Radics Viktória

A SZELLEMI NAPSZÁM

Végel László: Időírás, időközben. Naplójegyzetek, 2000–2002
Családi Kör, Újvidék–Noran, Budapest, 2003. 300 oldal, á. n.

„Mi lett belőlem az ő álmaikhoz és terveikhez, és mi lett belőlem az ő kitartásukhoz viszonyítva?”
(Végel László)

(Emlékezz!) Végel László a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején Újvidéken az egyik mesterem volt. Az efféle viszony akkor és ott – kis ideig – egészen spontánul alakult, baráti-kollegiális alapon; abszolút egyenrangú volt, nézeteltérés- és konfliktustűrő, csöppet sem tekintélyelvű. A kisebbségi közösségben, minden magyarkodás nélkül, elevenen élt bizonyos alternatív összetartozás-érzés, s vele a tudat, hogy – szabad akaratunkból és aszerint – mi műveljük életvilágunk közös kulturális talaját, mégpedig az intézményrendszer peremén, s ha másként nem megy, azon kívül és azt kikezdve. Ezt a „mi”-tudatot az önigazgatási szocializmustól kölcsönöztük, átértelmeztük, és a rendszer ellen fordítottuk.
A valamivel, nem sokkal idősebb értelmiségi nemzedék készséggel várta és felkarolta a vajdasági falvakból és kisvárosokból érkező, valamicskét is tehetséges fiatalokat. (A nosztalgia általánosít. Az az igazság, hogy csak némelyek, a másként gondolkodók – köztük Végel, Thomka, Tolnai – éreztek és viselkedtek így; jobbára, de nem kizárólag, csak a „sympósokban” – az Új Symposion című folyóirat köré tömörülő írókban és művészekben – volt meg ez a mentalitás. A konformista, a kommunista hatalommal cinkoskodó kultúremberek – Gion Nándor kivételével, aki külön mese – kihullottak az emlékezetemből.) Értelmiségi palánták, velük együtt, rajta, csináljunk valami értelmeset – az etimologizálást az élet végezte, akarom mondani: a meghasonlott kommunizmus közepette vitális impulzusok hajtottak bennünket a gondolat különféle pályáin, mígnem épp ez vált botránnyá a hatalom szemében… Szóval fölöttébb eleven volt egy ideig ott és akkor a kulturális meg az irodalmi élet – és nem kellett ahhoz a szógyököket firtatni, hogy ez így legyen. Harcosok voltunk, ám az utóbb bekövetkező kétségbeeséssel nehezebb volt megküzdeni – sokunknak máig sem sikerült –, mint az ellenséggel, melynek emlékeim szerint jól felismerhető ábrázata volt. A merev, begyöpösödött, szabadság híján való és rangkórságban szenvedő, képmutató, áporodott szellemiséggel azonosítottuk. A reprezentánsai bársonyszékben ültek, és függtünk tőlük.
Hogy a hatalomhoz való viszonyulás mérce lett számunkra, és az íróemberrel szemben, legyen kezdő avagy tapasztalt róka, fokozottan élt az elvárás, hogy lássa tisztán és tisztázza ezt a viszonyt (lám, a szó és a gyakorlat megint kihívják egymást), abban egyértelműen Végel László a ludas, aki írott és élőbeszédével, a személyiségével közvetítette és megtestesítette a szellemi alkatot, melynek „családfája” visszavezethető a názáreti Jézusig. A fiatalnak kell az élő példa a szeme elé ahhoz, hogy eszmélkedjen, és nekünk a Vajdaságban ott volt még Tolnai a maga rendkívüli esztéticizmusával, Domonkos az egzisztenciális és poétikai radikalizmusával, Thomka az irodalomelméleti és -kritikai fogékonyságával…
Gondoljuk meg, holmi poros faluból vagy álmos kisvárosból, a gimnáziumból, ahol ateista-marxista oktatásban részesült, fölkerül egy tizennyolc éves leány vagy ifjonc az egyetemre – ahol természetesen akadémikus szellem uralkodik –, és meg akar tanulni gondolkodni: vizsla szemmel lesi az előtte járó értelmiségi nemzedéket. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt – és azt hiszem, előtte is, utána is sokáig, talán mindmáig – a Vajdaságban Végel László volt az, aki az írástudó etikai kötelességeire, egyáltalán a tartás mibenlétére és mikéntjére felhívta a figyelmet – a saját életminőségével meg az írásainak a tartalmával egyaránt. Voltak mások is, akik régimódian, mélabúsan-keserédesen vagy épp katonásan moralizáltak, ő azonban másként csinálta: okosan, kritikai éllel és elméletileg felvértezve átgondolta a társadalmi életünket, és változást követelt, sőt változtatott is.
