller könyve segít minket abban, hogy tisztábban lássuk, mi is hát az a furcsa, nehezen definiálható valami, amit irodalomnak nevezünk, és abban is, hogy mi módon érdemes vele foglalkozni. Az irodalom ugyanis, ne feledjük: „örök és egyetemes”. Más szóval: halhatatlan.

Túry György