Filip Tamás

AZ UTOLSÓ METRÓ

Egy nő álomarca, krém simul a pőre bőrre.
Ha reklámfilm, akkor Fabulon;
indul az este, bár még túlontúl fönn
jár a nap, s a képek alig látszanak,
sőt a hang se mondható tökéletesnek.
A nép fütyül és szidja a gépészt,
mint kocsmában a rendszert, hiszen
szavakat formál a színészek ajka,
de szájról nem tudná leolvasni csak egy
néma francia, ám a közönség nem túl
frankofon, s ha él is némi fogyatékkal,
az nem a némaság. Valami történik
végre, nagyot reccsen egy félszeg vallomás,
és helyreáll a hangerő. A keményre ült
székeken lassan belenövünk a filmbe, és
minden érthető lesz: megszállás, szerelem.
Fújják a füstöt előttem, de nem zavar:
a kertmozik ilyenek. Mintha zümmögő
trafóházban ülnénk, bizsergető melegben,
megnő az izgalom, mikor a hős papírjait
nézi a járőr. Aztán futunk mi is, filmtől
föltüzelt ellenállók, és kikötünk nálad,
a rejtekhelyen, ahol mindig jólesik
meghúznom magam. Iszunk egy pohár
bort, aztán sötét utcákon át, képzelt
igazoltatás elől osonva viszem haza,
amit kölcsönadtál: a legújabb szamizdatot.