Az erkölcsi állapotokat addigra minden társadalmi rétegben alaposan szétroncsolta a marxista, igazából kvázi-marxista kurzus, vagyis az egypártrendszerbéli mindennapi élet. Tizennyolc éves korára az ember tisztába jöhetett azzal, hogy hazugságban él. Az volt a kérdés, hogy hogyan viszonyuljon ehhez. Végeltől a szívós és küzdőképes ellenállást és a szubverzív gondolkodást lehetett megtanulni, balról az álbal ellen, ésszel, szenvedéllyel, intellektuálisan tetőtől talpig felfegyverkezve, az európai értékrendet, annak újbalos szárnyát követve. Ezek az eszmék a jugoszlávokon keresztül, szerb fordításban szűrődtek át hozzánk, a praxishoz pedig megvolt „háznál” az ember- s az életanyag. Végel akkoriban Belgrád és Zágráb, Ljubljana és Szarajevó felé mutatott, az ottani kulturális, művészeti és nem mindig feltűnő, a szó filozofikus értelmében véve politikai eseményekre hívta fel a figyelmünket. A mából visszatekintve néhány „tanítását” egyértelműen meg merem fogalmazni. Az első az volt, hogy légy maximálisan kritikus azokkal, akik bármily téren hatalmon vannak, magad sohase erre törekedj, és ne alkudj meg. A második az volt, hogy tanulj és gondolkozz fáradhatatlanul és befejezhetetlenül, lévén kisebbségi, elnyomott, szegény stb., még annál is többet. A szellemi erőfeszítés volt a végeli ellenállás sine qua nonja.
Ez a bizonyos „ellenállás” rendszerfüggő volt ugyan, ám ma már úgy látom, hogy több ennél; úgy értem, állam és kor ide vagy oda, nem veszít morális imperativus jellegéből. Szellemi embernek lenni, beszél belőlem Végel tanítványa, nem azt jelenti, hogy a lámpaernyő alatt regényeket meg patinás vagy épp posztmodern filozófiákat lapozgatsz, hanem azt, hogy az uralkodó korszellemtől és lehetőleg magamagadtól is distanciát tartva, mindig
az alternatívára figyelve, megkérdőjelezed a fennállót, és igyekszel fölülmúlni önmagadat – ugyan mire hallgatva? Mire való ez a nyugtalanság, mely egyúttal állhatatosság, és mégis: miért?

(Idők összecsapása) Nem véletlenül jutnak eszembe Végelről, az átlagosnál is sokkal kevésbé agresszív emberről rögtön „harcos” metaforák. És nem azért idéztem fel az emlékeimet, hogy megkerüljem a feladatot, és ne
a jelen könyvről beszéljek, hanem holmi hódolatba meneküljek. Érzésem és véleményem szerint az Időírás, időközben, mely alcíme szerint naplójegyzeteket tartalmaz 1999–2002-ből – és tényleg nem másból áll, hamisítatlan naplóföljegyzésekből – kemény dió; jelenidejűségében idők torlódnak, gyűrődnek – ami Végel esetében annyit tesz: idők: gondolatok –, s ezeknek az időknek és gondolatoknak a szubjektuma mintegy a torlódásban, mondhatni: ítéletidőben küszködik, mint az a mesehős, aki a kardlapjával verte szét az esőt.
