Lackfi János

NEMZEDÉK

Majd egyre rozogábbak, rögeszmésebbek leszünk,
harákolunk, mint egy öreg Škoda,
dünnyögünk, mint egy vén Szaratov.
Mind többet ürítünk, nedvedzünk, köpködünk,
mind kevesebb erőnk lesz elleplezni, visszatartani,
és semmi ezüst óralánc, semmi altwien nosztalgia,
tornacipőben, tréningben caplatunk,
nincsenek kincset érő tárgyaink,
a zaciba nemes eleganciával,
felszegett fejjel semmit sem vihetünk.
Dolgaink eldobhatók vagy épp fából szabottak,
pólóink kényelmesek, hónuk alatt lyukasak.
Használtunk kondomot, de nem fújtuk fel Istennek,
mint a hatvannyolcasok, sem rágóguminak,
mint blazírtan a partyk ifjai.
Munka nyűgözött képernyő elé,
nem kalandvágy, emiatt hemperegtünk
kevesebbet a hóban, áztunk kevesebbet
folyókban, nyeltük kevesebbet
utak porát. A számítógépben nem láttuk
a kapitalizmus kísértetét, de még nem
joystickkal a kézben születtünk.
Ittunk krumpliszeszből, aromából kevert
néphülyítő szeszeket, de lassan megtanultuk,
hogyan érik a bor íze tömörré, szájpadlást
cserző, hátborzongató külön világgá.
Idegen nyelveken kiejtésünk tökéletesebb,
mint az előttünk járóké, sosem akartunk
magyaros tájízzel kiríni, titkon örültünk,
ha odakünn bennszülöttnek néztek, s titkon
örültünk, hogy nem vagyunk azok. Külhonból
visszajőve maradt bennünk mindig némi
idegenség, idegesség, hogy távollétünk alatt
semmivel sem lett okosabb a magyar,
odakinn viszont ha elfogódottan is,
de már otthonosan mozgunk, s nem úgy
nézünk körbe, könnybe lábadt szemmel,
mint az öregek, akikben még túltengett
a kultúráhítat. Megjegyzem, nem is vagyunk
oly műveltek, mint ők, nem látjuk AZON a téren
a Kommün összecsapásait, AMA szállodában
Baudelaire ablakát, a véletlen vezet, nem a
beépített enciklopédikus komputeragy
hajszálpontos reflexei. Viszont mi találkoztunk
faragatlan franciával, tüzes angollal, pontos olasszal,
olyasmikkel, amit egy Baedeker szerint
észrevenni amúgy nem illő.
Fölénnyel nézünk a tudatlan, kövérkés
nyugatiakra, akik gyufával játszanak
marxistásdit és forradalmasat, mert
nem volt részük tűzvészben, melynek mi
legalább üszkeit láttuk, felpántlikázva az esti
esztrádműsorhoz, s bömböltünk mozgalmi
dalokat a penészes zuhanyzóban tornaóra után,
húztunk klottgatyát Georgi Dimitrov fejére
(értjük a szólást, hogy „égsz, mint a Reichstag”
s hogy „betakarlak, mint Moszkvát a hóesés”),
terveztük, hogy a Varga Imre-féle lámpavasra
felkötjük Kun Béla szobrát, ám valódi lelkesedéssel
túrórudit loptunk az ábécében és dzsesszlemezeket
a Skála Metróban.
Amit igazán mélyen tudunk, ahhoz nem kellett
pont most élnünk, ezer évvel később vagy korábban
ugyanúgy jó lett volna: nézni, hogyan hajladozik
szerelemben a zenész és hangszere teste,
félrekapni szemünkbe csapó ág elől a fejünket,
gyerektesteket, állati testeket édesgetni magunkhoz,
élvezni télen a bent melegét, kint hidegét,
tea szétfutó, mindent feloldó hevét testünkben,
szesz mámorát, szemünkbe néző női
szemek ígéretét, melyet az tesz tökéletessé,
hogy nem ízleljük soha, így aztán meg sem
keseredhet szánkban az íze.
Igaz, egyre rozogábbak, rögeszmésebbek leszünk,
harákolunk, mint egy öreg Škoda,
dünnyögünk, mint egy vén Szaratov.