Végel László életében tudomásom szerint minden időszak kritikus volt, így hát nem oly meglepő az újabb krízis, inkább a mikéntje és a hogyanja. Abban az időszakban, amelyről beszéltem, Végel nem volt társtalan, a modernista, kozmopolita jugoszláv intellektuelek közt, legalábbis úgy vélte, otthonra talált egy félig valós, félig utópikus Jugoszláviában, és talán mi is jelentettünk neki valamit. Később, Miloševiç alatt a rendszer ellenfeleivel volt közös nyelve. Határozott és mindig haladó, tehát sohasem konzerválódó baloldali szemlélete mindmáig a nagyvilágba is bekapcsolta. Miután azonban semmivé foszlott a jugoszláv szellemi közeg, és a Vajdaság is megürült, a baloldaliság pedig jelenleg, ha nem tévedek, Európa-szerte elült, és nincs benne frissesség, a modernitás köztudomásúlag elfásult, „rosszul lett” (hűtlen is lett önmagához), az ellenzéki közösségeknek pedig befellegzett, Végel megélte az elmagányosodás ideit. Ő, bár magánzó és a saját útját járó ember, nem polgári individualista; valahogy mindig is „együtt”, úgy értem, közösségben gondolkodott, érzékeny és fogékony volt a közösre – a magányában is az. E könyvében tanúságot tesz a szellemi magányról, a monadikus létről, minden oldalról reflektál rá, és sok-sok változatban megfogalmazza. Véleményem szerint most is a kor szava szól belőle.
Ezt a magányt tetézi a földrajzilag konkretizálható térbeli ellehetetlenülés, gondolok itt arra, hogy Végel Újvidékje megszűnt létezni. Újvidék egy darabig olyan városnak tűnt, mely otthonul szolgálhat nyughatatlan szellemének és támpontul balos képzeletének. Mára szerb provinciává vált. Habár az ő Újvidékjét az írói képzelet és gondolat kiszínezte, az ott élő magyarság és a kultúrájuk továbbra is egy, a városból kiszoruló és erodálódó, sehova sem tartozó urbsot alkot. Nem a Végel utópiájával van gond, hanem a valósággal. A kirekesztéssel, egy kultúrának a világból való kiszorításával. Erről és a vajdasági magyarság szétszóratásáról is szól Végel magánya. Nincs egyedül a magánya, mondhatni. Végelből ebben a naplóban, szinkronban, anélkül, hogy akarná, több idő beszél. A fogalmak, amelyeket használ, a gondolatai, az indulatai nem a folyó idő sodorta esetlegességek, hanem összesűrűsödések, melyekben, mint a gyümölcsben a nap meg az eső, ott a múlt, és ott a jövő is. Ritka az ilyen napló: nehéz olvasmány, sűrű anyag, érett gondok. Roppant intellektuális fegyelem és figyelem, velősség – három évben több mint harminc év tapasztalata villog.

(Családi kör) A naplójegyzetek a heti tévéműsort is közlő, szerény újvidéki újságban, a Családi Körben jelentek meg kis adagokban. Egyvégtében olvasva őket világos, hogy ez nem krónika és nem kommentár, hanem fragmentáris formájú eszmefuttatás a sunyi időkben (263.) kiütköző nagy és/vagy súlyos kérdésekről és gondokról. Általában úgy vagyunk – legalábbis szerencsésebb tájakon –, hogy a közéletinek tekintett problémákat leválasztjuk a magánéletről, kizárjuk a „családi kör”-ből, és a magunk bajával törődünk – ami így bele is töpped a saját élet kosarába. Tehetetlenségből vagy lustaságból, cinizmusból vagy szubjektivizmusból következően, azért, mert megengedhetjük magunknak a „privatizációt”, vagy mert kényszerűen elszenvedjük, úgy érezzük, személyes problémáinknak nincs közvetlen közük a közhöz, legalábbis az áttételek áttekinthetetlenek. Nem így Végelnél (jobb időkben sem volt így nála): az ő világában nem hasonlott meg a közös és a privát, intellektuális és morális alkata együvé forgatja a kettőt, személyes gondjaiként foglalkozik a közbajjal meg a közjóval, és a legszubjektívebb problémái nem magánjellegűek. Természetesen nyilván van egy benső mag, amelyről ezúttal sem beszél, melynek kisugárzása azonban hitelesíti a nyilvánosság előtt elmondott, ránk is tartozó gondolatokat.
Végelnél és Végelnek a politika más, mint amilyen színben ez a szféra manapság tündököl; tudniillik erkölcsi alapú gondolkodás a közös dolgainkról, és annyira érinti a személyes lelkiismeretet, amennyire mindennapi közérzetünket meghatározza a tágabb közeg. Ha belegondolunk, tetemesen meghatározza; csak valami, már észrevenni is nehéz, oly mélyre süppedt-süllyedt kétségbeesés (deprimáltság) lehet az oka annak, hogy nemigen gondolunk bele s vele. Nem vagyunk hajlandók nap mint nap ezzel a behemóttal – az alaktalanul ránk nehezedő „aiónunkkal” – vívódni, ami érthető, ám le a kalappal, hogy Végel mégis megtette. Egy szórakoztató hetilapban.
Szerinte a politika nem kerekedhet az erkölcsi normák fölibe – bármint vélekedjék erről a korszellem –, s ő a maga részéről nem nélkülözheti, hogy szót ne emeljen, amikor ezt tapasztalja. Ebből az egész könyvből, ha mint irodalmat nézzük, a formáiból, a stílusából, érezhető a „nem nélkülözheti” feszültsége, azaz a morális imperativus valódi működése. A kemény aforisztikusság, a paradoxonok, a velősség és a töménység, az élek, a szilánkosság, a gondolati csavarok – hát így valahogy furdal a lelkiismeret, és a róla hírt adó gondolat nem lágy ívű körmondatokban beszél. Az indulatokat okossággá szublimálja a reflexió, ám ennek is van határa: annyira nem „finomulhat”, hogy elmossa a különbséget „bűn és ártatlanság között” (213.). A cinizmus bizonyos pontig talán élesíti az elmét, azon túl azonban barbár tompasággá válik.
A „homo moralis” stílusa nehézkes is tud lenni, meg kifinomultan elegáns is – többnyire a humor könnyít csak rajta. Végelnél nincs humor, hanem irónia van, annak is a gondolatilag kihegyezett meg a nagyon rezignált fajtája. Az előbbi remek, telitalálatos paradoxonokhoz vezet, az utóbbi pedig olykor átcsap lírába. Az előbbiből bőven részesít e kötet, csak legyen, aki kimazsolázza, az utóbbival azonban a szerző a „családi kör”-ben csínján bánik, miként egy szemérmes férfiú, ritkán adja ki magát. Lévén „egy fantazmagórikus ország állampolgára, amelyben valóságos polgárháború dúl” (215.), „a vér és arany” korában (257.), nem árulja el a legbensőbb – talán lágy, sérülékeny – érzelmeit még a naplójában sem.

(A magány védelmében) Végel valamit védelmez, a magánnyal oltalmaz: a szellemi tisztaságát, ami megtartja őt, hiszen erre tette fel az életét. Talán akkor, amikor rákapott a könyvre, vagy amikor a szenttamási falusi gyerek belovagolt a városba. (Olykor úgy tűnik, mintha valami titkos eskü kötné.) Minél öregebb, annál kevésbé engedhet belőle. Ellenáll annak a romlásnak is, ami együtt jár az öregedéssel. Ez a napló egy mindennapos intellektuális tornának is a lenyomata, a reflexiós képesség karbantartásáé, ami kritikai tevékenység, és a rontás ellen (130.) vértez fel, az ellenálló képességet növeli, meg a jellemet is erősíti. Elme és jellem Végelnél továbbra sem szétválasztható, nincs az a körmönfont posztmodern elmélet, ami nála ez ügyben beválna. Ebből a szempontból lelkiismereti próza ez a napló is (ami lehet, hogy minden művére áll): a közeg és önmaga lelkiismeret-vizsgálata összefonódik, és vége nincs.
Vége nincs, mert, úgy látszik, nincs Isten, aki őt fölmentené,* a közeg pedig egyenesen ebbe az irányba hajszolja. A „közeg” ebből a spirituális nézőpontból: a hazugságvilág. „Boldogok azok a korok, amelyekben csak nagy hazugságok léteznek, megalázóak viszont azok, melyekben hazugság trónol a jelentéktelen apróságokban is”
– szól az egyik, szerintem remek aforizmája (egyik a száz közül); ugyanebben a feljegyzésben fejti ki, hogy ilyenkor üt az esszé órája: „az esszéisztikus részletek óvják a próza lelkiismeretét” (26.). Roppant óvásra mutatkozhatott szükség, mert ez a napló másból sem áll, csupán – folt hátán folt – „esszéisztikus részletek”-ből.
Roppant óvásra a bűnös, lelkiismeret-vizsgálatra semmi hajlandóságot nem mutató, többszörösen „háborúba ájult” és nacionalista kómába esett Szerbiában, ahol Végelnek az írás (az ilyen marcangolós írás) jelenti a „gátat a közélettel szemben” (103.) – az a paradox helyzet lép fel, hogy a Családi Kör című hetilapban közölt közéleti napló jelenti a gátat a közélettel szemben, ami a magányos közéleti ember paradoxonához vezet. Ami a paradoxonokat illeti, annyi van belőlük ebben a könyvben, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni – éppenséggel a paradoxon gondolatalakzata, valamint a paradoxitás magára vállalása az, ami elejét veszi a tunya beolvadásnak vagy az élelmes cinkosságnak, amikkel Végel mindig is szembeszállt, és nem volt az a pénz, amiért hajlandó lett volna belemenni ilyesmibe.
Az önvizsgálat nála többnyire ellenállás formájában üti fel a fejét, úgyhogy egyúttal társadalomvizsgálat is – az egyik az eleje, a másik a visszája. Hiába dünnyögi, hogy „inkább csak magának” körmöl, hogy csak a „magányos tűnődéseit” veti papírra „remete módjára”, „névtelen szerzetes” gyanánt, „a világtól elszigetelten”, hontalanul – minden mondata a külvilágról is tanúskodik, minden második mondata a társadalomról szól és felszólal. Akármit csinál, elbújik a könyvei közé, elvonul falura, kószál az utcán, és szemlélődik, mint egy flaneur, Végel akkor is azt a sávot szólaltatja meg írás közben, ahol magán- és közszféra összeér. Üti, vágja, marja egymást – harmonikus illeszkedésre alig van már példa.
Ő akkoriban volt hon, amikor ezen a sávon járni nem volt ennyire kínos, mint manapság. A mai naplóírót épp ez a kínosság nyomasztja, s nem hagyja nyugton; a saját szociális karakterével nem tud mit kezdeni, miként a társadalom sem ővele. A Végel-féle írói karakter, ez a társadalom- és önvizsgáló típus a maga sajátos nyugtalanságával, fészkelődésével és erkölcsi érzékenységével, komoly iróniájával együtt mára (nem csak Szerbiában) anakronisztikussá vált, nem kell. A könnyedebb, frivolabb, szórakoztatóbb irónia, a cinizmus, a trágár szarkazmus elkel, ám ez az (ön)ostorozós hangnem, e feddőzés, ez a sajgó rezignáció – ez a hitközeli tépelődés nincs divatban.
Végel ugyanis szabadsághitű, azzal együtt, hogy, mint írja, már megbizonyosodott róla, hogy sohasem lesz szabad. „Ez pedig több, mint politika: élethelyzetről van szó” (39.), a legbensőbb hitről van szó, ami Végelt pályakezdése óta élteti, aminek diskurzusba hozására az újbaloldali filozófia és retorika megfelelően szolgált – ám ennek kifulladása után és az utópiák csődjével megakadt a torkán (nem csak az övén) a szabadságvágy – immár nincs is rá szó. Maradt a misztikus elvágyódás meg a rezignáció lírája, a sóvárgás gnoszticizmusa, a „lemondás és megmaradás” eszméje. Valamint az önirónia meg az önkritika, mellyel önnön hitbéli helyzetét is számba veszi és meg-megrengeti. Kikezdi a védettséget nyújtó magányt is, a belső embert: „A képzelet a stílus megrontója. A kétely nem gyógyít többé.” (146.)
Küzdeni az igazságért, szembeszállni a hatalommal, fellázadni, ugyanakkor mindenben kételkedni, mégis haladni – az újbalos mentalitást ilyesmi hajtotta, amikor úgy tűnt, hogy az értelmiségi embernek a maga közösségében van hivatása, hogy gondolkodhat a közért, a kultúrájában szükség van rá. Kiderült, hogy nincs, sem Szerbiában, sem Magyarországon. „Elfogadom a szerep és hivatás nélküli életet” – mondja ki Végel (199.). Ám még a magánya is kiveti őt magából, oda sem tud bevackolódni.

(Ki az utcára!) Végel az utcán: céltalanul kószál, idegenül csetlik-botlik, szemlélődik, figyel, és maga sem tudja, mire vár, nem ismer rá a saját városára sem, olykor bujkál, kellemes találkozása ritkán akad – ám, ha csak nem keríti teljesen a hatalmába valami titokzatos borzongás, mindig felméri a helyzetet, számot vet, a szó nem fensőséges, hanem bensőséges értelmében megítél. És ha otthon ül a laptopja előtt, gyakorta akkor is „az utcán van”, mint egy görög, vagy mint egy proletár. Már nem úgy, mint egy „hatvannyolcas” fiatalember.
Látja, hogy a városa, a valaha kozmopolitának tetsző Újvidék provincializálódott, balkanizálódott, magyarán: elszerbesedett. A Vajdaság, mely „multikulturális paradicsomnak” tetszett, pusztító közeggé válik a kisebbségek számára, ahonnan menekülnek a magyarok, vagy elszegényednek („százezer koldus kisebbsége”), ha nem asszimilálódnak valahogy. Jugoszlávia (vagyis Szerbia és Crna Gora), amit valaha, mint européer ember, a legőszintébben a hazájának tekintett, a Miloševiç-rendszer bukása után is nacionalista állam maradt, és nem képes kimászni a kátyúból.
Látja, hogy a kisebbségi politikai etnoelit, ahelyett, hogy küzdene és nekiveselkedne a munkának, csak a saját előnyeit tartja szem előtt. Végel elemében van, mint egy Moličre, amikor ostorozza ezt a réteget, a „kisebbségi szakértőket”, „rezsimpárti kisebbségi fullajtárokat”, „kisebbségi szónokokat”, „úrhatnám neobarokk dendiket”, „vidéki Messiásokat”, „borgőzös mucsai fundamentalistákat”, az „új kisebbségi bocskoros nemességet”, „a sorskeresztet cipelő, buzgómócsing reálpolitikusokat”, „bácskai Pató Pálokat” – és sorolhatnám, nem fárad bele ennek a típusnak a kifigurázásába, remélhetőleg a Családi Kör olvasóinak örömére.* Felelőtlennek tartja ezeket a kisebbségi politikusokat, akik nem végzik a vállalt kötelességüket, amiért fizetik őket, ízlésük pedig elmaradott, álnemzeti, provinciális. Egyszóval (Végel csípős politikai aforizmái közül mutatóba): „Minél sikeresebbek a kisebbségi vezetők, annál inkább fogyatkoznak a magyarok.” (209.)
Meghökkentő, hogy miközben egyesek „Kisebbségi Kánaánt” (260.) festegetnek, ő nem átall „csendes holocaustot” (93.) és „kisebbségi magyar exodust” (261.) emlegetni. „Az igazi posztszocialista páriák a nemzeti kisebbségek lettek” (197.), szögezi le. A minoritizmusban Végel megtalálta azt az eszmét, melynek szemszögéből újra kell gondolni Európát (111.), mely kihegyezi a pennáját, ami „a köz asztalára” kívánkozik, szolidaritásra szólít fel, és harcra hív az elnyomás ellen. Megint kiszúrta azt az eszmét, melynek a legkevesebb a híve, nemcsak Szerbia és Montenegróban. De ott kiváltképp kevés, olyan pedig, aki tényleg a szívére veszi, talán csak egy van.
Jól látja azt is Végel, hogy a forradalomnak kikiáltott 2000. október 5-i jugoszláviai fordulat csupán Miloševiç bukásához vezetett, a rendszer viszont alapvetően nem változott meg. Garnitúraváltás történt, új elit lépett színre, melynek „demokratikus nacionalizmusa” fából vaskarika. Valahonnan ismerős motívumok merülnek fel a naplójegyzetekben: mindenki új életrajzot ír, az elmúlt rendszerben mindenki ellenálló vagy áldozat volt, mindenki csak tűrt és szenvedett… „Bár megváltoztak a politikai eszközök, részben változott a politikai elit is, de az alapvető eszmék alig változtak.” (164.) Mindez arra vall, hogy a miloševiçi diktatúra valóban „népszavazásos diktatúra” volt. A szerbek a tranzíció során nem mutattak készséget arra, hogy szembenézzenek a közelmúlttal, a bűnökkel, melyeket elkövettek, vagy az áldásukat adták rájuk, nem érzik sem a tanúskodás, sem a megbánás szükségességét, nincs erejük szakítani a múlttal. A múlt cinkosai egyúttal a hatalom cinkosai. „Itt mindig a másik a bűnös.” (126.)

(Halogatott bűnvallás) A „bűnvallás”, „bűnvallomás” szavakat, lám, az új kiadású akadémiai Értelmező szótár sem tartalmazza. Pedig a zsidó-keresztény szemlélet egyik kulcsfogalma ez; Karl Jaspers 1946-ban Die Schuldfrage című előadásaiban kiemeli a vallási kontextusból, és az egyetemes emberi etikai dimenzióban értelmezi, miközben nem hagyja filozófiai általánosság gyanánt elúszni, hanem a konkrét német helyzetre vonatkoztatja, ugyanakkor egyéni szintre helyezi. Végel, akinek legszemélyesebb reflexe a folytonos erkölcsi számadás (s Jaspershez hasonlóan bevégezhetetlennek érzi), a kifejezetten vallási kontextust szintúgy nélkülözvén, az újabb háború után nem kerüli el a bűnkérdést. Elsősorban a háborús bűnök ténykérdését, amivel kapcsolatban az egyéni és kollektív szembenézés, vállalás – szóval a bűnvallás – hiányát kénytelen megállapítani: „Tegyünk úgy, mintha nem lettek volna háborús bűnök, nem lettek volna tömegsírok. Az egyén továbbra is többes számban gondolkodik, személyesen majdnem senki sem néz magába, az utóbbi ötvenöt évben senki sem küzdött meg saját személyes múltjával, akkor pedig a nemzetével sem képes szembenézni.” (126.) A végeli diagnózis az egyéni és a kollektív bűnösség összegabalyodása, aminek – ennek a szörnyű csomósodásnak – a történelme és a történetei egyaránt a szőnyeg alá lettek söpörve. A rémtettek sorát, MacIntyre szavával, „erkölcsi katasztrófafolyamat” követi – Végel naplókönyve erről is tanúskodik. Ritka az, hogy a Családi Körben kifakadna, azt hiszem, mégis az erkölcsi felháborodás és az egzisztenciális elborzadás hevíti őt ezekben az esztendőkben: „Utálatos! Ez az alakoskodás utálatos. Mintha több mint egy évtized alatt nem történt volna annyi gonoszság ezen a tájon. Ez nem az új születése, hanem a régi újjászületése.” (52.)
A bűnökkel való szembenézés, sőt a számadásra való bárminemű készség és felkészülés hiánya a szerbeknél minden szinten tapasztalható, és minden társadalmi rétegben. A feledés orvossága nyilvánvalóan csak tüneti kezelés, mint ezt Szerbia jelene is mutatja. „Miközben az egyik hazugságból kitántorodtak, belezuhantak a másikba.” (193.) Végel is úgy látja, hogy a góc a nacionalizmus, melynek nemcsak a vérgőzös, hanem az álnok, „pillenyakkendős” fajtája is gonosz, sőt a Miloševiç után divatba jött „újpatrióta” változata is az.
Vajon a posztmodernizmus mint európai korszellem ellenerőt képvisel-e? Végel, bár „megrögzött európainak” mondja magát, nemmel válaszol. A játék a szavakkal, amit a finomkodó, neofrivol, konszolidált, sznob, széplelkű, szervilis (és még sorolhatnám Végel jelzőit!) „selyemfiúk” űznek, szellemeskedve ironizál az „örök emberin”, miközben az asztal alatt valami „cinkoskodás” folyik (ez utóbbi Végelnél nagyon negatív fogalom). A hatalommal? A pénzzel? Az ördöggel? Tán maguk sem tudják (de teszik), nem is kérdeznek ilyen rosszakat; Végel, aki viszont éles szemmel figyeli a kacérkodásokat, a megalkuvás (ez egy másik sötét fogalom nála), a képmutatás és a hatalmi „veszedelmes viszonyok” játékait, azt gyanítja, hogy „egy nemzedék titkolja, hogyan vélekedik a korról, amelyben él” (129.). Mi több, úgy látja, hogy „Európa immár nem kíván a XX. századdal szembesülni, jobbnak tartja mielőbb elfelejteni” (138.). Az átható tekintetű megfigyelő, „az utolsó kellemetlen tanú” (117.) szemében az európai szlogenek, mint a multikulturalizmus, a tolerancia, a pluralizmus stb., divatos és üres intellektuális közhelyeknek tűnnek, sőt annak is bizonyulnak. (Az újmódi szerbiai politikus – legyen akár magyar – mindent aláír neked!) Másrészt azonban az apolitikusság, az ideológiai semlegesség is megvetendő: „a semlegeseket még a pokolba sem fogadják be” (31.), aki finnyásan elfordul, az inkább nyápic gyáva.
Nem mintha Végel megvetéssel tekintene a világra, vagy undorral, nem; még mindig, bár fanyarul, kíváncsi, és megértő is (épp ezért képes felháborodni). Az alapvető szolidaritás szálait nem vágja el – ami valószínűleg bár-
mi etika feltétele. Az utóbbi időben azonban nem az értelmiséggel szimpatizál, derekasságra sokkal inkább a nép körében bukkan. Ki törődik az egyszerű emberrel, a szegényekkel, a számkivetettekkel, a hontalanokkal? A kisebbségekkel, a népi nyomorral meg a barbarizálódással? „A szociális érzékenység majdnem kiveszett”, állapítja meg. Valamint – nota bene! –: „szóra annak lett joga, aki nem élt a kínban, fájdalomban és megaláztatásban” (125.).
És Végel saját „bűnvallomása”? Honnan vegyük a „bűnös” szó eredendő, egzisztenciális értelmének kritériumát? – kérdezte egy-szer Heidegger. Onnan, hogy ez a „bűnös” az „(én) vagyok” állítmányaként merül fel.* Végel László írásművei végül is e körül forognak, ezért az esszépróza a legsajátabb műfaja, közelebbről: a lelkiismereti próza. A saját értelmiségi életének nyugvópontra nem jutó, konfesszionális hánytorgatása, a reflexiók reflektálása, az írás mint folyamatos számvetés, mégpedig sohasem a fürdőszobatükör előtt, tehát nem privatizálódva, hanem a nagy szellemi mozgótükörrel szemközt – amit Végel folyton „lát” –, mindig intellektuálisan (szuperegóból), de sohasem érzelemmentesen – az ő írói munkássága az erkölcsi imperativus sajátos működtetése. „Bizonyára az öregség nem biztat sok reménnyel, éppen ezért újra tanulhatnánk keresni az igazságot, hogy utolsó mondataink is ugyanolyan tisztán csengjenek, mint az elsők.” (82.) Tisztában van azzal, hogy az igazságkereső értelmiségit a hazugságoktól nem könnyen elválasztható illúziók, az (ön)ámítások, a becsapódások, a rögeszmék, a dogmák, a hiszékenység és a nihilizmus éppúgy fenyegetik, mint az eltunyulás, az elfáradás és a megalkuvás, az árulás. „Még ma sem vagyok biztos abban, hogy minden dogmától megszabadultam” (71.), írja 2000-ben, ötvenkilenc évesen, a tizenötödik könyvében. „Az utópia és a remény sokszor elhomályosította a tekintetem, és megtévesztően hatott rám.” (44.) A mottóban idézett öngyötrő kérdés egyébként a saját szüleire vonatkozik, akik egyszerű falusi emberek voltak, és nem szavakkal keresték a kenyerüket és az igazságot. A csöndjükben nagyon is mertek tudni. Végel lokalizálhatatlan honvágya talán az olyasfajta evidenciára sóvárog…
A töméntelen gondolat, a tömény aforizmák, nem könnyű parabolák, viták és vélemények közt üdítően hatnak azok az érzékletesebb részletek, melyekben Végel „csak” tűnődik. A természetről, falu- vagy városképek-
ről, egyszerű emberekről, a benyomásairól ír, belefeledkezvén az életbe, vagy, nagy ritkán, a magán-önmagáról ejt szót, kicsit lenyugodva. Ilyenkor mintha meglegyintené az a kegyelem, amiről egy helyütt így gondolkodik: „Meglepődöm, hogy milyen jól el tudom viselni az idegenség érzését. Belekezdek egy történetbe, amelyet a társaságban úgysem értenek, én pedig félszegen megrekedek a történet közepén. Ugyanis tisztában vagyok azzal, hogy nem is kell megérteniük. Maradok tehát a saját történetembe bezárva, miközben megfordul a fejemben a kérdés, hogy a felesleges ember élete csak a bűntudatot vagy pedig ezen túl még a kegyelmi állapotot is feltételezi.” (290.) Igen, biztos, hogy az utóbbit is, ami azonban kitér a reflexió elől. Az említett „saját történet” titkos pillanataiban fénylik fel – elvétve ebben a könyvben is –, mely történet remélhetőleg mégsem marad félbe.

Radics Viktória